Nyolcvan-nyolcvanöt százalék: az Európai Unióban 2014 óta évről évre ilyen óriási a részesedése a megújuló energiának az új áramtermelő kapacitásokban. A magukat legfejlettebbnek tekintő országok (OECD) európai képviselőinek energiapolitikája a csernobili nukleáris katasztrófa után vett gyökeres fordulatot. Az atomenergia addigi térnyerése szinte egy csapásra megállt, és helyét eleinte a földgázra, majd 2000 óta egyre inkább a megújuló energiaforrásokra támaszkodó technológiák, elsősorban a szélerőművek és a napelemek vették át. Mindeközben hazánkban a szélerőművek telepítését – szakmai egyeztetés nélkül – előbb kormányrendeletben, majd törvényben sikerült betiltani. Az európai átlagnál lényegesen szerényebb jelenléttel bíró napelemes rendszereket pedig elsősorban nem a magyar családok telepíthetik az állam támogatásával a házaik tetejére, hanem – érthetetlen és megbocsáthatatlan módon – jórészt értékes termőterületekre építi fel néhány nagyvállalkozó. Az energiagazdálkodás egyetemi szintű oktatása szemléletében három-négy évtizedes lemaradásban van az európai élvonalhoz képest, aminek csak az egyik oka, hogy az ez irányú kutatást – például a szélenergia esetében – minisztériumi utasításra akadályozzák, amennyiben az adófizetők pénzéből felépített adatbázisokat kifejezetten elzárják az érdeklődő szakemberek elől.
Helyzet van, és igencsak drámai – érdemben mégsem foglalkozunk vele
Az ENSZ éghajlatváltozással foglalkozó szakmai szervezete, az IPCC minden eddiginél határozottabb és drámaibb hangú jelentést hozott nyilvánosságra október közepén, amely lényegében az azonnali és totális irányváltás elkerülhetetlenségére hívja fel az emberiség és ezen belül leginkább a döntéshozók figyelmét.[1] A jelentés szerint az emberi tevékenység már olyan mértékű, az általa okozott változások pedig annyira fenyegetőek, hogy a 2015-ös párizsi klímaegyezmény, illetve az egyes országok meglehetősen visszafogott vállalásai érdemben nem fognak segíteni. Gyökeres fordulatra, lényegében paradigmaváltásra van szükség az élet számos területén, amire az IPPC munkájában részt vevő nemzetközi kutatócsoportok szerint alig tíz-tizenkét évünk maradt.
Számos részletet már eddig is ismerhetett a téma iránt érdeklődő közvélemény, így például azt, hogy az egyre szélsőségesebbé váló időjárási jelenségek okozta károk 50 milliárd (!) dollárt tesznek ki az elmúlt évek átlagában, ám egy-egy kritikus évben ennek akár két-háromszorosát is elérik (pl. 2005-ben a Katrina, a Rita és a Wilma, 2017-ben a Harvey, az Irma és a Maria hurrikánok okozta drámai helyzet miatt). Ez már az a lépték, ami lassan a világ vezető nagyhatalmai számára is finanszírozhatatlanná válik, így nem csoda, hogy számos országban születnek ilyen tárgyú elemzések és történnek végre gyakorlati lépések is. Az Egyesült Királyságban a miniszterelnök felkérésére már a 2000-es évek első felében megkezdődött a probléma közgazdaságtani hátterének feltérképezése Nicholas Stern, a Világbank egykori vezető közgazdásza irányításával. A 2006-ban publikált Stern-jelentés nem kevesebbet állít, mint hogy a beavatkozás további halogatása totális és globális gazdasági összeomlást fog eredményezni néhány évtized távlatában. Ugyanakkor kutatócsoportja azt is felveti, hogy az éghajlatváltozás elleni küzdelem és az ezzel összefüggő technológiai fejlesztések sokasága akár gazdasági előnyöket is kínálhat mindazok számára, akik a többieknél korábban felismerik ezeket a lehetőségeket.
A környezeti krízissel párhuzamosan megfigyelhető jelenség a fokozódó energetikai kiszolgáltatottság, amely Európa szinte minden országa számára egyre nagyobb kihívást jelent. Kontinensünkön lényegében általános a 80–90 százalék közötti energiaimport-részarány – különösen, ha a külföldről vásárolt nukleáris fűtőelemeket is itt vesszük figyelembe (ami meglepő módon nem feltétlenül általános gyakorlat).
