A populizmusról szóló tudományos és közéleti diskurzust annak érzékelhető pejoratív politikai jelentése teszi nehézkessé, ugyanakkor izgalmas kihívássá. A tudományos munkák olyan objektív definícióját kívánják adni a populizmusnak, amely egyrészt alkalmazható az adott politikai kontextustól függetlenül, másrészt alkalmas a populizmus jelenségére vonatkozó kutatási kérdések operacionalizálására. A populizmussal való foglalkozás azonban nem érdekmentes kontempláció, annak közvetlen politikai okai vannak, mégpedig a populizmus politikai sikere. A közéleti diskurzusokban a populizmus megértésének célja többnyire az azzal szembeni fellépés a liberális oldalon, illetve annak részleges vagy teljes adaptációja a baloldalon. A tudományos érdeklődést pedig részben ez a politikai figyelem indokolja. Nem véletlen, hogy a kortárs jobboldalon nincs populizmusdiskurzus. Aki csinálja, nem tanítja. E megállapítások azonban nem hordoznak értékítéletet, a politikában magától értetődő a tanulás és adaptálás igénye, problémát éppen azok hiánya szokott okozni. A populizmussal kapcsolatban a kihívás általánosságban annak fogalmi megragadása, azonban a populizmus és a társadalmi mozgalmak tekintetében további kérdés, összekapcsolható-e a két fogalom, és ha igen, hogyan. A tudományos és a közéleti reflexiókban ugyanis a populizmus egyik ismérve a választásokon túli mozgósítás. Egyfelől a közkeletű képzet szerint a populista a széles közönséghez közvetlenül szóló politikus. Másfelől a társadalmi mozgalmak jellemzői közé tartozik a sérelem, a döntéshozók kihívása, a közvetlen nyomásgyakorlás, a mozgósítás. A populizmusban tehát felfedezhető a mozgalmi elem, a mozgalmakban pedig a populizmus.
A hazai ellenzéki közbeszédben az utóbbi időben egyre több szó esik arról, hogy szükség van-e egy baloldali populizmus létrehozására.[1] A vitának része az is, hogy átvehetők-e azok a politizálási eszközök, amelyeket Magyarországon a Fidesz alkalmaz. Érthető az ezzel szembeni ellenérzés, hiszen ezek közé tartozik az Orbán Viktor miniszterelnök által „mozgalmi kormányzásnak” nevezett eljárás – amelynek lényege a saját tábor állandó mozgósítása a választások között is békemenettel, nemzeti konzultációval –, miközben a baloldali populizmus eszköztárában nem felülről irányított mozgósítási formákat látnának szívesen a véleményformálók.[2] Írásomban azonban nem egy baloldali populizmus mellett vagy ellen kívánok érvelni, hanem azt vizsgálom meg, hogy populista mozgalomnak tekinthetők-e az előző ciklus tüntetései. Véleményem szerint egy olyan populizmussal van dolgunk, amely nem volt képes elvégezni az eltérő sérelmekkel és követelésekkel rendelkező társadalmi csoportok összekapcsolását és így a többség megteremtését. A következőkben áttekintem a populizmus és a populista mozgalmak ismérveit, majd ezek alapján megvizsgálom a 2014–2018 közötti kormányellenes tüntetések populizmusát.
