A fenntarthatóság feltételrendszere
A fenntartható fejlődés a társadalmak kiegyensúlyozott működését jelenti, ahol (1) a természeti feltételeket ismerik és tiszteletben tartják, az erőforrásokat mértékletesen fogyasztják; (2) az emberek számára élhető szociális kereteket biztosítanak, és valamilyen formában mindenki hozzá tud járulni a társadalom előrehaladásához; (3) a gazdaság ezeken az alapokon állva megbízhatóan teljesít, válságain túljut, és a megelőző időszakok tapasztalataira építve képes fejlődést produkálni.
A fenntartható fejlődés fogalma szép karriert futott be az elmúlt évtizedekben. Néhány újító környezeti ideológus publikációiban született meg a hetvenes években,[1] majd az ENSZ akkori főtitkára, Javier Pérez de Cuéllar 1983-ban megbízást adott a norvég külügyminiszter asszonynak, hogy egy szakértőkből és állami vezetőkből álló bizottsággal dolgozzák ki a fogalom nemzetközi jog számára is használható jelentését. A Brundtland Bizottság 1987-ben készült el tanulmányával,[2] és igen egyszerű végkövetkeztetésre jutott: a fenntartható fejlődés leginkább onnan ismerhető meg, hogy az egymást követő nemzedékek nem érzik magukat kisemmizve. Az igazságosság eleme tehát nemcsak a jelen nemzedékeket érintő szociális szempontok figyelembevételének a szükségességét jelenti, hanem a nemzedékek közötti igazságosságot is. Óvatosan kell bánnunk ugyanakkor a fogalom szubjektív elemével, mert bár az egyes generációk valóban maguk fogalmazzák meg a saját igényeiket, azért az utánunk következő társadalmaknak is lesznek alapvető fizikai igényeik a természeti környezetükkel és a még elérhető nyersanyagokkal kapcsolatban. Ez még akkor is igaz, ha olyan tudományos-technikai feltételeket tudunk rájuk hagyni, amelyek által nálunk jobban boldogulnak.
A fenntartható fejlődés három eleme közti viszony az elmúlt évtizedekben változásokon ment keresztül. A fogalom elnevezéséből is látszik, hogy születésekor alapjában véve az akkor egyeduralkodó neoliberális gazdasági ideológia része volt: arra kívánt választ adni, hogy a gazdasági fejlődés hogyan folytatódhatna hosszabb ideig komolyabb természeti és társadalmi konfliktusok nélkül.[3] Ez a gazdaság jelenlegi körülményei között és a fejlődés rá jellemző, torz felfogása mellett nyilvánvalóan képtelenség, mégis két évtized kellett ahhoz, hogy a fogalomban jelentős változás álljon be. Ehhez azt a nyilvánvaló igazságot kellett belátni, hogy a megfelelő természeti feltételek nélkül nemhogy gazdasági fejlődés, de élet sem létezhet a Földön.[4] Az ENSZ 2015-ben elfogadott Fenntartható fejlődés célkitűzései (SDG)[5] igyekszik a három elemet egy rendszerben kezelni, ehhez azonban már nem a gazdasági és nem is a környezeti tényezőből, hanem a fogalom harmadik eleméből, a szociális követelmények biztosításából indul ki. A fenntartható fejlődés fogalmának fejlődése során eljutottunk tehát arra a következtetésre, hogy a társadalmi igazságosság a fenntartható fejlődés megvalósításának legfontosabb feltétele.
Az SDG kiindulópontja tehát az, hogy az emberiség elsődleges feladata a szegénység és a nélkülözés felszámolása, egészséges élelmiszerek, ivóvíz, higiénia biztosítása, az emberi tehetség kibontakoztatása és az esélyegyenlőség megteremtése, főként a nők érvényesülési lehetőségeinek legalábbis kiegyenlítése révén.[6] Mindezt viszont csak a környezeti és a gazdasági célokkal együtt érhetjük el: gondoskodnunk kell a környezetünk megóvásáról, illetőleg az immár helyrehozhatatlanul megrongálódott nagy természeti rendszerekhez való alkalmazkodásról,[7] továbbá olyan fogyasztási szokásokat és termelési gyakorlatot kell meghonosítanunk, amelyek ezeket a célokat szolgálják.
