Szerző: Vasali Zoltán
A harmadik ciklusának végéhez érkező Fidesz-kormányzás kifejlett rendszerszintű formában mutatta meg az elmúlt négy évben, hogyan viszonyul a környezetvédelemhez és a klímapolitikához. A jelenlegi írás elsősorban azt vizsgálja, hogy a Fidesz–KDNP autoriter hibrid rezsimje – miközben bizonyos szakterületeken képes az ország működtetésére – milyen eszközökkel és milyen stratégiát választva üresítette ki a környezetpolitikai elvárások jelentős részét.
A kézirat lezárásának pillanatában nem tudható, hogy a véglegesítés és társadalmi egyeztetés alatt álló közös ellenzéki választási program hogyan képes feloldani a szövetséges pártok közötti szakpolitikai ellentéteket. Annak ellenére, hogy az érintettek között vannak különbségek az atomenergia vagy a növényvédő szerek hatásának megítélése között, ezek nem tűnnek olyan törésvonalaknak, amelyek miatt ellehetetlenülne egy későbbi lehetséges kormányzás. Ám ettől még igaz, hogy számos nyitott kérdés maradt. Sokat foglalkozunk azzal, hogy egy feles többséggel rendelkező kormány hogyan tudna alkotmányozni, de arra kevesebb idő és figyelem maradt, hogy például Paks 2 megépítésének leállítására milyen jogi lehetőségek kínálkoznak. Egyáltalán mennyire biztos, hogy az ellenzéki szavazók ebben a kérdésben ugyanazt gondolják és a progresszív összefogásnak volt-e ideje arra, hogy elkötelezze szavazóit a beruházás elutasításának álláspontja mellett.
Ilyen esetekben az ellenzéki pártok nemcsak az általuk képviselt társadalmi csoportok egyedi álláspontját jelenítik meg, hanem azért is küzdenek, hogy környezetvédelmi kérdésekben meghatározzák a következő ciklus kormányzati célkitűzéseit. Az első járványhullámot közvetlenül megelőzően a Fidesz–KDNP jó ütemérzékkel megjelent a környezetpolitikában, ami több tekintetben is átalakította a versenyfeltételeket. A Fidesz akkor lépett be a zöldpolitikai térbe, amikor a fogyasztók többsége – párthovatartozásra való tekintet nélkül – fontosnak tartotta a műanyagmentesség vagy éppen a hulladékgazdálkodás alapproblémáinak fontosságát. Egy alapvetően rendpárti társadalom elsősorban ilyen ügyekben tud elmozdulni korábbi álláspontjától – vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy ilyen esetekben biztosan képes elfogadni, hogy van értelme a fogyasztása korlátozásának. Mindez akkor válik különösen fontos körülménnyé, amikor azt látjuk, hogy a rezsicsökkentés talán a járványhelyzet kezelése mellett az egyik legfontosabb kérdés lesz az országgyűlési választási kampányban.
Tehát elmondhatjuk, hogy a jelenlegi választási kampányban, ha van valós verseny egy hiteles zöldidentitás képviseletének terén, akkor ebbe a versenybe a kormánypártok már a járványhelyzet előtt beléptek, és módosítottak a korábbi, pusztán elhallgató vagy hárító pozíciójukon.
