Mennyiben tekinthető Orbán Viktor és a Fidesz politikája populistának? És egyáltalán mennyiben van értelme erre rákérdezni? Hiszen a populizmus ma a leggyakrabban használt, de egyúttal a leginkább hézagosan definiált politikai fogalmak egyike, így legfejlebb – wittgensteini értelemben vett – családi hasonlóságokat fedezhetünk fel azon jelenségek között, amelyekre ezt a kifejezést alkalmazzák. Ha populizmus alatt elsősorban elitellenességet értünk, meglehetősen nehéz elszámolni azzal, miként lehet populista az a miniszterelnök, aki a rendszerváltás utáni időszak professzionális politikusainak prototípusa. Ha a fogalmat a népszerű, ám gyakran „felelőtlen”, gazdasági vagy egyéb szempontból irracionális politikai követelésekhez, illetve kormányzati döntésekhez társítjuk, megint csak bajban vagyunk. A Fidesz politikájának ugyanis vannak olyan elemei, amelyek könnyen populistának nevezhetők (mint például a rezsicsökkentés), ahogy vannak szép számmal olyanok is, amelyeket aligha lehet ezzel a jelzővel illetni (ennek tipikus példája az egykulcsos adó). S ha nem kizárólag a belpolitika felől szemléljük a kérdést, akkor is elmondható, hogy míg a kormány EU-ellenes retorikája jól illeszkedik a populistának nevezett európai trendbe, addig a Fidesz máig az Európai Néppárt teljes jogú tagja, amelynek irányvonalát sokkal inkább szavakban, mintsem szavazatokban kérdőjelezi meg, vagyis ebben az értelemben maga is az uniós mainstream része.
Ha tehát a populizmus közkeletű, tágabb jelentéséből (jelentéseiből) indulunk ki, mindössze annyit állapíthatunk meg, hogy a Fidesz politikájának vannak populista vonásai – ez azonban a hazai pártok többségéről elmondható. Létezik viszont egy olyan szűkebb értelmezés, amelynek alapján a Fidesz politikájának alapvető, lényegi eleme a populizmus, és ezzel jelenleg egyedül van a magyarországi pártpolitikai palettán. Ez az értelmezés Jan-Werner Müller populizmuselmélete, melyet magyarul is olvasható Mi a populizmus című könyvében dolgozott ki.[1] Az alábbiakban nem kívánok amellett érvelni, hogy Müller elmélete a populizmus egyetlen helyes megközelítése volna; már csak azért sem, mert a könyv azáltal képes viszonylag egzakt módon definiálni tárgyát, hogy nagymértékben leszűkíti annak jelentését, e szemantikai korlátozás pedig kétségkívül vitatható. Ennél fontosabbnak tartom azonban, hogy a Müller-féle populizmusértelmezés – legyen bár a populizmus időtálló értelmezése vagy sem – nagyban hozzájárul az orbáni politika jobb megértéséhez.
Populizmus: a nép kizárólagos képviselete
Müller szerint populizmusról csak képviseleti demokráciákban beszélhetünk, ez a jelenség ugyanis a képviseleti rendszer velejárója, pontosabban annak egyfajta „árnyoldala”. A modern demokráciákban a választók (a „nép”) kegyeiért rivális pártok versengenek, amelyek egyes társadalmi (rész)érdekeket jelenítenek meg és képviselnek, de sohasem a társadalom egészét. A populista pártok ezzel szemben a nép képviseletének kizárólagos igényével lépnek fel:
“azt állítják, hogy ők, és csakis ők képviselik a népet. A többi politikai szereplő mind az erkölcstelen, korrupt elithez tartozik – ezt mondják a populisták, amikor nincsenek hatalmon; amikor azonban kormányon vannak, nem ismernek el semmiféle legitim ellenzéket. A populisták alaptézise az is, hogy aki nem támogatja szívvel-lélekkel a populista pártot, eleve nem tartozik a valódi néphez.”[2]
A fenti idézetből három fő szempontot érdemes kiemelni. Először is a populizmus morális jellegű megkülönböztetést tesz az erkölcsös, romlatlan nép, valamint az erkölcstelen, korrupt politikusok között, és állítása szerint az előbbit képviseli az utóbbiakkal szemben. Másodszor az általa képviselt nép nem feltétlenül egyezik meg a nép egészével: a populisták gyakran hangoztatják, hogy az „igazi népet” képviselik, annak érdekeit jelenítik meg a politikai térben (s ha épp nincsenek többségben, a „csendes többség” akkor is őket támogatja). Harmadszor a populizmus elutasítja a pluralizmust: ha a többi politikai szereplő nem a nép érdekeit képviseli, hanem másféle, rosszabb esetben idegen érdekeket, akkor nem tekinthetők a közélet legitim résztvevőinek.
