Szerző: Szűcs Zoltán Gábor
Érthető módon vált az Orbán-rezsim emlékezetpolitikájának egyik központi témájává a rendszerváltás. A Fidesz a Kádár-rendszer összeomlásához vezető politikai folyamatokból emelkedett ki, akkor kezdődött el a párt vezetőinek és személyesen Orbán Viktornak azóta is töretlen politikai karrierje. Orbán pártalapító, az ellenzéki tüntetések résztvevője, a rendőri erőszak áldozata, az ötvenhatos mártírok 1989. június 16-i újratemetési ünnepségének egyik szónoka, számos emlékezetes beszéd elmondója, a kerekasztal-tárgyalások állandó szereplője, a Fidesz kezdettől egyik legismertebb arca, aki 1990 óta folyamatosan tagja – pártjával együtt – az Országgyűlésnek. Az lett volna inkább meglepő, ha a rendszerváltás nem válik az 1990-től folyamatosan az érdeklődés homlokterében álló, 1994 után a jobboldalt fokozatosan maga alá gyűrő, egykori liberális szövetségesétől eltávolodó, sőt idővel pártcsaládot váltó, 1998 és 2002 között nagy lendülettel kormányzó, 2002-es és 2006-os vereségei után is a győztes szocialista–liberális koalíció kérlelhetetlen ellenfelének mutatkozó, 2006-ban az önkormányzatokban jelentősen megerősödő, 2010-től – kis szünettel – alkotmányozó többséggel kormányzó, új politikai rendszert alapító politikai erő önmeghatározásának központi motívumává.
Annál is inkább, mivel mára már csak két (és fél) rendszerváltás óta működő párt tagja az Országgyűlésnek: a Fidesz és az MSZP (és némi jóindulattal, a Fidesz szatellitpártjaként létező KDNP). Minden más párt a rendszerváltás utáni politikai küzdelmek, kihívások terméke: a Jobbik, az LMP, a Párbeszéd, az MKKP a 2010 előtti kétblokkrendszer kritikájából született, a DK és a Momentum pedig – más-más időkben, más-más háttérrel persze – a 2010 utáni politikai status quóval szemben határozta meg magát.
Szó sincs arról, hogy ezeknek a pártoknak ne lehetne (nagyon is van) valamiféle emlékezetpolitikai viszonya a rendszerváltáshoz, de részben generációs okokból, részben az őket életre hívó politikai szituáció sajátosságaiból fakadóan a rendszerváltáshoz való viszony egészen mást jelent a számukra, mint azoknak a pártoknak, amelyek ott bábáskodtak a demokratikus átmenet folyamatai fölött. Más kérdés, hogy természetesen az idő nem állt meg ennek a két pártnak a fejlődésében sem, s amit ebben a kérdésben ezek a pártok képviselnek, nem szükségképpen ugyanaz, mint amit korábban képviseltek. Természetes az is, hogy a többi párt által felvetett új szempontok szintén rajta hagyták nyomaikat e két párt, a Fidesz és az MSZP saját narratíváin, amelyek közül ez az írás kizárólag a Fidesz rendszerváltásnarratívájával foglalkozik.
Valamivel kevésbé érthető, legalábbis első pillantásra, hogy hogyan engedhette meg magának az Orbán-rezsim, hogy az új alaptörvény megalkotása előtti talán legerőteljesebb szimbolikus üzenetet hordozó dokumentumban, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatában az alábbiakat írják:
A XXI. század első évtizedének végén, negyvenhat év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede után Magyarország visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét. A magyar nemzet önrendelkezésért vívott küzdelme 1956-ban egy dicsőséges, de végül vérbe fojtott forradalommal kezdődött. A küzdelem a rendszerváltás politikai paktumaival folytatódott, és végül szabadság helyett kiszolgáltatottságba, önállóság helyett eladósodásba, felemelkedés helyett szegénységbe, remény, bizakodás és testvériség helyett mély lelki, politikai és gazdasági válságba torkollott. A magyar nemzet 2010 tavaszán újra összegyűjtötte életerejét, és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez. Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy ezt az alkotmányos keretek között megvívott forradalmat elismeri és tiszteletben tartja. Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy az áprilisi választásokon új társadalmi szerződés született, amellyel a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapításáról döntöttek. A magyar nemzet e történelmi tettével arra kötelezte a megalakuló Országgyűlést és a felálló új kormányt, hogy elszántan, megalkuvást nem ismerve és rendíthetetlenül irányítsák azt a munkát, amellyel Magyarország fel fogja építeni a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. (1)
