I.
A magyarországi rendszerváltozás irodalmának aránytalanul nagy része szól a demokratikus átmenet lényegét – lássuk be – alig befolyásoló belpolitikai fejleményekről, és kevesebb figyelmet szentel az ezzel párhuzamosan zajló társadalomtörténeti folyamatoknak. Az újságok ma is arról írnak, amiről az akkori újságok írtak és arról hallgatnak, amivel akkoriban se sokat foglalkoztak. Történetemet ezért nem a bevilágított színpadon zajló előadás méltatásával kezdem, lázas tüntetésekkel és fondorlatos kerekasztalokkal, hanem azzal, ami eközben a nézőtéren zajlott.
Az 1988 és 1990 között végbement politikai átalakulásban közvetlenül néhány ezer ember vett részt:
• a változásokat rugalmasan és higgadtan menedzselő pártállami vezetők;
• az értelmiségi ellenzék különféle csoportjai és az ő híveik;
• a sajtó és a média munkásai;
• azok, akik idejében felismerték a pluralizálódó politikai szcéna kínálta érvényesülési lehetőséget;
• a titkosszolgálatok és az általuk „foglalkoztatott” személyek (valamennyi új pártalakulatba jutott belőlük bőven).
Az ország nem mozdult meg. Várta, hogy mi lesz. A kommunizmus bukását, ameddig az ancien regime uralma tartott, nálunk nem siettették átütő erejű rendszerellenes megmozdulások – ez alól még 1988-ban is csak évfordulós megemlékezések (március 15., október 23.) és a dunai vízlépcsők ellen szervezett tüntetések képeztek kivételt (az utóbbiakról majd később). Az erdélyi falurombolások ellen tüntettünk. Ceauşescu ellen igen, Kádár János és az MSZMP ellen nem. A lengyelországi, csehszlovákiai és romániai eseményekhez képest a különbség szembeszökő.
A közismert magyarázat szerint a hatvanas évektől fokozatosan konszolidálódó Kádár-rendszert az emberek többsége elfogadta: megtalálta benne a számítását vagy beletörődött. A lassan széteső állami parancsuralom hézagaiban, nyomorúságos körülmények között, ügyeskedve és hazudozva, felemás módon, de elindult a magyar újrapolgárosodás. Aki a látszatra ügyelt, elmondhatta a véleményét vagy legalább jelezhette, ha merte, hogy amit mond, nem az ő véleménye. Az élelmesebbje vállalkozhatott vagy meglophatta az államot. Megcsinálhatta a maga kis háztáji kapitalizmusát, ki is zsákmányolhatta magát kedvére. Aki nem ugrált, utazhatott. Aki kapart, annak jutott.
A béketábor legvidámabb barakkjáról alkotott közkeletű kép azonban félrevezető, és semmi esetre sem magyarázat önmagában. Az igazságra egy háromgenerációs életútinterjúkat feldolgozó kutatás döbbentett rá, amelynek Losonczi Ágnes jóvoltából a munkatársa lehettem a kilencvenes évek elején.[1] Megbizonyosodhattam arról, amit szórványos tapasztalataim alapján addig csak sejtettem: a magyar családok többsége – tekintet nélkül származására, foglalkozására vagy lakóhelyére – az 1989-es rendszerváltozást megelőző fél évszázadban olyan jelentős vérveszteséget szenvedett, annyiszor kiforgatták mindenéből, olyan nagy arányban esett hatósági vagy fegyveres erőszak áldozatául, s mindennek egyenes következményeként olyan sok fizikai vagy mentális értelemben beteg embert találtam a legtöbb családban, hogy többé nem csodálkozhattam a nép birkatürelmén, később elégedettségén és szervilizmusán, amikor végre békén hagyták és jóllakhatott. Márpedig ez a megállapítás azóta is hiányzik a tankönyvekből. Ezért a Kádár-rendszerre – világnézeti ízlésünktől függően – vagy szégyenkezve vagy éppen dicsekedve emlékezünk, pedig egyikre sincs különösebb okunk.
