Új társadalmi törésvonalak
A hazai közbeszédet és a társadalmat figyelőknek okkal lehet az az érzésük, hogy egyszerre több Magyarország létezik. A polarizáltság önmagában nem egyedi és nem is új keletű, a jobb–bal megosztottság és a társadalom már-már kasztszerű széttagoltsága, a különféle társadalmi rétegek közti nehéz átjárhatóság az elmúlt évtizedeknek is velejárója volt. Ebbe a helyzetbe pedig az ország beleragadt,[1] sőt középosztálya inkább gyengült, a szegénységben élők részaránya nőtt.[2] A lassú lecsúszás is oka lehet – de nem kizárólagos oka –, hogy láthatóvá váltak újabb társadalmi törésvonalak, amelyek az informáltság mértéke, a hírfogyasztás minősége mentén rajzolódnak ki. Ezek a törésvonalak gyakran húzódnak hasonló helyen, mint a többi társadalmi repedés, mégsem feleltethetők meg teljesen egymásnak. Sokkal bonyolultabb jelenségről van szó, mintsem hogy arra egyszerűsíthetnénk le, hogy a városi, jómódú értelmiség minden bizonnyal tájékozottabb a közéleti kérdésekben, mint a szegények és a periférián élők.
Sokféle hírt fogyasztani, informálódni egyszerűbb és életszerűbb a városokban, jómódú közegben, ám mindez hiába, ha a lehetőségek és az igények nem találkoznak. Magasabb társadalmi státuszú, jóllehet idősebb emberek esetében is egyre nagyobb a valószínűsége, hogy egyetlen, koncentrált forrásból értesülnek csak a hírekről – történik mindez úgy, hogy az ő médiafogyasztási szokásaik nem feltétlenül változtak meg. Ugyanazt a (közszolgálati) tévécsatornát nézik, ugyanazt a rádiót hallgatják, reggel a metrómegállónál vagy a vasútállomáson ugyanúgy rutinszerűen veszik el az ingyenes lapot – csak éppen ezekből immár egy, a valóságtól eltérő dimenzió köszön vissza. A propagandának való kitettség a fővárostól távolodva fizikai okokból is növekszik, hiszen minél kisebb egy település, annál valószínűbb, hogy az interneten túl elérhető források (fogható rádiók, beszerezhető lapok) száma csökken.
A mértékadó sajtótermékekről egészen a közelmúltig az volt elmondható, hogy minden létező elfogultságuk mellett cikkeik, beszámolóik kapcsolatban álltak a valósággal, illetve több oldalról tájékozódva egy középhaladó hírfogyasztó viszonylag reális képet alkothatott a közélet állásáról. Ma ennek az állapotnak az eléréséhez már jóval több energiabefektetés kell. Mindenki által ismert tény, hogy sok évtizedes múltra visszatekintő lapok tűntek el, a közmédia elvesztette közszolgálati jellegét, a megyei sajtót teljesen bedarálta a propagandagépezet. Ami ennél a kívülállók számára kevésbé szembetűnő: a klasszikus, nagy szerkesztőségek jelentős részének felszámolása óta lényegesen kevesebb a fajsúlyos botrány, a közbeszédbe bekerülő politikai ügy. Még akkor is, ha a kormánykritikus hírportálok tényfeltáró képessége sokat javult az elmúlt időszakban, köszönhetően alighanem annak, hogy sok jó szakembert felszívtak a régi műhelyekből. Az utánajárós, feltárós anyagok elkészítésére viszont egyre kevesebb a lehetőség, jobb sorsra hivatott újságírók is belekényszerülnek a darálóba, az online „kattintásgyártásba” – vagy elhagyják a pályát. És hiába az amúgy tiszteletreméltó teljesítmények (mint például a 24.hu esetében az Elios-ügy vagy a 444.hu-nál a budapesti parkolási botrány feltárása), ha azok a rádiós, tévés és tömegprint (ingyenes újságok, megyei lapok, bulvár) felületeken nem jutnak el a politikailag aktív, de szűk körből tájékozódó (főként idősebb) rétegekhez.
