A populizmus divatban van. Bár az ebben a témakörben megjelent magyar nyelvű írások többségét politológusok írják, szerencsére történészek tollából is olvashatók magyar nyelvű, populizmus tematikájú írások.[1] Az elmúlt években a populizmus történetét kutattam, ehhez képest mégis formabontó módon kell kezdenem ezt a tanulmányt: egyre kevésbé szeretem a populizmus szót. Ennek oka a kifejezés közhellyé koptatása, ami abban is megnyilvánul, hogy már számtalanszor „lőtték el” a Kommunista kiáltvány híres mondatának játékos parafrázisát: „Kísértet járja be Európát, a populizmus kísértete.”[2] Mára el is felejtettük, hogy a szellemes mondat először 1969-ben íródott le – bizony, a populizmus már akkor is félelmetes erőnek tűnt.[3]
A parafrázis annyiban találó, amennyiben a mai fősodorbeli bal- és jobboldali erők éppúgy rettegnek a testetlen populizmustól, mint a Szent Szövetség államférfijai a testetlen kommunizmustól. Ám egy ponton a hasonlat, bár szellemes, mégis hibádzik: a populizmusról ugyanis nem tudjuk, pontosan mit is kell értenünk alatta. Míg a 19. századi kommunista eszméről lehetett tudni, mit is akar, legalábbis nagy vonalakban (hogy mivé lett, hagyjuk), a populizmussal bajban vagyunk, mert mindenki másként értelmezi a terminust. Az Egyesült Államokban sokak szerint Donald Trump populista, míg a republikánusok szerint Bernie Sanders a populista. Van egy harmadik vélemény is, miszerint mindketten populisták, és egy negyedik, miszerint egyikük sem az.[4] Az ember kapkodja a fejét.
Ha Magyarországra alkalmazzuk a populizmus kérdését, akkor sem kevésbé ellentétes véleményekkel találkozunk. Egyesek szerint a kormány populista. Mások szerint a kormány nem populista, és lehetne akár populistább. A harmadik vélemény szerint az ellenzéknek is populistának (populistábbnak) kellene lennie. Hogy a téma mennyire kurrens, és hogy a populizmus az ellenzék mértékadó köreit is foglalkoztatja, azt jól mutatja, hogy legutóbb Gál J. Zoltán volt kormányszóvivő állt ki a populista kifejezés rehabilitálása mellett.[5] Az általa felvetett témák – közösségszervezés, a civil–politikus ellentét meghaladása, az uniós források közvetlenül az emberekhez juttatása, kommunikációformálás – fontosságához nem fér kétség. Gál J. Zoltán szavaiból az derül ki, hogy a populizmust az elitellenességgel tartja azonosnak, és ezt egyaránt alkalmasnak tekinti jóra és rosszra, a populista hangulat gyökerét pedig a 2008-as gazdasági válságra vezeti vissza. Mint mondja, „hiszek a demokratikus, humánus, nem gyűlölködő populizmusban”.
Nincs olyan egységes definíció, amely tértől és időtől függetlenül alkalmas lenne e jelenség meghatározására. Nagy fába vágja tehát a fejszéjét, aki a magyarországi populizmus jelenéről és múltjáról ír. Az ilyen politológiai megközelítésnek mindig van egy olyan veszélye, hogy az eszmék, politikai aktorok, cselekvések vizsgálata elszakad az adott társadalmi valóságtól. Márpedig a populizmus eleve fából vaskarika, ha nem az emberek mindennapjaira reflektál, már amennyiben a populizmust kissé mechanikusan (követve a hagyományokat, amely a kifejezést a római populares párt nevével hozza összefüggésbe) „népbarátságnak” fordítjuk.[6]
Érzésem szerint a mai magyar baloldali ellenzék hajlamos a populizmust egy olyan varázspálcaként lát(tat)ni, amely ha a baloldal kezébe kerülne, a jelenleg mélyponton lévő ellenzék villámgyorsan népszerűvé válna. Kutatóként azonban erősen ajánlott az óvatosság az ilyen várakozásokkal kapcsolatban, és indokolt megkülönböztetni egymástól a populizmus eszmei és szervezeti definícióját. Eszmeként a populizmus népbarátságot jelent (negatív értelmezésben elitellenességet, a „mi” és „ők” megkülönböztetése alapján), de sok esetben leszűkítik a populizmust – miként Gál J. Zoltán is az idézett interjúban – egyszerű technikai kérdésekre, a sikeres kommunikációra és aktivistaszervezésre. Az utóbbi értelmezés a legkevésbé sem tudományos, de az ellenzéknek mint politikai cselekvőnek érthető módon fontosabb, mint a politológiai elméleteknek való megfelelés. Ám jelenleg nem látni, hol is van az ellenzéki populizmus titkos fegyvere, amelyre mindenki vár. Vajon kit tekinthetünk populistának napjainkban Magyarországon? Ennek a kérdésnek eredek a nyomába ebben a tanulmányban.
Kinek a populizmusa?