Éppen ezért kapóra jön a megújuló energiára építő technológiák árzuhanása. Az utóbbi években a felettébb konzervatív Nemzetközi Energia Ügynökség több ízben is publikálta,[2] hogy a szélerőművek és a napelemes rendszerek versenyképesekké váltak – pedig a fosszilis és atomerőművek óriási externális költségek mellett, vagyis erősen támogatott áron termelik a villamos energiát. A mesterségesen alacsonyan tartott árak ellenére az atomenergia a végjáték újabb állomásához ért, és ennek csak az egyik jele a világ legnagyobb atomerőmű-építőjének, a Westinghouse-nak a tavalyi csődje. William Von Hoene, az amerikai atomerőműveket üzemeltető Exelon vezetőjének hasonló tartalmú áprilisi bejelentése után júliusban Nobuo Tanaka, a Nemzetközi Energia Ügynökség egykori vezetője, az atomenergia mindeddig feltétlen híve egy konferencián azt állította, hogy az új atomerőművek építése „nevetségesen drága”, az atomenergia pedig „teljes mértékben versenyképtelen” a napelemes áramtermelés ellenében.[3]
Sok egyéb mellett ez az a három hajtóerő – vagyis a környezet állapota, az energetikai kiszolgáltatottság, valamint a gazdaságossági aspektus – áll az Európában egyre világosabban kitapintható, a bevezetőben már felvázolt energetikai fordulat hátterében. Az Európai Unió hosszú távú, 2050-ig előretekintő stratégiai terveiben például nem kevesebb, mint minimum 80 százalékos karbonkibocsátás-csökkentés szerepel (az 1990-es bázisévhez viszonyítva), ami leggyorsabban és leghatékonyabban a megújuló energiaforrásoknak a jelenleginél lényegesen gyorsabb elterjesztésével, valamint a még mindig döbbenetesen alacsony – a teljes életciklusra vetítve alig néhány százalékos – energetikai hatékonyság javításával érhető el. Talán nem mindenki számára ismeretes, de a széntüzelésű és atomerőművek alig 33–35 százalékos hatékonysággal termelnek, ami azért is aggasztó, mert az általuk felhasznált energiaforrások egyre fogyatkoznak. Fogyasztóberendezéseink jelentős része sem kellően hatékony. Még az általában „energiatakarékosnak” titulált és szerencsére rohamosan fejlődő ledes világításra is igaz, hogy a felhasznált villamos energiának alig 25 százalékát képes a világításra felhasználni – a többi hőveszteség. Sajnos a belső égésű motorral felszerelt, az útjainkon százmilliószámra közlekedő autóink sem képesek ennél jobb eredményt felmutatni.
Van azonban egy, a közvélemény számára kevésbé ismert tényező is, ami a szél- és napenergia globális térnyerésének következménye. Az elmúlt két évtizedben hatalmas, az atomerőművekét messze meghaladó kapacitások álltak ezekből üzembe, melyek az időjárás függvényében képesek részt venni a villamosenergia-igények kielégítésében. Ennek nyilvánvaló előfeltétele egy, a jelenleginél sokkal rugalmasabb energiarendszer, amely összefüggésre a kutatók már régóta igyekeznek felhívni a döntéshozók figyelmét. Mára eljutottunk oda, hogy ezt a problémát a villamosenergia-rendszer napi szintű működtetéséért felelős rendszerirányítók is felismerik, és egyre határozottan adnak hangot ebbéli aggodalmuknak. Néhány éve az Egyesült Királyságban működő National Grid akkori vezetője, Steve Holliday egyenesen úgy fogalmazott, hogy az atomerőművi és a széntüzelésű alaperőművi áramtermelés a 21. században már elavult, idejétmúlt, mert nem képes elég gyorsan alkalmazkodni a percről percre változó körülményekhez.
A rugalmatlan, centralizált rendszerről a rugalmas, decentralizált rendszerre való átállás komoly megtakarításokkal is járna. Egy egészen friss, szeptemberben megjelent, több mint húsz kutatóintézet szakembereinek bevonásával készített elemzés (Net Zero by 2050) szerint csaknem 20 százalékkal kerülne kevesebbe a nettó 0 karbonkibocsátás elérése, mint a kevésbé ambiciózus, hivatalos EU-forgatókönyv szerinti fejlesztés.[4]
Az energiaforradalom tehát több szempontból is elkerülhetetlen, ráadásul gazdasági értelemben is előnyökkel kecsegtet. Azonban lényeges mindjárt az elején leszögezni, hogy egységes megoldás nem létezik az energetikai kihívás kezelésére. Minden ország a saját adottságait figyelembe véve kell hogy megtegye a szükséges lépéseket, sőt, akár egy országon belül is lehetnek egymástól jelentősen eltérő földrajzi adottságú térségek, amelyek az energetikai átállás során teljesen eltérő utakat járnak majd be. A lényeg, hogy a különböző megoldások egymást kiegészítő és támogató egységes rendszert alkossanak, mint ahogy arra Észak-Európa nagyszerű példát kínál.