Mi ebben a nyilatkozatban első pillantásra olyan meglepő? Az, hogy az Orbán-rezsim alapító dokumentuma milyen szégyentelenül, retorikailag milyen forradalmi módon tagadja meg a rendszerváltás örökségét. Szemben azzal, amit egy rendszerváltó és a rendszerváltás óta meghatározó politikai párttól várnánk, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata képromboló dühvel, az előző rendszer szimbolikus megszentségtelenítésével deklarálja saját megalakulását. A rendszerváltást nem radikális törésként írja le, olyasfajta forradalmi pillanatként, amelyben egy nem szabad, nem demokratikus politikai rendszert felvált egy demokratikus politikai berendezkedés, hanem „átmenetnek”. Nehéz nem észrevenni a szövegben a tudatosan elkövetett és látható élvezettel végrehajtott sacrilegiumot. A rendszerváltást még a megszokott nevétől is megfosztja a nyilatkozat, aztán pedig az efféle szentségtörő gesztusok évezredes szokása szerint megtagadja tőle a tisztaságot (ezért is nevezi „zavarosnak”). Mi több, a létezését is kétségbe vonja, hiszen egyfelől nem lát különbséget a rendszerváltás eseménye és az azt követő évek között (ezért is szól a szöveg az átmenet „két évtizedéről”), másfelől, miután mégiscsak kénytelen a rendszerváltás kifejezést használni, azt rögtön „politikai paktumokkal” jellemzi, ami ismét csak a tisztaságot vonja meg a rendszerváltás eseményétől, amennyiben egy paktum a politikai kompromisszum erkölcsileg elítélő elnevezése, és azt sejteti, hogy a kompromisszum a tiszta elvek helyett kifogásolható érdekek terméke. Ezután pedig ellentétpárok sorával a szabadság, önállóság, felemelkedés, remény, bizakodás, testvériség ellentéteként, a kiszolgáltatottság, eladósodás, szegénység, mély lelki, politikai és gazdasági válság idejeként jellemzi az „átmenet” végeredményeként előálló politikai viszonyokat.
Onnan nézve persze már sokkal kevésbé meglepő ez a rezsim történetében meghökkentően korán megjelenő forradalmi furor (a dedemokratizálódás folyamata ugyanis sokkal elnyúltabb lett, mint amit a retorika sugallt 2010-ben), hogy 2010 után a Fidesz valóban szisztematikusan lecserélte vagy átalakította a korábbi demokratikus politikai berendezkedés alapvető intézményeit, eltávolodott annak alapértékeitől. Bármilyen sok vita is folyt az elmúlt tizenkét évben az Orbán-rezsim természetéről és arról, hogy rábizonyítható-e a rezsimre, hogy nem demokratikus, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata teljes nyíltsággal beszél a rendszerváltó, forradalmi szándékokról. S bár természetesen ezt a 2010-es átalakulást demokratikusnak és alkotmányosnak nevezi, azt is félreérthetetlenné teszi, hogy nem a 2010 előtti értelemben véve alkotmányos és demokratikus a „nemzeti együttműködés” újonnan megalapított rendszere, hanem valamilyen más értelemben. Nem kérdés, persze, a 2010 előtti két évtized goromba minősítései alapján, hogy a nyilatkozat nem tekinti a 2010 előtti politikai berendezkedést igazán demokratikusnak, sem teljesen alkotmányosnak. De ettől még tény marad, hogy a nyilatkozat abban a tekintetben nagyon őszinte, hogy a 2010 előtti berendezkedés híve számára alapvetően elfogadhatatlanná tegye magát.
Ezt pedig azért érdemes hangsúlyozni, mert 2010 után az Orbán-rezsim jellegéről folyó vitákat részben a rezsim eluzív karaktere, a legfontosabb értékelkötelezettségek körüli, szándékosan keltett zűrzavar indokolta. Voltak ugyan elszólások – mint amikor Orbán Viktor illiberális államépítésről beszélt vagy amikor a rezsim más képviselői olyasmiket mondtak, hogy ők a nyugati államokat nem tekintik valódi demokráciáknak –, de az idő nagy részében úgy zajlott a rezsimépítés, hogy annak forradalmi jellegét igyekeztek annál inkább jelentéktelennek mutatni, minél mélyebben alakította át Magyarországot az Orbán-rezsim. A nyilatkozat egy nagyon korai és nagyon radikális nyelvű kifejezése volt az emlékezetpolitika eszközeivel valaminek, amit a későbbiekben a hivatalos kormányzati kommunikáció igyekezett inkább elrejteni a nyilvánosság szeme elől.