Nem kívánom a populizmus részletes filozófiai elemzését nyújtani, hiszen ezt az elmúlt években Antal Attila és Kiss Viktor megtették magyar nyelven, és nem vállalkozhatok a különböző regionális (észak-amerikai, latin-amerikai, orosz, román stb.) populizmusok bemutatására sem.[7] A populizmusnak könyvtárnyi irodalma van, és akit mélyebben érdekelnek a téma nemzetközi vonatkozásai, annak Margaret Canovan, Ernesto Laclau és Jan-Werner Müller könyvei ajánlhatók.[8] Ebben a tanulmányban az az egyetlen célom, hogy elhelyezzem a populizmus(oka)t a magyar politikai hagyományban és a jelenlegi politikai rendszerben. Ehhez rögtön szembe kell nézni a definíció nehézségeivel. Hová soroljuk a populizmust? A jobboldalhoz? A baloldalhoz? A középhez? És nem túlzó leegyszerűsítés, afféle vakság-e Perón és Chávez, Trump és Sanders egyformán populista minősítése, függetlenítve a legitimáció forrásától, a döntéshozatal, a hatalomgyakorlás módjától?
Tézisem, hogy a populizmus egyaránt lehet bal- és jobboldali. Ahogyan Jan Jagers és Stefaan Walgrave megfogalmazta, „a populizmusnak, egyszerűen kifejezve, nincs színe; színtelen, és lehet baloldali és jobboldali”. Mi több, a szerzőpáros továbbmegy, azt állítva, hogy „ez egy normális politikai stílus”, amelyet stratégiaként, „sztenderd kommunikációs eszközként” különböző korszakok politikusai alkalmaztak „a támogatottság mobilizálására”.[9]
Vajon hányféle populizmus van? Klasszikusnak tekinthető Margaret Canovan tipológiája, amely a populizmus két nagy típusának megkülönböztetésén alapul: elválasztja a mezőgazdasági népesség gazdasági és társadalmi felemelésére törekvő agrárpopulizmusokat a politikai populizmus különböző változataitól. Az agrárpopulizmus magában foglalja az észak-amerikai farmerszervezeteket, a közép- és kelet-európai parasztpártokat és a narodnyik mozgalmat. A politikai populizmuson belül négy kategóriát különböztet meg: a populista demokráciát, amelynek jellegzetessége a közvetlen demokrácia, a reakciós populizmust, a populista diktatúrát és a politikusok populizmusát. Mint érzékelhető, a legitimáció forrása és az adott párt megcélzott csoportjai, valamint a populizmus normatív értelmezései és a demokrácia különböző fogalmaihoz való viszonyulás szempontjából is nagy különbségek vannak az egyes populizmusértelmezések között (ahogyan persze akadnak átfedések is). Canovan tipológiájából kiindulva éles ellentét feszül például a demokrácia értelmezését illetően a populista demokrácia és a liberális demokrácia között.[10]
Két további problémával kell szembesülnünk, amikor a populizmus fogalmát a hazai viszonyokra kívánjuk alkalmazni. Az egyik az, hogy egyetlen párt sem nevezi magát büszkén populistának. A populizmust mindenki az ellenfelére, a politikai versenytársra alkalmazza. Egyedül az alternatív, rendszerkritikus baloldalon mutatkozik fogékonyság a kifejezés megtisztítására a rárakódott sztereotípiáktól.[11] Kérdés, használható-e pártok, mozgalmak identitásának jelölésére egy olyan fogalom, amelyet a fősodorbeli erők közül senki sem vállal.
A másik probléma, hogy nem lehet úgy írni (és beszélni) eszmékről, mozgalmakról, irányzatokról, mintha azok elszakíthatók lennének a társadalmi valóságtól. A populizmus kifejezés és a populista mozgalom a 19. század végi Egyesült Államokban, agrárkörnyezetben alakult ki. A populista mozgalom hordozója a farmer volt. A 20. század végi amerikai közbeszédben viszont már nem egy konkrét osztály volt a populizmus hordozója és alanya, hanem a kisember. Tehát a populizmus alanya individualizálódott.
És Magyarországon? Van-e olyan réteg, amely hordozója a populizmusnak? Ha történeti metszetben nézzük, akkor a torgyáni FKGP volt az utolsó olyan populistának nevezett párt, amelynek valóban volt egy szilárd társadalmi-foglalkozási bázisa. Torgyán a magyar népet, a populust lényegében az agrárlakossággal, az egykori parasztság utódaival azonosította. Az FKGP rendelkezett a populizmus három ismertetőjegyével: a nép fogalmának kisajátításával (gazdák, agráriumból élők), ellenségképpel („tolvaj bankárok”, „bolsik”) és karizmatikus vezetővel. A párt széthullása óta leginkább virtuális és retorikai, egyszemélyes populizmusokat látunk, amelyek egy individualizálódott társadalomra reflektálnak, ezért nem kötik magukat egyetlen réteghez, osztályhoz. Az egyetlen agrárpopulista gyökerű párt bemutatását követően az individualizálódott társadalomra építő populista pártokat vizsgálom.
