Semmi nem fáj jobban, mint ha úgy alakul, hogy tévedésünket helyre kell igazítanunk az újságban.
Nem kell megijedni, nem ismertetem részletgazdagon a személyes fájdalomskálámat, e felütés ugyanis nem elsősorban a kínt, hanem a benne foglalt morális alapállást beszéli el. Ez rögzíti, hogy legvégső célunk az igazság feltárása, és személyes szakmai kudarcunk, ha e munka közben hibát követünk el. Ez még akkor is fáj, ha az történik, hogy a biztosan igazat nem sikerül elégséges módon alátámasztanunk a bíróságon, azaz az ítélet szerint nem tudjuk megvédeni nyilvánvaló igazságunkat, noha szerencsére a helyreigazítás bármilyen formájára a lehető legritkább esetben kényszerülünk.
Azért fájnak e ritka alkalmak, mert hitelességünk a mércénk, ennek pedig az az alapja, hogy az olvasóknak az igazat, mindig az igazat akarjuk írni. Ezért arra irányul minden erőfeszítésünk, hogy közelebb kerüljünk az igazsághoz: kérdezzünk, kutassunk, adatokhoz, papírokhoz jussunk, körbejárjunk. Minden tapasztalatunkat, tudásunkat annak rendeljük alá, hogy a hitünk szerint legjobb cikkeket hozzuk létre és publikáljuk.
Idáig olvashattuk a konszolidált demokráciákban leginkább Méhkas, Sulipapír, Heti Lecke vagy egyéb hasonlóan fantáziadús címet viselő iskolaújságokban megjelenő, a világ legunalmasabb bekezdései versenyben is eséllyel induló szakaszt, amelyben ifjú újságírójelöltek fogalmazzák meg, milyen szellemben szeretnék majd űzni reménybeli hivatásukat. Az Orbán Viktor irányította és szervezte autokráciában azonban egy ilyen passzus világosan, egyszerűen és pontosan kijelöli az újságíró helyét a politikai rendszerben vagy azon túl, már ha lételméletileg lehetséges kívül lenni egy rendszeren, amelyben élünk.
Mindebből már tökéletesen és vitathatatlanul világos, hogy az igazságot, a közérdeket és a hivatását mindenek felett tisztelő, elsősorban a hazáját szerető újságírónak hogyan kell viselkednie az orbánizmusban, ahol egyébiránt ünnepelt magatartásforma lett, hogy korábban újságként ismert, ma már politikai termékekben pénzért rendszerszerűen és gátlástalanul hazudnak, s nyomorítanak meg mindent, amit erről a szakmáról tudni érdemes.
Tehát az újságírónak azt kell tennie, hogy.
Természetesen egyáltalán nem világos és egyértelmű, hogy az újságírónak miként kell viselkednie egy ilyen autokráciában, ugyanakkor az ilyen, önreflexiót nélkülöző, de továbbgondolhatatlan kizárólagosságot sugalló mondások biztosan segítenek az Orbán-rendszer stabilizálásában. Majd elmondom, miért gondolom így, ám előtte azért elsuttogom: ez a hibrid rendszer azt jelenti az újságíró számára, hogy semmit nem olyan könnyű eldönteni, értékelni, mint régen. 2019 Magyarországán ugyanis nincsenek az újságíró számára normatív értelemben vett szerepek, csak jó morális válaszok és vállalások.
Ezért lep meg minden szerepesztétikai bírálat. Főként akkor, amikor politikai logikára épül, azaz abból a szempontból ítéli meg az adott vállalást, hogy az a hatalom erősödését vagy gyengülését segíti-e elő. (Mintha egy ilyen újságírói döntésnek önmagában bármiféle hatása lenne a hatalom helyzetére egy érdemi politikai ellenzék nélküli rendszerben.)
Ami biztos: a politikai logika kizárólagos érvényesítése a megmaradt független médiában legfeljebb diktatúrákban értelmezhető. Csakhogy nem ismerünk olyan mértékadó értelmezést, amely totalitárius diktatúraként írná le a rendszert, leginkább versengő autoriter rezsimről beszélhetünk. Maguk az ellenzéki pártok is azt vallják, választáson legyőzhető a Fidesz. Ezt onnan tudjuk, hogy bent ülnek a parlamentben és elindulnak a választásokon.