Érdemes itt megfigyelni, hogy az alaptörvény sok vitát kiváltott preambuluma, a Nemzeti hitvallásnak nevezett dokumentum mennyivel kevésbé radikális szakítást jelent a rendszerváltás hagyományával. A Nemzeti hitvallás ugyanis a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának radikális nyelvét a német megszállás, a nyilas korszak és a kommunista rendszer számára tartja fenn, azokat utasítja el a nyilatkozat indulatosságával, míg a rendszerváltás utáni magyar politikával egyértelmű kontinuitást vállal, amikor kijelenti: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.” S bár egy, a manapság az alaptörvény körül zajló jogászi vitákban gyakran emlegetett mondatban „kinyilvánítja” az 1949. évi XX. törvény „érvénytelenségét”, s ezzel legalább részben kapcsolódik a nyilatkozatnak a 2010 előtti korszakot szimbolikusan megszentségtelenítő retorikájához, de ezt legalább a kontinuitás vállalását kifejező mondatok közé rejtve teszi, másrészt egy jogilag meglehetősen kis súlyt képviselő preambulumban, harmadrészt pedig nyilvánvalóan nem retrospektív érvénytelenségről beszél, hanem arról a tényről, hogy az új alaptörvény váltja fel a régi alkotmányt. Ez pedig nem lényegtelen kérdés, mert a nyilatkozat egy politikai nyilatkozat volt, amiben gyakorlatilag bármit le lehetett írni, minden következmény nélkül, a Nemzeti hitvallás viszont mégiscsak az ország alkotmányának része, és maga az alaptörvény R) cikke mondja ki, hogy „az alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”, bármit is jelentsen ez. (2)
Ma már meglehetősen egyértelmű, hogy a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának radikális nyelvezete és radikális emlékezetpolitikai gesztusa korántsem volt pusztán elszólás. 2010 után azonban még nem mindenki látta így. A Republikon Intézet egy 2011-es rendezvényén például mind a rezsimhez közel álló Mráz Ágoston Sámuel, mind a többi résztvevő, így Török Gábor és Magyar Kornélia is tagadták, hogy 2010-ben Magyarországon forradalom történt volna. Mráz egyenesen arról beszélt a tudósítás szerint, hogy „nem volt szerencsés lépés a kormányfőtől, mivel – mint mondta – a magyar nép karaktere nem nevezhető forradalminak”.(3) Érdekesség, hogy Mráz azért hivatkozhatott ekkor egy kormányfői beszédre, nem pedig a nyilatkozatra, mert a kérdező is arra hivatkozott. A választásokon győztes Orbán Viktor 2010. április 25-én a következőket mondta győzelmi beszédében, a budapesti Vörösmarty téren: „Nem egyszerűen arról van szó, hogy Magyarországon megtörtént a hatodik szabad választás. Sokkal nagyobb dolog történt a mai napon Magyarországon. Ma forradalom történt a szavazófülkékben.”(4) Mráz szavainak, már amennyiben a tudósítás pontos, az kölcsönöz különös pikantériát, hogy egyszerűen nem létezőnek kezeli a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát, és úgy tesz, mintha egy pillanatnyi elszólás lett volna az a forradalmi retorika, amelyet valójában hónapokon át építettek, intézményesítettek, és részben még az alaptörvénybe is bekerült. Nagyon is érthető ez, persze, hiszen 2011-re már nem az volt a rezsim képviselői számára a kihívás, hogy retorikailag hangsúlyozzák a szakítást a rendszerváltás utáni viszonyokkal, hanem hogy a ténylegesen egyre radikálisabb szakítást a korábbi demokratikus politikai berendezkedéssel retorikailag elkendőzzék.
Mindent egybevetve, mit kezdjünk az Orbán-rezsimnek a rendszerváltáshoz való ellentmondásos viszonyával?
