2010 tavaszán, a Fidesz kétharmados győzelmét hozó választás utáni héten a Népszabadság három legnagyobb hirdetője (nem is mindegyik volt állami cég) ugyanazon a napon mondta fel éves hirdetési keretszerződését a legnagyobb példányszámú napilappal. Akkoriban a Népszabadság munkatársa, beosztott újságírója voltam, az eset tehát közvetlenül nem érintett, valamit mégis megsejtettem általa mindabból, ami a NER médiapolitikáját azóta is jellemzi. Benne volt szinte minden, mint cseppben a tenger: a hirdetési piac teljes átpolitizálása és a hirdetések áramlásának elszakítása az egyes orgánumok olvasottságától (nézettségétől, hallgatottságától), az első Orbán-kormány relatív szemérmességének („ne mi nyerjük a legtöbbet”) sutba dobása, az autonómiák felszámolása, az 1998 és 2002 között inkább még csak szóban létező egész pályás letámadás kézzelfogható valósága.
És még valami: a prioritások sorrendje. Mielőtt még bármihez – a pártfinanszírozáshoz, a választási törvényhez, az alkotmányhoz, a termőföldhöz, a dohánypiachoz, a bankokhoz, az energiaszektorhoz stb. – hozzányúltak volna, először a sajtó ellen indítottak támadást, a médiaviszonyokat forgatták föl fenekestül. Az összes fontos, nagy horderejű, az uniós intézményekkel is konfliktust indukáló jogszabály-változtatás sorában elsőként került sor a médiatörvény-csomag elfogadtatására, amely lényegét tekintve az Európai Bizottság, a Velencei Bizottság, az Alkotmánybíróság és az összes egyéb beavatkozó fórum föllépése ellenére változatlan maradt. Egypárti médiahatósággal (amelynek a háza tájáról nemhogy az ellenzéket, de még a KDNP-t is elhajtották, s amelynek élén a miniszterelnök személyes bizalmát élvező, leválthatatlan elnök áll), fideszesek által megszállt, a párt érdekeinek alárendelve működő állami médiával, az ingyenesség által piaci erőfölénybe hozott MTI-vel, egyirányú frekvenciaelosztási gyakorlattal, megfélemlítő erejű, az egyes kiadók, illetve kiadványok ellehetetlenítésre alkalmas büntetésekkel, állami reklámokból finanszírozott pártmédiával, mesterségesen kiszárított, az elterelt hirdetések, valamint a gyártási és terjesztési monopóliumok révén is hátrányba hozott kormányfüggetlen sajtóval. A fülkeforradalom idején is rebesgetett, máig nem cáfolt hírek szerint a tényleg bámulatos hatékonyságú rendszernek két modellje, illetve előképe volt: bizonyos eljárásait a Kósa Lajos vezette Debrecenben csiszolták ki, a minta és a mechanizmus viszont Ceauşescu Romániájából érkezett, a szisztéma kidolgozójával együtt.
Aki ma belenéz az M1 esti híradójába vagy a meccsközvetítés „hírpercébe”, fellapozza a két kormánylap valamelyikét, netán meghallgatja a Kossuth rádió péntek reggeli ún. interjúját a miniszterelnökkel, az tényleg úgy érezheti magát, mintha három-négy évtizedet repült volna vissza az időben, és közben délkeleti irányban átlépte volna az országhatárt. Én nem jártam Romániában abban az időben, de gimnazistaként az iskolánkhoz közeli Kálvin téri aluljáró újságosánál rendszeresen vásároltam az Előre című magyar nyelvű román napilapot, így volt némi képem az egyetlen pártot, egyetlen igazságot, egyetlen politikai géniuszt ismerő, a hatalmat kétely nélkül kiszolgáló médianyilvánosságról. És miután középiskolás koromtól, a nyolcvanas évek elejétől a magyar sajtó szenvedélyes fogyasztója vagyok, azt is meggyőződéssel állíthatom: ezt a fajta sajtópolitikát az én generációm – amelyhez Orbán Viktor és a Fidesz törzskara is tartozik – Magyarországon nem tanulhatta, azaz szükségképpen importálnia kellett valahonnan.