A populisták tehát nem vetik el a népképviselet alapelvét, de azt állítják, hogy a népet egyedül ők képviselik legitim módon. Ellenzékben erre építik a hatalmon lévő pártokkal szembeni kritikájukat, de nem helytálló az a feltételezés, hogy puszta protesztjelenségről van szó, ezért a populista pártok kormányra kerülve elveszítik fő hajtóerejüket, és kénytelenek változtatni addigi retorikájukon. A – mülleri értelemben vett – populisták hatalmi pozícióból is az „igazi nép” általuk feltételezett érdekeit képviselik. Ennek megfelelően hajlamosak „megszállni” az államot: gyengíteni vagy saját embereikkel feltölteni azokat a független intézményeket, amelyek a kormányzati hatalomgyakorlás potenciális ellensúlyaként működnek, s ezzel úgymond korlátozzák a népakarat érvényesülését. További közös jellemzője a populista kormányoknak az őket kritikával illető civil szervezetek megbélyegzése (mint amelyek idegen érdekeket szolgálnak), valamint a tudatos klientúraépítés (ami természetesen nem számít korrupciónak, hiszen a korábbi gyakorlattal ellentétben a nép érdekében történik, annak reprezentánsait hozza helyzetbe). Ezzel, mint arra Müller felhívja a figyelmet,
“A hatalmon lévő populizmus létrehozza, megerősíti, vagy másféleképpen végzi el ugyanazt a kirekesztést és az állam kisajátítását, amit az uralkodó rendszerben a leginkább ellenzett, és amelyet le akart váltani. A populisták végül ugyanazt fogják csinálni, mint amit állítólag a „régi rendszer” vagy a „korrupt, erkölcstelen elit” mindig is tett – csak, amint azt előre sejthettük volna, bűntudat nélkül és a demokrácia nevében.”[3]
A népre és a népakaratra való állandó hivatkozás két alapvető politikai feladatot ró a populistákra. Az egyik annak meghatározása, pontosan miben is áll az „igazi nép”, illetve kik tartoznak hozzá. Ennek következtében a populizmus nem más, mint az identitáspolitika egyik válfaja, amelynek nem egyes kisebbségi csoportidentitások állnak a középpontjában, hanem az általa többséginek tételezett „nép” identitásának azonosítása (vagy esetenként inkább konstruálása). A másik politikai feladat abból adódik, hogy – mint Müller fogalmaz – „a populistáknak nem csupán azt kell meghatározniuk, hogy ki tartozik igazán a néphez, de arról is mondaniuk kell valamit, hogy valójában mit is akar ez az autentikus nép”.[4] Ennek eldöntéséhez azonban nem szorgalmazzák a nép hangsúlyosabb részvételét a közéletben: nem írnak ki például gyakrabban népszavazásokat, főként nem olyanokat, ahol valódi, világos alternatívák közül lehetne választani. Épp ellenkezőleg: a populisták azért tartják magukat alkalmasabbnak a nép képviseletére, mert mindenki másnál jobban tudják, mit akar a nép, vagyis mi az a kitüntetett közérdek, amit a kormányzatnak képviselnie kell. Ez természetesen nem valamiféle szakértői vagy technokrata tudást jelent, hanem sokkal inkább a nép szimbolikus képviseletére való politikai alkalmasságot – nem véletlen, hogy a populista pártok általában egy erős, karizmatikus vezető köré szerveződnek, és igencsak centralizált módon működnek.
Müller tipológiájának elfogadása két fontos következménnyel jár. Egyrészt ez alapján nem nevezhető populistának számos olyan párt vagy mozgalom, amelyeket a közvélemény ekként aposztrofál – még akkor sem, ha esetleg ők maguk is a populista jelzőt alkalmazzák magukra (bár ez nem túl gyakori annak negatív konnotációi miatt). Másrészt ideológiai szempontból egymástól akár homlokegyenest eltérő pártok vagy mozgalmak is lehetnek populisták: a mülleri értelemben vett populizmus nem bal- vagy jobboldali jelenség. Ahogy abban is jelentős különbségek lehetnek, mennyire autoriter módon kormányoz egy hatalomra jutott populista vezető, legalábbis amíg vannak választások és létezik (akár korlátozott) versengés a pártok között, tehát amíg a képviseleti rendszer formálisan fennáll. Ezért is sorolhat Müller ebbe a körbe olyannyira eltérő helyzetű és karakterű politikusokat, mint Hugo Chávez (és utódja, Nicolás Maduro), Donald Trump, Recep Tayyip Erdoğan, Geert Wilders, Beppe Grillo, Jarosław Kaczyński vagy Orbán Viktor. S még ha vitatható is, hogy a populizmus jelensége valóban leszűkíthető-e a nép képviseletének kizárólagos igényére, az vitathatatlannak tűnik, hogy ebben a szűkebb értelemben a Fidesz politikája már-már mintaszerűen populistának nevezhető.