Az SDG megfogalmazásával nagyjából egy időben a világ környezeti állapotáról szóló nagy, átfogó felmérések, javaslatok, jelentések is felismerik a rendszerszerű megközelítés szükségességét, azon belül is a társadalmi igazságosság kérdésének kitüntetett szerepét.[8] A környezet pusztítása, az ökológiai szolgáltatások[9] aránytalan és pazarló igénybevétele nem a nyomorgó tömegek passziója, hanem a leggazdagabbak perverziója. Termelési módjuk, hatalom- és profitéhségük miatt, korlátozott felelősségük[10] mögé bújva felemésztik és elpusztítják a következő nemzedékek elől a Föld erőforrásait.
A Föld ökológiai rendszere természetesen túl fogja élni ezt a krízist: a bolygón létező élő anyag, a biomassza 60 százaléka egysejtűekből áll, amelyek néhány hónap vagy legfeljebb év alatt, generációváltások millióin keresztül a legdurvább környezeti feltételekhez is alkalmazkodni tudnak.[11] Apró állábacskáikat egymáshoz dörgölve, mohón várják, hogy az embernek nevezett ostoba és kártékony behemót végre lelépjen a színről, és átadja nekik a terepet, hogy újrakezdhessék a földtörténeti korokat, legközelebb talán egy kicsit körültekintőbben. A jelenlegi emberi civilizáció persze eltűnik majd, esetleg néhány rendezetlen horda fennmarad utána. Az érzékenyebb alkotók már érzik ezt, a kevésbé érzékeny producerek pedig örömmel csinálnak egy rakás pénzt belőle: innen a sok posztapokaliptikus és zombifilm, illetve sorozat. Nem valószínű egyébként, hogy a néhány túlélő a leggazdagabbak közül kerülne ki, akik körültekintően már most földalatti luxusbunkereket építenek maguknak,[12] hiszen az elkeseredett, feldühödött tömeg legelőször ezeket a helyeket fogja majd fölkeresni.
Addig is azonban, amíg idáig eljutunk, a gazdagok és hatalmasok által tönkretett földi életfeltételek miatt a nincstelenek és az etnikai vagy más okokból a társadalmak perifériájára szorultak szenvednek aránytalanul a legtöbbet. Még a környezetvédelmi intézkedések többsége is őket sújtja, hiszen például a hulladékok feldolgozására, elhelyezésére kijelölt területeken szinte mindig valamilyen etnikai vagy gazdasági kisebbség él,[13] a természeti védettség alá helyezett néhány területen pedig az őslakosok nem folytathatják tovább megszokott életmódjukat.
Az ENSZ hatodik globális környezetállapot-felmérése[14] – az előző öt felméréstől eltérően, viszont az utóbbi években megjelent más globális helyzetértékelésekhez hasonlóan – igyekszik a fenntarthatóság környezeti, gazdasági és szociális feltételrendszerét együtt vizsgálni. A következőkben röviden áttekintem a vizsgálat eddigi eredményeit abban a tekintetben, hogy a környezeti feltételek romlása milyen kölcsönös kapcsolatban áll a társadalmi igazságtalanságokkal.
Egyenlőtlen hozzáférés, egyenlőtlen elszenvedés
A természeti erőforrásokhoz való hozzáférés a Föld lakosai számára rendkívül egyenlőtlen, amit súlyosbít az, hogy ezek az erőforrások nem mindenkinek ugyanazt jelentik. Az emberiség szerencsésebb (?) fele benne él egy bonyolult termelési-feldolgozási szövedékben, és azt eszi, amit ebből kap. A Föld lakóinak azonban mintegy 45 százaléka közvetlenül függ a halászattól, az erdők által biztosított tápláléktól és az általuk megtermelhető mezőgazdasági javaktól. 500 millió ember függ például a korallzátonyok élővilágától, onnan nyerik az élelem nagyobb részét: amit kifognak, kihalásznak, döntő részét képezi a megélhetésüknek. A korallok eltűnésével, a part menti halállomány drasztikus csökkenésével nemcsak a kis halászfalvak évezredes technológiájával dolgozó lakosai mennek tönkre, hanem a nagy élelmiszer-vállalatok halászflottái is hoppon maradnak. Jelentős morális különbség azonban, hogy míg az ipari méretű halászatot folytató hajórajok rablógazdálkodása maga is jelentős mértékben hozzájárul a tengeri halpopulációk meggyérüléséhez, addig a kis léptékű, helyi jellegű halászat semmilyen módon nem tehető felelőssé a pusztulásért.