Egykori népszabadságos újságíróként nehéz elszakadni a lapbezárás emlékeitől. Attól például, hogy immár két jogerős bírósági ítélet is kimondta, ami az érintettek számára akkor is egyértelmű volt: bár a munkáltató törvényt sértve puccsolta meg a szerkesztőséget, mégsem kaptunk semmilyen segítséget az arra rendelt intézményektől (a médiahatóságtól, a munkaügyi hatóságtól, az adatvédelmi biztostól vagy akár a rendőrségtől). Ijesztő tapasztalat: ha a hatalom lép föl az alkotmányos feladata ellátása közben a kormánnyal konfliktusba keveredő médiával szemben, akkor sem a viharba került médium, sem az ott dolgozó újságírók közönsége nem számíthat védelemre – sőt utólagos kárenyhítésre vagy a vétkesek felelősségre vonására sem. Magyarországon kívül vajon melyik európai uniós tagállamban nézné tétlenül az államigazgatás és az igazságszolgáltatás, hogy egy külföldi befektető annektálja vagy bezárja az ország piacvezető politikai orgánumait? Ez sehol sem lenne szimpla gazdasági ügy, akkor sem, ha bizonyítható gazdasági okai lennének (a Népszabadság esetében nem voltak). Annak, ahogyan nálunk a német tulajdonos az Origóval, majd az osztrák tulajdonos a Népszabadsággal elbánhatott, súlyos konzekvenciái lettek a médiapiacra és az újságírásra nézve. Onnantól ebben a szakmában mindenki tudta – mindenkinek tudnia kellett –, hogy csak magára és a kollégáira számíthat.
A kormányfüggetlen média az Origo és a Népszabadság munkatársaival is szolidáris volt – ugyanúgy, ahogyan később a bezárt Magyar Nemzetnél dolgozók is érezhették a másutt dolgozó sajtómunkások együttérzését és segítségét –, de a szolidaritást nem lehet kenyérre kenni, és a közönség sem tudja helyettesíteni vele a korrekt tájékoztatást. Ebben a helyzetben a legelkötelezettebb médiamunkásban is fölmerül, hogy meddig lehet és érdemes ezt még csinálni, és a kérdésre – bármilyen jól hangzik is – hosszú távon nem elegendő válasz az, hogy aki újságírásra adja a fejét, az nemcsak saját magáért és a hozzátartozóiért, hanem a nyilvánosság működtetéséért is felelősséggel tartozik. Mint minden foglalkozásnál, itt is megkerülhetetlen alapelv, hogy a hónap végén a sárga csekkeket be kell tudni fizetni. A következmény az elvándorlás, pályaváltás, szakmaelhagyás lett – épp egy olyan korban, amikor a minden kontrolltól megszabaduló hatalom társadalmi ellenőrzésére a tisztességes újságírás jelentené az utolsó esélyt.
Ameddig képes vagyok visszatekinteni az időben, a magyar sajtó sosem volt annyira kiszolgáltatott és annyira egyszólamú, mint most. Hogy mást ne mondjak, 1979-től létezett a pártsajtó gazdasági irányvonalától mindig elhajló HVG, a rádió külföldi tudósítói néha – főleg a kevésbé hallgatott műsorsávokban – pártállami szempontból egészen meredek dolgokat meséltek a nyugati országokról, és amikor 1986 áprilisában elszállt a csernobili atomerőmű, nemcsak abból lett kis hatósugarú – inkább csak háztáji – sajtóbotrány, hogy némelyik médium minimális terjedelemben hírt adott a balesetről, hanem (a már említett HVG-nél, a rádióban és a Népszabadságnál egész biztosan) abból is, hogy nem számoltak be róla a katasztrófa súlyának megfelelően. A rendszerváltásnak a magyar sajtó nem csupán az események után kullogó krónikása volt, hanem előhírnöke is, olyan értelemben, hogy a szabadságban mindig valamivel a társadalom előtt járt. Máig meghatározó emlékem abból az időszakból, amikor 1987 szilveszterén az állampárt rádiójában a rádiókabaré konferansziéja arra szólítja föl az abban az évben a Minisztertanács elnökévé (azaz kormányfővé) választott Grósz Károlyt, hogy ha nem tetszik neki az adás, tekerjen másik csatornára vagy kapcsolja ki a készüléket. Az én számomra akkor ért véget a szocializmus, illetve akkor vált nyilvánvalóvá, hogy vége van.