Legitim kormánytöbbség, illegitim ellenzék
„A haza nem lehet ellenzékben” – Orbán Viktornak ezt a 2002-es választási vereség után elhangzott, sokat emlegetett kijelentését Müller is idézi könyvében, annak példájaként, hogyan kérdőjelezik meg a populisták politikai ellenfeleik legitimitását, önmagukat a nép (itt: a haza) egyedüli képviselőiként állítva be. Ha a Fidesz populizmusát vizsgáljuk, valóban azzal kell kezdenünk, miként viszonyul a párt a politikai verseny többi résztvevőjéhez, a fenti mondatot azonban érdemes a magyar közélet tágabb kontextusában értelmezni. Ezt a kontextust pedig az antikommunizmus fogalma jelöli ki. 2014-ben megjelent cikkében Mike Károly arra keresi a választ, van-e olyan központi ideológiája a Fidesznek, amelyet minden elvi és ideológiai fordulata ellenére megőrzött.[5] Ezt az antikommunizmusban találja meg, pontosabban a posztkommunista elit leváltásának igényében, melyet a párt éppúgy képviselt a rendszerváltás idején radikális liberális pozícióból, mint az 1994 után végrehajtott jobboldali-polgári fordulatot követően. A Fidesz politikájának ebben az értelemben mindig volt egy markáns elitellenes karaktere, és 2010 utáni kormányzását is ez motiválta: a posztkommunista politikai, illetve gazdasági elit által elfoglalt pozíciók át- vagy visszavétele. Az elitellenesség azonban – mint arra Müller is felhívja a figyelmet – önmagában még nem jelent populizmust. S a volt keleti blokk országaiban az egykori állampárt utódpártjával szembeni öndefiníció, még ha fel is veti a politikai ellenfél legitimitásának kérdését, nem jár együtt minden esetben a populizmus kizárólagosságigényével.
A Fidesz politikájának populista tendenciái ezért nem ellenzékben, hanem a párt újbóli hatalomra kerülését követően mutatkoztak meg egyértelműen. 2010-ben véget ért az 1998 után megszilárdulni látszó kvázi kétpárti politikai váltógazdaság időszaka, mivel két addigi parlamenten kívüli párt, a Jobbik és az LMP is bekerült az országgyűlésbe (ezt a megváltozott állapotot írta le Orbán Viktor – a Fidesz hatalompolitikai szempontjából – centrális erőtérként).[6] Ebben a helyzetben nyilvánvalóvá vált, hogy a Fidesz az alkotmányozó többségét nem az általa utódpártiként definiált MSZP-vel szemben használja fel, hanem minden potenciális riválisával szemben: a médiaviszonyokba való beavatkozás vagy a választásra és a kampánytevékenységre vonatkozó szabályozás módosítása nem valamiféle – vélt vagy valós – posztkommunista politikai monopólium megtörését célozta, hanem a politikai verseny feltételeinek egyoldalú torzítását a Fidesz javára. Hasonlóképpen a posztkommunista gazdasági elit visszaszorítása sem a gazdasági verseny feltételeinek egyenlőbbé tételét szolgálta, hanem a Fideszhez közel álló szereplők helyzetbe hozását. Orbán Viktor az utóbbit a „nemzeti tőkésosztály” kialakításaként, illetve megerősítéseként határozta meg, ami Müller értelmezésében jellegzetesen populista törekvés, különösen ha nemzeti érdeknek nyilvánítva nem kritizálható legitim módon, mert aki erre vetemedik, az mintegy per definitionem más, idegen érdekek kiszolgálójává válik.[7]
Mindez a Fidesz retorikájának 2010 utáni változásaiban is leképződik. Bár az antikommunizmus mint retorikai elem nem tűnik el teljesen, azt egyre inkább felváltják a gazdasági, majd később a nemzeti szuverenitásért folytatott szabadságharc szólamai. Ez a beszédmód már nem a (poszt)kommunista–antikommunista ellentétre épít, hanem a magyarok érdekeinek megvédését hangsúlyozza a külső – vagy legalábbis a magyarsághoz képest külsődleges – fenyegetéssel szemben. Azok a pártok pedig, amelyek nem támogatják a kormányt ebben a küzdelemben, nyilvánvalóan maguk is valamilyen külső érdeket képviselnek: „a multik oldalára álltak” vagy „a bankok oldalára álltak”, ahogy azt annyiszor hallhattuk a 2010–2014 közti időszakban. A Fidesz politikai ellenfeleinek legitimitását kétségbe vonó, azokat idegen érdekek képviseletével vádoló retorika azonban csak 2015 után, a migráció kérdésének vonatkozásában teljesedik ki igazán. Előbb a „bevándorláspárti Brüsszel”, majd Soros György lesz az, akit a kormányzati kommunikáció az ellenzéki pártok – valamint a kormánnyal szemben kritikus civil szervezetek – mögött álló valódi politikai aktorként azonosít. S ez a vád nemcsak a kormánypárti sajtóban vagy képviselőjelöltek választókerületi fórumain fogalmazódik meg, hanem Orbán Viktor megszólalásaiban is, többek között 2018. március 15-i beszédében:
“Három hét múlva választunk. […] Arra kell készülnünk, hogy a mi jelöltünkkel végül mindenütt egy Soros-jelölt áll majd szemben. Meglehet, hogy színleg többen is indulnak, némelyek behúzott kézifékkel, mások visszalépnek az utolsó pillanatban, megint mások úgy tesznek, mintha ők ott se lennének. Arra is készülnünk kell, hogy álruhában is próbálkoznak majd, legutóbb is elbújtak egy függetlennek álcázott jelölt mögé. Nem merik nyíltan vállalni a gazdájukat. Tudják, ha nyíltan kiállnak az ország színe elé, és elmondják, kinek a zsoldjában állnak, semmi esélyük. Mindenki tudja, hogy mi, bevándorlást ellenző magyarok vagyunk többen. Ellenfeleinknek csak úgy van esélyük, ha sikerül a táborunkat megosztani, ha sikerül megbontani az egységünket. Az a céljuk, hogy bármiről legyen szó, csak arról a veszélyről ne, amely Magyarországot fenyegeti.”[8]
Az idézett szövegrész jól mutatja a Fidesz azon törekvését, hogy megkérdőjelezze riválisainak politikai autonómiáját: az ellenzéki pártok mindegyike idegen hatalmak (Brüsszel, a Soros-hálózat) irányítása alatt áll, s egyetlen feladatuk, hogy akadályozzák a kormányzat Magyarországot megvédeni hivatott intézkedéseit (lásd: „Együtt bontatnák le a határzárat”). A miniszterelnök az illegitimnek nyilvánított ellenzékkel egy egységes, a társadalom többségét kitevő közösséget állít szembe („mi, bevándorlást ellenző magyarok”), amelynek ő maga is tagja. Vezetőként ennek a „legitim többségnek” az érdekeit képviseli; s Müller nyomán azt is hozzátehetjük, hogy populista vezetőként jobban tisztában van vele, mik is az érdekei ennek a többségnek, mint maguk az érintettek.
A nép általi felhatalmazás mint biankó csekk
A hatalomra került populista pártok közös jellemzője, hogy amennyiben lehetőségük nyílik rá, a népakarat érvényesülésének elsődlegességére hivatkozva hajtanak végre – számukra egyértelműen kedvező – változtatásokat a politikai intézményrendszeren. Az ehhez szükséges hivatkozási alapot a népuralomként felfogott demokrácia ideológiája jelenti. Míg a liberális demokrácia arra épül, hogy a választott többség uralmát független intézmények korlátozzák a mindenkori politikai kisebbség védelme érdekében, addig a populisták hatalmi pozícióból elutasítják a liberális elemet, és a „jelző nélküli demokrácia”, vagyis a korlátlan többségi uralom mellett szállnak síkra. Ennek megfelelően amikor a Fideszt a jogállamiság leépítésével, a fékek és ellensúlyok rendszerének szisztematikus gyengítésével vádolják, erre az a válasza, hogy Magyarországon éppen a demokrácia megerősítése történik: a nép által közvetlenül választott kormánypárt mozgástere növekszik a nem közvetlenül választott (avagy „senki által meg nem választott”) intézmények, testületek rovására.[9] Ez azonban véletlenül sem mutat egy, a közvetlen részvételt ösztönző demokráciafelfogás felé: a nép részvétele a politikában voltaképpen a vezetők felhatalmazására korlátozódik. Ezt jól mutatja a civil szervezetek esete, amelyek a Fidesz szemében – hacsak nem a kormány irányvonalát támogatják – az ellenzéki pártokhoz hasonlóan illegitimek. Tevékenységükhöz ugyanis senkitől sem kaptak felhatalmazást, és nem „a népet” képviselik, hanem partikuláris politikai érdekeket. A nép, illetve a népet képviselő kormány meghatározása a Fidesz érvelésében kölcsönösen egymásra van utalva: a kormány a néptől kapott felhatalmazást arra, hogy annak az érdekeit képviselje, a néphez viszont az tartozik, aki a nép érdekeit képviselő kormány politikájához adott felhatalmazást.
