A rendszerváltozás után elsősorban azért volt fontos a környezet- és természetvédelemmel foglalkozó nem kormányzati szervezetek (NGO-k) megalakulása térségünkben, mert tükrözte, hogy a társadalom életképes reakciókkal reagál a változó politikai környezetre. Képes arra, hogy civil szervezeteken keresztül megfogalmazza saját környezeti érdekeit, és ezeket képviselje akár azokkal szemben is, akik politikai felhatalmazást kaptak a források elosztására, de esetleg eltávolodtak a realitásoktól. Annak ellenére, hogy az elmúlt közel harminc év fejlődése a demokratikus rendszereken belül több megrázkódtatást is átvészelt, mára úgy tűnik, az NGO-k saját kommunikációs és lobbistratégiájuk eredményeként olyan többfrontos konfliktusokat vívnak, amelyekben – ellenfeleik többségének normatív identitását leegyszerűsítve – jó és rossz szereplőkre osztják azokat, akikkel szembekerülnek. Robert Spaemannal együtt állíthatjuk, hogy aki így tesz, az intellektuálisan sajnos nem sokat ad magára.[1] Mondhatnánk, hogy a mai közpolitikai diskurzusokat legkevésbé sem az ilyen jellegű elvárások határozzák meg, ezzel azonban pont arról mondanánk le, hogy a politikát művészetnek és tudománynak tekintsük. Írásomban elsősorban arra keresem a választ, hogy milyen hatással volt a hazai hibrid rezsimben[2] tevékenykedő NGO-k kommunikációjára és érdekérvényesítő képességeire az egyre kirekesztőbb légkör; hogy a civilek milyen mértékben váltak kevésbé alkalmassá a kompromisszumokra és a negatívnak tartott szereplőkkel folytatott párbeszéd kialakítására.
Mára ez a többirányú ellenségkijelölés egyszerre vonatkozik az állami és piaci szereplőkre. A környezetvédelemmel foglalkozó civil szervezetek jogos megdöbbenéssel tapasztalhatták, hogy 2010-ben megszűnt Magyarországon a Környezetvédelmi Minisztérium. Nem mintha ez az intézmény hibátlanul képes lett volna a környezeti jogok kikényszerítésére és integrálására, de legalább az illúziót képes volt valamilyen szinten fenntartani. Ez a lépés elsősorban úgy értelmezhető, hogy a jelenlegi kormány ezt a témát háttérbe akarta szorítani, mert a fenntartható fejlődés szempontjai számára nem a „jó kormányzás” keretei között értelmezhetők, hanem kizárólag hátráltatásként.[3] Nagyon fontos megérteni azt, hogy ez a megközelítés mennyire meghatároz mindent az egyes kritikus civil szereplők identitását illetően. Egy olyan rendszerben, ahol egyre gyorsabban kell abszolválni a politikai hasznot, a környezetvédelemmel kapcsolatos normák érvényesülésének esélye minimálisnak tekinthető.