Nemzetközi kitekintés
Észak-Európában a legegyszerűbb helyzetben Norvégia van, ahol a kedvező földrajzi adottságokat kihasználó vízerőművek már régóta képesek akár teljes egészében fedezni az áramigényeket. Éppen ezért ott előrehaladott állapotban van a villamos üzemű hőszivattyúk segítségével történő hőtermelés térnyerése és az elektromos autók révén a közlekedés villamosenergia-alapokra helyezése. Ugyanakkor az is látszik, hogy ebben a kényelmes helyzetben a norvég kormányok nem fordítottak kellő figyelmet sem a hatékonyságra, sem a többi megújuló energiaforrás, így például a hatalmas szélenergia-potenciál kiaknázására. Ennek eredményeként az egyre szélsőségesebb, akár az óceáni éghajlaton is aszályokkal fenyegető időjárás – a vízerőművek teljesítménycsökkenése révén – okozott már fennakadásokat az elmúlt években.
A legmesszebbre Svédország jutott: ők idén már a 2030-ra betervezett megújulós célokat is elérik, hiszen Európában a legnagyobb, 55 százalék körüli megújulóenergia-részarányt tudnak felmutatni a teljes energiarendszerre vetítve, a közlekedést is beleértve. A villamosenergia-termelésben az 1980-as évek óta kiemelkedő vízerőművek és a napjainkban rohamos gyorsasággal terjedő szélturbinák játszanak jelentős szerepet. A hőszektorban a távfűtéses rendszerek dominanciája figyelhető meg, illetve ezek gyorsuló ütemű átállítása a helyben rendelkezésre álló biomassza tüzelésére. A svéd közlekedési szektorban ugyancsak a bioüzemanyagok szerepét lehet kiemelni, amely – messze az 5 százalék körüli európai átlag fölött – már meghaladja a 15 százalékos részarányt. Ugyanakkor sajnos a környezeti fenntarthatóság elvárásainak nem mindenben felel meg a svédországi helyzet, hiszen még mindig jelentős mennyiségben használnak fel trópusi eredetű alapanyagokat. A világ élvonalában vannak a második generációs, jórészt faalapú bioüzemanyagok gyártásában is, ám az utóbbi években ezek kapcsán szintén egyre több ökológiai jellegű kérdés merült fel.
Különleges helyzetben van Dánia, amely sok szempontból forradalmi szerepet vállal magára. Az ország meglehetősen korán, az 1970-es évek olajválságai után fordult a megújuló alapú energiatermelés felé. A döntéshozók eleinte az atom és szén energiamix irányába szerették volna elmozdítani a termelést, az ország lakosságának és a szakértőknek a válasza azonban egyértelmű volt: „Atomkraft? Nej tak!” (Atomenergia? Nem, köszönjük!)[5] – és ez egy demokratikus országban elég volt az irányváltáshoz. Így kezdődött el a dánok menetelése a 100 százalékban megújuló forrásokra alapozott energiatermelés felé, amit a hő- és áramtermelésben 2030-ra terveznek elérni.
A lakossági hőellátásban több különböző megújuló energiaforrásra épülő, ráadásul a legtöbb esetben közösségi tulajdonban lévő távfűtéses rendszereket valósítottak meg az ország legkisebb településein is. Száznál több dán városkában napkollektorok termelik a közösségi hőenergia jó részét, emellett általában biomasszát és – hőszivattyúk segítségével – környezeti hőt is felhasználnak az ilyen hibrid távfűtéses rendszerek.