A néptől kapott demokratikus felhatalmazás a Fidesz végső érve minden vitában. Ennek szemléletes példája az uniós vagy egyéb nemzetközi kritikákra adott tipikus válasz: aki a magyar kormányt bírálja, az Magyarországot, illetve a magyarokat támadja – hiszen „a magyarok döntöttek”, a kormány pedig az ő döntésüket hajtja végre. Kérdés azonban, miről is döntöttek a magyarok, avagy pontosan mire is vonatkozik a Fidesz által gyakran emlegetett példátlan, sohasem látott mértékű felhatalmazás. Mivel a pártnak hatalomra kerülése óta, vagyis se 2014-ben, se 2018-ban nem volt választási programja – leszámítva azt, hogy „Folytatjuk!” –, ezt nem könnyű megállapítani. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a Fidesz kormányon a választói felhatalmazás „biankó csekk” felfogását képviseli: a magyarok azzal bízzák meg, hogy képviselje az érdekeiket, azt pedig, hogy éppen mi a magyarok érdeke, a párt – pontosabban annak vezetője – hivatott eldönteni. Ez a felfogás jól illeszkedik az Orbán Viktor által 2010 óta gyakorolt permanens válságkormányzáshoz. A kormány nem korlátozza a saját mozgásterét ígéretekkel, amelyek később számonkérhetők volnának rajta, mert a kiszámíthatatlan, veszélyes világ változásaira kell reagálnia, s döntéseit az épp aktuális gazdasági vagy civilizációs válsághelyzetnek megfelelően kell meghoznia. Így e döntésekhez nem előzetesen, hanem utólag kér jóváhagyást: ezt szolgálja a nemzeti konzultáció intézménye, amelynek révén a választók – jellemzően a kormánypárt hívei – megerősíthetik, hogy a kormány helyesen ismerte fel az érdekeiket.[10] E demokráciafelfogás alapján a nép közvetlen részvétele a politikában alapvetően két dologra korlátozódik: egyrészt az érdekeit felismerni és képviselni képes vezető megválasztására, másrészt az általa hozott döntések legitimálására, amikor a politikai küzdelem állása épp úgy kívánja.
Lehet, hogy ez a jellemzés már-már karikatúraszerűnek tűnik, de mindezt jól alátámasztja a Fidesznek a népszavazás intézményéhez való viszonya. A közjogi rendszer átalakítása során a kormánypárt újra megemelte a népszavazások érvényességi küszöbét, a gyakorlatban pedig mindent megtett azért, hogy egyetlen, nem általa kezdeményezett referendumot se lehessen kiírni. Ennek legdrasztikusabb példája a Nemzeti Választási Irodában lezajlott „kopaszbotrány”, de itt érdemesebb arra a sajátos gyakorlatra utalni, hogy a Fidesz adott esetben inkább vállalja saját intézkedéseinek vagy döntéseinek visszavonását, mintsem hogy azokról a választók közvetlenül nyilváníthassanak véleményt (lásd a vasárnapi boltzár vagy a budapesti olimpiai pályázat sorsát). Az előző két ciklus során mindössze egy, a kormányzat által kezdeményezett népszavazásra került sor, de az sem valamely, a társadalmat polarizáló kérdés eldöntését szolgálta, hanem a Fidesz politikai irányvonalának legitimálását. A 2016-os kvótareferendum esetében a kormány abból indult ki, hogy eleve tudja, mi a többség érdeke, és ennek a képviseletéhez – „a Brüsszellel folytatott csatához” – kérte a választók támogatását.[11] Az, hogy a referendumnak pontosan mi lett volna a közjogi következménye, nem derült ki; a népszavazás után felmerült ugyan az Alaptörvény „kényszerbetelepítést” tiltó módosításának igénye – ezt végül a Fidesz a 2018-as választás után tudta véghezvinni –, de ez nem volt és nem is lehetett kimondott cél, hiszen az Alaptörvény módosításáról nem írható ki népszavazás. Orbán Viktor tulajdonképpen itt is biankó csekk aláírását kérte a választóktól, mi több, a népszavazási kampány utolsó heteiben a Fidesz retorikája kifejezetten arra épült, hogy taktikai okokból nem árulják el, mihez is kezdenének a várható többségi támogatással.[12] Összességében a Fidesz joggal állíthatta az érvénytelennek bizonyult referendumról, hogy „politikai értelemben érvényes” lett: célja ugyanis nem a népakarat kiderítése volt, hanem az, hogy a nép kinyilvánítsa támogatását az akaratát megjelenítő – és annak érvényesítési módját nála jobban ismerő – vezető iránt. A népszavazás tehát ma Magyarországon a politikai többség eszköze arra, hogy két választás között is demonstrálja többségi mivoltát.