Egy megkésett agrárpopulista párt
A jelen tanulmány témája szempontjából az agrárpopulista mozgalmak közül az agrárpártok érdemelnek említést, mert egy párt, az FKGP révén a magyarországi agrárpopulizmus története egy egész századot ível át, gyakorlatilag a 21. század elejéig. Az első kisgazdapártok után az 1930-ban alakult Független Kisgazdapárt vitte tovább az agrárdemokrata hagyományt. Az FKGP visszatérő problémája, hogy arculatai élesen változtak az idők során: hol jobboldali, hol baloldali karakterrel rendelkezett.[12] A rendszerváltás után újrainduló párt – a történelmi előzményekből és a korabeli körülményekből következően – a jobboldali gyökerekhez kanyarodott vissza. Az FKGP visszatérő problémája volt, hogy a parasztság, majd az 1990-es években a falusi társadalom érdekeinek képviselete szükségszerűen leszűkítette a párt identitását.[13]
Az FKGP jó eséllyel indult a kilencvenes években, hiszen nevének volt egy történelmi „húzása”. Figyelemreméltó például, hogy a 1990-es választáson a párt azokban a megyékben érte el legjobb eredményeit, amelyek hagyományosan erős agrármozgalmi múltra tekinthettek vissza: Békés (21,5 százalék), Bács-Kiskun (19,27 százalék) és Somogy (19,07 százalék) megyében.[14] A párt negyvenéves számkivetettség után újraeresztette gyökereit a Dél-Dunántúlon, Nagyatádi Szabó István, Nagy Ferenc és Tildy Zoltán szűkebb pátriájában, ahol a kisgazdapárti tradíció a politikatörténeti hagyományrendszer része volt. Ez a jelenség felhívja a figyelmet egy-egy régió hosszú pártpolitikai mintázatára, amelyek túlélték a 20. században sűrűn bekövetkezett szélsőséges politikai ingamozgásokat is.
Torgyán József számára rendelkezésre állt a hagyomány, amelyre építkezhetett volna. Egy rövid időszakban – 1995 végén és 1996 elején – esély nyílt arra, hogy az FKGP az ország legerősebb pártjává váljon, kihasználva a Horn Gyula vezette MSZP népszerűségvesztését. Torgyán azonban elmulasztotta a lehetőséget, sőt 1996. március 14-i ún. kormánybúcsúztató beszédében, amely utóbb „féregirtós” beszédként néven vált ismertté, sokakat megrettentett féktelen retorikájával, a Horn-kormány, a liberálisok és az alapszerződések bírálatával. A pártvezető népszerűsége zuhant.[15] Ekkortól rögzült a közvéleményben a „retrográd” és egyúttal „bohóc”, felelőtlen, egyszerre félelmetes és nevetséges kisgazdapárti vezető képe.[16] Torgyán lett a jobb- és baloldali véleményformáló értelmiségiek körében az „őspopulista” mintája, és a Torgyán-hatás túlélte a pártját.
Az FKGP nem tudott – mint az észak-európai agrárpártok, például a svéd Centrumpárt – valódi középpárttá alakulni, amely a bal- és jobboldal felé egyaránt koalícióképes.[17] Elkötelezte magát a jobboldali térfélen, ezzel végletesen leszűkítve a mozgásterét a korabeli politikai mezőben. Különösen amikor a Fidesz és Orbán Viktor bejelentkezett a jobboldal vezető erejének – a kisgazdapártiaknál és Torgyánnál lényegesen szofisztikáltabb politikai stílussal és kiérleltebb víziókkal.
Nincs értelme végigkövetni az FKGP történetét, amely az első Orbán-kormányban való szerepvállalásból sem volt képes hasznot húzni; Orbán mesteri módon hagyta amortizálódni a kisgazda minisztereket és államtitkárokat a rájuk bízott posztokon. Torgyán elkövette azoknak a pártvezéreknek a tipikus hibáját, akik pótolhatatlannak képzelik magukat: kizárások sorozatával ritkította párton belüli kritikusait, amivel azonban csak növelte párton kívüli ellenségeinek számát. 2002-ben a párt kihullott az Országgyűlésből, majd bekövetkezett az FKGP osztódása.[18]
Az agrárpopulizmus eredeti hordozója, az 1930-as FKGP egy rétegpárti (agrárpárti) keretbe ágyazódott bele, ugyanakkor a jelenlegi bal- és jobboldali gyűjtőpártok kevéssé mutatkoznak fogékonynak a falusi társadalom valós problémáira. A „kisfalvak” válsága (a falusi lakosság elöregedése, munkanélküliség) és a közfoglalkoztatottak, szegények, falusi romák érdekvédelme előbb-utóbb talán új életet lehel az agrárpopulizmusba, egy, a 21. századi problémákhoz (például ökológiai kérdés) jobban illeszkedő párt- vagy mozgalmi keretben. Ezzel rátérhetünk a canovani populizmusértelmezés másik ágára, a politikai populizmusra!
A virtuális többség nevében
A politikai populizmus kétféle módon van jelen a 2010-es évek Magyarországán: kísérletezésként a populista demokráciával (a Fideszhez köthető polgári körök, nemzeti konzultációk tartoznak ide), másrészt egyfajta retorikai stílusként: a „többség”, a „sokaság” érdekének képviselete egy pártvezető által. Nevezhetjük ez utóbbit afféle „egyszemélyes populizmusnak” is.