Az áramtermelésben a vízenergia híján más megoldást kellett keresniük. Szerencsére az ország műszaki értelmisége több mint száz éve felismerte a szél energetikai hasznosításában rejlő lehetőségeket, és a technológiát azóta folyamatosan fejlesztve a világ élvonalába emelték ezt a szektort. Tavaly a szélerőművek fedezték Dánia villamosenergia-felhasználásának 44 százalékát (hazánkban ez az érték 1,5 százalék), ami azért különösen figyelemre méltó, mert egy időjárástól erősen függő, hosszabb időléptékben nem előrejelezhető energiaforrásról van szó. Nálunk éppen ezzel magyarázták a lépten-nyomon csak kifogást kereső szakemberek a szélenergia kapacitásbővítésének korlátozását, majd betiltását. A dán mérnöktársadalom azonban erre a kihívásra is időben válaszolt, így évtizedek óta folytatnak intenzív és világszínvonalú kutatásokat az energiarendszer egészének összehangolt, környezeti értelemben is fenntartható működtetésével, valamint az akár négy-öt évtizedes előretekintésű energiatervezéssel kapcsolatban. Leginkább ennek köszönhető, hogy fejlődésük – például a széntüzelés visszaszorításának üteme vagy a szélenergia térnyerése – világviszonylatban is kiemelkedő gyorsaságú, miközben a villamosenergia-ellátás minősége az élvonalban van. Így például Dániában az áramszünettel terhelt időszakok száma nemzetközi összevetésben az egyik legalacsonyabb. Bizonyítottan nem fedi tehát a valóságot az a hazánkban sokszor elhangzó állítás, amely szerint a szélerőművek és napelemek nagymértékű alkalmazása a villamosenergia-rendszer összeomlását eredményezi.
Lényeges itt hangsúlyozni, hogy a megújuló energiaforrások alkalmazása nem afféle úri huncutság. Európa szegényebb országai is tartogatnak meglepetéseket, hiszen Albánia áramtermelése már most 100 százalékban megújuló alapokra, vízerőművekre támaszkodik. A tengerentúli országok közül kiemelkedik Costa Rica, ahol az egy főre jutó GDP ugyan 20 százalékkal kisebb, mint a magyarországi, de az államháztartás szerkezete lényegesen átgondoltabbnak tűnik. Így például az ország döntéshozói már 2008-ban elhatározták, hogy Costa Rica függetlenségének kétszázadik évfordulójára, vagyis 2021-re teljes mértékben hazai és megújuló energiaforrásokra állnak át. A nemrég megválasztott új miniszterelnök megerősítette ezt a tíz évvel ezelőtti célt, ami azt jelenti, hogy három éven belül nemcsak a hő- és áramtermelésben – ahol már csak 1–2 százalékra állnak a kitűzött céltól –, de a közlekedésben is el kellene érniük a megújuló energiaforrásokra való átállást. Ehhez azonban az elektromos autózás fejlődése – különösen a teherszállítás terén – még nem biztosítja a feltételeket. Ugyanakkor az ország természeti adottságai kiválóak: vízenergiakincse hatalmas, jelentős geotermikus erőforrással rendelkezik és szélklímája is kedvező. Ezzel sok más ország is így van, nagy különbség azonban, hogy Costa Rica él is ezekkel a kiváló lehetőségekkel – bár tennivalója még jócskán akad, főleg a hatalmas, ám mindeddig kihasználatlan napenergia-potenciálja kapcsán.
Bármily meglepő, de a világ legszegényebb országai is 100 százalék megújuló energiára kívánnak átállni – igaz, leginkább kényszerűségből. Az ENSZ 2016. évi klímakonferenciáján, Marrakeshben jött létre 47 ország szövetsége, olyan nemzeteké, amelyeket különösen veszélyeztet, sok esetben lényegében az eltűnéssel fenyeget az éghajlatváltozás. Ezen országok, mint Banglades vagy Etiópia, 2020-ig fognak konkrét terveket letenni az asztalra, de abban már előzetesen megállapodtak, hogy 2050-ig bezárólag tervezik a megújuló energiaforrásokra történő teljes átállást – feltéve, ha addig nem mossa el őket az emelkedő tengervíz vagy nem űzi el a lakosságot földjeiről az aszály.
A nemzetközi kitekintésben Németországgal is érdemes foglalkozni, mert az ott folyó energetikai irányváltásról (Energiewende) hazánkban elég sok téves információ jelenik meg. Nem meglepő a magyar kormányzati propaganda kiemelt aktivitása ezen a téren, hiszen Németországban éppen azt a technológiát, az atomenergiát igyekeznek minél gyorsabban kivezetni az energiarendszerből, amely hazai politikusaink többsége számára a reménységet és a gyarapodást jelenti.
A németországi változások – melyek célja az elmúlt évtizedek nukleáris katasztrófái (pl. Majak, Sellafield, Three Mile Island, Csernobil) után nehezen vitatható – a gyakorlati megvalósítás szempontjából sok tekintetben valós problémákat vetnek fel. Ám a hazai kormányzat által irányított médiában megjelenő állításokkal szemben nem azzal van a baj, hogy túl gyorsan fejlesztenek, hanem épp ellenkezőleg: a gond az, hogy a változások lassan történtek és nem elég mélyrehatóan. A megújuló energiaforrások kapacitásbővítésével ugyan szép eredményeket értek el, de ez nyilvánvalóan problémákhoz vezet, ha nem haladnak ezzel párhuzamosan az energiatárolási kapacitás bővítésével vagy az „okos” energetikai megoldások alkalmazásával kapcsolatos fejlesztések.