Amortizált zöldkampány
Az önkormányzati választásokon megerősödött ellenzék azzal a lendülettel futott neki a fővárosban, az egyes kerületekben, valamint számos vidéki településen a helyi kormányzásnak, hogy képes lesz a környezetvédelmi problémák újfajta kezelésére. Már 2019-ben, a járvány kirobbanása előtt érzékelhető volt, hogy a magyar társadalomban, ha nagyon lassan is, de erősödnek a környezetvédelmi attitűdök. A lassú változás magyarázata talán az, hogy mintha a rendszerváltás után tartóssá váló fogyasztói kiéhezettség lenne nehezen megváltoztatható. A korábban erősen épített szimbolikus környezetvédelmi ügyek, amilyen a fővárosban például a Liget-projekt, országosan pedig a Paks 2 elleni tiltakozás volt, már a járványhullám kezdetére elérték a maximumukat. A liget esetében a kormánypártok képesek voltak egy olyan innovációs dömpinget zúdítani egy amortizált városi zöldterület védőire, amivel szinte lehetetlen volt az elmúlt években önkormányzati szinten versenyezni. Amikor ma valaki kisétál a Városliget már átalakított területeire, rendezettséget és a területet használó tömegeket lát a sportpályákon és a játszótereken. Ráadásul a liget is lassan azoknak az ügyeknek a sorába illeszkedik, amelyek kormányváltás esetén visszafordíthatatlanná válnak. Ennek megértése nagyon fontos az ellenzéki kormányváltó stratégiák kialakításakor. Míg jelenleg a települések vezetései a helyi, sokszínű koalíciókban a kormányzó képességüket próbálják bizonyítani, aközben a monumentális kormánypárt szinte mindenen képes átgázolni, ami korábban jogállami keretek között elképzelhetetlen volt.
Korábban Kishantos is szimbolikus ügy volt a rendszer környezetpolitikájával szemben. Egy átlagosan tájékozott magyar polgár tudta erről az ügyről, hogy a vegyszermentes mezőgazdasági termelés mintaprojektjeként működött évtizedek óta. Lehet, hogy Ángyán József megyei jelentéseit se kell részletesen ismerni ahhoz, hogy előre tudható legyen: az állami földbérleti pályázatok újraosztása alapvetően korrupt folyamat volt, ahol csak az oligarchaszerű tulajdonosi rendszerek erősödnek meg. A legvégén Kishantos megúszta a perköltség kifizetését. Ennyit lehetett kihozni egy olyan helyzetből, ahol már az első vetési időszak után az új tulajdonos által alkalmazott vegyszer azonnal beszennyezte a területet, ami talán visszafordíthatatlan károkat okozott. Így néz ki 2021-ben egy megnyert ellenzéki környezetvédelmi ügy. Ehhez képest a bazsarózsákat is sikeresebben lehetett megvédeni annak idején a NATO-tól.
Paks 2 esetében egy ellenzéki szavazó szinte minden különböző természetű kockázattal tisztában van. Az ellenzéki pártok elvégezték azt a munkát is, hogy a rezsicsökkentés kampánytémája kapcsán alternatívát képviseljenek a Fidesz–KDNP-vel szemben. Ugyanakkor ezt az aktuális energiapolitikai válság jórészt felülírja. Ma aki azt szeretné elfogadtatni a járvány korlátozásai után, hogy a fogyasztást még az ökológiai lábnyom nagysága miatt is korlátozni kell, az a politikai öngyilkosságot kockáztatja. Annak ellenére, hogy az ellenzéki pártok többsége programszinten sok szegmensben baloldalinak tekinthető, a legfontosabb hiányosság a jelenlegi politikai nyilvánosságban azoknak a társadalmi igazságtalanságoknak a megjelenítése, amelyekkel szemben az ellenzék a környezetvédelmileg érzékeny, a jövő nemzedékek lehetőségeiért aggódó szavazóknak tudna alternatívat kínálni.
A narratívának tartalmaznia kellene egy olyan jövőképet, amely részben túllép a méhlegelők amortizált alternatív lehetőségein. A Liget-projekt tanulságait kellene applikálni a Fudan Egyetem megépítése elleni tiltakozás esetében is. A megnyert politikai konfliktusok következményei is inkább a tehetetlenséget bizonyítják, hiszen a rendszerszintű feltételek aránytalanok. Nehéz népszavazással vagy petícióval küzdeni egy forráselosztásban domináns politikai aktorral szemben.