Liberális és baloldali populizmusdefiníciók
A kortárs populizmus értelmezése során az egyik leggyakrabban hivatkozott szerző Cas Mudde. A populizmus jelenségének tudományos igényű megragadása érdekében Mudde megkülönbözteti azt a közbeszédben gyakran előforduló jelentésektől. Ilyen az, amikor populizmus alatt leegyszerűsítő, érzelmileg túlfűtött politizálást értenek, valamint a hosszú távú érdekek követése és a tartós politikai elköteleződés helyett a pillanatnyi érdekek követését a választói magatartásban. Az előző populizmus helyett demagógiaként írható le, az utóbbi pedig opportunizmusként. A tudományos definíciókban ezzel szemben közös minimum két elem, az elit és a nép megléte, és azok konfliktusos viszonya. Mudde populizmusdefiníciója ez alapján a következő: „egy olyan ideológia, amely szerint a társadalom két végletesen elkülönülő, homogén és antagonisztikus csoportra bontható, a »tiszta nép« áll szemben a »korrupt elittel«, a politikának pedig a volonté générale, a közakarat kifejeződésének kell lennie”.[3] Negatív meghatározását adja továbbá a populizmusnak Mudde, amikor az elitizmussal és a pluralizmussal állítja szembe. Az elitizmus, mint írja, tükörképe a populizmusnak, az ugyanis szintén az elit és a nép szembeállításán alapszik. A különbség azonban, hogy az elitizmus a morálisan felsőbbrendűek, a racionálisan gondolkodók, a hozzáértők politikai preferenciáit, véleményét fogadja el egyedül legitimként. A pluralizmus ezzel szemben nem negatív politikai, társadalmi képlet. A pluralizmus a populizmussal és az elitizmussal ellentétben nem két egymással szembenálló, homogén csoportra osztja fel a társadalmat, hanem elismeri a társadalmi csoportok és érdekek sokféleségét, heterogenitását.[4] Mudde leírásának liberális jellege ez utóbbi mozzanatban fedezhető fel.
Mudde definíciója a populizmust nem mint stílust, módszert vagy folyamatot, hanem mint ideológiát ragadja meg. Annyiban azonban pontosít, hogy a populizmust mint ideológiát részlegesként, felületesként jellemzi, amely nem olyan mértékben kidolgozott, mint a szocializmus vagy a liberalizmus. További jellemzője a populizmusnak Mudde szerint annak bizonytalansága, hogy milyen társadalmi csoportra vonatkozik a hivatkozott „nép”. Pontosan nem lehet kijelölni a nép határait, mivel egy elképzelt, konstruált csoportról van szó, amelynek jellemzője, hogy egységes, homogén, az egész társadalomra nem kiterjedő hivatkozási kategóriaként szolgál, amely ugyanakkor a tiszta erkölcsök, az érdem forrása.[5] A populista politikus nem kívánja megváltoztatni a nép státuszát, morálját, életmódját, hanem elismeri azt. Mudde tehát a populizmus reszponzív jellegét hangsúlyozza: azt, hogy követi a népszerű, közkézen forgó politikai magatartásformákat, véleményeket. Ebben a tekintetben nem tisztázott az a kérdés, hogy vajon a populista politikus manipulálja-e követőit vagy éppen kiszolgálja materiális és szimbolikus igényeiket. Egyszerűbb azonban annak megragadása, hogy mivel szemben határozza meg magát a populizmus. A liberális demokráciákban ezek a politikai pártok, amelyek – így a populista politikus – megtörik a természetes kapcsolatot a nép és a politikai vezető között, felesleges megosztottságot okoznak. A populista politika tehát ebben a tekintetben politikaellenes, ami jól rezonál a magyar társadalmi érzületekre is.