Az NGO-k többsége a kilencvenes években kiszolgáltatott volt az állami forrásoknak, hiszen a támogatás nélkül képtelenek lettek volna megteremteni azt a minimális intézményes infrastruktúrát, amely megfelelő kereteket biztosíthat az érdekképviselet kialakításához. Ahogy az állam kivonult a civilek finanszírozásából, és elvárta volna a társadalomtól, hogy egy magas adózási teher mellett tudatosan fenntartsa ezeknek a szervezeteknek a működését, úgy fordultak a csatlakozás előtt a civilek az uniós források felé. A váltás egy újabb kényszerhelyzet eredménye volt az ezredforduló környékén, hiszen lassan lejárt az a türelmi idő, amit az addigi finanszírozók biztosítottak az érintetteknek. Mindez felerősített egy, a források megszerzésétől független folyamatot is, amely később az NGO-k karakteres brandjét erősítette meg egy szigorúbb kommunikáció vállalásával. A civilek egyre erősebb szakpolitikai kompetenciákat alakítottak ki, és egyre megkerülhetetlenebb tudással rendelkeztek a saját álláspontjuk alátámasztására, ami növelte fellépésük magabiztosságát is. Ma már nem csodálkozunk azon, ha egy NGO saját laboratóriumi vizsgálatokat rendel meg egy szennyezett terület bevizsgálásakor. Közvélemény-kutatásokat folytatnak, mint egy think thank, hogy egy-egy környezetvédelmi konfliktus társadalmi megítélését reprezentatív módon feltérképezzék. A hatóságok eljárásaiba és a kormányzati döntéshozatali folyamatokba teljes jogú partnerként jelentkeznek be, és álláspontjuk meghatározhatja egy-egy beruházás elfogadottságát (hozzá kell tenni, hogy ez a szint minden érintett számára túl szédítő, hiszen a technológiai fejlődés már olyan differenciált tudást igényel, hogy az alkalmazott jó gyakorlatok megítéléséhez a kormányokéhoz hasonló apparátus működtetése szükséges). Mint később látni fogjuk, ez az elsőre pozitívnak tűnő fejlődés azonban nemcsak az NGO-k partneri rangját legitimizálta a politikai folyamatokban, hanem egyre inkább egy keményebb és kizárólagosabb kommunikációs pozíció elfoglalására ösztönözte őket.[4]
Amikor az Európai Unió jelenleg a jogállamiságra vonatkozó eljárásokat folytat több tagállammal szemben, aminek egyik fontos alapja a hatalmi ágak szétválasztásának csorbulása, a következmények között felsorolják a környezetvédelmi szempontok háttérbe szorulását is. A zöld normák és a környezetvédelmi értékek érvényesülése úgy minimalizálódott, hogy nagyrészt azokat az intézményeket szüntették meg (vagy lehetetlenítették el), amelyek ezeket hatékonyan képviselték. Másrészt kialakult a nemzeti érdek mindenhatósága, amely minden alapvető normát felülír, legyen szó akár egy védett faj élőhelyének védelméről vagy a környezeti ártalmaktól mentes élethez való hozzáférés jogáról. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a nyolc évvel ezelőtti fordulat az élhető környezethez való jog érvényesülésének lehetőségét korlátozta. Gondolta volna bárki, hogy például Hatvanban képtelenség lesz nyáron kinyitni az ablakokat a fojtogató bűz miatt – a közelben működő hulladékhasznosító botrányos működése következtében –, és ezt se az érintett hatóságok, se az NGO-k nem lesznek képesek megakadályozni? A diszfunkciót bizonyító aktuális példákat hosszan sorolhatnánk.
Nem csak a megszokott nyugat-európai kormányzati modell felszámolása volt a hibrid rezsim magyarországi létrehozásának következménye. Annak kimondása történt meg, hogy a környezetvédelem mint prioritás csak hátráltatja a magyar kormány gazdasági növekedésre és társadalmi fejlődésre vonatkozó elképzeléseit. Gondoljunk csak az Óbudai Gázgyár területének talajszennyezésére, ahol a rekultiváció évek óta kevésbé fontos a kormánynak, mint a helyszínre megálmodott velodrom felépítése. Mondhatjuk tehát, hogy bizonyos környezeti jogok érvényesülését olyan kategóriába sorolták, ami egyszerre gátja a nemzeti burzsoázia létrehozásának és a „növekedést” biztosító befektetések kivitelezésének. A változó szabályozás kiforratlansága rengeteg abszurd szakpolitikai helyzetet eredményezett a megújuló energiaforrások háttérbe szorításától (például a termékdíj emelése, majd hirtelen csökkentése a napelemek esetében) a vegyszermentes növénytermesztéssel foglalkozó alapítvány ellehetetlenítéséig (lásd a kishantosi biogazdaság esetét). Utóbbi pont egy olyan országban különösen értethetetlen, ahol a GMO-k használata az Alaptörvényben rögzített formában tiltott. A mérleg az elmúlt nyolc év környezetvédelmi teljesítményét illetően sajnos könnyen megvonható. Némi cinizmussal azt is mondhatnánk, hogy a zöld NGO-k, valamint a megmaradt intézményi érdekképviselet (például a Jövő Nemzedékek Szószólója) napjainkban annyit tud elérni, hogy a kútfúrásra vonatkozó szabályozást ne lazítsák fel annyira, hogy az pont a globális felmelegedés idején ellehetetlenítse a vízbázisok fenntartható védelmét és használatát. Ráadásul a szabályozás története jól mutatja, hogy minimális garanciák tűntek el, hiszen a jogszabály-változtatás kormánypárti előkészítése a halványzöld köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság közbelépése nélkül képtelen volt az NGO-k által hangoztatott fenntartható szempontokat érvényesíteni.