A populista demokráciával való kísérletezésre a Fidesz, az „egyszemélyes populizmusra” szintén a Fidesz, valamint a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) és a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció (DK) jelent(ett) példát. E három párt profilja, identitása jelentősen eltér, ám egy lényeges ponton azonosság mutatható ki közöttük: mindhárom párt vezérelven működik, illetve – a MIÉP esetében – működött, vagyis a vezetőnek van (volt) pártja, és nem fordítva, s a vezetőhöz való érzelmi viszony kohéziós erőt jelent. Továbbá mindhárom párt érzelmi közösségként funkcionál(t), amelyben nagyon erős a „mi” közösség azonosítása a „néppel”, a „többséggel” vagy – a DK esetében – a valódi ellenzékiséggel.
A Magyar Demokrata Fórum (MDF) mint populista párt jellemzése azért marad el, mert bár tény, hogy 1987-ben, a lakitelki sátorban megfogalmazódtak a népi mozgalomra visszanyúló, az agrárpopulizmus népi-narodnyik válfaját reprezentáló gondolatok (például Csurka István Szabó Dezső-i ihletésű nemzethalál-víziója, Csengey Dénes „levegőosztás” metaforája), és adott volt az MDF érzelmi közösség jellege, ám Antall József vezetésével a párt klasszikus konzervatív, kereszténydemokrata arculatot öltött. Utóbbi pártidentitástól idegen az agrárpopulizmus, amely ráadásul balra is nyitott (Észak-Európában, a Balkánon és Latin-Amerikában). A politikai populizmus sem jellemezte a pártot: Antalltól mi sem állt távolabb, mint a karizmatikus vezérszerep és a népkultusz, a párt érzelmi közösségként való fölfogása, valamint azonosítása a „néppel”, ami a populista politikusok jellemzője.[19] A populizmus kérdése felmerült a Jobbikkal és az LMP-vel kapcsolatban is. Ám úgy vélem, hogy pusztán a szélsőjobboldali pozíció a pártrendszerben vagy a manapság rendszerkritikus zöld-, ökopolitikai identitás önmagukban még nem jelentenek populizmust. Ezért a továbbiakban e két párt ismertetésétől is eltekintek.
A Fidesszel kapcsolatban használják leginkább a populista jelzőt, mind kül-, mind belföldön. Véleményem szerint azonban a Fideszre csak korlátozottan lehet alkalmazni a populizmus kategóriáját. Kétségtelen a népre való hivatkozás, a „mi” csoport kreálása. Ám míg a klasszikus, „történelmi” populisták elitellenesek voltak (nemcsak kifelé, a „külfölddel”, a nagyhatalmakkal, nemzetközi szervezetekkel szemben, ahogyan az a jelenlegi Fideszt valóban jellemzi), a pártot csak egy időszakában, 2002–2010 között jellemezte a befelé irányuló elitellenesség. 2010 után a nagytőkés réteg megerősítése, sőt kreálása jellemzi a Fidesz társadalompolitikáját, ami nem éppen a klasszikus populisták attribútuma. A magam részéről Antal Attila álláspontját osztom, aki Orbán (és Trump) politikáját „az elitista jobboldali populizmus” kategóriájába sorolja. Ennek jellemzője, hogy a politika az elitnek és a felső középosztálynak kedvez a társadalompolitikája révén, miközben a szuverenitás védelmével, a külföld kritikájával, az állandó megtámadottság-érzület erősítésével szereli le az elégedetlenséget.[20]
E tanulmányban a „popularizáció” fogalmával írom le a Fidesz népbarátságát és szelektív elitellenességét. A popularizáció értelmezésemben egyfajta látványpolitizálás, amely a legkülönfélébb politikai irányzatokhoz kapcsolódhat. A jelenséget tekinthetjük az amerikai típusú kampány hozadékának: a választók közvetlen megszólítása, az ellenfél ellenséggé alakítása, az állandó mozgósítás jellemzi ezt a folyamatot.
Wermer András, a Fidesz 1998-as kampányának felelőse hozza be Magyarországra az amerikai típusú kampányt. Wermer teljhatalommal beleszólt a program tartalmának meghatározásába, így vele kezdődik a popularizáció, amely 2002 után általános lesz a Fidesz arculatára nézve.[21] A popularizáció annyiban közös a populizmussal, hogy a választók érzelmeit mozgósítja, rájátszik a kisember elkeseredésére és dühére az elittel szemben, érzelmi azonosulást próbál előhívni (laza öltözet, átlagemberhez való hasonulás, mindennapi interakciók az átlagos választóval). A pártvezér felkorbácsolja vagy lehűti az elkeseredést és a dühöt, az érdekeitől függően. A popularizáció tehát leginkább egy kommunikációs technika, a látványpolitizálás vagy médiapolitizálás eleme, amely a polgári körök szervezésében, a választók állandó mozgósításában, a választókkal való konzultációban, felülről létrehozott civil szervezetek mozgatásában jelentkezik.