Szerzőtársával, Cristóbal Rovira Kaltwasserrel Mudde külön kitér a populista mobilizáció kérdésére, megkülönböztetve az egyszemélyi populista vezető, a párt és a társadalmi mozgalom által végzett mozgósítást. A vezető fentről, a párt mindkét irányból, míg a mozgalom alulról végzi a mobilizációt. Témánk szempontjából ez utóbbi érdemelne több figyelmet, azonban érdemes kitérni a másik kettőre is az intézmények szerepe és a perszonalizáció jelentősége miatt. A populista vezető által folytatott mozgósítás lényege a nép megszemélyesítése a vezető által.[6] Ennek része annak a hangsúlyozása, hogy a vezető elismeri a populáris kultúrát, önmagát is előszeretettel helyezi olyan szituációkba, amelyek azt bizonyítják, hogy kulturális és társadalmi szempontból közel áll az „egyszerű emberekhez”. Bár általában van valamilyen szervezet, amelyre támaszkodhat, ez nem valódi pártként működik: célja egyedül az, hogy biztosítsa a szavazatokat, a választási sikert a populista vezetőnek.[7] A populista társadalmi mozgalmak jellemzője, hogy nem egy jól körülírható társadalmi csoport nevében lépnek fel, illetve kívánnak számukra kedvező társadalmi, politikai változásokat elérni, hanem a népre hivatkoznak.[8] Bár a populizmus koncepciójának központi szereplője a populista vezető, a szerzők kiemelik, hogy a populista mozgalmak esetében általában nem található egy kiemelt vezető. A populista társadalmi mozgalmak képesek reakcióra kényszeríteni a fősodorbeli politikai erőket és hatással lenni a közbeszédre, a politikai párt azonban hatékonyabb Mudde és Kaltwasser szerint a szavazatszerzés következtében. Funkciójuk ugyanakkor gyakran kimerül ez utóbbiban, és nem képesek hosszabb távon, speciális témájukon túlmutatva elköteleződésre bírni a választókat.[9]
Ernesto Laclau populizmusra vonatkozó elmélete annyiban hasonlít Cas Mudde populizmuskoncepciójához, hogy szintén a politizálás módszereként fogja fel azt, nála azonban a populizmus a politizálás egyik lényegi eleme. A korábbi definíciók ugyanis negatív értelemben próbálták meghatározni, hogy mi a populizmus, így többnyire arra jutottak, hogy az „manipulatív”, jellemzője a homályosság, a „szellemi szegénység”, az irracionalitás.[10] Laclau véleménye szerint ezek a megközelítések végső soron arra a kérdésre kívánnak választ adni, hogy „milyen társadalmi valóságnak vagy helyzetnek kifejeződése a populizmus”, és fel sem merül a kérdés, hogy „miért tudnak egyes politikai alternatívák vagy célok csak populista eszközökkel kifejeződni”.[11] Laclau elmélete tulajdonképpen a Carl Schmitt féle barát–ellenség politikai logikának a baloldali recepciója. A populizmus népre való hivatkozása nem a pluralizmus tagadása, hanem a kihívók politikai cselekvésre való képességének előfeltétele. A populista célja tehát a nép konstruálása diszkurzív eszközök segítségével. A nép lényege ugyanis Laclau szerint a csoportegység létrehozása, ezt pedig úgy képes megalkotni a populizmus, hogy korábban ki nem elégített igények egymásra találnak, és egyenértékűségi viszony jön létre köztük. Ez az egyenértékűségű artikuláció szélesebb tömegeket képes bevonni a politikai konfliktusba, így jönnek létre a populáris igények. Ezzel szemben az egymástól elszigetelt igényeket és követeléseket Laclau demokratikusnak nevezi.[12] A társadalmi konstruálásának így két módját különbözteti meg. A különbözőség logikája szerint az egyes igények nem kapcsolódnak egymáshoz vagy csak részben egyenértékűek. Az egyenértékűség logikája azonban már tartalmazza az éles, antagonisztikus határmegvonást, tehát a kizárást és az egyenértékűségen belül a különbségek feloldását.[13] Az egyenértékűség, az antagonisztikus határvonal megteremtéséhez egy diszkurzív eljárásra van szükség. Az ún. „üres jelölők” segítségével lehetséges olyan meghatározást adni, amely az egyenértékűség egészére vonatkozik. Minél szélesebb ez az egyenértékűség, tehát minél több követelést von magába, annál inkább elszakad az üres jelölő a konkrét igényektől.[14] Az üres jelölők azonban nem lehetnek stabilak: politikai és hegemonikus küzdelmek révén megjelennek a Laclau által lebegő jelölőnek nevezett diszkurzív eszközök, amelyek képesek felbontani az addigi egyenértékűségi láncot.[15]
Populizmus a mozgalomkutatásban