Ezzel állt összhangban az is, hogy tankönyvekben és a rendszerváltás hivatalos megemlékezéseiben kiemelt figyelmet kapott Orbán Viktor tevékenysége (és a már többször említett 1989. június 16-i beszéde). Ez ugyanis tudatos szakítás volt a rendszerváltásnak mind az antalli felfogásával, amely a békés rendszerváltásban a magyar történelem fősodrát jelentő alkotmányos és demokratikus fejlődéshez való visszatérést látta, és Antallt meg a kerekasztal-tárgyalásokat ennek a történelmi mintának a folytatásaként látta, mind a reformkommunista felfogással, amely a rendszerváltást egy több évtizedes reformfolyamat (gulyáskommunizmus, új gazdasági mechanizmus, későbbi reformkísérletek, IMF-csatlakozás stb.) betetőzéseként, egy folyamatosan bővülő mozgástér sikeres kihasználásaként értelmezte. Úgy is mondhatjuk, hogy az Orbán-rezsim hivatalos emlékezetpolitikája 2011 után nem megtagadni, hanem kisajátítani próbálta a rendszerváltást. De ha hátrébb lépünk egy lépést, tulajdonképpen mégis meglepőnek találhatjuk, hogy 2010 után miért ütközött nehézségekbe, hogy az új rezsim forradalmi retorikája és az azzal összekapcsolódó emlékezetpolitikai radikalizmus kanonizálódjon (már amennyiben valaki nem tekinti a nyilatkozatot és a Nemzeti hitvallást elég erős kanonizációs gesztusnak), mert a Fidesz történetét végigkíséri a hasonlóan éles forradalmi retorika és a rendszerváltással kapcsolatos megszentségtelenítő attitűd. Nemcsak arra gondolhatunk, hogy Orbán Viktor 1989. június 16-i beszéde meglehetősen megosztó hangneműnek bizonyult vagy arra, hogy 1998-ban a Fidesz saját hatalomra kerülését „több mint kormányváltásnak” nevezte, 2002-ben pedig „két világ harcaként” jellemezték a választási küzdelmet, hanem arra is, hogy a Fidesz 2006-tól kezdve gesztusok sorával jelezte, hogy a Gyurcsány és Bajnai-kormányokat nem tekinti teljes értékűen legitimnek. Innen nézve a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata annak a két évtizede formálódó diskurzusnak a folytatása, amelyben a rendszerváltás nem lezárja a „kommunistákkal” szembeni küzdelmet, hanem csak némiképp átalakítja annak kereteit, hogy Gyurcsány Ferenc hatalomra kerülésével a képlet újra a jók és a rosszak közötti küzdelemmé egyszerűsödjön. Így azt is joggal mondhatjuk, hogy a Fidesz radikális, rendszerváltó retorikája 2011 után érezhetően enyhült, hogy aztán előbb a Brüsszel elleni „szabadságharcban”, majd a 2014-es kampányban, aztán a migrációs válságra adott válaszban, a civilek, Soros György, a CEU, az LMBTQ-közösség elleni kampányokban törjön utat ismét magának. Ha az emlékezetpolitika 2010-es radikalizmusa később valamelyest veszített is intenzitásából – éppen a tényleges rezsimváltást elfedendő –, a rezsim radikalizmusa más területeken mégis csak kifejezést nyert.
Mint az előzőekből látszik, ez a viszony már akkor sem volt problémamentes, amikor a Fidesz még az „átmenet két zavaros évtizedében” volt a magyar politika egyik meghatározó szereplője. Az antikommunizmus, a radikális retorika akkor sem volt tőle idegen (és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a rendszerváltás konteó jellegű, szélsőjobboldali változatait, így a MIÉP és a Jobbik tagjai között népszerű „rózsadombi paktum” mítosza milyen közel áll a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának rendszerváltásképéhez). Nem volt idegen a Fidesztől annak hangsúlyozása sem, hogy a párt vezetői saját politikai ambícióikat nem látják egy normális demokratikus üzem részének, hanem egy annál sokkal mélyebbre hatoló változásra törekszenek. Az azonban korántsem volt mindenki előtt egyformán világos – az 1998 után felerősödő baloldali antiorbánista retorika által táplált félelmek ellenére sem –, hogy mindez egy rezsimváltásba torkollhat. Voltak, akik ettől féltek, mások5 kifejezetten azt gondolták, hogy ilyesmitől nem kell félni (én is közéjük tartoztam), még a 2010 előtti politikai viszonyok között magukat otthon érzők körében is. Akik pedig 2006 után a kétblokkrendszer kritikusai voltak, kifejezetten lenézően, „rettegőkként” beszéltek azokról, akik névértéken vették a Fidesz radikális retorikáját.
Van abban valami mélyen ironikus, hogy a Fidesz rendszerváltó, rezsimépítő radikalizmusa előbb a radikális retorika érezhető visszafogásával járt, s csak később kezdett a retorikai radikalizmus ismét a felszínre törni, igaz, akkor már egyre több csatornán keresztül és egyre többféle formában.
(1) https://2010-2014.kormany.hu/download/d/56/00000/politikai_nyilatkozat.pdf#!DocumentBrowse.
(2) Magyarország alaptörvénye, https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1100425.atv.
(3) https://m.hvg.hu/itthon/20110602_politologus_nem_zajlott_forradalom.
(4) http://2010-2015.miniszterelnok.hu/beszed/forradalom_tortent_a_szavazofulkekben.
(5) BaBarczy Eszter, Miért előnyös a kétharmados Fidesz-győzelem?, hvg.hu, 2010. február 15., https://hvg. hu/velemeny.publicisztika/20100215_fidesz_ketharmad_valasztas. A szerző később nyilvánosan felülvizsgálta álláspontját, amelyet ő maga nevezett tévedésnek: Töredelmes megvallása egy tévedés történetének, Vasárnapi Hírek, 2013. március 17., https://www.vasarnapihirek.hu/szerintem/babarczy_ eszter_toredelmes_megvallasa_egy_tevedes_tortenetenek.