A populizmussal rokonítja némileg az 1994 utáni Fideszt a polgár szó használata, amely világosan lehatárolta a „mi” közösséget. A kifejezés igen alkalmas volt arra, hogy pozitív önértékelést nyújtson a „mi” közösség tagjai részére. Mondhatni, a „polgár” lesz a virtuális „többség”, amely legitimálja a kormány társadalompolitikai intézkedéseit. Debreczeni József a Fidesz elnökének 1994. szeptember 27-i parlamenti beszédéhez köti a Fidesz „polgári” fordulatát. Orbán Viktor e beszédében szkepszissel szólt a modernizációról, utalva arra, hogy az nem önmagában vett érték, hiszen a 20. századi diktatúrák is „modernizátor” rendszerek voltak. A társadalmi polarizációval Orbán a polgári Magyarország vízióját állította szembe.[22]
1995. április 12-én, a Bokros-csomag parlamenti vitájában Orbán Viktor dicshimnuszt zengett a középosztályról: „Egyetlen kormány sem mondhat le a középosztályról. Mindannyian tudjuk, hogy valójában az ő vállukon nyugszik az ország. Őket abban a helyzetben kell tartani – ha kell, az ország minden erejét megfeszítve –, hogy el tudják kerülni a szegénysorba süllyedést.”[23]
A polgár szó pozitív üzenetet hordozott Magyarországon, ahol széles rétegek érezték úgy, hogy csúsznak lefelé. Orbán Viktor nem találhatott volna kedvezőbb kifejezést, amellyel a társadalom legszélesebb tömegei azonosulhatnak. A Fidesz dokumentumai sohasem írták körül a polgár szó tartalmát. Ez mindegyik rétegben viszonyítási pont, amellyel jó azonosulni, olyan réteg, ahová jó bekerülni. És mivel Magyarország történetében a polgárságot 1938 és 1949 között négy hullámban felszámolták (a zsidótörvényekkel, a holokauszttal, az emigrációval és az államosításokkal), sokak számára – és nem csupán az érintettek leszármazottainak – történelmi elégtételt jelentett a polgári Magyarország víziója.
A polgár szó alkalmas volt a „konstruált nép” metaforájának. Orbán Viktor jól érzékelte, hogy ezzel bárki azonosulhat: tisztában volt azzal, hogy polgárságot kell alkotni. Utalhatunk Orbán 1987-es szakdolgozatára, amely a lengyel önszerveződést vizsgálta. Ebben szó esik arról, hogy Közép- és Kelet-Európában a civil társadalom sohasem létezett.[24] Lengyelországban egy részben politikai mozgalom, a Szolidaritás teremtette meg a civil társadalom feltételeit. Orbán teljes joggal érezte úgy, hogy Magyarországon is politikai eszközökkel kell megteremteni a civil társadalom alapjának tekintett polgárságot. A 2002-ben életre hívott polgári körök mozgalma ennek a missziónak a kiteljesedéseként is értelmezhető (miközben a körök transzmissziós szíjként funkcionáltak a Fidesz és a lokális civil mozgalmak között).
A mai Fidesz elitellenessége leginkább a „globalizmus kontra szuverenitás” ellentétpárban értelmezhető. Ebben a dichotómiában a Fidesz a nemzetállami szuverenitást védelmezi az Európai Unió hatáskörbővítő intézkedéseivel, másrészt a globális pénzügyi elittel („Soros-hálózat”) szemben. A nép hívószavát a szuverenitás helyettesíti. Annyiban is populista ez a retorika, hogy a kampány él a kormány és Magyarország azonosításával („Magyarországot megtámadták”).[25] Mindez azonban retorika, miközben a társadalompolitika a legkevésbé sem populista.
Az 1993-ban alakult Magyar Igazság és Élet Pártja tipikus példája azoknak a pártoknak, amelyek egy karizmatikus vezető személye köré szerveződnek. Ilyen értelemben a MIÉP párhuzamba állítható az 1920–30-as évek klasszikus amerikai „egyszemélyes” populista mozgalmaival, így Huey P. Long és Charles Coughlin mozgalmával.[26] Az utóbbival, az antiszemita, nativista Coughlin atya mozgalmával rokonítja a MIÉP-et a populizmusra jellemző általános elitellenesség és ressentiment-érzület mellett a pénzügyi elit iránti ellenszenv is, és végül, de nem utolsósorban a kultúrkritika, pontosabban a Csurka által kozmopolitának nevezett kultúra kritikája.[27]
A torgyáni FKGP és a MIÉP elitellenessége sok tekintetben hasonló volt, ám vannak nem elhanyagolható különbségek is, amelyek számbavétele közelebb vihet a populizmus – még a jobboldalon belül is megfigyelhető – többszólamúságának megértéséhez. Mindenekelőtt az FKGP-hez nem fért az antiszemitizmus gyanúja. Hogy a széles szavazótábor milyen attitűdökkel rendelkezett, azt nem tudjuk, de egyébként sem a szavazók, hanem a vezetők megnyilvánulásai számítanak egy párt ideológiáját tekintve. Torgyán és vezetőtársai soha nem engedtek meg maguknak antiszemita sugalmazást.[28] A MIÉP vezetése ellenben nem volt mentes az ilyen kétértelműségektől, a Magyar Fórum és Csurka megnyilatkozásai pedig a nyílt antiszemitizmustól sem.[29]