A társadalmi mozgalmak kutatásában az utóbbi ideig háttérbe szorult a populizmussal, a populista mozgalmakkal való foglalkozás. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a populizmus erősen pejoratív jelentéssel bír, noha éppen Laclau nyomán vált lehetővé annak értékítélet nélküli értelmezése. A társadalmi mozgalmak kutatásának fontos mérföldköve volt az 1970-es években annak az igénynek a megjelenése, hogy a mozgalmakat ne irracionális cselekvőként értelmezzék. Ennek eredményeképpen született meg az erőforrások mobilizációjának elmélete.[16] A koncepció szerint a társadalmi mozgalmak maguk is tudatosan tervezik akcióikat, hosszú távú stratégiával rendelkeznek, költség-haszon számítás alapján mérik fel, hogy mi a hatékony, eredményre vezető cselekvés. A társadalmi mozgalmak célja erőforrások mobilizálása a kívánt társadalmi, politikai változás elérése érdekében – innen az elmélet neve. Ezek az erőforrások lehetnek anyagiak, szimbólumok, szövetségesi hálózatok, önkéntes munkák. Sok mozgalomkutató maga is egykori aktivistából lett tudós, vagy egyszerűen csak szimpatizál a mozgalmi célkitűzésekkel. Ez a szimpátia azonban a progresszív, baloldali mozgalmak felé irányul. Ennek következménye, hogy a kutatók ezeket a mozgalmakat vizsgálták, elismerve azok racionális jellegét, és kevesebb figyelmet fordítottak az egyébként nehezebben megközelíthető jobboldali mozgalmakra. Végeredményben különböző okokból kifolyólag háttérbe szorult a populizmus mint mozgalmi jelenség kutatása. A jobboldali populizmus a politikai ellenszenv, míg a baloldali populizmus a fogalom pejoratív jelentése miatt került ki a kutatói figyelem fókuszából. A fogalom értéktelítettsége azt is akadályozta, hogy a tudományos kutatásokban áthallások nélkül alkalmazható legyen. A populizmus kutatásának fősodra így nem a mozgalomkutatás felől alakult ki, hanem a pártkutatás irányából, azon belül is a radikális pártok kutatásából.
Hiánypótló Paris Aslanidis nemrég megjelent tanulmánya, amely a populizmust a társadalmi mozgalmak kutatása felől közelíti meg.[17] A szerző vizsgálja a populista mozgósítási folyamatot, a populista értelmezési keretet, tehát azt az interpretációs sémát, amelynek segítségével a populista mozgalmak azonosítják céljukat, ellenfeleiket, szövetségeseiket. Szóba kerül továbbá a populista mozgalmak hatása a politikai pártokra, a határokon átívelő populista mozgósítás, valamint demokrácia és populizmus viszonya. Aslandis szerint a populista mozgalmak két szempontból különböznek a szokványos társadalmi mozgalmaktól. Egyrészt a társadalmi totalitás képviseletére törekednek, nem pedig egy szűkebb társadalmi csoport érdekeinek adnak hangot. Másrészt nem hajlandók szűkebb szakpolitikai kérdésekben egyeztetni a döntéshozókkal, ugyanis az egész rendszer megváltoztatását, a szuverenitás új alapokra helyezését tűzik ki célul.[18] Egy másik kutatás a populista mozgósításban kiemeli az antagonisztikus határmeghúzáson kívül rekedt csoport szerepét, valamint a populizmus exkluzív jellegét, amely korántsem kizárólag az elitek ellen, hanem azok vélt szövetségesei ellen is irányulhat.[19] Aslandis az alábbi mozgalmakra hivatkozik példaként a populizmus mozgalomkutatási vizsgálata során: 19. századi géprombolók és chartisták, a lengyel Szolidaritás, a keletnémet ellenzéki mozgalom, a 20. század végi megszorításellenes mozgalmak Latin-Amerikában, a Tea Party mozgalom, az Occupy Wall Street, a spanyol Indignados mozgalom és a Podemos párt, az arab tavasz mozgalmai, a 2014-es hongkongi esernyős tüntetések, a görög Syriza és a radikális jobboldali német Pegida. A felsorolásból látszik, hogy nem csupán jobboldali és – ahogy azt a szerző is megjegyzi – a demokráciára nézve nem feltétlenül torzító mozgalmak esnek a definíción belülre. Ez a mozgalomkutatási megközelítés tehát nem normatív jelentéssel használja a populista mozgalom koncepciót. Köszönhetően annak, hogy Aslandis erősen támaszkodik Laclau elméletére, lehetséges az operacionalizálhatóság szempontjait szem előtt tartani.