A magyarországi politikai berendezkedést továbbra is demokratikusnak, a sajtót pedig szabadnak tartók részéről gyakran elhangzó érv, hogy az interneten sok a kormánykritikus felület és a hetilapok piaca is sokszínű, vagyis mindenkinek van lehetősége az objektív tájékozódásra. Ez a megállapítás azonban a társadalom (vagyis a hétköznapi valóság) felől közelítve nem állja ki az igazság próbáját. A Mérték Médiaelemző Műhely a Mediánnal közösen végzett felméréseiből[3] kiderül, hogy a televíziókkal továbbra sem tudja felvenni a versenyt más felület: a kereskedelmi adók a lakosság 90 százaléka, a közszolgálatiak 78 százalékuk esetében számítanak forrásnak. (Az RTL Klub még mindig magas nézettségű, sajnos egyre későbbre kerülő esti híradójának jelentősége ezért is hatalmas: lassan ez az utolsó tömegmédia-felület, ahová még nem a kabinetből küldik a híreket. Ez a nagyjából húsz perc sem tudja azonban ellensúlyozni a más felületekről szinte nonstop ömlő propagandát.) Az adók aktuális nézettsége persze jóval alacsonyabb az iménti arányoknál, de a viszonyítás így is magáért beszél: a vezető hírportálok „forrásértéke” ugyanis mindössze 47 százalék (ráadásul ezek közül sem mindegyik szabad-kritikus, ebben például az Origo is benne van). Ehhez jön még a közszolgálati rádiók 42 százalékos és a kereskedelmi adók 38 százalékos aránya mint hírforrásoké, ezek esetében pedig immár szintúgy a propaganda a domináns, Budapesten kívül gyakorlatilag kizárólagosan.
A társadalmi informáltság romlását mint folyamatot katalizálja az is, hogy az információgyűjtésre, hírgyártásra, főként a riportkészítésre felhasználható források csökkennek, sok a hírátvétel, egyre kevesebb a nagy, a közbeszédet tematizálni képes ügy. Vagyis még ha a szerkesztőségekben van is szándék a minőségi tartalom előállítására, annak útjában áll a pénz és a konkrét projektekre fordítható idő hiánya. Ez még a hetilapokra is igaz, amelyek hazai olvasottsága sajnos igen alacsony, bázisuk pedig döntően az amúgy is stabil értékrenddel és preferenciákkal rendelkező értelmiség.[4] És bár sokat mosolyogtunk az M1 hírcsatornává alakításakor a kezdeti bakikon, a propaganda egyre tudatosabban kezdte használni a manipuláció eszközeit. Az ellenzék szereplőinek vagy a kormány kritikusainak például ritka és rövid szerepléseikkel igazából csak arcot adnak mint ellenségeknek, de tevékenységükről a propagandát fogyasztó érdemben nem értesül. Legújabb trükként Londonban jegyeztettek be hírügynökséget V4 News Agency néven, mintha ez négy közép-európai állam tekintélyes szerkesztősége, nem pedig Habony Árpád fakenewsgyára lenne. Most pedig már fontos és hiteles hírforrásként hivatkoznak rá, ha éppen Manfred Weber néppárti csúcsjelölt vagy más európai szereplők lejáratása a cél.
Összegezve tehát az ország eljutott abba az állapotba, hogy lakosságának jelentős része nincs birtokában olyan ismereteknek, amelyek esetleg eltéríthetnék a mindenhova elérő propaganda alapján kialakított álláspontjától. Vagy amelyek alapján valós érveket állíthatna egymás mellé, és ezek mérlegelésével hozhatna reális döntéseket a közügyekben. A Magyar Hang munkatársainak utcafórumain kiderült, hogy a kormányhoz közel álló orgánumokat követő hírfogyasztók többsége még csak nem is hallott például a letelepedési kötvények körüli botrányokról. Ez igaz volt Budán éppúgy, mint vidéken – pedig eleve pozitív értelemben szűrte a megkérdezetteket az, hogy egy kormánykritikus hetilap és annak újságírói felé valamekkora érdeklődést mégiscsak mutató emberekkel beszélgettünk.
Szamizdatos praktikák
A kormányzat részéről továbbra is érezhető a még létező szabad műhelyek ellehetetlenítésének szándéka. Ennek eszközei egyebek mellett a negligálás (interjúkérelmek figyelmen kívül hagyása, eseményektől való távoltartás), az információs blokád (egyre gyakoribb még a közérdekű adatigénylések elutasítása is), a hirdetési piac torzítása és a lehetséges hirdetők megfélemlítése. A kormánypárti politikusok rejtőzködését viszonylag könnyű túlélni, az viszont valóban megnehezíti a műsorkészítők és a terepen dolgozók munkáját, hogy egyre kevesebben mernek nyilatkozni. Lassan mindenkinek mindenhez engedélyre van szüksége, nem beszélhet szabadon a tanár, a rendőrparancsnok, a főorvos, de már a szakértők is azt mondják: inkább nem vállalják a nevüket. Állásukkal, karrierjükkel játszanak azok, akik kicsit is a hatalomtól függő helyzetben vannak – a nyilvánosságot illetően ezen a téren drasztikus és nagyon szomorú változás történt 2010 után.