Míg a torgyáni párt hátországát a falusi lakosság, és ebből is következően főként az alacsony jövedelmű rétegek jelentették, addig a MIÉP kifejezetten „urbánus” párt volt, és meglepően népszerűnek bizonyult a budapesti, főleg budai magasabb iskolázottságú középosztály, valamint értelmiség köreiben, ahogyan az egyértelműen kiderül a választási adatsorok elemzéséből.[30] Torgyán plebejus dühe a politika szférája, illetve az ott jelenlévő érdekcsoportok ellen irányult, és idegen volt tőle az irodalom, művészet terén „mi” és „ők” szétválasztása.[31]
Torgyán jó taktikai érzékkel nem fogadta el Csurka 1996-os javaslatát a jobboldali pártok egyesülésére és a pártok vezetőinek lemondására egy közös, még meg nem nevezett miniszterelnök-jelölt javára (ami nyilvánvalóan Torgyán ambícióinak feladását jelentette volna, már csak ezért sem lehetett reális elgondolás).[32] A két párt tehát a populizmus más-más arculatát képviselte szociológiailag és habitusában, míg a vezérelven alapuló „mi” közösség megalkotása és az ellenségkeresés terén egyaránt a populista jelzővel illethetők. A MIÉP 2002-ben kikerült az Országgyűlésből, és teljesen jelentéktelenné vált.[33]
Elsőre talán furcsa lehet, hogy a Demokratikus Koalíciót is a populizmus körébe sorolom. Ez nem általános a hazai politológusok körében, de vannak érvek amellett, hogy a Gyurcsány-féle pártban a populizmus mindhárom jellegzetesnek tekintett attribútuma jelen van: a nép fogalmának leszűkítése (kizárva belőle a kormánypártot), a „mi” és „ők” világos megkülönböztetése (ahol a DK áll a „sokaság” oldalán, szemben a kormánnyal és némileg a többi ellenzéki párttal is), valamint a karizmatikus vezető. Ma az ellenzéki oldalon Gyurcsány Ferenc az egyetlen olyan politikus, aki rendelkezik azzal a szónoki képességgel, hogy képes feltüzelni az ellenzéki szavazókat, illetve képes lenyugtatni őket. Gyurcsány miniszterelnöksége idején is bámulatosan alkalmazta ezt a képességet, de igazán ellenzéki népvezérként van elemében. A DK egyértelműen egy zárt érzelmi közösségként funkcionál, amelyben a magas moralitást a tagság számára a vezető képviseli, aki soha nem felejt el rámutatni az ellenzék többi szereplőjének hibáira.[34] Gyurcsány fő mozgósító ereje az „Orbánnal nincs alku” jelmondat, ami egyúttal burkolt zsarolás a többi ellenzéki erő felé: meg ne próbáljátok külön alkukkal elárulni az ellenzéki szavazókat! Ilyen értelemben Gyurcsány magát azonosítja a „többséggel”: ha nem is az ország egészének, de az ellenzéki szavazótábornak a valódi közérzületével.[35] Dolga annál is könnyebb, mert a Fidesz maga is abban érdekelt, hogy Gyurcsány mint a „múlt árnya” a politikában maradjon. Így Orbán és Gyurcsány egymással rémisztgetik saját szavazóikat, kölcsönösen erősítve egymás imázsát a másik táborban.
A Jobbik, az LMP és az MSZP esetében jelenleg nem lehet, illetve korai volna populizmusról beszélni. Canovan egyik definíciója sem illik a három pártra. Vona Gábor a „politikusok populizmusát” képviselhette volna a Jobbik élén, ám a párt sikertelen szereplése véget vetett vezéri ambícióinak, sőt egyelőre aktív politikusi működésének is. Az LMP-t a populizmus annyiban jellemzi, amennyiben a bázisdemokrácia leképezheti a populista demokráciát a párt struktúrájában.[36] Ám az LMP-t soha nem jellemezte elitellenesség, a „mi” közösségnek az a türelmetlen kreálása, mint a klasszikus populista pártokat. Az MSZP még messzebb áll attól, hogy a virtuális többség nevében cselekedjen: a legkevésbé sem populista párt, és „fejnehéz” gyűjtőpártként nem is nagyon találja egyelőre, miként lehetne populista.
Konklúzió
Mint a fentiek alapján érzékelhető, Magyarországon csak nagyon vázlatosan beszélhetünk populizmusról. A parlament legerősebb pártja, a Fidesz retorikájában populista ugyan, és a nemzeti konzultációk elvben beilleszthetők a populista demokrácia keretébe, de a kormány társadalompolitikája a legkevésbé sem populista. Az Európai Unióval szembeni bírálat, valamint a pénzügyi körök („Soros György”) elleni támadások képviselik az elitellenességet, ám – elfogadva Antal álláspontját – a párt a belpolitikában nem elitellenes, hanem éppen elitépítő, már ami a gazdasági elitet illeti.