Elbukott baloldali populizmus
A hazai közbeszédben jellemzően a jobboldal kapja a populista bélyeget. Az 1990-es években a demagógnak tartott választási ajánlatok miatt, majd később a polgári körök megalakulása, valamint a 2006-os őszi tüntetések és összecsapások nyomán vádolták őket az akkori kormányerők azzal, hogy az „utcára viszik a politikát”. Cas Mudde fent ismertetett populizmusdefiníciója tankönyvszerűen illik a korábban ellenzékben lévő, de különösen a 2010 óta kormányzó Fideszre: a homogén egésznek tételezett nép (nemzet), az elitellenesség, a bűnbakképzés, az állampolgárokkal való közvetlen kapcsolat a közvetítők (civil szervezetek, szakszervezetek) megkerülésével, a karizmatikus vezető, az intézményesített szervezetek kiüresítése (a Fidesz mint párt), a nép hangjának artikulációja, a felülről végzett mozgósítás (békemenet, nemzeti konzultáció).
A 2010-es választás után ugyanakkor nagyot fordult a tiltakozó cselekvés megítélése a szélesebb liberális és baloldali közvéleményben. A NER-ben különösen 2014 óta az utcai tüntetéseken keresték a hiteles politizálás forrását az ellenzéki választók. Mudde populista mozgalmakkal kapcsolatos megállapítása, illetve a mozgalomkutatás populizmusra vonatkozó definíciói alapján elsőre nem feltételezhető, hogy populisták lennének a konkrét kormányzati intézkedések ellen szerveződő tüntetések, hiszen alapvetően nem a totalitás képviseletét tűzték ki célul. A 2011-es új médiatörvény elleni tiltakozások, a 2012–2013-as hallgatói mozgalom, a 2014-es netadós tüntetések, a 2016-os Tanítanék mozgalom, majd a 2017-es CEU-demonstrációk mind egy vonatkozó szakpolitikai ügy miatt szerveződtek meg. A kormánnyal kritikus demonstrációk mögött rendszerint civil szervezetek színes koalíciója állt, ami megfelel a Mudde által kívánatosnak tartott pluralizmusnak. Közvetlenül a 2014-es választások után vádolta meg a kormány azzal a Norvég Civil Alap támogatásait szakmailag kontrolláló civil szervezeteket, hogy politikai célokat tartanak szem előtt azok odaítélésénél. A különböző civil szervezeteket tömörítő Humán Platform tüntetést is szervezett a civil szervezetek hitelességét megkérdőjelező kormányzati akciók ellen. 2014-ben azonban nem ez a szervezet és nem a civilek melletti szolidaritási mozgalom adott teret a vesztes választás után az elégedetlen ellenzéki polgároknak, hanem a közvetlen érintettséggel járó netadó ügye és az annak alapján szerveződő tüntetések. A szervezetek háttérbe szorulása ugyanis nem csupán a populista akarat függvénye, hanem általánosabb társadalmi jelenség.[20]
Már az említett netadós tüntetés gyors átkeretezése is azt mutatta, hogy szakpolitikai jellegük mellett a tüntetések a mozgósítás későbbi fázisában egyre inkább a kormánnyal szembeni általános elégedetlenség terepévé válnak.[21] Hasonló folyamatot lehetett megfigyelni a Tanítanék mozgalom esetében is. Egy szűkebb szakpolitikai indíttatású mozgalom számára fontos a közvetlenül nem érintettek támogatása, a szolidaritás. A kormányellenes tüntetők azonban nem támogató bámészkodók voltak ezeken a tüntetéseken, hanem aktív résztvevők, akik a szakpolitikai tiltakozásra úgy tekintettek, mint részvételi terepre. A szélsőségesen demobilizált magyar társadalomban felértékelődtek a kormánnyal kritikus szakpolitikai tüntetések, hiszen viszonylag könnyen elérhető és kevés elköteleződést kívánó részvételi formáról van szó. Így viszont hegemóniaküzdelem jött létre, amelynek célja a szakpolitika laclaui értelemben vett különbözőséglogikájának követése helyett a kormánykritikus egyenértékűség megteremtése volt. Ebben a küzdelemben együtt vettek részt a szakpolitikán kívüli tüntetők, a kormánnyal kritikus ellenzéki közvélemény és az annak túlzott elvárásait közvetítő, felerősítő ellenzéki média. A tüntetések szakpolitikai szervezői pedig gyakran asszisztáltak ehhez, vélhetően egyetértésük vagy erőtlenségük okán.