Igen fontos az NGO-k átalakuló szerepének megértése szempontjából, hogy az állami központosító törekvések, amelyek elsősorban a közszolgáltatások átalakításakor száműzték a „profitéhesnek” tartott piaci szereplőket a rendszerből, kifejezetten a hulladékgazdálkodásban, az energetikában és a vízgazdálkodásban teljesítenek rosszul. Ráadásul ezekben a témakörökben szinte teljesen megszűnt az állami kommunikáció, amely kampányok révén elősegíthette volna a társadalom környezetvédelmi érzékenységének erősödését. Az egyre konfliktusorientáltabb civilek ezt csak minimálisan tudják pótolni, és ennek a negatív tendenciának az eredményei láthatók is például a szelektív gyűjtéssel kapcsolatos attitűdök jelentős romlásában. Három évvel a kommunális hulladékgyűjtés átalakítása után még olyan egyszerű technikai feladatok se működnek, mint a „számlázás”. 2018-ban előfordulhat egy saját vélt sikereire büszke állam működése során, hogy a szemetet hetekig nem szállítják el a házak elől, csak akkor, ha a katasztrófavédelem segít vagy segítségre kényszeríti az erre alkalmas önkormányzati társulásokat. Közben a rezsicsökkentés mammonjának ráeresztése az egész rendszer működésére egyértelműen rontotta a hazai fogyasztói kultúra környezetvédelmi szempontokra való fogékonyságát.
Magyarországon a zöld civileknek egy olyan társadalmi attitűdökkel bíró közegben kellett hatékonyan értékeket képviselniük, ahol se a tiltakozás, se az adományozás kultúrája nem emlékeztetett a nyugati mintákra. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a nyugati jóléti rendszerekben tapasztalható társadalmi aktivitáshoz képest térségünkben hiányzott az együttműködéshez nélkülözhetetlen minimum. Ráadásul az elmúlt nyolc évben több olyan mutatóban is romlott az érzékenységünk, ami bizonyítja, hogy a környezetvédelmi kérdésekben többszereplős kooperáció nélkül képtelenség együttműködést elérni az egyes generációkban. A romlást egyre több felmérés bizonyítja. A nyolcévente megismételt WWF-kutatás több paraméterben is mutatja ezt a visszaesést.[5] Romlik a környezeti problémák érzékelése, és elsősorban ott tapasztalhatunk aktivitást, ahol az rövid távú egyéni pénzügyi haszonnal is jár. Ráadásul a kézirat lezárásakor megjelent, a fiatalabb generációkra vonatkozó felmérésben is meglepő módon negatív tendenciákat tapasztalunk:
A Z generáció (16–20 évesek) harmada nem tartja fontosnak a környezetvédelmet és a hulladékot sem gyűjti szelektíven. A Baby boom generáció (51–69 évesek) viseli leginkább szívén Földünk sorsát, 98 százalékuk fontosnak tartja a környezetvédelmet, és 94 százalékuk a hulladékot is válogatja. Az Y (21–35 évesek) és az X generáció (36–50 évesek) is kiemelkedően zölden gondolkozik, de a veteránoknak (70+ évesek) már csak 71 százaléka szelektál és 23 százalékuk szerint a környezetvédelem sem fontos.[6]
A romló mentális állapotok pedig ugyancsak rossz irányba tolják az NGO-k társadalmi párbeszédének karakterét, hiszen e szervezetek azt érezhetik, hogy konfliktusok és ellenségképek nélkül lehetetlen eljuttatni az üzeneteket a fogyasztók többségéhez.[7]