Az ellenzéki oldalon sem találunk vegytisztán populista pártot. Jelenleg az ellenzék pártjai előtt nem csak az a dilemma áll, hogy eldöntsék, több vagy kevesebb populizmust akarnak-e. Ennél fontosabb, hogy eldöntsék, mit is értenek populizmus alatt. Társadalompolitikai értelemben nem beszélhetnek populizmusról mindaddig, amíg nem vállalják tudatosan, az eddiginél bátrabban a „mi” és „ők” szembeállítást, amely képletben a „mi” csoport az ellenzék szavazóit jelenti. Ám láthatóan a liberális demokrácia védelmének kényszerítő körülménye miatt ódzkodnak attól, hogy valóban a nép fogalmához forduljanak afféle titkos fegyverként, magukat és támogatóikat azonosítva a néppel. Hiszen a történelmi tapasztalatok tanúsága szerint a „népre” mint virtuális közösségre való hivatkozás olyan fegyver, amely könnyen használói ellen fordítható, amint hatalomra jutottak.
JEGYZETEK
[1] Magyar nyelven történészi nézőpontból az alábbi könyvek mutatták be részletesen a populizmust, a magyar népi mozgalommal való összehasonlítás kontextusában: Népiblog. Az elmúlt évek írásai (2014–2016), szerk. Bartha Ákos, Paár Ádám, Péterfi Gábor, L’Harmattan, Budapest, 2016. Gyurácz Ferenc, Populizmus. Tanulmányok 1990–2017, Magyar Nyugat, Szombathely, 2017.
[2] Magyar nyelven a parafrázis visszatérő elem a következő írásokban: Olasz lap a „populizmus kísértetéről”, MNO.hu, 2002. május 24., https://mno.hu/migr/olasz-lap-a-populizmus-kiserteterol-785457; Paár Ádám, A populizmus kísértete, Népszabadság, 2016. március 8.; Domschitz Mátyás, Nagy Kristóf, Bevezető a fordulat 22. számához, Fordulat, 2017/1., 3.
[3] A mondat Ghita Ionescutól és Ernest Gellnertől származik, akik azt az általuk szerkesztett Populism: It’s Meaning and National Character című kötetben írták le. Idézi Müller, Jan-Werner, Mi a populizmus, ford. Konok Péter, Libri, Budapest, 2018, 19.
[4] Müller, I. m., 9.
[5] Gál J. Zoltán, Az ellenzék nem játszhat megúszásra, 168 Óra, 2018. október 4., 16–19.
[6] PAPP István, A magyar népi mozgalom története, Jaffa, Budapest, 2012, 14–15.
[7] Antal Attila, A populista demokrácia természete, Napvilág, Budapest, 2017. Kiss Viktor írása a Mérce című baloldali online hír- és véleményportálon zajló populizmusvitában olvasható: Lekéstük a populizmus vonatát, Mérce, 2018. május 4., https://merce.hu/2018/05/04/lekestuk-a-populizmus-vonatat/.
[8] Canovan, Margaret, Populism, Harcourt Brace Jovanovich, New York, 1981; Laclau Ernesto, A populista ész, ford. Csordás Gábor, Noran Libro, Budapest, 2011; Müller, I. m.
[9] Jagers, Jan, Walgrave, Stefaan, Populism as Political Communication Style. An Empirical Study of Political Parties’ Discourse in Belgium, European Journal of Politics Research, 2007/3., 4.
[10] Canovan, I. m., 8–16.
[11] Például a Fordulat folyóirat populizmusról szóló lapszámában (2017/1.). Fel kell hívni a figyelmet a Mérce honlapon 2018 április-májusában zajló populizmusvitára, amelyben Kapelner Zsolt vitaindítójára Éber Márk Nándor, Antal Attila, Kiss Viktor és Paár Ádám reflektált.
[12] Ungváry Krisztián, Kisgazdapárti politikusok és az állambiztonság = Búvópatakok. A jobboldal és az állambiztonság 1945–1989, szerk. Uő, 1956-os Intézet, Jaffa, Budapest, 2013, 83–84.
[13] A liberális Rassay Károly már az 1930-as években azzal támadta a kisgazdapártot, hogy nem rendelkezik átfogó programmal, szűk „osztályérdeket” képvisel, csak a parasztságra figyel, emiatt egy jövőbeli parlamentáris rendszer működésének szempontjából nem vehető komolyan. Vö. Rassay Károly üdvözlése a Nemzeti Szabadelvű Pártban, Esti Kurír, 1932. január 3.; Ez lenne a kiút?, Esti Kurír, 1932. szeptember 10. Idézi L. Nagy Zsuzsa, Liberális pártmozgalmak 1935–1945, Akadémiai , Budapest, 1986, 19, 22.
[14] Benkő Péter, A Független Kisgazdapárt (1988–2000), Villányi úti Konferenciaközpont, Budapest, 2000, 60–61.
[15] Ripp Zoltán, Eltékozolt esélyek? A rendszerváltás értelme és értelmezései, Napvilág, Budapest, 2009, 158; Benkő, I. m., 137.
[16] Ripp, I. m., 158.