Újdonságot jelent a „boldog békeidőkhöz”, a jobb–bal megosztottság világához képest az is, hogy a propaganda immár kifejezetten célpontjának tekinti a valódi újságírói tevékenységet végző szerkesztőségeket. Lejárató műsoraikban állandósult a mocskolódás, megmondóembereik nem titkolják azon vágyukat, hogy a kritikus orgánumok mielőbb kimúljanak. Emlékezetes, maga Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője mondta ki, hogy a kormány valódi politikai ellenfelei az újságírók, nem pedig az ellenzéki pártok.[5] De sokat elárul a hatalom (vagy az ahhoz közel állók) felfogásáról a Petőfi Irodalmi Múzeum 2018-ban, Prőhle Gergely leváltását követően kinevezett igazgatójának gondolatmenete is. Demeter Szilárd úgy fogalmazott: „Én úgy tudom, hogy egy jó újságíró alapból kritikus. Ha valaki önmagát kormánykritikus újságíróként definiálja, az számomra minőségét tekintve egyenrangú az ún. propagandistával. Sem nem jobb, sem nem rosszabb annál. Önmagával ezzel sincs bajom, eleve nem hiszek a független, objektív újságírás mítoszában, csak akkor vállaljuk fel.”[6] Demeter szavaiban akad némi igazság, legalábbis ami mondandója elejét illeti, de ami utána következik, az nehezen értelmezhető – hiszen alapvetően mi mással is lenne kritikus az újságíró, mint a hatalommal? Ami pedig a független, objektív újságírás mítoszát illeti: azzal valóban nincs baj, ha a szerkesztőségek különböző értékrendeket követnek, súlyoznak bizonyos kérdésekben attól függően, melyiküknek mi érdekesebb, fontosabb. A propaganda esetében azonban szó sincs értékrendi súlyozásról, ott a hatalmi szó felülír bármilyen korábban hirdetett értéket. Demeter álláspontja ráadásul kizárja a közszolgálatiság esélyét is, ahol márpedig igenis léteznie kellene a független, tényszerű, minden érintettet megszólaltató, a vitakultúrát építő újságírásnak. Tökéletes közszolgálatiság talán sehol sem létezik, de Magyarországon mostanra a nyomai is elvesztek ennek a műfajnak.[7]
Amikor a Népszabadság és a régi Magyar Nemzet jelképezte a kétosztatúságot – ám mindkettőben folyt tényleges újságírói munka –, a munkatársak közötti gyűlölködés, a másik eltaposásának vágya nem volt jellemző. Sőt, terepen a kollégák inkább segítették egymást, gyakran ápoltak személyes jó viszonyt; ez ma már szinte elképzelhetetlen a propagandisták és az újságírók között. Az, hogy a propagandisták – például az eddig Echo, most már Hír TV szennyműsoraiban szereplő megmondóemberek – szavai mögött mikor van központi utasítás és mikor „csupán” túlkompenzálás, kívülről nem mindig egyértelmű. Jakab Péter jobbikos politikus „jákobozása” például a jelek szerint nem volt a stratégia része: levették a képernyőről azokat, akik nem értették, hogy az adott időszakban épp mi az irány. Máskor viszont könnyű tetten érni a központi szándékot. Épp az említett „jákobozást” követően keresett meg egymást követően az Echo TV, az akkor már irányt váltott Hír TV, a Magyar Nemzet és az Origo egy-egy munkatársa, és tette fel – meglepő módon – szinte szó szerint ugyanazt a kérdést. Utóbbi kettő írásban is elküldte. A Magyar Nemzet kérdése így hangzott: „Azzal a kérdéssel fordulok Önhöz egy a Magyar Nemzetben készülő cikk kapcsán, hogy a nyilvánosságra hozott felvételek tükrében továbbra is számít-e a Magyar Hang szerkesztősége Pörzse Sándor részvételére.” (Aligha véletlenül akkor hoztak nyilvánosságra egy kilenc évvel ezelőtti felvételt, amelyen az egykori jobbikos politikus zsidóviccet mesélt.) Az Origótól ez érkezett: „Mint Origo a következő kérdést szeretném feltenni: a Pörzse Sándorról nyílvánosságra [sic!] került felvételek tükrében továbbra is állandó szereplője lesz-e a Kötöttfogás című műsornak?” A felvetésre, miszerint nem érzik-e rendkívül kínosnak, hogy szinte szó szerint ugyanazt kérdezik több helyről, ráadásul ilyen szerencsétlen megfogalmazásban, már csak az Origo munkatársa válaszolt. Annyit, hogy ő csupán a főnökei kérését hajtja végre.