A megoldáshoz közelebb vihetne a közlekedési rendszer – így elsősorban a közúti közlekedés – elektromos üzemre való fokozatos átállítása, amivel többek között okosan használható akkumulátorkapacitásokat nyerhetne a villamosenergia-rendszer, ám ezen a területen nem történt érdemi előrelépés Németországban az elmúlt egy-két évtizedben. Az okokat – sok egyéb mellett – az ellenérdekelt tőkés társaságok elavult szemléletmódjában és hatékony érdekképviseletében kell keresnünk. Példa erre a német autógyártás, amelynek meghatározó szereplői minden eszközt megragadnak a változások fékezésére. Az egyre szigorodó kibocsátáscsökkentési elvárásokra az elmúlt években nem technológiai fejlesztéssel válaszoltak, hanem csalással próbálták azokat megkerülni (lásd dízelbotrány). A történet egyfajta folytatásaként is felfogható, hogy az elmúlt hónapokban a német autóipar lobbistái Brüsszelben fordultak elő leggyakrabban, ahol minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy a 2030-ra tervezett európai kibocsátáscsökkentési célok minél szerényebbek legyenek (miközben a francia autóipar is mindent bevetett, csakhogy ők a komolyabb környezeti célokért szálltak síkra). A németeket ezen igyekezetünkben a magyar kormányzati politikusok és európai parlamenti képviselők is támogatták, arra való hivatkozással, hogy a szigorúbb célokkal hazai munkahelyek kerülnének veszélybe. Ez sajnos nehezen vitatható állítás, ami egyúttal a szerencsétlenül egyoldalú magyar iparfejlesztés csődjére is felhívja a figyelmet. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy a tízmilliónyi magyar állampolgár érdeke nem azt kívánta volna-e, hogy a tisztább és hatékonyabb autózás mellett, ezzel együtt pedig az éghajlatváltozás ellen szálljon síkra minden rendelkezésére álló eszközzel az adóforintjainkból fizetett politikai elit.
A fentieket összegezve megállapítható, hogy az energetikai fordulat felettébb összetett probléma, ami rengeteg korábban nem ismert kihívással jár. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a németországi radikális energetikai fordulat, nevezetesen az atomenergia erőltetett ütemű kivezetése a termelésből példa nélküli az emberiség történetében. Egy ilyen léptékű irányváltás normális esetben is évtizedeket ölel fel, lépésről lépésre történik, botorság tehát néhány év múltán számon kérni azokat az eredményeket, amelyek megvalósulása a tervek szerint is csak évtizedek múlva várható. Különösen visszatetsző, ha az efféle számonkérés egy olyan ország döntéshozóinak, illetve energetikai szakértőinek a kritikáiban fogalmazódik meg, amely ezen a téren érdemi eredményeket nem tud felmutatni.
A megújuló energiára alapozott energiatervezésről
Jogosan merül fel a kérdés a kitartó olvasóban, hogy akkor vajon milyen irányba mutat hazánk számára a kivezető út az energetikai kiszolgáltatottság mocsarából. Jól látható, hogy számos szempontot kell mérlegelni az energetika terén zajló szakmai munka és a kapcsolódó döntéshozatal során. Ezek egy része rövid távú gazdasági érdek, ami leginkább egy szűk elit érdekeit jelenti. Ezzel szemben jelennek meg azok a hosszú távú szempontok, amelyek az ország, Európa, sőt a humán populáció egészének érdekét hivatottak szolgálni. Ugyanis az egyre szennyezettebb környezetben élő emberiségnek az energiagazdálkodás terén nincs más választása, mint a radikális irányváltás. Az ezzel kapcsolatos szakmai munkát az elmúlt évtizedekben meghatározó, így a környezeti problémák generálásában jeleskedő energetikai mérnököknek sincs más választásuk, mint hogy – a további súlyos katasztrófák elkerülése érdekében – teret engedjenek más mérnöki területek, sőt egészen más tudományágakat képviselő szakemberek számára is.