Uniós tükör
2021 végén már látható, hogy az a kormányzati bátorság, ami a jogállamisági vizsgálat miatt megpróbálta az EU helyreállítási alapja nélkül előre finanszírozni a hazai innovatív zöldfejlesztéseket, némileg lendületet vesztett. Az Orbán-kormány olyan benyomást keltett az ősz folyamán, mintha nem is lenne az EU tagja. Nem akarunk eurót, szigorú környezetvédelmi elvárásokat, menekülteket és közösségi járványkezelést sem. A szuverenista Európa-politika egyre jobban megmutatja korlátjait a legfontosabb környezetvédelmi kérdésekben, hiszen a kétharmados Fidesz–KDNP legtartósabb megoldatlan környezetszennyezése már nem Kolontár vagy a tiszai ciánkatasztrófa, hanem a PET-kupa által évente prezentált valóság az élővizeinken. Ez a sikertelenséget mutató kontraszt akkor igazán pontos, ha valaki nyomon követte a kormánypártok beépítésmániás infrastruktúrafejlesztési gyakorlatát az elmúlt években.
Emellett a kormánypártok nem állnak rosszul az uniós szakpolitikai nyomásgyakorlás terepén. Decemberben Budapestre látogatott Emmanuel Macron francia államfő – a francia uniós soros elnökséget előkészítő látogatássorozata részeként –, aki a legfontosabb szövetségese az Európán belüli autoriter vezetőnknek az atomenergia elfogadtatásában a zöldátállás részeként. Orbán Viktornak sikerült elérnie, hogy egy abszurd feltételek mellett áterőltetett paksi bővítés a jelenlegi energiaválság viszonyai között időlegesen zöldminősítést kapjon a frissítés alatt álló taxonómiarendeletben. Ez a téma a Paks 2 projekt kampányértéke miatt jelenleg különösen fontos a számára.
Ehhez szorosan kötődik a rezsicsökkentés kérdése. Ökológiailag káros, hiszen egy fogyasztása hatásainak megfizetésétől elszigetelt polgárt tudatosságra ösztönözni szinte lehetetlen. Mindent felesleges korlátozásnak érez egy idő után, ami a komfortzónáját érdemben és radikálisan korlátozni próbálja. Ezt a sajátos paradoxont a főváros többször is megtapasztalhatta a forgalomcsillapítási projektekkel szembeni lakossági ellenállás alkalmával. A Fidesz nagyon professzionálisan tud hergelni a nyilvánosságban minden olyan reform ellen, amely uniós ritmusban próbálja átalakítani szokásainkat. Miközben a kormányzati kommunikáció az egyik legfontosabb „konzervatív” fogyasztói értéket próbálja kipellengérezni (ciki a spórolás, ha a klímaváltozásról vagy az energiaválságról van szó), egy fenntarthatatlan finanszírozási rendszert próbál elfogadtatni mintaként egy minimálisan már liberalizált piacon. Érdemes ezzel szemben megfigyelni, hogy az új német kormány programja hogyan volt képes egy liberális és baloldali szövetség keretei között integrálni a környezetvédelmi reformokat.