A civil szervezeteket érintő legújabb szabályozás jelentős felháborodást váltott ki az elmúlt évben ellenzéki oldalon, miközben a kormánynak korábban még a Norvég Alap hazai forráselosztását irányító Ökotárs Alapítvány ellehetetlenítése sem sikerült. 2017-ben ott tartottunk az új szabályozás kialakítását megalapozó, a Századvég által jegyzett tanulmány szerint, hogy az érintett NGO-kal elsősorban az a baj, hogy „politizálnak”.[8] E megközelítés alapján a politikai tér nem olyan terep, ahol bármilyen, közösségi ügyekben érintett állampolgár (vagy azok szerveződése) kifejezheti a véleményét, hanem a döntéshozatal privilégiuma csak egy bizonyos típusú felhatalmazással hozzáférhető. Aki nem indul a választásokon, annak a politikába való beleszólási joga minimalizált. Ez egy önleleplező, de a valóságtól egyáltalán nem elrugaszkodott megközelítés, ami elvezethetett volna oda is Magyarországon, hogy az NGO-k olyan szerepbe kerülnek, mint akik „túl aktívak” szakpolitikai és közösségi ügyekben, és ehhez nem rendelkeznek megfelelő felhatalmazással. Biztosan állíthatjuk, hogy egy-egy szereplő legitimitását nem a választásokon szerzett felhatalmazás, hanem a működése során tapasztalható tartós támogatottság, valamint a szakpolitikai tudás biztosítja. Ilyen téren nem csodálkozhatunk azon, hogy ezt az egyre jelentősebb NGO-kompetenciát a nemzetközi szervezetek jobban értékelik, mint a nemzetállami kormányok. Érdekes megfigyelni azt a folyamatot, hogy ennek ellenére az NGO-k mennyire nem tesznek különbséget az őket partnernek és nem ellenségnek tekintő intézmények, illetve piaci szereplők között. Megdöbbentő volt látni az elmúlt években, hogy például a glifozátok szabályozása kapcsán a Greenpeace milyen eszközöket (például magánlevelezések feltörése és kiszivárogtatása) vetett be egy rákkeltőnek vélt növényvédőszer engedélyezésének megszüntetése érdekében.
A hibrid rezsimeknek az NGO-k működését korlátozni igyekvő törekvései láthatóan tartósnak bizonyulnak, ami elsősorban elszigetelődéshez vezet, és a szereplők egyre agresszívabb és egyre inkább leegyszerűsítő kommunikációval reagálnak a másik fél tevékenységére. Sajnálatos, hogy hazánkban az új szabályozás nem volt képes a politikai befolyásolás problémáját egy átlátható lobbiszabályozás felé terelni (ahogy például Ausztriában), hiszen egyrészt ezt az NGO-k is jogosnak érezték, másrészt a felek közötti feszültség is csökkenthető lett volna ezáltal. A civil szervezetek és a pártok közötti legfontosabb különbség, hogy az utóbbiak tudatosan törekszenek a politikai hatalom megszerzésére. A társadalmi szerveződések e két típusa azonban folyamatosan egymás területén tevékenykedik, hiszen ma már szinte minden cselekvés „politikai”. Ráadásul az együtthatások azt a benyomását erősítik, hogy az NGO-k – a politikai pártokhoz hasonlóan – értékeket és normákat képviselnek, hiszen egy közösség összetartozásához ez nélkülözhetetlen. Ha viszont úgy fogalmazunk, hogy mindez mennyire ideológiai jellegű, akkor már reflexszerűen jelentkezik a civilekben az elutasítás, hiszen ennek a szónak a hazai értelmezése kifejezetten negatív. Ennek ellenére állíthatjuk, hogy a zöld NGO-k többsége kapitalizmuskritikus vagy antikapitalista, még akkor is, ha egy, a kapitalizmus torz verzióját fenntartó hibrid rezsimben működik. Érdekes megfogalmazni ezt az állítást akkor, amikor a nyugati politikai kultúrában a piaci rendszerek összekapcsolódnak azokkal a demokratikus működési formákkal, amelyek eddig a civilek aktivitásának keretfeltételeit is biztosították. A civilek „ideologikusságának” kérdése különösen problematikus akkor, amikor hazánkban az elemzők egy része azt szorgalmazza, hogy az NGO-k mondjanak le arról a távolságtartásról, amellyel a politikai pártokhoz mindig is viszonyultak. Az ellenzéki pártok szervezeti gyengülése, megújulási képességeik kiüresedése egymás felé tolja ezeket a szereplőket. Ezt a kockázatos fejlődési ívet csak azért érdemes megemlíteni, mert mind a pártokra, mind a civilekre egyre inkább jellemző a leegyszerűsítő kommunikáció. Mintha az érintettek által fontosnak tartott célkitűzések mellett nem lehetne ellenségképek felépítése nélkül kampányolni.