Itt teszünk is egy rövid exkurzust a politikai szereplők médiaértési képességeinek javítása érdekében. Az ellenzéki politikusok és támogatóik olykor hajlamosak a független média működési gyakorlatát bírálni, mivel a kormánypárti propaganda feltétel nélkül szolgálja ki a hatalmat, miközben a független médiumok merészelnek hitüknek megfelelően dolgozni, így ugyanazon a normamérlegen mérni az ellenzéki tetteket, mint a kormánypártiakat. Mármost azért mulattatók az ellenzéki panaszok, mert minden ilyen mondás saját politikájuk alapját kezdi ki. Elvégre ilyenkor a választók és a politikusok azt várják a médiától, hogy adja fel a médialogikát: járjon el úgy, mintha diktatúra lenne, s ennek megfelelően politikai célokat tűzzön ki. Azaz a nézők/olvasók kiszolgálása és a hivatás szolgálata helyett elsődlegesen a hatalom leváltásának szentelje magát. Mindeközben az ellenzéki pártok ott ülnek a parlamentben, azaz olyan rendszernek ismerik el az Orbán-rezsimet, amelyben választásokon elérhető a változás. Tehát az ellenzéki pártok a rendszer egészéről vallott álláspontjuktól eltérő hozzáállást várnak el a média szereplőitől azért, hogy könnyítsék saját szavazatszerzésüket. Ez az intellektuális karambol persze sűrűn előfordul az ellenzéki oldalon, ráadásul nem veszi figyelembe azt az alapvető helyzetet, hogy aki szabad maradt, azért döntött így, mert szabad akar lenni. Tehát lényegében értelmezhetetlen a független média függetlenségét érintő bírálat, miközben a kormánnyal szembeni kritika e függetlenség felszámolásán alapszik.
E kitérő talán alkalmas volt arra, hogy rámutasson: a hibrid rendszerekben sok intellektuális erőre és kreatív energiára van szükség a gondolkodáshoz, mert a hagyományos válaszok, a konszolidált demokráciákra kifejlesztett normák nem működnek ebben a közegben – ahogyan azt például az Európai Unió bizonyítja, hiszen hatalmas intézményrendszere, őrzött normarendje képtelen volt reagálni a demokratikus maskarában érkező autokratikus kihívásra.
De ez már messzire vezetne, így inkább Jürgen Klopp Liverpooljának mentális szörnyetegeihez hasonló eltökéltséggel térek vissza témánkhoz, az újságírói szerepek pontos megfogalmazhatóságának lehetetlenségéhez. Tehát, ismétlem, lehetetlen közös szakmai normákon alapuló, érinthetetlen, gránitszilárd cselekvési kereteket kialakítani a rendszerben. Nem kis részben azért, mert már a rendszer megnevezésének és megítélésének kihívása ellehetetleníti a helyes válaszok kijelölésének lehetőségét.
Éppen elégséges küldetés lenne, ha a demokrácia–autokrácia vonalon, az autokrácia típusai jelentette mezőben kellene meghatároznunk az orbánizmus jellegét, ám a képlet ennél sokkal bonyoultabb. Mert noha számos autokráciát láttunk a történelem során, s a politikai mintázatok szépen lekövethetők, e modellek leginkább a körülöttünk tomboló nemzetietlen őrület értelmezésében, lehetséges következményeinek megismerésében segítenek. Ugyanakkor kevés támpontot adnak a magatartásformák modellezéséhez, mert a nyilvánosság jelenlegi szerkezete, a technológia mostani szintje nem vethető össze a korábbi hasonmások idején látottakkal.