A gépezet mindenesetre működik, Orbán Viktor miniszterelnök a propaganda eszközeivel virtuális térbe terelte bázisát (híveit és a könnyen befolyásolható bizonytalanabbakat), és 2010 óta sikert sikerre halmoz.[8] Sikeres emberektől tanulni pedig nem szégyen: jól az eszünkbe véstük például a kormányfő üzenetét, hogy „ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig”. Stadiont nem tervezünk a kiskert végébe – nem bolondultunk meg –, de az ütésre keményedés attitűdjét a független sajtó nagy része már elsajátította. Ha a túlélés a tét, beindulnak az ösztönök. Amikor múlt év tavaszán számunkra is teljesen váratlan módon lakat került a Magyar Nemzetre és a Lánchíd Rádióra, hamar rájöttünk, hogy csak magunkra számíthatunk. Nem érkezik amerikai nagybácsi és a cserbenhagyó hárskúti sem tér vissza; ellenben segíts magadon, az Isten is megsegít.
A Magyar Hang május 8-án ünnepelte egyéves születésnapját. Ebben a mögöttünk álló küzdelmes évben a hatalom és bűvköre amit csak „jelen keretek” között tehetett, azt meg is tette az ellehetetlenítésünkre. Még úgy is, hogy sokan abban a hitben voltak az ellenoldalon, hogy úgysem lesz elég olvasónk, és a lelkesedés is alábbhagy. Még azt is megtudtuk: a miniszterelnöki kabinetirodában kiadták, derítsék ki az illetékesek valahogy, ki adott pénzt, hogy üzemeltetni tudjuk a lapot – hiszen ők elképzelni sem tudják, hogy valami piaci alapon, politikai érdekektől függetlenül is működhet. Ez egyszerűen ellentétes a mentalitásukkal.
Csak néhány példa a nehézségekre, amelyekben bizonyára az érintettek túlkompenzálásának is nagy szerepe volt – mert azt azért nem feltételezzük, hogy Orbán Viktor vagy Rogán Antal személyesen hatott volna oda minden esetben. Nem akadt magyarországi nyomda az induláskor, amelyik elvállalta volna a lap kinyomtatását, így találtuk meg pozsonyi partnerünket, akivel a mai napig kiváló az együttműködés. Első bérelt szerkesztőségünkből a budai társasház kőfideszes lakói utáltak ki minket mondvacsinált okokkal (például késő esti hangoskodás, pedig bent sem voltunk olyankor), a bérbeadó meg jobbnak látta, ha inkább elküld minket. Eszünkbe is jutott egy kabaréjelenet, amiben a házsártos szomszédasszony azt mondja a fiatal lakóknak, hogy a teraszára folyatják a vizet. Mire a fiatalok: „De hiszen mi ön alatt lakunk.” Erre a szomszéd: „Azt majd a bíróság eldönti!”
Önmagunk hirdetésére nincs pénzünk, így magunk váltunk hirdetőoszloppá: rendre járjuk az országot, egyenpólóban, kezünkben a lappal, és beszélgetünk. Emberekkel. Potenciális olvasókkal. Meghallgatva a valós problémáikat, ami alázatra tanít, és közelebb visz a Budapesttől távoli élet megértéséhez. A televíziókból a kritikus újságírók szinte már teljesen kiszorultak, elkezdtünk hát magunk műsorokat gyártani – ezeket az adásokat többen nézik a Facebookon és a YouTube-on, mint néhányat azok közül, ahova már nem mehetünk be. Politikai okokból nem vette be a Magyar Hangot kínálatába az Aldi? (Ők a G-nap után is kidobták az akkori Magyar Nemzetet.) Addig ütöttük a vasat, amíg rendkívül kínossá nem vált nekik az ügy. Sőt, még trollkodtunk is: néha magunk vittünk be példányokat az üzletekbe, és „felejtettük ott” a többi lap között. Nem juthattunk be a kormányinfókra? Nem adtuk fel, mindig regisztráltunk, mentünk és videóztuk az utcán az érkező Gulyás–Hollik-duót. Megunták, kínos lett nekik, egy év után immár mi is kapunk meghívót, és ezen az egy helyen legalább kérdezhetünk.