A szárazföldön a világ ökológiai sokféleséget megtartó területeinek 80 százalékát őslakosok használják, ezek a területek azonban vészesen fogynak. Az esőerdők pusztulásáért elsődlegesen a mezőgazdasági területek terjeszkedése felelős. Álszent dolog lenne azt mondani, hogy ez a terjeszkedés a népességrobbanás miatt elkerülhetetlen. Feltehetően a Föld megnövekedett emberi lakosságára tekintettel is szükséges lenne a termőterületek bővülése, az elmúlt évtizedek hatalmas mértékű természetpusztítása azonban nem az ő szerény igényeiknek a kielégítését szolgálta. Egyfelől a nagy élelmiszerláncok, gyorséttermek igényei (szója, állattenyésztés stb.), másfelől pedig a kozmetikai ipar és az alternatív üzemanyagok iránt megnövekedett szükségletek miatt telepített olajpálmafa-ültetvények pecsételik meg a maradék természetes erdőterületek sorsát. A biodiverzitás csökkenése a Föld lakhatatlanságához vezet (legalábbis az eddigi lakók számára), évmilliók során kialakult, bonyolult egyensúlyi rendszerek borulnak fel általa. Nyilvánvaló, hogy az így előálló újabb és újabb halálos járványok vagy az egyes mezőgazdasági tevékenységekhez nélkülözhetetlen ökológiai szolgáltatások (például beporzás) megszűnése is elsősorban a vidéki területeken és a városok peremén élő szegényeket sújtják elsősorban.
A mezőgazdasági termelési eszközökhöz és az egészséges, tápláló élelmiszerhez való hozzáférés ugyancsak súlyosan egyenlőtlen mind az országok között, mind pedig az egyes országokon belül. Az intenzív, ipari mezőgazdaság kizsarolja a termőföldeket, a gazdagabb országok ezután a szegényebbek termőföldjeit vásárolják fel, és folytatják a fenntarthatatlan gyakorlatot saját élelmezésük érdekében. Kína termőföldjeinek 35 százaléka hosszú időre használhatatlanná vált, emberi léptékek szerint visszafordíthatatlanul felborult a bennük lévő bonyolult ökoszisztémák egyensúlya. Az agrártudományok hübrisze és a rájuk nehezedő gazdasági nyomás miatt a földeket néhány évtizedig úgy kezelték, mint holmi nagyüzemeket: beléjük töltötték a különböző vegyi anyagokat, műtrágyákat, kártevőirtó szereket a folyamat elején, majd a folyamat végén felvették az extraprofitot. A termőföld azonban nem gyár, hanem élő rendszer; ha ezt figyelmen kívül hagyják, a terméshozamok egy idő után vészesen csökkenni kezdenek, hiába töltenek a földekbe még több és több vegyszert.[15] Ami Kínát illeti, időlegesen megoldani látszik ezt a problémát. Akármerre jár Afrikában az ember, azt hallja, hogy „érkezett néhány kínai üzletember, és megvásárolta vagy hosszú időre haszonbérbe vette a földjeinket, azóta nagy kamionokkal elszállítják a terményeket”.
800 millió ember éhezik a Földön, és ezenfelül a világ népességének egynegyede elégtelenül táplálkozik: egyoldalúan, vitaminok, nyomelemek hiányában. A szegény és középosztálybeli tömegek sokszor azt hiszik, értékes táplálékot vesznek magukhoz, holott valójában csak színes, de íztelen töltelékanyaggal van dolguk, amelyben ma már két-három nagyságrenddel kisebb a szervezet egészséges működéséhez szükséges anyag aránya, mint évtizedekkel ezelőtt az ugyanolyan termékekben.[16] Az sem jó hír persze, hogy mindemellett az emberiség egyharmada túltáplált, hiszen legtöbbször a kövérség is a szegények népbetegsége: az emberi szervezet érzi, hogy elégtelen táplálékot visz be, és ezt igyekszik a mennyiséggel ellensúlyozni. Emellett az egészségtelen élelmiszereket a nagy élelmiszerláncok gazdasági érdekeinek megfelelően a reklámok, a divat, a presztízsfogyasztás is mintegy rákényszeríti a tömegekre.