Az említett hegemóniaküzdelem illeszkedik Laclau populizmussémájához, tétje ugyanis az antagonisztikus határmeghúzás. Szakpolitikai alapon maradva ugyanis nem lehetséges az egyenértékűségi logika érvényesítése és azon keresztül a hatékony politikai cselekvés. A Fidesz politikai elitjének zárt osztályként való interpretálása is a határmegvonást szolgálja,[22] az elit–nép antagonisztikus felosztás azonban nem sikerült az ellenzéki oldalon. Továbbá nem volt a tüntetéseknek egy kiemelt vezetője, noha Pukli István személyével kapcsolatban megjelentek ilyen elvárások. Ebben a populista kísérletben nem volt tudatosság, azt a tüntetéseken aktivizálódó ellenzékiek cselekvés iránti vágya teremtette meg. A kísérlet kudarcának közvetlenül két oka volt. Az egyik a kapcsolat hiánya az intézményesített szereplők felé: hiányzott a bizalom a politikai pártok irányában, ami megakadályozta, hogy a baloldali populizmus kísérlete felhajtóerőt jelentsen az ellenzéki pártoknak. A tüntetések éppen az általánosságban politikaellenes magyar politikai kultúra és az ellenzéki pártok hitelességi deficitje miatt lettek kiemelt terepei a politikai részvételnek. Másodsorban hiányzott az üres jelölő, amelynek segítségével meg lehetett volna teremteni az egyenértékűséget az egyes elégedetlenségek, politikai követelések között.
Antal Attila szerint a baloldali populizmus esetében a meghatározó antagonizmus a „kérlelhetetlen antikapitalizmus”.[23] A marginalizált társadalmi csoportok, elsősorban a hajléktalanok iránti szolidaritás megmutatkozik ugyan az ellenzéki közvéleményben és médiában, ez azonban nem jelent kapitalizmuskritikát, hanem a kormány és a Fidesz amoralitásának jelzése. A tüntetéseken elhangzó rigmusok, a virulenssé váló tartalmak (a miniszterelnök nadrágja, a pelenkaügy) arról árulkodnak, hogy a kormányellenes tüntetések antagonisztikus határmeghúzásának alapja továbbra is a nyugatiság, Európa és a vélelmezett kulturális felsőbbrendűség. Ez a Mudde leírásában is elitistának tekinthető keretezés volt az alapja 2010 előtt a demokratikus antipopulizmus politikai programjának, ami tulajdonképpen a globális hierarchiában betöltött félperiférikus szerep tudomásulvétele, továbbá a szomszédos országokkal gazdasági és szimbolikus dimenzióban folytatott harc az elsőségért, a centrum elismeréséért, a „jó tanuló” szerepéért.[24] A 2008-as válság után azonban az európai integrációról szóló politikai narratíva elvesztette addigi erejét. A korábban a baloldali-liberális kormánykoalícióra szavazó polgárok nem bíztak többé a felzárkózás narratívájában, és így azokban a politikai erőkben sem, amelyek legfontosabb politikai tőkéje az európai integráció menedzselésének képessége volt. A kormányellenes szakpolitikai tüntetéseket általános elégedetlenségük kifejezésére és a politikai részvétel átélésére használó ellenzékiek számára Európa továbbra is lényeges jelölő, ez azonban már nem alkalmas az egyenértékűségi láncok létrehozására.
Összegzés
Írásomban amellett érveltem, hogy a kormányellenes tüntetések – különösen 2014 és 2018 között – egy baloldali-liberális populizmuskísérletként értelmezhetők: a kezdetben szakpolitikai ügyek mentén szerveződő tüntetések az általános kormánykritika terepévé váltak. A hazai alacsony politikai részvételi szint következtében ugyanis felértékelődnek a tiltakozások mint a részvétel, illetve mint a rezsimkritika terepei. A cél tehát a totalitás képviselete lett a kormánnyal szemben, ami definíciószerűen illik az alulról szerveződő populista mozgalmakra. A sikeres populista mozgalmi mobilizálás feltétele az lett volna, hogy – Laclau populizmuselméletének kategóriáját használva – az ellenzéki tüntetéseken a szervezetek, csoportok pluralizmusa mellett is létrehozható legyen egy olyan üres jelölő, amely képes lett volna integrálni a különféle sérelmek és érdekek mentén szerveződő mozgolódásokat a második és harmadik Orbán-kormány ellen. Míg azonban a Fidesz 2018-ban is képes volt egyben tartani egy nagyon eltérő társadalmi csoportokból álló választói tábort, addig ez nem sikerült a kormányellenes tüntetőknek.