Hirdetés viszont továbbra is alig van a lapban. Akadt olyan nagy német autógyár, ahol az illetékes elárulta: nem jelenhetnek meg nálunk, nekik többet érnek az adókedvezmények és a kormánnyal fenntartott partneri viszony.
O, a nagy varázsló
A hosszú élet titkát kutatók jól ismerik a francia paradoxon kifejezést. Ami lényegében azt írja le, hogy bár a franciák többsége korántsem él egészségesen, például sokat iszik és dohányzik, a statisztikák alapján mégis hosszabb életre számíthat, mint a legtöbb más nemzetiségű ember. A francia paradoxont a tudósoknak sikerült feloldaniuk (a titok részben a vörösbor, illetve az abban található rezveratrol jótékony hatásaiban rejlik); kérdés, nekünk sikerül-e ugyanez az Orbán-paradoxonnal. Hiszen adott egy fényéből sokat vesztett, korrupciós botrányoktól övezett, kellemetlen figura, aki minél több pofon kap, minél több botrányt derít ki a sajtó a közvetlen környezetéről, annál erősebb lesz, s lassan túléli hivatalában az összes kollégáját szerte Európában. Vagyis bár Török Gábor politológus már 2016 tavaszán a varázstalanodás esélyéről beszélt,[9] ez 2019 tavaszáig sem történt meg. Azt, hogy miben rejlik Orbán titka, sokan próbálták már feltárni: a 2018-as választás után néhány hónappal fő kihívója, Vona Gábor például arról beszélt, hogy a kormányfő sokkal jobban ismerte náluk a magyar társadalmat. Ezzel együtt – szemben velük – nem is idealizálta a választókat. Az orbáni gépezet az emberekben rejlő legrosszabb ösztönökre hatott, rövid idő alatt elképesztő károkat okozva a társadalomban.
Ha a sajtó piaci lehetőségeiről gondolkodunk, nekünk sem szabad idealizálnunk a magyar társadalmat, ismernünk kell a gyengeségeit. Nincs széles körben tisztázva, tudatosítva, hogy mi is a sajtó, mi a feladata, valamint nincsenek mecénások, akik megemelnék, terjesztenék, életben tartanák a minőségi tartalmat. A társadalomban nagyon sok az apatikus (a felmérések szerint 40 százalék körüli a pártot nem választók vagy a közéleti kérdésre nem válaszolók aránya), az aktívak jelentős része pedig túlságosan elfogult a támogatottja iránt, és a sajtótól is harciasságot, amolyan politikacsinálást vár. Ami pedig nem feladata még a nyíltan véleményformáló, ideológiailag elkötelezett – ám nem pártlap – orgánumoknak sem. Ezért is volt érdekes és összességében kedvező jelenség, hogy az elhíresült szocialista „patkányozós” ügyben[10] a kritikus, sőt a baloldali sajtó nagy része is elítélően szólalt meg, jelezve: amit nem nézünk jó szemmel a propaganda részéről, azt nem engedhetjük meg az ellenzéknek sem.
Mindezeket figyelembe véve el kell fogadnunk azt a helyzetet, hogy a valódi sajtó a meglévő eszközeivel nem tudja legyűrni a propagandát, a minőségi lapok pedig egyre szűkülő piacon kell túléljenek. A sajtó jelentőségét mégsem szabad lebecsülni. Ha az információ és a vélemény nem is tud korlátlanul terjedni, mégiscsak közösségformáló erővel bír, muníciót ad azoknak, akik a jelenlegi hatalom utáni időre is terveznek. Meglehet, a tudatos hírfogyasztó polgári társadalom mindössze pár százezer főből áll, de akármennyien maradnak is a végén, ameddig erővel bírjuk, szolgálnunk kell őket. Ahogy fogyasztói oldalról is tudatosan támogatni, anyagilag is segíteni kell a hatalomtól független szerkesztőségeket: hosszú távon csakis a piaci alapú, a politikától és a nagyvállalatoktól független működés lehet a cél és a túlélés módja. Nem érdemes folyton a propaganda üzeneteire reagálni, inkább híreket kell generálni, valódi társadalmi történeteket kell elmesélni, és segíteni azt, hogy legalább azokhoz eljussanak, akiknek van rá fülük és szemük. Víz felett kell tartani a még létező szigeteket, úgy is, hogy a rendszer megváltozására, a társadalom valódi polgárosodására, vagyis a csodára nem érdemes rövid távon számítani. De ettől akár még be is következhet.