Gondoljunk csak bele, hogy jelenleg az Egyesült Államok elnöke Donald Trump, a brexitet meg előfordulhat, hogy végül sikerül kivitelezni. A legerősebb demokratikus kultúrájú országokban tapasztalt fejlemények talán még radikálisabbak is, mint az orbáni fordulat Magyarországon. Az egymástól alapjaiban különböző számos tényezőnek, különös politikai együttállásnak köszönhető történetben azonban van közös: a fake news, az álhír, így a média tervszerűen erkölcstelen politikai használata minden korábbinál jelentősebb a kortárs politikai rendszerekben. Konkrétan akkor igyekszünk normatív alapokról álmodozni, amikor Kellyanne Conway, Trump tanácsadóinak egyike a nyilvánvaló hazugságokról azt mondta, alternatív tények. Az igazság/valóság utáni korban piacra küldték az igazságot, azaz a történetek valóságuktól függetlenül versenyeznek, s az nyer, amelyik a leginkább megfelel a befogadóknak. A szándékosan terjesztett álhírekkel, összeesküvés-elméletekkel, gondosan fölépített ellenségképekkel minden igazságot kikezdenek. A tudomány, a tudás, a valóság kerül valójában célkeresztbe. A bizalmatlanság megteremtése a káosz fokozásának eszköze, mert ahol nincs minimális közös tudás igazságról, valóságról, erkölcsről, ott végül a hazugság, a képzelet és az erkölcstelenség is bemutatható igazságként, valóságként és erkölcsként. Képtelenség elgondolni a manipuláció e szintjének borzongató valóságát. Ennek a világnak a részleteiről sokat olvashattunk már, csupán bizonyítékként emeltem ide pár észrevételt a kortárs politikai rendszerekről, hogy újra elmondhassam: új fejlemények tesznek mindent cseppfolyóssá, így válaszaink is csak erkölcsi tekintetben lehetnek szilárdak.
Azért elmondom a saját példámat, ha tetszik, döntésemet. Már azzal felelek a dilemmára, hogy a 24.hu-nál dolgozom. Az ország két legolvasottabb újságának egyikénél, amely piaci bevételekből működik, növekszik még akkor is, ha a rendszer ott üti a szektort és a szabadságot, ahol éri. Ám még e körülmények között is lehetséges a konszolidált demokráciákból ismert működési modell. Már abban az értelemben, hogy elérhető elégséges piaci bevétel ahhoz, hogy működőképes legyen a közbeszéd tematizálására alkalmas, politikai, oknyomozó cikkek sorával jelentkező, interjúk sokaságát közlő, emellett a szórakozásra, a könnyedebb, magazinos bulvártartalmakra igényt tartó közönséget is kiszolgálni képes, az újságírás szabályait végtelenül tisztelő néplap. Ha viszont piaci alapon működtethető ilyen, a következő kérdés, lehet-e érdemi munkát végezni. A válaszom: igen.
Azaz mind nehezebb körülmények között, mind kevesebb reménnyel, mind több erőfeszítéssel, de lehetséges a munka, mert újságírói eszközökkel, a kollégák képtelen eltökéltségének, alázatának és szakmai hűségének köszönhetően képesek vagyunk közelebb kerülni az igazsághoz. Egyszerűen nem igaz, hogy sötét diktatúrákra emlékeztet a magyar helyzet. Törökországban konkrétan börtönbe viszik a kollégákat, miközben a 24.hu megszerezte, feldolgozta és publikálta a választások előtt az OLAF Elios-ügyről szóló jelentését, amelyből világosan kiderül, hogy a szervezett bűnözés feltételeinek megfeleltethető módon zajló csalássorozat végén milliárdos magánvagyon keletkezett a miniszterelnök családjában. A 24.hu ezenkívül is számos fontos tényfeltárást végzett, ám a kollégákkal nem a Csillag börtönben szerkesztünk üzemi lapot, hanem egy szabadon megjelenő folyóiratban elemzem éppen a lehetséges újságírói magatartásformákat.
Mindemellett persze tudjuk, hogy az igazság megismerésének lehetőségei mind szűkebbek, a körülmények mind nehezebbek. Itt most random holland, dán, francia EP-képviselők által is unalomig ismert felsorolás következik: állami cégek jogerős bírósági ítélet ellenére sem adnak ki közérdekű adatokat; a kormánypárt politikusai nem válaszolnak a tőlük független média kérdéseire; nem elég, hogy közpénzből tartják fent a propagandaszekciót, de a piaci hirdetők mozgását is befolyásolják; jogszabályokkal szűkítik a médiateret; oligarcháknak kifizetett közpénzmilliárdokból csinálnak ki és tartanak fenn termékeket.