Harc a lokalitásért
Az ellenzéki önkormányzatok nemcsak azért kerültek kiszolgáltatott helyzetbe, mert a forráselvonások ellehetetlenítették a közszolgáltatások működtetését, hanem mert olyan konfliktusokat kellett megoldaniuk, amelyeket a kormány kényszerített rájuk. Szinte minden ellenzék által vezetett helyi önkormányzatnak megvan a maga szimbolikussá vált környezetvédelmi konfliktusa. Önkényesen válogatva a példák közül: a XI. kerület például
nem csak a Mol Campus toronyépületét kapta meg kiemelt kormányzati beruházásként, hanem a Belgrád–Budapest vasútfejlesztés bevezető szakaszát is. A lassan országosan is ismertté váló ügyben a vágánybővítés területe mellett található Hamzsabégi sétány átalakításának kérdése megosztja a helyieket. Van, aki úgy tekint a területre, mint egy megmaradt zöldövezetre, amit családok használnak kikapcsolódásra. Van, aki egy elhanyagolt MÁV-területet lát, ahol hajléktalanok élik mindennapjaikat. Ráadásul egy vasúti bővítésről beszélünk, egy alapvetően zöld közlekedési fejlesztésről, aminek a vélt dicsőségét a kormány aratja le, míg a helyi önkormányzat megküzdhet az átalakításra vonatkozó társadalmi egyeztetés hitelességéért. Vagy ott van Erzsébetváros esete, ahol a Covid–19 miatti lezárásokat akarták felhasználni arra, hogy bevezessék a bulinegyed környékén a helyiek érdekeit szolgáló forgalomcsillapítást. Lehet, hogy a kivitelezésbe csúsztak hibák, de elmondhatjuk, hogy a projekt a jelenlegi fázisában nem aratott túl nagy sikert. A tisztább levegőt és nyugodtabb körülményeket elnyerő helyiek nehezebben tudják megközelíteni a lakásaikat, ők is változtatni kényszerülnek szokásaikon, és ezeknek a változásoknak az elfogadtatásához idő kell. Különösen akkor, ha a jobboldali média az elmúlt években folyamatosan hergelte az autósokat a változások ellen, a zöldérzékenységű politikai aktorokat a fogyasztás ellenségeinek beállítva. Az ilyen jellegű missziók pedig hatással vannak más kerületek ökológiai egyensúlyára is, hiszen a forgalom belvárosból való kiterelése csak más kerületeken keresztül valósítható meg.
Így kapcsolódik össze a forgalomcsillapítás például a Galvani híd terveivel, ahol a még el nem döntött nyomvonal kétszer három sávon fogja az autósokat a város két oldala között utaztatni. A gyönyörű látványtervek innovációs benyomást keltenek a nézőben, közben viszont a tervezett híd két oldalán a helyi lakók azért küzdenek, hogy a hirtelen nyakukba szakadó zsúfoltságot ők is tovább terelhessék. Vagy pedig azért küzdenek – a pesti oldalon –, hogy a Wekerletelep mellett található Kiserdő megmaradjon a helyiek zöldrezervátumaként.
A Fidesznek vagy szerencséje van, vagy rutinosan hárítja át a felelősséget a közpolitikailag el nem végzett munka miatt más aktorokra. A korábbi választások lokális környezetpolitikai esetei azt bizonyítják, hogy ezek hozzájárulhatnak a helyi hatalomváltáshoz, viszont a kormánnyal való országos szintű elégedetlenség tematizálására nem igazán alkalmasak. De a helyben elért eredmény sem magától értetődő. A hatvani szennyvízlerakó 2018–2019-es ügye arra példa, hogy a lakók többségének életkörülményeit alapvetően meghatározó bűzös probléma nem feltétlenül eredményez váltást a politikai vezetésben. A település mellett nemcsak a főváros kezeletlen szennyvíziszap-tömegét halmozták fel, hanem még külföldről is idehozták az anyagot. A helyiek nyaranta nem tudtak szellőztetni, mégse váltották le azokat a vezetőiket, akik ezekért a körülményekért alapvetően felelősek voltak. Ugyanaz a dramaturgia, mint a forgalomcsillapítás esetében láthattunk: létezik a nagypolitikában egy innovatív politikai cél – ez esetben Budapest szennyvizének megtisztítása –, de azzal, ami ennek a maradványa, nem tudunk mit kezdeni. A negatív hatások elviselése pedig egy másik helyi közösségre hárul, akár abszurd méretekben is.