[1] Lásd például az Eurofound 2017-es tanulmányát, amely Magyarország modernizációs folyamatának megrekedéséről ír: Social Mobility in the EU, Eurofound, 2017, https://www.eurofound.europa.eu/sites/default/files/ef_publication/field_ef_document/ef1664en.pdf.
[2] Az OECD felmérése szerint a magyarok 30 százaléka alacsony jövedelmű, arányuk tíz év alatt 4,7 százalékkal emelkedett; a középosztályba a társadalom 62 százaléka tartozik, 3,7 százalékkal kevesebb, mint egy évtizede. A tanulmány a 325 ezer forint feletti egy főre eső jövedelmet már a felső réteghez sorolja, ez a határ Ausztria esetében 4579 euró. Vö. Governments Must Act to Help Struggling Middle Class, OECD, 2019. április 10., http://www.oecd.org/social/governments-must-act-to-help-struggling-middle-class.htm.
[3] Bővebben lásd Hírfogyasztás egy torz médiarendszerben, Mertek.eu, 2018. november 27., https://mertek.eu/2018/11/27/hirfogyasztas-egy-torz-mediarendszerben.
[4] A Magyar Hang előfizetőinek a szerkesztőség saját reprezentatív felmérése szerint 87 százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel, 57 százalékuk a fővárosban vagy Pest megyében él. Arányaiban a legtöbben Budapest II. kerületében olvassák a lapot, míg a vidéki városok közül Pécs, Győr, Szombathely, Szeged, Székesfehérvár, Veszprém számít erős bázisnak, vagyis egyértelmű a nagyvárosok és a Dunántúl (spontán) felülreprezentáltsága.
[5] Kocsis Máté: Az újságírók a valódi politikai ellenfeleink, nem Kunhalmi Ágnes, Index, 2019. május 3., https://index.hu/belfold/2019/05/03/kocsis_mate_deutsch_tamas_fidesz_ep_valasztas_kampany_ujsagirok_bevandorlas.
[6] Demeter Szilárd: Nem hiszek a független, objektív újságírás mítoszában, Index, 2019. május 8., https://index.hu/kultur/2019/05/08/demeter_szilard_petofi_irodalmi_muzeum_interju_kulturharc.
[7] D. Bányász Gergő televíziós szerkesztő, korábban az MTV, majd a Hír TV, jelenleg a HVG munkatársa így beszélt erről egy interjúban: „Hogy miért szorítottak minket háttérbe? Mert nincs ránk, illetve arra, amit csináltunk szükség. Magyarországon a közszolgálatiság megszűnt, így már azok sem kellettek, akik csinálták. […] A nézők többsége ugyanis most nem kérdéseket vár, hanem véleményeket. Nem elemzéseket, hanem kész termékeket akar. És mivel nagyon nehéz kiigazodni a mai világban, nem gondolatokat, hanem iránymutatást szeretne. […] Sajnos ma már ott tart a szakmánk, hogy miközben sokan a sajtószabadságról vitatkoznak, nem veszik észre, már igazán az a kérdés: van-e egyáltalán sajtó Magyarországon. […] Most úgy néz ki a magyar sajtó, mint egy leégett ház, amibe visszatértek a lakók, és találnak egy megpörkölődött képet a nagymamáról meg egy szenes darabot a kanapéból. Ennyi maradt.” „Úgy néz ki, hősi halott lettem”, Magyar Hang, 2018. augusztus 31.
[8] Az Orbán által is tisztelt és gyakran hivatkozott sztártörténész, Yuval Noah Harari így írt erről: „Ha a bürokrácia hatalma megnő, immunissá válik saját hibáira. Ahelyett, hogy történeteit a valósághoz igazítaná, képes lesz a valóságot hozzáigazítani történeteihez. A végén a külső valóság meg fog felelni a bürokratikus fantáziának, de csak azért, mert erővel rákényszerítették.” Harari, Yuval Noah, Homo Deus. A holnap rövid története, ford. Torma Péter, Animus, Budapest, 2017, 147.
[9] Török Gábor: Orbán Viktor után is lesz jobboldal, Magyar Nemzet, 2016. március 19.
[10] Az MSZP-s Bangóné Borbély Ildikó félreérthetetlenül a fideszes szavazókra is utalva fogalmazott úgy az ATV műsorában 2019. április 26-án, hogy azért magas a Fidesz támogatottsága, mert sok a patkány Magyarországon.
György Zsombor