Az agárerőforrások egyenlőtlen elosztása helyi és globális konfliktusokkal is jár, e konfliktusok pedig elveszik a társadalom erőforrásait a legfontosabb, közös túlélési kérdések elől, így a fenntarthatóság ügye háttérbe szorul. Minden jel arra mutat, hogy a fenntartható mezőgazdaság érdekében sok tekintetben vissza kellene térni az évezredeken át bevált termelési módokhoz, persze a modern tudomány felhasználásával, de az alapvető természeti törvényszerűségek tiszteletben tartásával. A fenntartható mezőgazdaság visszaállításának is alapvetően szociális feltételei vannak: az agrárszektor észszerűtlen és igazságtalan tulajdoni-hatalmi viszonyait meg kellene változtatni. Azok az ágazati politikák, amelyek a nők, az őslakosok és a kisfarmerek támogatásán alapulnak, eredményeket érhetnek el a fenntartható mezőgazdaságban és az éhezés – illetve a funkcionális éhezés – felszámolásában.
A vidéken vagy a még megmaradt természetes környezetben élő szegény lakosság tehát szenved az ökológiai krízisek következtében. Vajon a városokba özönlő nincstelenek jobban járnak? A világ városi lakosainak megközelítően 30 százaléka nem jut hozzá a legalapvetőbb közszolgáltatásokhoz (víz, higiéné, hulladékkezelés, elektromos áram stb.), és nem részesül semmilyen társadalombiztosítási szolgáltatásban vagy egyéb állami gondoskodásban az egészségügy és a közoktatás terén. A városi környezetszennyezés 2015-ben 9 millió ember halálát okozta, és a megbetegedések közel 25 százalékáért felelős.
A városi környezetszennyezés legfontosabb területe a levegőszennyezés. A levegőszennyezettség a világon a negyedik legnagyobb egészségkárosító tényező, amely 2012-ben 6,6 millió haláleset közvetlen oka volt, így az összes halálozás 11,6 százalékáért volt felelős.[17] A világ városainak összesen 12 százaléka felel meg a WHO határértékeinek, különösen rossz a helyzet Indiában és Kínában. A nőket és a gyermekeket kiemelten sújtják az egészségtelen fűtés következményei a fejlődő világ nagy részén, és összességében mintegy 3 millárd ember érintett.
A városi levegőszennyezés alapvetően három forrásból származik, amelyek nagyjából egyenlően veszik ki a részüket az egészből: ezek az ipar – elsősorban az energiatermelés –, a közlekedés és a lakossági tüzelés,[18] bár nyilvánvalóan a földrajzi adottságok és a fejlettségi különbségek módosítják ezeket az arányokat. Mindenesetre mindhárom tényezőről elmondhatjuk, hogy mind az okozás, mind az elszenvedés oldalán súlyosan igazságtalan a társadalmi eloszlásuk. A társadalom legfelső egy-két decilise közvetlenül vagy közvetetten (termékekben megtestesülve) több energiát használ, mint a társadalom alsó nyolc-kilenctizede, több utas- vagy árukilométert megtételéhez járul hozzá, illetőleg a lakásaik légköbmétere és életmódjuk folytán a fűtésre és a hűtésre is aránytalanul sok energiát fordítanak, bár kétségtelenül általában tisztábbnak mondható tüzelőanyagokat használnak. Ami a következmények elszenvedését illeti, a leggazdagabbak csak annyi időt töltenek a szennyezett levegőjű városokban, amennyit feltétlenül szükséges, egyébként szinte kizárólag a társadalmi státuszukat reprezentáló, egyedül használt, nagy teljesítményű gépkocsikkal közelítik meg városszéli vagy vidéki otthonaikat.