A kormánypártok hatalmi pragmatizmusát jelzi az is, hogy csak kevés esetben engedték meg, hogy például leálljon a regionális szintű hulladékgyűjtés. Talán ilyen esetekben döbbenhettek rá, hogy ha kevés is a sikeres zöldügy, de egyre több olyan eset fordulhat elő, amikor a fogyasztás minőségét veszélyeztetik a környezetvédelmi problémák. Tehát ha a Fideszre úgy tekintünk, mint egy olyan politikai pártra, amely a végsőkig küzd a fogyasztás korlátozása ellen, akkor azért ennek a korlátai is megtapasztalhatók. Az, hogy a Fidesz megmutatta, létezik jobboldali konzervatív környezetpolitikai értékrendszer, leginkább ennek a kényszernek volt köszönhető. Ám az, hogy ezt nem a saját politikai közösségük természetes értékfejlődéseként élték meg, hanem kényszerként, sajnos tartósan az „antizöld” oldalhoz köti a Fideszt. Mintha a környezetpolitikai trumpizmus Orbán Viktorral élne tovább.
Egy zöldpopulizmus kényszere
Amennyiben a populizmust elsősorban identitásnak és kommunikációs technikának tekintjük, akkor ez soha nem állt távol a zöldügyekben aktív szervezetektől. Az NGO-k évtizedek óta kénytelenek használni a radikális kommunikációt mint egy az ingerküszöböt áttörő hatékony technikát. Azonban ez a fajta radikalizmus eddig az esetek többségében visszapattant a magyar társadalomról.
Az előválasztások után színre lépő Márki-Zay Péter sikere pont az bizonyítja, hogy egy zöld főpolgármester vagy egy green new dealt képviselő uniós politikus nem tud megelőzni ilyen progresszív karakterrel egy elitellenes jobboldalit. Márki-Zay új zöldpozíciója már látszik, körvonalazódik egy differenciáltabb rezsicsökkentés, amely már alkalmas lehet arra, hogy társadalmilag igazságosabb alternatívát képviseljen. Nem véletlen, hogy a kormánypárti kampányban ez a téma már most erősen jelen van a migráció és a családpolitika mellett.
A jobboldal úgy viselkedik, mintha eddig tűrték volna a sok sületlenséget a zöldektől, de most majd rendet tesznek. Hogy a Fidesz ebben a területszerzésben milyen hihetetlenül hatékony, jól mutatja, hogy szerintük elég csak Edmud Burke-öt olvasni, Ferenc pápa Laudato si’ enciklikáján elmélkedni vagy Roger Scruton zöldfilozófiáját idézni naphosszat, és azzal azonnal birtokba vették a minden mást felülíró konzervatív zöldhagyományt. Nagyon emlékeztet ez a politikai törekvés arra, ahogy 2018 óta a Fidesz az integrációellenes és integrációkritikus státusz között lavírozva kitalálta, hogy az Európai Unió egy keresztény projekt, miközben a gazdasági integráció jelentősen zöldebbé vált.
A felsorolt politikai gondolkodók többsége olyan hagyományt képvisel, ami valós értékkel bír, csak éppen az elmúlt évek fideszes környezetpolitikai teljesítményét nem támasztja alá. Edmund Burke például azért hasznos a jobboldali véleményvezéreknek, mert először fogalmazta meg, hogy az absztrakt elméleti spekulációk káros hatással lehetnek a józan megfontolásokra. Egy ilyen szereposztásba könnyen beilleszthető a jobboldaliak szemszögéből hirtelenkedőnek látszó zöldteóriák sokasága, amelyek megbolondítják a kormányok és a nemzetközi szervezetek tevékenységét. Az ökoetikában vagy az ökofilozófiában rengeteg kapcsolódási pont található, és erős inspiráció lenne meríthető a jobboldal által kisajátított gondolkodók felvetéseinek értelmezéséhez, ám ezekre a kormányzati környezetpolitika egyáltalán nem reflektál. Elsősorban ezért olyan megkésett, önigazolás-hangulatú az egész sárdobálás a klíma- és környezetpolitika hazai terepén a konzervatívok részéről.
Az ellenzéki oldalon most kialakuló zöldminimum hitelesebb lehet a kormánypártok utóbbi években „bezöldülő” identitásánál, de önmagában még kevés ahhoz, hogy a többség támogatását ezzel elnyerhessék.