Ha például a populizmust egyfajta kényszerhelyzetből fakadó kommunikációs stratégiának tekintjük, sokszor olyan érzése van az elemzőnek, hogy ezt az NGO-k már korábban alkalmazták, mint a pártok. Azért beszélhetünk kényszerhelyzetről, mert az aktorok azt tapasztalják, hogy leegyszerűsítés nélkül képtelenek eljuttatni üzeneteiket a célcsoportokhoz. Amennyiben a populizmust nem kizárólag elitellenességnek tekintjük, hanem a társadalmi és gazdasági szerepek leegyszerűsítésére alapozó stratégiának, akkor ez a tendencia még jobban beilleszthető egy leegyszerűsítő kapitalizmuskritikába. A fogalmi dilemmára reflektáló hazai agytrösztök többsége is nyíltan tárgyalja ezt a problémát: „Egy másik alapvető kérdés, hogy a populizmus tulajdonképpen kommunikációs eszköz, egy stratégia hatalmi és/vagy ideológiai célok megvalósításához, vagy egy ideológia. A válasz ismét az, hogy ezek a komponensek mind külön-külön léteznek.”[9] Egy ilyen kommunikációs keretrendszerben a piaci szereplőket kizárólag az határozza meg, hogy profitra akarnak szert tenni, miközben ez bizonyíthatóan nem így van. A piaci szereplők jelentős része évtizedek óta tudatosan törekszik társadalmilag felelős identitás kialakítására, mind a belső működésüket, mind az általuk gyártott termékek hátterét tekintve. Ehhez képest az NGO-k meghatározó része letámadással próbálja a vállalatokat változtatásra kényszeríteni, ahelyett, hogy a fejlesztéseket erősítő párbeszédre ösztönözné őket. A hibrid rezsimek kialakulása csak felerősíti ezt a negatív folyamatot, mivel ezekben a civilek egyre kevesebb szövetségessel rendelkeznek.
A néha jogosnak tűnő NGO-arroganciának a kontraproduktivitása pedig már olyan területeken is tisztán látható, ahol e szervezetek elfogadottságuk és beágyazottságuk révén előnyben vannak. Több médiakutatás is bizonyítja, hogy a zöld NGO-k idézettsége kiemelkedően magas a leginkább meghatározó szakpolitikai kérdések eldöntésekor. Például a hazai zöld NGO-k médiahatás-indexe szerint a Greenpeace Magyarország jelenléte majdnem négyszer olyan erős, mint a Levegő Munkacsoporté. Egyértelmű, hogy ez az eredmény jelenleg csak egy konfrontatív kommunikációs stratégiával volt elérhető.
Nem könnyű meghatározni, hogy pontosan mikor kezdődött el az agresszívabb, az együttműködést kizáró kommunikációs stratégia térhódítása az NGO-k körében. Azt is nehéz eldönteni, ki kényszerítette először a másik felet arra, hogy ellehetetlenítse és hiteltelenítse a másikat egy-egy közpolitikai cél meghatározásakor. Mindez azért is nagyon fontos kérdés, mert nem önmagában a hibrid rezsim felépítése okozta az NGO-k keményebb, ellentmondást nem tűrő közpolitikai és kommunikációs stratégiájának megerősödését, legfeljebb felerősítette azt. Több „első példát” is találhatnánk, hiszen ez emlékezetfüggő. E sorok szerzője hazai viszonylatban a Fővárosi Állat- és Növénykert elleni, Négy Mancs által kezdett támadás idején figyelt fel erre először. A szervezet titokban mérte fel a körülményeket az állatkertben, és még csak arra se vették a fáradságot, hogy egyeztessenek az érintettekkel. Az akció nem is volt sikeres. Ugyanilyen élmény volt, amikor a Greenpeace Magyarország hazai megalakuláskor a szervezet aktivistái felmásztak a Paksi Atomerőmű kerítésére, és ott szirénákat megszólatva kifejezetten pánikkeltéssel próbáltak „hangot adni” atomenergia-ellenességüknek. Tudomást se véve arról, hogy egy ilyen fellépést teljesen másként értelmez egy átlagos magyar állampolgár, aki például egy némethez viszonyítva egyáltalán nincs hozzászokva ahhoz, hogy egy aktivista fához vagy vonatsínekhez láncolja magát. Látható, hogy az agresszívebb, a minimális partnerséget se vállaló NGO-kommunikáció nem a hibrid rezsim ellehetetlenítő és sokszor kirekesztő lépéseivel kezdődött.