A választási rendszer és a pluralizmus paradoxona
Bár, mint arra Müller felhívja a figyelmet, a populisták akkor is képesek az „igazi nép” képviselőiként pozicionálni magukat, amikor nincsenek többségben, a Fidesz retorikája – és persze hatalompolitikai céljai – szempontjából kiemelten fontos a nagyarányú politikai többség biztosítása. Ennek eszköze a választási rendszer, amely egyértelműen magyar sajátosság: a hazai politikai viszonyokra szabva teremti meg annak lehetőségét, hogy a kormánypárt választásról választásra biztosíthassa a maga számára a többséget – lehetőség szerint az alkotmányozó többséget. Ahogy azt elemzők, publicisták időről időre megállapítják, az Alaptörvénybe természetesen nincs beleírva, hogy „mindig a Fidesz nyer”; a kormányzat elképesztő mértékű erőforrástöbblete azonban gondoskodik arról, hogy ennek az ellenkezője minél kisebb valószínűséggel fordulhasson elő. A legerősebb pártot kedvezményező választási rendszer feladata pedig az, hogy ezt az erőfölényt minél nagyobb arányú parlamenti mandátumtöbbletté konvertálja. Ez jól megmutatkozik a 2014-es választás eredményében, amikor is a Fidesz úgy szerzett kétharmados többséget, hogy listán többen szavaztak az ellenzéki pártokra (a kormánypárt a listás szavazatok 45,04 százalékát kapta), és a 106 egyéni választókerület közül mindössze húszban nyert 50 százalék feletti eredménnyel a fideszes jelölt. De 2018-ban is – még ha ugyanezekkel a szavazati arányokkal a Fidesz vélhetően bármely választási rendszerben győzött volna – a listás szavazatoknak kevesebb mint a fele (49,27 százalék) eredményezett újabb kormánypárti kétharmadot. Vagyis a Fidesz a választás szabályainak megváltoztatása óta kétszer is úgy szerzett kétharmados többséget, hogy a választók többsége az ellenzéki pártokra szavazott. Ezt az „optikai csalódást” a rendszer az egyéni választókerületek kétszeres felértékelésével állítja elő: egyrészt második forduló híján az egyéni körzetek akár egyetlen szavazattöbbséggel is megnyerhetők, másrészt az egyéni győzelmek után is járnak töredékszavazatok a pártoknak (ez az ún. „győzteskompenzáció”, miközben a töredékszavazatok eredeti funkciója éppen a veszteskompenzáció lenne, a mindenkori győztes aránytalan túlnyerésének megakadályozása érdekében).
Az egyéni választókerületek felértékelése azért kedvez a Fidesznek, mert a magyar közélet jelenlegi meghatározó adottságát veszi alapul, ami nem más, mint az ellenzék megosztottsága. A többpárti struktúrában egy kétpárti logikára szabott választási rendszer azt a szereplőt jutalmazza, aki képes az egységes fellépésre, míg ennek a hiányát bünteti. Ennek következtében áll elő az a helyzet, amit akár a pluralizmus paradoxonának is nevezhetünk. A kormányoldal populista retorikájából a pluralizmus tagadása következik: az ellenzéki pártok homogenizálása és legitimitásuk megkérdőjelezése. Eközben viszont a választási rendszer logikája alapján a Fidesznek elemi érdeke a pluralizmus fenntartása, legalábbis abban az értelemben, hogy egymással versengő, eltérő ideológiákat és választói rétegeket képviselő pártok álljanak vele szemben (amelyek ennélfogva képtelenek vagy csak korlátozottan képesek az együttműködésre). A paradoxon az ellenzék oldaláról is jelentkezik: a Fidesz populista antipluralizmusára a pluralizmus igenlése a kézenfekvő válasz, ráadásul ez az egyes ellenzéki pártok identitásának megőrzése szempontjából is kedvező, ami természetesnek mondható politikai igény. Az ellenzéki térfél pluralizmusának gyakorlati megvalósulása azonban versengéshez és megosztottsághoz vezet, ami a jelenlegi rendszerben az egységes kormánypártnak kedvez. A Fidesz a maga dilemmáját jóval könnyebben, mondhatni adminisztratív úton fel tudja oldani: míg szavakban tagadja a pluralizmust és illegitimnek mondja az ellenzéki pártokat, addig a párt- és kampányfinanszírozás révén e formációk önálló létét, indulását, frakcióalakítását ösztönzi. Az ellenzéki pártok számára viszont komoly politikai kihívást jelent az együttműködés olyan formájának megtalálása, amely se az eleve szűkös forrásaikat, se az identitásukat nem veszélyezteti. Ráadásul ebben a helyzetben a választók képviselete is csorbát szenved: ha az ellenzéki pártok együttműködésre vannak kényszerítve, egyre kevésbé tudják azokat a szavazóikat képviselni, akik markáns értékválasztást várnak tőlük.