És még valami, amire a mai hatalmasok nem szeretnek emlékezni: akkoriban a pártsajtó (merthogy másmilyen nem létezett) olyannyira tisztességesen számolt be például a radikális ellenzéki pártnak számító Fidesz megnyilvánulásairól és megmozdulásairól, hogy a múlt és politikai teljesítmény nélküli, huszonéves sihederekből álló pártocska 5,44 százalékos eredményt tudott elérni az 1990-es választáson, és a képviselői bekerültek a parlamentbe – kizárólag olyan információk alapján, amelyeket az állampárt irányítása alatt álló médiumok közöltek róluk (egészen biztos, hogy a rájuk szavazó mintegy 450 ezer ember döntő többsége sosem találkozott élő Fidesz-taggal, azaz csak a tévéből, a rádióból, az újságokból tájékozódhatott, mielőtt a bizalmát beléjük helyezte). Az, hogy egy valóban ellenzéki párt üzenetei a központilag ellenőrzött sajtón keresztül jussanak el a választókhoz, ma ugyanúgy nem fordulhat elő, mint az, hogy a törvények szerint pártatlan és sokszínű tájékoztatással megbízott közmédia a hatalmi párt számára egyértelműen hátrányos – bár a közönség érdeklődésére nyilvánvalóan számot tartó és a politikai döntések meghozatala szempontjából egyértelműen fontos – üzeneteket továbbítson. Emlékezzünk vissza: 2006 őszén az állami rádió úgyszólván mérlegelés nélkül lehozta az őszödi beszédet, vállalva az ügy összes következményét, most viszont felsorolni sem győznénk azokat az eseteket, amikor az ugyanúgy közpénzből működő és ugyanazokkal az alkotmányos feladatokkal megbízott állami média elhallgat olyan, a kormány tagjaival (illetve a kormánytagok családtagjaival) vagy a Fidesz gazdasági holdudvarával kapcsolatos információkat, amelyek a kormányfüggetlen sajtóban címlapos, százezres olvasottságú-nézettségű hírnek bizonyulnak.
A miniszterelnök – akinek világképét és a nyilvánosság használatáról alkotott nézeteit ez a médiapolitika hűen tükrözi – a magyar sajtószabadság erózióját szóvá tevő kritikákat rendre azzal igyekszik visszaverni, hogy nincs semmi probléma, hiszen „Magyarországon mindent meg lehet írni”, és egyébként is, ő folyamatos médiaellenszélben dolgozik. Ezzel az állítással két probléma van: az egyik, hogy nem igaz, a másik, hogy hamis sajtószabadság-definícióból kiindulva nem lehet a szabad sajtó megléte mellett hitelesen érvelni. Aki ma a hazai kormánykritikus sajtóban dolgozik, az pontosan tudja, hogy nem lehet mindent megírni – pontosabban hogy bizonyos információk közreadásának nagyon súlyos gazdasági és politikai ára van. A „mindent megírás” ára a lapbezárás, a hirdetések eltérítése, olykor a kormánytól elvileg független szerkesztőségek életébe történő direkt kormányzati beavatkozás. Abban az országban, ahol a hirdetési piac legalább nyolcvan százalékát közvetlenül a kormány ellenőrzi, ahol egy állami cég birtokolja a lapterjesztési monopóliumot, ahol napilapnyomdája már csak Mészáros Lőrincnek van, ahol a Magyar Hang hetilapot a kiadója kénytelen Szlovákiában nyomtatni, mert egyetlen hazai nyomda sem meri vállalni a magyarországi gyártás kockázatát, ahol egyik napról a másikra hoznak konkrét cégre szabott, egy-egy kiadót akár milliárdos bevételektől megfosztó vagy hasonló nagyságrendű kiadásokra kényszerítő törvényeket, ott eleve illúzió sajtószabadságról beszélni. Ami pedig a már említett definíciós problémát illeti, a sajtószabadság nem az újságírók szabadsága, hanem az állampolgár tájékozódási szabadsága, márpedig az utóbbiból napról napra érezhetően kevesebb van.