Biztosan állítható, hogy az állam és a piaci szereplők felé irányuló agresszívabb NGO-kritika csak bizonyos esetekben sikeres. A kikényszerítés stratégiája azt eredményezi, hogy egy-egy esetben az érintettek visszavonulnak, de a magatartásukon és a hozzáállásukon nem változtatnak. A piaci szereplők egy része, ha egy zöldszervezet által tálalt kritikával találja szembe magát, egyre többször elzárkózik, és azonnal változtat a magatartásán. Jól példázza ezt a Greenpeace akciója egyes ruhagyártó multikkal szemben, amikor is a veszélyesnek ítélt vegyszerek kivonását szinte azonnal megkezdték az érintettek. Érdekes kontraszt, hogy a természetvédő szervezetek közül a legnagyobb ismertséggel rendelkező WWF egy-egy cél elérése érdekében képes közös projekteket kialakítani akár a zöldek szemében vörös posztónak számító Coca-Colával vagy IKEA-val is. Hogy a konfliktusorientált kommunikáció mennyire elérte a határait, azt jól mutatja, hogy manapság a legkeményebb NGO-k is olyan tanácsadókkal kötnek szerződéseket, akik lágyítani és érzékenyíteni próbálják egy-egy kampány hangnemét. Jó példa erre a Greenpeace Magyarország és a Mitte Communication együttműködése a közelmúltban.
A konszenzusra törekvő NGO-kommunikáció és -érdekérvényesítés korlátai egy hibrid rezsimben nyilvánvalóbbak, hiszen csökkennek azoknak az intézményes utaknak az elérési lehetőségei, ahol a zöld érdekek érvényesülhetnek. Megdöbbentő látni, hogy egyes környezetvédelmi ügyekben már az alapvető információkhoz való hozzáférés is korlátozott. A minisztériumok és a kormányhivatalokba integrált hatóságok vagy pénzt kérnek a dokumentációkért, vagy egyszerűen megtagadják azok megosztását. Közben az NGO-k többsége egyre türelmetlenebbül tekint a politikai intézményekre, amelyek évtizedek óta képtelenek eldönteni a legfontosabb szakpolitikai viták többségét. Ma ott tartunk, hogy a preventivitásra való törekvés egyre kevésbé határozza meg a politikai célkitűzéseket, hiszen egyre kevésbé tudjuk (vagyunk hajlandók) korlátozni fogyasztásunk negatív hatásait.