Noha mindez Európa számos országában ma már bevett gyakorlat, nálunk a szakma vezető képviselői erről másképpen vélekednek, ahogy arra Aszódi Attila államtitkár is határozottan utalt egy szakmai vita alkalmával: „A XXI. században működő, fenntartható, a fogyasztókat biztonságosan ellátó villamosenergia-rendszert energetikusok hozták létre. Ma olyan szereplők próbálják ezt meg kikezdeni, akiknek fogalmuk sincs az energetikáról.”[6] Aszódi állításának fenntarthatóságra vonatkozó része megmosolyogtató volna, ha nem egy globális környezeti válság kellős közepén kellene mentenünk, ami még menthető. Üzenetének másik része pedig szakmailag vállalhatatlan egy olyan világban, amely a multidiszciplináris megoldáskeresés irányába halad, s amelyben az energetikus és nem energetikus végzettségű szakértők közös erőfeszítéssel igyekeznek közelebb jutni a valóban fenntartható energiarendszer létrehozásához.
A szűk értelemben vett energiaipari területről kimerészkedve hazánkban is az energetikai fordulat gyakorlati megvalósításának részévé kellene tenni a környezetgazdálkodás minden egyéb elemét. Ebbe bele kell értenünk olyan műszaki területeket, amelyek az energiafogyasztás mérséklésében megkerülhetetlenek, így például a közlekedéstudományt és az építéstudományt, mivel jelenleg az épületek és gépjárművek használata emészti fel energiafogyasztásunk 75–80 százalékát. A megoldás kulcsa ugyanis, hogy a fogyasztást a jelenleginek 30–35 százalékára szorítsuk vissza! Hogy ez egyszersmind reális és az életszínvonalat érdemben nem befolyásoló lehetőség, azt számos energiatudatos magyar család gyakorlati példája igazolja (ebbe a körbe tartozik jelen írás szerzője is).
Ugyanakkor további mérnöki ismeretekre is szükség van. Be kell vonni azon szakterületek képviselőit, amelyek egyes energiaforrások biztosításában kulcsszereplők, így például az erdő- és mezőgazdálkodást vagy a hulladékgazdálkodást. Ez utóbbi kapcsán semmiképpen sem a hulladékégetés kell hogy eszünkbe jusson, amely fittyet hány a hulladékgazdálkodás legfőbb alapelvére, vagyis a megelőzést és hulladékcsökkentést célzó elvárásokra. Sokkal inkább kell gondolni az újrahasználati megoldásokra (mint például a betétes csomagolások rendszere) vagy a szerves hulladékok biogáz technológiával történő felhasználására, amely az energiarendszer rugalmasságának növelése szempontjából is elkerülhetetlen fejlesztési iránynak látszik.
Ugyanakkor ha azt gondoljuk, hogy a fenti szakterületeket képviselő mérnökök intenzív bevonásával a problémát megoldhatjuk, egészen bizonyosan tévedünk. Nyilvánvalóan egyre nagyobb szükség van a műszaki területen kívülről érkező szakemberek munkájára is. Ha döntéshozóink odafigyelnének a környezetgazdaságtannal foglalkozó szakértők véleményére (vagy csak olvasnák a nemzetközi gazdasági lapoknak és portáloknak az atomenergetikai vertikum globális hanyatlásával foglalkozó híreit), már biztosan feladták volna a Paks II. atomerőmű építésére vonatkozó elképzelésüket.
De meg kell említeni a földtudományt is, ideértve az energetikában nyilvánvalóan megkerülhetetlen szerepet játszó geológiát (lásd geotermikus energia) vagy meteorológiát (lásd szél- és napenergia). A földtudomány képviselői a geográfusok is, akik egy adott földrajzi térben vizsgálódva, a hagyományosan értelmezett szakterületeken átívelve képesek összekapcsolni és feltárni az energia- és anyagáramlás folyamatait, felvázolni a terület- és településfejlesztésben rejlő lehetőségeket. Ebben módszertanként – sok egyéb mellett – a térinformatika áll a szakemberek rendelkezésére, amely képes felmérni és bemutatni a kínálkozó lehetőségeket, szinergiákat vagy akár korlátozó tényezőket. Ennek köszönhető, hogy a nemzetközi élvonalban ma már energetikai kutatóintézet vagy tanszék sehol a világon nem működik a tértudomány avatott szakemberei nélkül.