A politikai képviselet válsága
Ahogy arra a populizmus egy másik teoretikusa, Ernesto Laclau is utal, a képviseleti válság „minden populizmus alapjainál megtalálható”.[13] Bizonyos értelemben ez a jelenség egyszerre előzménye és következménye is a Fidesz populista kormányzásának. Egyrészt a jobboldali szavazók egy része eleve nem tekintette legitim politikai szereplőnek az utódpárti MSZP-t, másrészt közvetlen előzményként Gyurcsány Ferenc őszödi beszédének nyilvánosságra kerülése egy általánosabb legitimációs válságot idézett elő az akkor hatalmon lévő baloldalon. Ráadásul 2006 után a baloldali szavazók egy része sem gondolta úgy, hogy a szocialisták „harmadik utas” – a bevett kritikai zsargonban: „neoliberális” – politikája őket képviselné. Mindez megalapozta a Fidesz 2010-es földindulásszerű győzelmét, s az alkotmányozó többséggel a párt nemcsak saját erőforrásainak maximalizálására kapott lehetőséget, hanem arra is, hogy a választási rendszer megváltoztatásával kényszerpályára állítsa az egymással versenyhelyzetben lévő ellenzéki pártokat. Mint arról fentebb szó esett, az új rendszerből következő együttműködési kényszer egyre inkább arra készteti e formációkat, hogy tartózkodjanak a markáns politikai-ideológiai értékválasztástól. Ez a 2018-as választás előtt vált igazán szembetűnővé, amikor is számos napirenden lévő politikai kérdésben alig mutatkozott különbség az MSZP–Párbeszéd, a DK, az LMP és a Jobbik álláspontja között (akár az együttműködés lehetőségének megteremtése volt ennek a célja, akár a rivális pártok szavazóinak elhódítása). S míg ez az értékközpontúbb szavazókat idegenítheti el, addig az ellenzék általános sikertelensége – különösen az újabb kétharmad – a kormánnyal kritikus választók jóval szélesebb körében alakíthatja ki azt a benyomást, hogy az ellenzéki pártok egyszerűen nem képviselik őket és az érdekeiket. Vagyis ha túlzás is a Fidesz azon alaptétele, hogy egyedül ők képviselik a magyarok érdekeit, a kormánypárt szavazói legalább rendelkeznek releváns politikai képviselettel, míg a számszerűen többségben lévő ellenzékiek annak híján érezhetik magukat.[14]
Ez megmagyarázza az ellenzéki nyilvánosságban a választás óta eluralkodott pártellenes attitűdöt, és részben azokat a vádakat is, amelyek más-más irányból ugyan, de gyakorlatilag minden parlamentbe került ellenzéki párttal szemben megfogalmazódnak: jelesül hogy társutas politikát folytatnak, mivel tevékenységük nem az ellenzék, hanem a Fidesz érdekeit szolgálja (ráadásul ezt a vádat a pártok is kölcsönösen kijátsszák egymással szemben). Azt is látni kell azonban, hogy ez a vélekedés megerősíti a Fidesznek azt az állítását, amely szerint az ellenzéki pártok illegitimek – vagyis az orbáni retorika végső soron az ellenzéki véleményformálóktól kap visszaigazolást. Bármi legyen is a populista politika ellenszere, biztosan nem az, ha szentesítjük annak előfeltevéseit. A képviseleti válságra nem a pártok további gyengítése a megfelelő válasz: a Fidesz éppen azért tehetett szert szinte korlátlan hatalomra, mert politikai ellenpólusa meggyengült, és azóta is abban érdekelt, hogy fenntartsa ezt a képviseleti deficitet az immár többosztatú ellenzéki térben. Ezért is különös, hogy az ellenzéki véleményformálók inkább a civil mozgalmárságot idealizálják a pártokkal szemben, mintsem hogy azt követelnék, hogy a pártok képviseljék jobban az ellenzéki szavazók érdekeit és értékeit. A civil aktivizmus fontos lehet ugyan, de a pártokkal szemben kijátszva csak tovább mélyíti a képviseleti válságot. A populizmus kizárólagos képviseleti igényére csak karakteres, jól körülhatárolható választói rétegek képviseletére alkalmas pártok adhatnak választ. Az, hogy ezek a pártok képesek legyenek megfelelni a választási rendszerből fakadó együttműködési kényszernek, további komoly politikai kihívás. De az elsődleges feladat a pártpolitika visszahelyzése saját jogaiba, ami annak elfogadásával jár, hogy a pártok nem a társadalom, de még csak nem is az ellenzék egészét képviselik, hanem saját szavazóik érdekeit – ezt viszont már a szavazóiknak kell határozottan számon kérniük rajtuk.
JEGYZETEK
[1] Müller, Jan-Werner, Mi a populizmus, ford. Konok Péter, Libri, Budapest, 2018.