A kormány által erőltetett „lex NGO” sikertelensége már most látható.[10] Megbélyegzéssel (például külföldről érkező finanszírozás) nem lehet a magyar társadalomban igazán tartós ellenérzéseket generálni, és még a kevesebb forrással rendelkező szervezetek is át tudják vészelni az ehhez hasonló ínséges időszakokat. A hibrid rezsimek támadásai az NGO-k ellen sokkal komolyabb hatást fejtenek ki abból a szempontból, hogy abban a szerepben tartják a civileket, amit tulajdonképpen azok választottak maguknak évtizedekkel korábban. Ez a hősi póz egy kívülálló identitása, aki inkvizítorként mond nemet a piaci szereplők vagy éppen a választásokon ködös felhatalmazást szerzett mindenkori kormányzat környezetvédelmileg minősíthetetlen lépéseire. A társadalom többsége, amelynek tagjai attitűdjeik szerint egyre kevésbé érdeklődnek a környezetvédelmi kérdések iránt, ebben a leegyszerűsített szerepjátékban csak a nyilvánosságban felépített ellenségképek alapján lesznek képesek meghatározni saját értékeiket. Mindez pedig egy olyan ördögi kör, amely se a szakpolitikai minőséget, se a polgárok hozzáállását nem javítja. A konfliktusfókuszú megszólítás csak rövid távon lehet sikeres, hiszen az ilyen típusú politikára irányuló figyelem nem érzékeny az összefüggésekre, és egyre kevésbé képes megkülönböztetni a hiteles forrásokat az álhírektől. A hibrid rezsim kiszámíthatatlan működése, tudatosan fenntartott belső bizonytalansága ma még nehezen megjósolható hatásokkal jár mind a szakpolitikai törekvésekre, mind a társadalmi mentalitásra. A jelenlegi fázisban csak annyi látható, hogy az érintettek normaszintű identitása jelentősen amortizálódik, és a közös ügyekben érintett felek távolabb kerülnek egymástól, mint korábban bármikor.
JEGYZETEK:
[1] Vö. Spaemann, Robert, Európa – értékközösség vagy jogrend?, ford. Balázs István, Kétezer, 2002/4.
[2] Vö. Filippov Gábor, A hibrid ellenforradalom kora, 24.hu, 2018. július 31., https://24.hu/belfold/2018/07/31/filippov-gabor-a-hibrid-ellenforradalom-kora/; Körösényi András, A magyar demokrácia három szakasza és az Orbán-rezsim = A magyar politikai rendszer – negyedszázad után, szerk. Uő, Osiris, MTK TK Politikatudományi Intézet, Budapest, 2015, 401–422.
[3] Vö. Jó állam jelentés 2017, szerk. Kaiser Tamás, Nordex, Dialóg Campus, Budapest, 2017.
[4] Vö. Pető Andrea, Vasali Zoltán, The „Laboratory” Called Hungary: a Challenge for Understanding Protest Movements, Open Democracy, 2014. január 20., https://www.opendemocracy.net/can-europe-make-it/andrea-pet%C5%91-zolt%C3%A1n-vasali/%E2%80%98laboratory%E2%80%99-called-hungary-challenge-for-understanding.
[5] Kit érdekel a természet- és környezetvédelem?, WWF Magyarország, 2016, http://wwf.hu/archivum/2016ev/1/kit-erdekel-a-termeszet-es-kornyezetvedelem.
[6] Ha a Z generáción múlik a környezetvédelem, van miért aggódnunk, Médiapiac, 2018. október 11., https://www.mediapiac.com/marketing/Ha-a-Z-generacion-mulik-a-kornyezetvedelem-van-miert-aggodnunk/26814. A Jofogas.hu által megrendelt közvélemény-kutatás alapján.
[7] Vö. Mikecz Dániel, NGO-izálódás és életmód-politika: neoliberalizmus a baloldalon, Új Egyenlőség, 2018. július 15., http://ujegyenloseg.hu/ngo-izalodas-es-eletmod-politika-neoliberalizmus-a-baloldalon/; Arató Krisztina, Mikecz Dániel, Civil társadalom, szociális partnerek, társadalmi mozgalmak = A magyar politikai rendszer – negyedszázad után, szerk. Körösényi András, Osiris, MTK TK Politikatudományi Intézet, Budapest, 2015, 307–332.
[8] Vö. Az NGO-k mint politikai szereplők, Századvég Alapítvány, 2017. március 21., https://szazadveg.hu/uploads/media/58d108fa76965/az-ngo-k-mint-politikai-szereplok-tanulmany.pdf.
[9] A populizmus az új korszellem? A populista pártok helyzete Európában 2015-ben, Policy Solutions, 2015. október 22., https://www.policysolutions.hu/userfiles/elemzes/2/policy_solutions_populizmus_az_uj_korszellem.pdf.
[10] USAID civil fenntarthatósági index, Ökotárs Alapítvány, 2017, https://www.okotars.hu/sites/default/files/downloads/usaid_csosi_ee_2017_regional_report_hu_hungary.pdf.