Mindezek alapján nem fogunk csodálkozni azon, hogy a levegőszennyezés monitorozása és az intézkedések megtervezése, végrehajtása a környezetvédelemnek a zajvédelem mellett talán a legelhanyagoltabb ágazata. Az Európai Bíróságnak számos olyan ítélete van, amely a szennyezett európai nagyvárosok esetében a kötelező levegőminőségi tervek elégtelenségét állapítja meg.[19] Még a leggazdagabb városokban sem tudják az egyfelől rendkívül költséges, másfelől alapvető életmódbeli változásokat igénylő programokat komolyan fontolóra venni, úgy, hogy azokból belátható időn belül tényleges változás szülessen. A tömegközlekedés nemcsak fejlesztésre szorul, hanem adminisztratív intézkedésekkel (például forgalomkorlátozás, dugódíj) ki kellene szorítani a konkurens, fenntarthatatlan közlekedési módokat. Az ipari létesítmények levegőszűrő kapacitását nagyságrendekkel kellene növelni, azonban már a jelenlegi követelményeknek megfelelő szűrőberendezések működtetése és cseréje is rendkívül drága, a beruházási költségeknek akár az egyharmadát is kiteheti, s az üzemeltetési költségekben is jelentős tételként szerepel. Mi mást tehetnek hát a vállalatok: csalnak. Ha lehet, eleve megtakarítják ezeket a költségeket, ha nem, akkor pedig kiveszik a rendszerből a méregdrága szénszűrőket, és csak ellenőrzés idején helyezik vissza, vagy hajnalonként, amikor kevesen látják és érzik, a műszaki rendszerek biztonsága érdekében beépített elkerülő kéményeket használják, amelyeken sem szűrő, sem mérőeszköz nincs.[20]
Az egészséges ivóvíz biztosítása mind városi, mind vidéki környezetben egyre súlyosabb nehézségekbe ütközik. A jelenlegi szennyvíztisztítási technológiák nem megfelelően távolítják el az antibiotikumokat, antidepresszánsokat és más gyógyszereket, de például a rovarirtó szereket sem, ezért a városi vezetékes víz fogyasztása sok helyen mellékhatásokkal járhat. Tudjuk persze, hogy nem mindenki iszik csapvizet, a palackos ásványvizek sem jelentenek azonban tökéletes megoldást. Egyrészt azért, mert a műanyag palackokból – különösen hosszabb idő elteltével – kioldódhatnak káros vegyi anyagok, másrészt azért, mert ez sem fenntartható, hiszen a mélyebb felszín alatti vízrétegekbe csak nagyon lassan szivárog le a víz, a felszínhez közelebbi víznyerő rétegek pedig már régen reménytelenül elszennyeződtek.
A különböző vízhasználatok, az ivóvíz, az öntözés, az ipari felhasználások bizonyos mértékig konkurálnak egymással, ezért a takarékosabb mezőgazdasági felhasználás, a visszaforgatás, az esővízgyűjtés igazságosabb elosztást tenne lehetővé. A vízgazdálkodás régi dilemmája, hogy melyik megoldás a hatékonyabb és igazságosabb: az általában magasabb technológiai színvonalú, innovatívabb privatizált vagy az állami, önkormányzati tulajdonlás, amely a szociális szempontokat is figyelembe veszi.[21] A decentralizált vízgazdálkodás és közszolgáltatás, illetőleg a közösségi részvétel a centralizált vízgazdálkodásban lehetőséget biztosíthatna a helyi közösségek számára az ivóvíz minőségének hatékonyabb ellenőrzésére is.
A városi és vidéki környezetszennyezés, valamint az ezzel járó igazságtalanságok mérséklése tehát alapvető strukturális változtatásokat igényelne. Ehhez képest a településrendezés terén a fenntarthatóság képviselői még Európában és Észak-Amerikában is csak időleges és csekély eredményeket képesek elérni a tervezésben aránytalanul nagy befolyással bíró beruházói érdekekkel szemben. A szociális pillért tekintve pedig a településrendezés sok esetben inkább bebetonozza az egyenlőségeket: elkülöníti, stigmatizálja a szegényebb negyedeket, erődítményszerűvé alakítja a gazdag területeket, igazságtalanul osztja el a zöldfelületeket, a rekreációs és közösségi közlekedési lehetőségeket, és számos egyéb hasonló, sajnos hosszabb távon is érvényesülő következménnyel jár. A városi környezetszennyezés terén tehát ugyancsak azt tapasztaljuk, hogy a társadalmi igazságtalanságok súlyos környezetvédelmi következményekkel járnak, illetőleg állandósítják azokat. A szegényebb rétegek környezeti igényei a döntéshozatalban nem érvényesülnek megfelelően, a kivételezett helyzetben levő döntéshozóknak pedig nem is igazán érdekük, hogy az ő szempontjaikat figyelembe vegyék.