A rendszer logikájából az következik, hogy e tevékenységüket folytatják, mert a hatalom elvesztésének költségei immár túl nagyok. Vannak bűnök, amelyek nem jóvátehetők: közpénzszázmilliárdok sorsára derülhetne fény egy esetleges hatalomváltáskor. Minthogy ennek rizikóját növeli a szabad média, a moralitást és a hazát mindenek elé helyező médiamunkások sora, a hatalom aligha lesz azon, hogy tágítsa lehetőségeiket, átláthatóbbá varázsolja saját működését.
Ez pedig megmutatja a nagyon súlyos lételméleti dilemmát a hibrid rendszerekben. Az irtózatos erőforrásfölényt magáénak tudó, minden hatóságot, intézményt uraló hatalom aszimmetrikus háborút vív. Politikai logikája alapján osztja ellenségekre és barátokra a közélet szereplőit, miközben az általa ellenségesként megjelölt területen belül – ahogy arra már utaltam – szabad és autonóm szereplők vitái zajlanak. Egymással, a korral, a rendszerrel. Ez a jelenlegi struktúrában nyilvánvalóan csökkenti a hatalom leváltásának esélyét, mivel a kevesebb erőforrás sem egy célra tart, hanem töredezett, eltérő célokat követ, különböző helyeken jelenik meg. A lételméleti dilemma az, hogy eközben minden szereplő sejti, sőt tudja a következő lépést, mert a hatalom logikája a további elnyomást vetíti előre. Ebben az esetben saját logikájának, elveinek feladása akár prevenciónak is tűnhetne, azaz a mi–ők logika elfogadása elméletileg előállíthatja a hatalom működéséből egyébként következő háborús helyzetet. Az indoklás sem lenne bonyolult: csak az ő eszközeikkel tudjuk megvédeni magunkat, különben előbb-utóbb mind sorra kerülünk, és a saját eszközeinkkel védtelenek leszünk.
Ám ez nemigen történik meg. Én például a hibrid rendszerek lételméleti dilemmáját nem vagyok hajlandó elfogadni. Ennek az az oka, hogy nem vagyok hajlandó a hibrid rendszereket normatívnak elfogadni, szervezeti és működési szabályzatukat aláírni. Így persze haladunk tovább az elnyomás újabb fokozatai felé, esetleg afelé, hogy az ellenzék kitermel egy vezetőt, aki képes integrálni az orbánizmus ellenfeleit – aztán a további forgatókönyvek ide állíthatók nemzetközi válságtól a gazdasági krízisig.
Addig maradnak a napi dilemmák, a másodlagos kihívások. Merthogy mikroszinten valóban ott vannak a feszítő kérdések velünk szemben. Mondok személyes példákat. Létezik olyan műsor az ATV-ben, amelyben politikusok, elemzők és újságírók együtt ülnek és kommentálnak híreket. Ezt a formátumot én már nem vállalom, mert a szerepek tökéletes összemosását hozza el. Újságíró lesz politikus, politikus újságíró, elemző politikus. Így összekeveredik minden, s a hatalom akaratának megfelelően nem autonóm szereplők, szerepek állnak vele szemben, hanem kialakul az általa rendelt mi–ők helyzet.
Ugyanakkor szinte elsőként mentem be kormányzati visszafoglalása után a Hír TV-be, amely konkrét hírhamisítással is jeleskedett, az újságírást mint eszmét feladta és a kormánypárt akaratának feltétel nélküli kiszolgálójaként működik. Mert ebben az ügyben viszont az a válaszom, hogy a moralitás megvédésének lehetőségét, az igazsághoz való közelebb kerülés esélyét adta, továbbá eljuthattam a saját buborékomon kívüli emberekhez. Nem nehéz erre erős, nehezen kikezdhető ellenérvek sorát felvonultatni: a kutya se nézi azt a tévét, valójában egy másik, de legalább kisebb buborékba sétáltam át, amelyben a nekem szánt szereppel sikerült alátámasztanom a hatalom narratíváját a demokratikus vita létezéséről, miközben puszta vagdalkozás zajlott, tehát szemernyivel sem kerültünk közelebb az igazsághoz. Hogy akkor most amiatt ne is kelljen még pluszban fejet vakarni, hogy ez az egész hogyan illeszkedik a médalogika kontra politikai logika dilemmába, amelynél már elidőztem.