[17] A Centrumpárt történetéről lásd Detzer, Sandra, Schaffer, Sebastian, The Comeback of the Swedish Center Party – An Eco-Liberal Story of Hope for Europe, Zentrum Liberale Moderne, 2018. április 24., https://libmod.de/en/the-comeback-of-the-swedish-center-party-an-eco-liberal-story-of-hope-for-europe/.
[18] Bővebben lásd Magyarországi politikai pártok lexikona (1846–2010), I. kötet, szerk. Izsák Lajos és tsai, Gondolat, Budapest, 2011, 354.
[19] Az MDF megalakulásáról és az ott elhangzott beszédekről lásd Lakitelek 1987 – A magyarság esélyei, szerk. Agócs Sándor, Medvigy Endre, Antológia, Lakitelek, 2002. Az MDF-ről mint a népi mozgalom örököséről lásd Papp, I. m., 262–268.
[20] Antal, I. m., 249.
[21] Debreczeni József, Orbán Viktor, Osiris, Budapest, 2002, 326.
[22] I. m., 287
[23] Modor Ádám, Polgári ellenzék, polgári kormány – Fidesz 1994–2002, Elektromédia, Budapest, 2013, 44–45.
[24] Orbán Viktor, Társadalmi önszerveződés és mozgalom a politikai rendszerben (A lengyel példa), szakdolgozat, 1987, http://2010-2015.miniszterelnok.hu/attachment/0017/szakdolgozat.pdf.
[25] Vö. Fidesz: megtámadták Magyarországot a betelepítési kvóta elutasítása miatt, Pesti Srácok, 2018. január 6. https://pestisracok.hu/fidesz-megtamadtak-magyarorszagot-betelepitesi-kvota-elutasitasa-miatt/.
[26] Tindall, George Brown, America. A Narrative History, W. W. Norton & Co., New York, 1984, 1127–1128; Krebs, Albin, Charles Coughlin, 30’s ’Radio Priest’, New York Times, 1979. október 29. Bár címében is jelzett módon elfogult, de Coughlin és Long portréja miatt ajánlható: Goldberg, Jonah, Liberálfasizmus, ford. Berényi Gábor, XX. Századi Intézet, Budapest, 2012, 138–146.
[27] Tindall, I. m., 1127–1128.
[28] Torgyán 1995-ben Kapronczai Mihályt, a párt Hajdú-Bihar megyei elnökét kizárta, mert a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség rendelkezésére bocsátotta a helyi pártházat. Benkő, I. m., 132.
[29] Paksa Rudolf, A magyar szélsőjobboldal története, Jaffa, Budapest, 2012, 191–192.
[30] Hubai László, Politikai regionalizáltság az 1998. évi képviselő-választásokon = Magyarország politikai évkönyve 1998-ról, szerk. Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László, Demokrácia Kutatások Magyar Központja, Budapest, 1999, 187. Bár egy párt vezetése és tagságának szociológiai háttere nem feleltethető meg egymásnak, jellemzőnek tekinthetjük, hogy az értelmiség magas arányban vett részt a MIÉP alapítói körében. Hajdú András, A magyar radikális jobboldali képviselők két generációja, Politikatudományi Szemle, 2014/2., 71.
[31] Csurka az 51. frankfurti könyvvásár apropóján arról értekezett, hogy nagy számban kerültek ki zsidó, illetve „kozmopolita” szerzők könyvei a rangos eseményre. Szakonyi Dávid, Botrány a könyvvásár körül, Hetek, 1999. október 16., http://www.hetek.hu/belfold/199910/botrany_a_konyvvasar_korul.
[32] Benkő, I. m., 138.
[33] A MIÉP arculatát elemezte az 1990-es években többek között Tőkéczki László, Magyar Igazság és Élet Pártja = Magyarország politikai évkönyve 2008-ról, I. kötet, szerk. Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, Budapest, 2002, 245–254; Bozóki András, Kriza Borbála, Pártrendszer és közbeszéd: a félig lojális pártok = Uo., 288–298.
[34] Gyurcsány kemény szavakkal ostorozta az ellenzék többi erejét, többek között az Együttet, lásd Május 1.: Gyurcsány élesen bírálta Bajnai pártját, Hvg.hu, 2013. május 1., https://hvg.hu/itthon/20130501_Majus_1_Gyurcsany_elesen_biralta_Bajnai_p.
[35] Vö. Lengyel Tibor, Mindenkit kiosztott Gyurcsány Ferenc, Zoom.hu, 2018. január 27., https://zoom.hu/hir/2018/01/27/mindenkit-kiosztott-gyurcsany-kapott-orban-az-mszp-a-jobbik-az-lmp-es-az-egyhaz-is/.
[36] Az LMP bázisdemokratikus működését elemzi Csery Péter, Török Zoltán, A bázisdemokrácia és az LMP, https://docplayer.hu/42966118-A-bazisdemokracia-es-az-lmp.html. Az LMP bázisdemokratikus jellegét megkérdőjelezi Szabó Dániel, Tényleg a bázisdemokrácia az oka az LMP vesszőfutásának?, Mérce, 2018. október 11., https://merce.hu/2018/08/05/tenyleg-a-bazisdemokracia-az-oka-az-lmp-vesszofutasanak/.