Társadalmi igazságosság és közösségi részvétel
Az igazságosságnak számtalan megközelítése, megfogalmazása létezik a filozófia, az erkölcstan és a különböző vallások, de akár a hétköznapi felfogás részéről is. Ezek csak elég távolról és esetlegesen befolyásolják a társadalmak életét, talán még a leginkább és a leghatékonyabb módon a jog közvetítésével. Az igazságosság és a fenntarthatóság emberi jogi vonatkozásai megjelennek a nemzetközi jogi dokumentumokban és a nemzeti alkotmányokban, meghatározzák egy sor jogszabály tartalmát, értelmezését. Ilyen az élethez és az egészséghez való jog, a megkülönböztetés tilalma, a fejlődéshez, a szabadsághoz való jog, illetőleg az erre irányuló állami kötelezettségek. Ezek a jogok mindenkit megilletnek pusztán azon az alapon, hogy embernek születik – elvileg még attól is függetlenül, hogy valaki ötven vagy húsz éve született, illetve tíz, húsz, ötven vagy száz év múlva születik majd. Mégis, bár az absztrakt jogosultságok egyenlők, az egyes jogalanyok nem feltétlenül tudnak egyenlően élni velük. Egyes társadalmi csoportok például el sem tudják olvasni az alapvető jogi helyzetüket érintő alkotmányos passzusokat, fel sem ismerik, amikor megsértik a jogaikat – hogyan is tudnának akkor élni velük?[22]
A társadalmi igazságosság elveiből sokféle társadalmi gyakorlat keletkezhet: az államszervezet megállapíthatja egyes jogsértők felelősségét, kialakíthat olyan rendszereket, amelyekben a környezeti károk megelőzésére vagy elviselésére meglévő képességeknek megfelelően terítik szét a társadalmi terheket, de félretehetik mindezeket egy mechanikusan egyenlő, sőt az egyenlőtlenségeket kiegyenlítő elosztás kedvéért is. A jogok és a jog által befogadott elvek állami politikákon, azaz célzatos állami költségvetési, intézményi és eljárási rendszereken keresztül érvényesülhetnek, például a gazdaságpolitikán belül a fogyasztáspolitika, a szociálpolitikán belül a szegénységpolitika, a környezetpolitika, a nőpolitika vagy a generációk közötti igazságosság érvényesítésére irányuló politika segítségével.
A társadalmi igazságosság eljárási oldala a közösségi részvétel, amelynek intézményrendszere a környezetvédelem terén igen jól kiépült, és a világ nagy részén többé-kevésbé hatékonyan működik,[23] átfogóan pedig környezeti demokráciának is szoktuk nevezni. A szélesebb értelemben vett környezeti adatokhoz való hozzáférés (azaz minden olyan adathoz, amitől a környezetünk állapota jelentősen függhet, ideértve természetesen a szociális szektor vonatkozó adatait is), a beleszólási jog és a jogorvoslati jog képezi a társadalmi igazságosság eljárási mechanizmusának hármas rendszerét. Mindezt a részvételre képesítés egészíti ki, hiszen nem sokat érne maga a rendszer, ha nem volna, aki képes és hajlandó is alkalmazni. Figyelemfelkeltő akciók, környezeti nevelés, civil szervezetek segítő, támogató hálózata, de minimálisan a részvételi jogaikkal élők állami-jogi védelme képezi a részvételre képesítés rendszerét.
A részvételi demokrácia kulcstényezője az, hogy az érintett közösségek milyen adatokhoz jutnak hozzá. Hiába állnak ugyanis rendelkezésre ömlesztett, átlagolt adatok, ha a részletek homályban maradnak, illetőleg az adatokból nem lesz információ, mindenki számára feldolgozható ismeret, tudás. Témánk szempontjából meg kell állapítsuk, hogy világszerte kevés a nemi, etnikai, jövedelmi, életkori és földrajzi megoszlás szerint részletezett (disaggregated) környezeti adat. Ez a helyzet az információ korában egyre anakronisztikusabb. Fel lehetne végre használni a fenntartható fejlődés céljaira az alternatív adatforrásokat a legmodernebbektől a leghagyományosabbakig: egyfelől a big data tömegéből nagyszerűen kibányászhatók lennének a releváns és megbízható információk, másfelől nem szabad veszni hagyni az őslakosok és a hagyományos közösségek felhalmozott tudását, továbbá a helyi közösségek és civil szervezetek tudását (citizen science), adatait sem. A civil szervezetek, helyi közösségek által gyűjtött és feldolgozott adatok különösen a nagyobb földrajzi kiterjedésű környezeti problémák esetén lehetnek döntő jelentőségűek.