A lényeg, hogy a kérdés itt marad: az egyik helytelen, a másik pedig helyes vállalás és döntés?
Nem, nem gondolom. Mert tényleg nem helyes döntések, vállalható műsorok, elfogadható szerepek vannak, hanem csupán jó morális válaszok. Ha ugyanis bármelyik helyen azért jelenik meg az újságíró, mert hite szerint így juthat közelebb az igazsághoz, így képviselheti hivatását, sehol nem fogadja el a cenzúrát, autonóm emberként jár el, akkor hibrid rendszerben nincs a döntése kritikájának morális alapja.
Meglehet, akár az egyik, akár a másik esetben, akár az ehhez hasonló döntések bármelyikének alkalmával, akár már azzal, hogy nem adjuk fel a hitet az újságírásban, a rendszer hasznos idiótái vagyunk. Elvégre munkánkkal és létezésünkkel nyilvánvalóan és bemutathatóan bizonyítjuk a szabad média létezését, gyengítjük a hatalom politikai ellenzékének helyzetét – a sor folytatható.
De ez nem baj. Mert van az úgy olykor a történelemben, hogy az igazság tartósan kisebbségbe szorul. És ez sohasem azt jelenti, hogy elveszítené igazságjellegét.
Egy ilyen helyzetben legitim azt mondani, hogy valaki újságíró-aktivista lesz, politikai eszmét képvisel és népszerűsít cikkeivel. Legitim kivonulni a hirdetések piacáról, közösségi bevételekből működni. Legitim bemenni az egyik tévébe, elutasítani egy másik formátumot. Legitim és legitim és legitim és legitim.
Mert mindent csak a morális vállalás alapján lehet megítélni. Ezzel együtt nincs kizárva, hogy ezek bármelyike vagy mindegyike a rendszer logikájából következően praktikusan a hatalom stabilitását segíti elő. Csakhogy a praktikumok elhalnak, a hazánk pedig megmarad. Így nem baj, ha a politikai logika alaján működő rendszerben hasznos idiótának tűnik a morális alapon döntéseket hozó szereplő, mert döntéseinek morális érvényessége erősebb indíttatás, mint bármilyen más logika.
Az elején megígértem, megírom majd azt is, miért gondolom a rendszer stabilizálását elősegítő eljárásnak, ha mások döntéseit normatív alapon bíráljuk. Ám meggondoltam magam. Mert valójában csak annyit tudok mondani, hogy én nem értek vele egyet, mivel álláspontom szerint nem lehetnek ilyen normatív alapok hibrid rendszerben, szétesett igazságok és valóságok, megtört hivatások között. Érvelésem éppen arról szólt, hogy ha nem erkölcstelenség jegyében született, akkor bármilyen szerep melletti döntés elfogadható. Azaz még az is, amely – szerintem hibásan és károsan – a demokratikus rendszerben megtanult normatív alapról akarja megítélni az egyes újságírói szerepeket és döntéseket.
Összességében tehát hosszú szövegben jutottam el szinte semeddig. Mielőtt elmondanám, meddig, azt még megjegyzem, már régen nem baj, ha valami giccses, noha korábban az ilyesmit önként vállalt korlátokkal tettük kimondhatatlanná. Tehát: nem maradt már más mérce és cél, mint az igazság és a haza szeretete.
Ennek jegyében születhet már bármilyen döntés, szerep, vállalás, az morálisan helyes. És mindazokat, akik ilyen döntéseket hoznak, ilyen munkát vállalnak, hívhatják utána újságírónak, hasznos idiótának, aminek csak akarják. Mert az igazság iránti vágy úgyis mindennél erősebb. Ezért ér véget minden autokrácia története.
Hogy legvégül azért Orbán Viktor fájdalomskálájáról is megtudjunk valamit.
Pető Péter