Hazánkban mintha nem kapna kellő figyelmet az a tény sem, hogy az egyes energiagazdálkodási folyamatok kulcsfontosságú pontjain az ember a főszereplő (mint tervező, mint jogszabályalkotó vagy -alkalmazó, illetve mint fogyasztó). Pedig végre tudomásul kellene venni, hogy az energiafogyasztás mértéke és jellege jórészt a társadalomtudományok (szociológia, kulturális antropológia, pszichológia) segítségével értelmezhető és befolyásolható. Ugyanitt kell megemlíteni a pedagógia szerepét. A globális környezeti válság az egész világon megköveteli, hogy meghatározóvá váljon a környezeti szempontú oktatás-nevelés, ám döbbenetes módon hazánkban egy éppen ezzel ellentétes folyamat, a természettudományos tárgyak szisztematikus leépítése zajlik évek óta – aminek csak egyik oka az érintett tantárgyakra jellemző drámai mértékű tanárhiány.
A legnagyobb meglepetést talán az az állítás okozhatja, hogy az energetikai fordulat nem képzelhető el a táplálkozási szokásaink megváltoztatása nélkül. Ez a felvetés igazán távol áll a műszaki megközelítéstől, ám a tudomány mai állása szerint mégis komolyan kell venni. A témával foglalkozó szakértők szerint elsősorban a távolról szállított, a nagymértékben feldolgozott termékek, valamint a vörös húsok fogyasztása generál a teljes életciklust figyelembe véve igen jelentős szén-dioxid-kibocsátást. Étrendünk átalakításával – egyes számítások szerint – a mezőgazdasági-élelmiszeripari eredetű üvegházgázok kibocsátásának 30 százalék körüli csökkentése is elérhető volna.
Akár a fenti példa révén is érthető, miért kell sokkal nagyobb szerepet szánni a jövőben a fenntartható energiagazdálkodást támogató egyéb véleményformáló technikáknak, médiumoknak. Ezek az átlagember világról alkotott képét a nap huszonnégy órájában alakítják, formálják – jelenleg éppen tragikusan káros irányba, a fenntarthatatlan mértékű fogyasztásra buzdítva. Ma egyes társadalmi körökben határozott elvárás, hogy az ember minél nagyobb autóval közlekedjen, a tengeren túlra járjon nyaralni és telelni, hatalmas televízióval, hűtőszekrénnyel szerelje fel háztartását. Az átlagember kényszeresen igyekszik ezeknek az elvárásoknak megfelelni miközben hiányos természettudományos ismeretei okán fel sem fogja, hogy ez az út a környezeti katasztrófa felé taszítja a közösséget. E jelenség hátterében legtöbb esetben a profitorientált cégek érdekei állnak: ezek vásárolnak reklámidőt, sőt egyre gyakrabban akár műsorokat, rovatokat, újságot, televíziós csatornát is, így igyekezvén formálni gondolkodásmódunkat, világképünket. A növekedésorientált fogyasztói társadalomban nincs sok esély ennek a szisztémának a megváltoztatására – de ebben az esetben ugyanígy nincs sok esély a nyilvánvalóan tragikus következmények elkerülésére sem. Valójában tehát sokkal többről van szó, mint az energiagazdálkodás egyszerű reformjáról: egy lényegesen bonyolultabb, rendszerszintű probléma megoldása a sürgető feladat.
Összegzés
A fenntarthatóság három pillére (környezeti, társadalmi, gazdasági) napjainkban még nem azonos súllyal jelenik meg a döntéshozatali folyamatokban. A gyakorlatban egyértelműen a gazdasági pillér dominanciája érvényesül, messze háttérbe szorítva a társadalom szempontjait és szinte teljesen negligálva az ökológiai vonatkozásokat. A Római Klub öt évtizedes munkásságának, a Stern-jelentésnek, a bolygónk tűrőképességének korlátait bemutató, Rockström és Steffen készítette tanulmányoknak,[7] valamint az ENSZ IPCC októberi jelentésének ismeretében újra fel kell vetnünk, hogy – a természettudományos törvényszerűségekre hivatkozással – indokolt a három pillér viszonyrendszerét újragondolni, és a természeti-ökológiai pillér szerepét meghatározóvá tenni a döntéshozatalban. Tudomásul kell venni ugyanis, hogy természeti megalapozottság (tiszta levegő, víz, talaj, természeti erőforrások) nélkül sem társadalmat építeni, sem gazdaságot működtetni nem lehetséges.