Az adatok rendelkezésre állása mellett a társadalmi igazságosság és a fenntartható fejlődés iránt elkötelezett tudományra és megalapozott bizonyítékokra alapozott ágazati politikákra volna szükség. Ezzel szemben megállapíthatjuk, hogy a tudományos kutatók 87 százaléka, a kutatási költségvetés 92 százaléka, továbbá a tudományos közlemények 94 százaléka a legfejlettebb húsz országból származik. Más adatokkal megközelítve ugyanezt a jelenséget, a K+F pénzek 63 százaléka összesen három országban áll rendelkezésre: az Egyesült Államokban, Kínában és Németországban. Feltehetően a kutatási témák megválasztása, a kutatások megtervezése és lebonyolítása során nagyjában-egészében a támogatók érdekei és szempontjai érvényesülnek, akik a nyertes oldalon vannak, és nem szívesen ruháznak be a másik oldal problémáinak feltárásába, megértésébe és kezelésébe.
Konklúzió
A társadalmi igazságtalanságok tehát a rendszer belső sajátosságai, számtalan mechanizmus gondoskodik a fennmaradásukról és „hatékony működésükről”. Illúzió, hogy ebben a rendszerben az emberiség hatékonyan fel tudja venni a harcot az ökológiai katasztrófákkal. Ezzel együtt nem lehet egy nagy közös okra visszavezetni az emberiség, a kormányok, a tudósok tehetetlenségét. Nincs „ezüst golyó”, amivel a fenntarthatatlanság szörnyetegét elpusztíthatnánk, inkább „ezüst söréttel” kellene próbálkozni: az okok rendszerének feltárásával és szintén rendszerszerű, az összes érintett bevonásával történő kezelésével.[24] A fenntarthatatlanság legjelentősebb okai nézetem szerint:
- a gazdasági érdekek s az ezek számára kedvező, rögzült folyamatok akadályoznak mindenféle strukturális változást;
- a leköszönőben lévő modern ipari társadalom[25] alapvetően nemzetállami szintű cselekvőképessége nem lehet képes a globálisan jelentkező ökológiai, gazdasági és szociális kihívások kezelésére;
- az egyéni és társadalmi szintű elhárítási mechanizmusok is fontos tényezői az ökológiai és társadalmi krízishelyzetekkel szembeni tehetetlenségnek, mivel az ember a fenyegetésekre bizonyos körülmények között (főként, ha a fenyegetés túl nagy, az erőnk pedig túl kevés) megküzdés helyett tagadással, eltolással, kivetítéssel válaszol[26];
- a fenntarthatatlan fejlődés bonyolult determinizmusláncolatába ezenfelül beletartoznak a kezeletlen társadalmi igazságtalanságok is.
Láthattuk, hogy a természetpusztításban, az erőforrásokkal és a vízzel való pazarló gazdálkodásban, a talajok használhatatlanná tételében és a levegőszennyezésben milyen nagy szerepe van annak, hogy a világ lakosságának elenyészően kis része határozza meg a fejlesztési, településrendezési döntéseket. Ebben a világrendben a túlnyomó többség egyre inkább tétlenségre, egészségtelen, értéktelen termékek fogyasztására van kárhoztatva, illetőleg a befolyásolható tömeg szerepének eljátszására a politikai elit hatalmi játszmáiban.
Az ökológiai-társadalmi konfliktusokat különösen élessé teszi, hogy két nagy korszak, az ipari és az információs társadalom korszakának határán állunk, ahol a régi struktúrák különösen agresszívan védelmezik elveszni látszó hatalmukat. Az információ kora azonban talán új eszközöket is a rendelkezésünkre bocsáthat, amelyekkel a fenntartható fejlődés mindhárom területén előbbre léphetünk. Az egymással akár globális szinten is hálózatos kapcsolatban álló, fenntartható helyi közösségek legjobbjai alternatívát mutathatnak az egészséges élelmiszerek termelésében, a természettel való harmonikus együttélés kialakításában és egy igazságosabb, élhetőbb szociális rendszer létrehozásában.[27] Ezek az újfajta közösségek egyszerre helyiek és globálisak, ezért egyaránt érzékenyek és elkötelezettek a természeti erőforrások megőrzése és a helyi demokrácia fenntartása iránt, működésükkel pedig hozzájárulhatnak a fenntartható helyi életmódkísérletek szélesebb körű elterjedéséhez és tökéletesedéséhez.
JEGYZETEK
[1] Daly, Herman E., Steady-State Economics, Island Press, Washington, D.C.,1977. Ehhez lásd mégBándi Gyula, A fenntarthatóság értelmezésének egyes jogi szempontjai, doktori értekezés, MTA, 2013.
[2] Report of the World Commission on Environment and Development, Egyesült Nemzetek Szervezete, 1987.
[3] A gazdasági elem túlsúlya jelenti az ún. gyenge fenntarthatóságot.