A baloldali és liberális pártok szavazóinak jelentős része számára továbbra is fontos mozgósító erővel bír Európa, Magyarország nyugati integrációja, a nyugatos modernizáció. Ezen ellenzéki réteg kollektív identitásának lényegi eleme a nyugatiasnak vélt életmód és a vele járó kulturális kódok, jószágok. Mindezek kifejezik hordozóik kiválóságát, a nyugatos modernizációban való részvételüket. Ezek azonban 2006–2008 óta lebegő jelölők, nem képesek az egyenértékűség láncolatát létrehozni a jobboldallal szemben, azaz nem alkalmasak arra, hogy különböző sérelmeket és követeléseket kapcsoljanak össze. A baloldali populizmus létrejöttének akadályai mindemellett az olyan strukturális adottságok, mint az alacsony részvételi hajlandóság, valamint a baloldalon belül a 2000-es évek eleje óta létező, 2008–2009-től (Tarka magyar! tüntetés, LMP megalakítása) a szélesebb közvélemény számára is érzékelhető hegemóniaharc.
JEGYZETEK
[1] Lásd a Mérce portálon 2018 április-májusában zajlott populizmusvitát.
[2] Vö. Éber Márk Áron, A népszerű baloldalért, Mérce, 2018. április 27., https://merce.hu/2018/04/27/a-nepszeru-baloldalert/; Pap Szilárd István, Populista fantáziáinkon túl, Új Egyenlőség, 2018. október 7., http://ujegyenloseg.hu/populista-fantaziainkon-tul/.
[3] Mudde, Cas, The Populist Zeitgeist, Government and Opposition, 2004/4., 543.
[4] I. m., 544.
[5] I. m., 545–546.
[6] Mudde, Cas, Kaltwasser, Cristóbal Rovira, Populism: A Very Short Introduction, Oxford University Press, Oxford, 2017, 43.
[7] I. m., 43–44.
[8] Uo.
[9] I. m., 52.
[10] Laclau, Ernesto, A populista ész, ford. Csordás Gábor, Noran Libro, Budapest, 2011, 28.
[11] I. m., 29.
[12] I. m., 90–91.
[13] I. m., 95.
[14] I. m., 115.
[15] I. m., 155.
[16] McAdam, Doug, Political Process and the Development of Black Insurgency, 1930–1970, The University Of Chicago Press, Chicago, 1982.
[17] Aslanidis, Paris, Populism and Social Movements = The Oxford Handbook of Populism, szerk. Kaltwasser, Cristóbal Rovira és tsai, Oxford University Press, Oxford, 2017.
[18] I. m., 308.
[19] Jagers, Jan, Walgrave, Stefaan, Populism as Political Communication Style. An Empirical Study of Political Parties’ Discourse in Belgium, European Journal of Political Research, 2017/3., 319–345.
[20] Micheletti, Michele, Political Virtue and Shopping. Individuals, Consumerism, and Collective Action, Palgrave Macmillan, New York, 2003.
[21] Vö. Szabó Andrea, Mikecz Dániel, After the Orbán-revolution: The Awakening of Civil Society in Hungary? = Social Movements in Central and Eastern Europe. A Renewal of Protests and Democracy, szerk. Sava, Ionel M., Bucharest University Press, Bukarest, 2015.
[22] Ezt az elhatárolási funkciót is ellátja a „maffiállam” koncepciója. Vö. Magyar polip. A posztkommunista maffiaállam, szerk. Magyar Bálint, Noran Libro, Budapest, 2013.
[23] Antal Attila, A baloldali populizmus védelmében, Mérce, 2018. május 11., https://merce.hu/2018/05/11/a-baloldali-populizmus-vedelmeben/.
[24] Gagyi Ágnes, Az antipopulizmus mint a rendszerváltás szimbolikus eleme, Fordulat, 21. (2014), 298–316.