[2] I. m., 39–40. Kiemelés az eredetiben.
[3] I. m., 84.
[4] I. m., 48.
[5] Mike Károly, Az antikommunizmuson túl, Kommentár, 2014/3., 3–13.
[6] Ezt már a választás előtt, 2009-ben elhangzott kötcsei beszéd is megelőlegezte: Orbán Viktor, Megőrizni a létezés magyar minőségét, Nagyítás, 2010. február 17.
[7] Itt érdemes röviden utalni Lánczi András elhíresült interjúbeli mondatára, amely szerint „Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája.” (Czirják Imre, Lánczi András: viccpártok színvonalán áll az ellenzék, Magyar Idők, 2015. december 21.) Amit az ellenzéki sajtó egyfajta beismerésként kezelt a Fidesz egyik meghatározó ideológusa részéről, az jelen kontextusban sokkal inkább azt a populizmusra jellemző logikát példázza, hogy a klientúraépítés csak az erkölcstelen, önérdekkövető elit esetében tekinthető korrupciónak, míg a valóban a nép pártján álló vezető részéről teljesen legitim politikai törekvés.
[8] Orbán Viktor ünnepi beszéde az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc 170. évfordulóján, kormany.hu, 2018. március 16., http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/beszedek-publikaciok-interjuk/orban-viktor-unnepi-beszede-az-1848-49-evi-forradalom-es-szabadsagharc-170-evfordulojan.
[9] Többek között a kormányzat közjogi lépéseinek egyfajta intellektuális legitimációja érdekében létrehozott Alapjogokért Központra jellemző az az érvelés, hogy Európában – és Magyarországon – a jogot a demokráciával szemben használják fel. Ez a megközelítés az Európai Unió szuverenista kritikájából merít, s nem véletlen, hogy a kormány aktívan támogatja az utóbbit képviselő szerzők hazai megjelenését. Ehhez lásd például Bertrand Mathieu A jog a demokrácia ellen? című könyvét (Századvég, Budapest, 2018), amelynek magyar kiadásához Trócsányi László igazságügyi miniszter írt előszót.
[10] A nemzeti konzultációnak természetesen nem ez az egyetlen politikai funkciója – legalább ilyen fontos a közbeszéd tematizálása vagy a szimpatizánsokról való adatgyűjtés –, de a Fidesz hatalomra kerülése óta ezt a szerepet is betölti. A kormánypárti kommunikáció szerint „Az Európában egyedülálló kezdeményezés üzenete a létező legegyszerűbb: emberek nélkül nincs sikeres kormányzás”. Bordács Bálint, A nemzeti konzultáció Orbán Viktor polgári kormányának ars poeticája, Origo, 2018. november 5., http://www.origo.hu/itthon/20181105-nemzeti-konzultacio-orban-viktor-bukott-balliberalis-elit.html.
[11] A népszavazás eredményét is ennek megfelelően kommunikálták. A kvótareferendum másnapján a kormányfő a parlamentben „[ú]gy fogalmazott: mostantól nem a kormány és nem is a parlamenti képviselők akaratát, hanem 3,3 millió magyar emberét képviselik Brüsszelben”. A népszavazás elérte célját, kormany.hu, 2016. október 3., http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/a-nepszavazas-elerte-celjat.
[12] A miniszterelnök tíz nappal a referendum előtt a következőket nyilatkozta az Origónak: „Ha el akartam volna mondani, hogy a népszavazás után mit kell tenni, akkor elmondtam volna. Azért nem mondtam el, mert nem akartam. Azért nem akartam, mert idő előtti lenne, ugyanis a népszavazás eredménye határozza meg, milyen irányban indulunk tovább. […] Ha eredményes, meggyőző erejű, akkor abból más természetű lépések következnek, mint ha satnyább. Ezért a találgatásoknak most még nincs értelmük. De természetesen a népszavazásnak vannak és lesznek közjogi következményei.” Gábor László, György Bence, Orbán Viktor: Szeretem ezt az országot, és nem szeretném, ha külső parancsra valaki megváltoztatná, Origo, 2016. szeptember 22., http://www.origo.hu/itthon/20160921-orban-viktor-interju.html.
[13] Laclau, Ernesto, A populista ész, ford. Csordás Gábor, Noran Libro, Budapest, 2011, 159.
[14] Bizonyos értelemben erre a helyzetre reflektál kormányoldalról Békés Márton, amikor a 2018. júliusi józsefvárosi időközi választás eredménye kapcsán ezt írja: „A »polgári Magyarország« már megvalósult […] miután ebben már győztünk, most minden társadalmi réteget kell képviselnünk!” Békés Márton, Nyolc pontban a VIII. kerületről, 888.hu, 2018. július 10., https://888.hu/article-nyolc-pontban-a-viii-keruletrol.