[4] Ez volna pedig az ún. erős fenntarthatóság.
[5] Az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlésének 70/1. határozata: Transforming our World: the 2030 Agenda for Sustainable Development (2015). Büszkék lehetünk rá, hogy az SDG-dokumentum előkészítését a közgyűlés felkérése alapján jórészt a magyar ENSZ-nagykövet, Kőrösi Csaba végezte a nemzetközileg elismert rendszertudós, Zlinszky János közreműködésével.
[6] Az SDG 17 célcsoportjából ezek képezik az első ötöt.
[7] Vö. Rockström, Johan és tsai, Planetary Boundaries: Exploring the Safe Operating Space for Humanity, Ecology and Society, 2009/2.
[8] GEO-6 (2019); IPPC 7. (2014) és 8. (2018); World Bank, 2013; World Future Council, 2012; Oxford Martin Commission, 2013.
[9] Vö. Costanza, Robert és tsai, The Value of the World’s Ecosystem Services and Natural Capital, Nature, 1997. május 15., 253–260.
[10] Vö. Esty, Daniel, Reconceptualizing Corporate Social Responsibility = Environmental Protection and the Social Responsibility of Firms, szerk. Hay, Bruce, Stavins, Robert, Vietor, Richard, Routledge, London, 2005.
[11] Vö. McNeill, John Robert, Valami új a nap alatt. A huszadik század környezettörténete, ford. Zalotay Melinda, Malik Tóth István, Ursus Libris, Budapest, 2011.
[12] Ez az ún. fortress scenario, amelynek nem sok sikert jósolhatunk/kívánhatunk.
[13] A témakör önálló kutatási területté nőtte ki magát környezeti igazságosság (environmental justice) néven, jeles képviselői egyebek között az éppen Budapesten dolgozó Tamara Steiger és Alexios Antipas.
[14] Global Environmental Outlook (GEO): a szakértők és kormányok közös erőfeszítése a világ környezetállapotának bemutatására az összes elérhető és mértékadó szakirodalmi forrás és eredmény segítségével. Az első ilyen jelentés 1997-ben készült, a hatodik (GEO-6) szakmai előkészítése befejeződött, várhatóan 2019 februárjában fogadja majd el az ENSZ közgyűlése.
[15] Karan Koshla előadása nyomán (Balaton Csoport, Balatonszárszó, 2009).
[16] Vö. Hufnagel Levente, Klímaadaptációs kihívások és célok a mezőgazdaság fenntarthatóságának megteremtése és a biodiverzitás védelme érdekében = Országunk-világunk átalakítása, szerk. Fülöp Sándor, Ökopolisz Alapítvány, Budapest, 2018.
[17] Ezekben az adatokban a munkahelyi légszennyezettség nem szerepel.
[18] A Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosa Irodájának jelentése, 2011.
[19] C-237/07 (Janacek-ügy); C-404/13 (Client Earth ügy); C-488/2015 (hasonló ügy Bulgáriával szemben).
[20] Lásd a Környezeti Management és Jog Egyesület (EMLA) honlapján hozzáférhető jogeseteket, például Veszprém, Ajka, Győr.
[21] A Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosa Irodájának jelentése, 2010.
[22] A dél-afrikai apartheidrezsim megszűnése után ezt a problémát úgy hidalták át, hogy különböző, főleg képekből álló brossurákat osztottak szét a városok szegénynegyedeiben, amelyekben az alkotmányos jogokat, a tipikus jogsértő helyzeteket és orvoslásuk legegyszerűbb módjait ábrázolták (street law).
[23] Aarhusi Egyezmény, Escasu Egyezmény, a Nafta nem kötelező irányelvei stb. Részletesebben lásd Fenntartható fejlődés, szerk. Baranyai Gábor, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2018.
[24] Tom Fiddaman (Balaton Csoport), személyes közlés.
[25] Vö. Giddens, Anthony, Szociológia, ford. Farkas András és tsai, Osiris, Budapest, 2008; Castells, Manuel, Az információ kora, ford. Rohonyi András, Gondolat, Budapest, 2005.
[26] Vö. Fülöp Sándor: Institutional Representation of Future Generations = Human Rights and Sustainability, szerk. Düwell, Markus, Rutgers, London, 2016.
[27] A fenntartható helyi közösségek kérdése a Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosa Irodájának az egyik legfontosabb kutatási tevékenységi köre volt. Lásd részletesebben az iroda 2008–2009., 2010. és 2011. évi jelentéseit.