Ami pedig az új energiarendszert illeti: környezetkímélőbb és olcsóbb megoldásokkal, a jelenleginél kevesebb elsődleges energiahordozó felhasználásával kell a mostaninál magasabb színvonalú energiaszolgáltatást létrehozni. Ez a változás kizárólag a komplex látásmód térnyerésével, az energiatudatosság elmélyítésével, a hatékonyság növelésével és a helyben rendelkezésre álló megújuló energiaforrások kiterjedt alkalmazásával valósulhat meg. Szakítani kell azzal az elavult nézettel, amely egymástól elválasztva kezeli az áramtermelést, a hőenergia-szektort és a közlekedést, valamint a termelést és a fogyasztást. A 21. században ezek az energiagazdálkodás szorosan egymáshoz kapcsolódó, egymástól elválaszthatatlan területei. Hazánkban is vannak olyan széles látókörű, más tudományterületek ismereteire nyitott, európai tapasztalatokkal is rendelkező energetikai szakemberek, akik ezt felismerték, ezek szerint az elvek szerint dolgoznak – csak sajnos nincsenek elegen és nem kellően hangosak. Az ő közreműködésük nélkül bizonyosan nem állítható új pályára az energiagazdálkodás.
Márpedig hazánkban sincs más lehetőség, mint a teljes irányváltás. Hogy ez megvalósítható, azt több kutatás igazolja, ahogy az ELTE Természettudományi Karán lassan tíz éve folyó energiatervezési tevékenység is. Az alapvetően energiaföldrajzi indíttatású Erre van előre projekt négy hazai egyetem szakembereinek bevonásával, összesen csaknem harminc fiatal és szenior kutató közreműködésével, a lehető legtöbb tudományterület integrálásával, komplex szemléletben folyik.[8] Az ennek során készített számos szoftveres elemzés többek között azt is igazolja, hogy egy radikális (energia)politikai irányváltással harminc-harmincöt év alatt Magyarországon is elérhető a teljesen karbonsemleges energiagazdaság, méghozzá – ahogy arra egy, ugyanezen szakmai műhely berkeiben nemrég kiemelkedő eredménnyel lezárult doktori kutatás[9] is rávilágít – atomenergia nélkül. Az energiaföldrajzi kutatócsoport keretei között jelenleg három további doktori szintű kutatás folyik, amelyek a biomassza fenntartható módon történő energetikai hasznosításával, az energiatárolás hazai lehetőségeivel, valamint a megújuló energiaforrások távfűtésbe integrálásának társadalmi aspektusaival kapcsolatosak. Az efféle elméleti ismeretek gyakorlati alkalmazására van most sürgető szükségünk: ezen is múlik az, hogy felemelkedünk vagy elbukunk a 21. század viharos évtizedeiben.
JEGYZETEK
[1] Az IPCC-jelentés döntéshozók számára készült összefoglalója itt érhető el: http://report.ipcc.ch/sr15/pdf/sr15_spm_final.pdf.
[2] Lásd például World Energy Outlook 2017, https://www.iea.org/Textbase/npsum/weo2017SUM.pdf.
[3] Vö. Exelon Official: No New Nuclear plants To Be Built in the U.S., U. S. News, 2018. április 16., https://www.usnews.com/news/national-news/articles/2018-04-16/exelon-official-no-new-nuclear-plants-to-be-built-in-the-us; valamint Ex-IEA official: Nuclear power can’t compete with solar power, The Asahi Shimbun, 2018. július 14., http://www.asahi.com/ajw/articles/AJ201807240045.html.
[4] Vö. A net-zero emission European society is within reach but getting there starts today, European Climate Foundation, 2018. szeptember 27., https://europeanclimate.org/a-net-zero-emissions-european-society-by-2050-is-within-reach-but-getting-there-starts-today/.
[5] A dán aktivisták által megfogalmazott követelés világszerte az atomenergia-ellenes mozgalom emblematikus jelszavává vált.
[6] Megújulók és/vagy atom?, Magyar Energetika, 2018/4., 13.
[7] Rockström, Johan és tsai, Planetary Boundaries: Exploring the Safe Operating Space for Humanity, Ecology and Society, 2009/2.; Steffen, Will és tsai, Planetary Boundaries: Guiding human development on a changing planet, Science, 2015. február 13.
[8] Ehhez lásd Erre van előre! 1.0 — Egy fenntartható energiarendszer keretei Magyarországon (2011), http://munkacsy.web.elte.hu/ERRE%20VAN%20ELORE%201.2x.pdf; valamint Erre van előre! 2.0 – A fenntartható energiagazdálkodás felé vezető út (2014), http://ktf.elte.hu/wp-content/uploads/2014/09/ERRE-VAN-ELORE-2.0.pdf.
[9] Sáfián Fanni, A fenntartható energiagazdálkodás lehetőségei Magyarországon.Energetikai jövőképek szoftveres modellezése, doktori disszertáció, 2018.