2014-ben a kormány szemet vetett az RTL Klubra, ezért a kormánytöbbség elfogadott egy olyan reklámadó-szabályozást, amely egyoldalúan hátrányos volt a legnagyobb kereskedelmi tévécsatorna számára, néhány hónap alatt veszteségessé téve az addig mindig nyereséges adót. Az RTL fölvette a kesztyűt: a csatorna „rájött”, hogy lehet hardcore politikai hírekkel is nézettséget generálni – alighanem mindannyiunk emlékezetében élnek még az RTL Klub akkori, legendás hírműsorai, amelyek abban az időszakban az RTL-csoport kisebb adóin is megjelentek. A milliókhoz eljutó kemény hírek hatására a Fidesz népszerűsége beszakadt, a közvéleménykutatások alapján a 2010 és 2019 közötti időszak legalacsonyabb értékére esett vissza. A kormány pillanatok alatt kiegyezett a csatorna tulajdonosával, módosította a reklámadótörvényt, az RTL híradója pedig látványosan felpuhult. A mindmáig példátlan esetnek két fontos tanulsága van. Egyrészt a Fidesz-varázslat a valódi sajtószabadság körülményei között nem működik: ha akár csak egyetlen, jelentős tömegmédium estéről estére szembesíti a közönséget a kormányzás visszásságaival, föltéve a valóban releváns kérdéseket a politikusoknak, és bemutatja a rendszer működését az ország nyilvánosságának, akkor a varázs megtörik és a „kétharmad” összezsugorodik (ezért volt kulcsfontosságú a Fidesz számára, hogy már kormányzása legelején átalakítsa a médiaszabályozást és a médiarendszert, a saját körébe vonva a TV2-t és kiszolgáltatott helyzetbe hozva a másik nagy kereskedelmi adót). Másrészt az RTL talpon maradásához olyan speciális körülményekre volt szükség, amelyek a sajtó egyéb szegmenseiben nem állnak fönn. A csatornát tulajdonló Bertelsmann cég feje Angela Merkel német kancellár személyes jó barátja, amiből adódóan az RTL üzleti érdekei védelmében az ügybe beavatkozott az Európai Bizottság, haladéktalanul elbírálva az RTL által beadott versenypiaci panaszt, és közbenső intézkedésként a vizsgálat idejére is megtiltotta a reklámadó diszkriminatív alkalmazását.
Ez utóbbit nemcsak azért fontos hangsúlyozni, mert rávilágít az uniós intézményrendszer működési logikájára (vagyis arra, mennyit számít a multinacionális cégek érdekérvényesítő képessége és Németország súlya a döntéshozatalban), hanem azért is, mert az eset bebizonyította, hogy az Európai Bizottságnak jogalapja és hatásköre is van az egyes tagállamok súlyos médiapiaci torzulásainak kiigazítására. Nem elhanyagolható tény, hogy (a Klubrádió, Jávor Benedek, a Párbeszéd EP-képviselője és a Mérték Médiaelemző Műhely közös föllépése nyomán) két másik panasz is fekszik a bizottság versenypiaci főigazgatósága előtt a magyar média ügyében. Az egyiket még 2016-ban adták be a közmédia állami eszközökkel létrehozott erőfölénye, illetve az állami médiumok túlzott költségvetési támogatása miatt, a másik pedig 2019. januári keltezésű, és a Fidesz-közeli sajtó állami reklámok útján megvalósuló illegális állami finanszírozásával foglalkozik. Mindkét panasz igen részletesen, adatokkal bőségesen alátámasztva mutatja be a kifogásolt, egyértelműen az uniós versenyszabályokba ütköző, a kormányzati kommunikációs tartalmak számára jogosulatlan előnyt biztosító gyakorlatokat, ám a bizottság eddig egyiket sem bírálta el (igaz, a legutolsó hírek szerint a másodikat, az illegális állami támogatásra vonatkozót legalább már vizsgálni kezdte). Persze most nem egy multicég profitja, hanem „csupán” a magyar demokrácia, a jogállam, a választások tisztasága forog veszélyben.
Hogy az itt vázolt körülmények között, az egzisztenciális fenyegetettség, a 2008-as válság idején befagyott fizetések, a Fidesz-média segítségével az újságírók ellen is sokszor elindított karaktergyilkos támadások, a ki- és betiltások, a megválaszolatlan kérdések, a listázás és a megbélyegzés korában hogyan lehet tisztességes újságírói munkát végezni, arról a bezárt Népszabadság és Magyar Nemzet, az elfoglalt Origo és Figyelő, sőt a megszállt közmédia munkatársai közül is sokan nyilatkoztak már (utóbbiak inkább csak név nélkül). Józan logikával nehéz megindokolni, miért tartanak ki mégis sokan az újságírói hivatás mellett. Az egyik magyarázatot az újságírók személyisége kínálja: általában azok vágynak erre a pályára és azok ragadnak benne, akikben egyszerre van jelen az átlagosnál nagyobb közlésvágy – nevezhetjük jó értelemben vett exhibicionizmusnak is –, valamint szintén átlag fölötti igazságérzet. Akik mindkét késztetést érzik magukban, és belekóstoltak a médiába, azok nehezen szabadulnak tőle, akkor is, ha a racionalitás esetleg már mást diktálna (ez teszi érthetővé azok döntését is, akik alól a kormányfüggetlen térfélen elfogy az egyre zsugorodó sajtó, ezért – jellemzően valamilyen politikától távoli szakterületen – átdolgoznak a „sötét oldalra”, mondjuk a visszavett Magyar Nemzetnél vagy a legutóbbi kirúgási hullámig a Hír TV-nél). A dolog kicsit a szenvedélybetegségekre hasonlít – fizikai elvonási tünetekkel akár –, és azoktól, akik végül kiszállnak, olyasmiket hallani, mint az egykori dohányosoktól: egyszerre éreznek megkönnyebbülést és sóvárgást.
A közéleti-politikai újságíró rendszerint abban a hitben – vagy inkább illúzióban – él, hogy nem csupán krónikás, hanem motivátora, katalizátora is az eseményeknek. Nem politikai szereplő abban az értelemben, ahogyan nemrég a fideszes Kocsis Máté megfogalmazta, de az a vágy mindannyiunkban ott van, hogy szeretnénk valamilyen hatást, változást elérni a cikkeinkkel. Ebből viszont az következik – és itt bicsaklik meg Kocsis gondolatmenete –, hogy a kormánypárt által „ellenzékként” azonosított újságíró nem az ellenzékhez tartozik, nem (csak) az ellenzéki tábornak ír: álmodni sem érdemes változásról anélkül, hogy sikerülne átkiabálni a falon, és megszólítani a magát kormánypártinak gondoló közönség legalább egy részét. Erre mondta nemrég a 444.hu ismert videós újságírója, a budapesti parkolási anomáliákat filmre vivő Ács Dani, hogy egyre inkább a meggyőződésévé válik: csak a tényfeltáró újságírásnak van értelme. A saját tapasztalatom is hasonló – a véleménycikkek csak azokat érik el, akiket már nem kell meggyőzni semmiről. Amikor viszont tényekkel, adatokkal, akár egy helyreigazítási per próbáját is kiállva a kormányzati hierarchia csúcsain lévőkre és családtagjaikra bizonyítjuk rá a korrupciót, az az ideológiailag egységes szekértáborokat is megtépázza, és a szektás híveken kívül bárkit képes lehet leválasztani. A Népszabadságnál a Rogán és a Matolcsy család viselt dolgairól szóló, a kormány számára végtelenül kínos cikkek után húzták ki a dugót, a Magyar Nemzetet pedig (tartalmi értelemben a 2018-as kampány legkeményebb ellenzéki fegyverét, a legrázósabb sztorik forrását) a választás utáni napon kellett bezárni. Aki oda akar ütni, ahol igazán fáj, annak kizárólag tényfeltárással szabad foglalkoznia, politikai értelemben minden más csak a szélben elszálló szó.
Más kérdés, hogy az újságíráson belül minden szempontból a legköltségesebb, legnagyobb kockázatú műfaj a tényfeltárás. Bár Magyarországon az újságírók (még?) nincsenek fizikai veszélynek, üldözésnek kitéve, nálunk is akad már, akinek ráment az egzisztenciája, az egészsége, az élete. A hatalommal történő ütközésnek mindig ára van: a helyzet paradoxona, hogy most az újságíró fizeti meg ezt az árat és a társadalom profitál belőle – ha ellenben föladjuk, akkor esetleg megúszhatjuk, a társadalmi veszteség viszont elkerülhetetlen.ű
Hargitai Miklós