Az eltaposott és megnyomorított középosztályok (egykor tulajdonnal vagy tudással rendelkező csoportok) túlélőiről pedig kiderült, hogy akik odáig nem sérültek jóvátehetetlenül és nem deklasszálódtak a felismerhetetlenségig – mert ilyen is szép számmal akadt –, azok a hetvenes évektől kezdve ki tudták használni az enyhülő elnyomás korában kínálkozó lehetőségeket, és a rendszerváltozás idején már ismét ők alkották az osztálynélküli társadalom középosztályának zömét: tehát volt veszítenivalójuk.
Ez a szerény és szegényes újrapolgárosodás azután a kilencvenes években megrekedt, később fokozatosan a visszájára fordult. A gazdaság államtalanítása során nem a kisvállalkozók jutottak több tulajdonhoz és vállalkozási lehetőséghez. A pártállam politikai, gazdasági és kulturális vezető rétege, kiegészülve az új pártok klientúrájával, kemény osztályharcban törte le és tette tönkre a tőlük független magánvállalkozói kezdeményezéseket, elzárva előlük a tulajdonszerzés, a piachoz jutás és a hitel lehetőségét. Az adófizetők pénzén feltőkésített bankok az ő privatizációs törekvéseiket finanszírozták, a kormányok gazdaságpolitikai intézkedései őket támogatták, és ők voltak a haszonélvezői a nemzetközi tőke térhódításának is, amely nemcsak a hazai gazdaság versenyképes részét szerezte meg (és számolta fel részben), hanem a kereskedelem és a szolgáltatások javát is – ahol pedig a közgazdasági tankönyvek szerint az eredeti tőke szokott felhalmozódni. Nálunk a – valljuk be, nem túl eredeti – tőkefelhalmozás, mint azt már annyiszor megírtuk, a miniszteri előszobákban zajlott. A piaci versenyképesség és az ehhez kellő rátermettség ebben vajmi csekély szerepet játszott, ezért nem csoda, hogy a mi politikai érdemek, összeköttetések és korrupció útján lett új kapitalistáinkról hamar kiderült, hogy burzsoának is, citoyennek is egyaránt alkalmatlanok. Ennek a nyolcvanas évek vége óta töretlen folyamatnak csak végső fejleménye, ha úgy tetszik, karikatúrája az, ami napjainkban zajlik: a nemzeti vagyon java részének újraösszpontosítása a Mészáros Lőrincnek kinevezett milliárdosok kezén, az államhűbéri rendszer kiépülése a gyáraktól az iskolákig, a médiától az akadémiáig, a mezőgazdasági nagybirtoktól az idegenforgalomig. Mindez azért történhetett meg és azért nem is történhetett volna másként, mert 1989 után – jogállam ide, pluralizmus oda – egyvalami biztosan nem változott: a távolság a nép és a politikai döntéshozatal színterei között.
Az a szomorú, hogy erre nem is mutatkozott komolyabb igény. A kommunista rendszer persze valamennyi szovjetizált országban szétverte a társadalmi önszerveződés legszerényebb kísérleteit is, de Magyarországon a leginkább. Először azért, mert mi nem a fasizmus áldozatai, hanem utolsó csatlósai voltunk. Másodszor az ötvenhatos forradalom után, iszonyú brutalitással és mindenre kiterjedő alapossággal. Végül maga a kádári konszolidáció mindenféle terrorintézkedésnél hatásosabb módon sulykolta belénk, hogy összefogással, szolidaritással semmit nem érhetünk el, egyéni ügyeskedéssel ellenben annál többet. Az egymás iránti bizalmatlanság, az önzés és az irtózás a nyilvános szerepvállalástól nem a magyar néplélek ősi individualizmusából fakad, hanem egy megtört, majd így-úgy jóllakatott népet jellemez. Örültünk, hogy nem muszáj politizálni – hogy végre szabadott nem politizálni. Ebben sem következett be változás 1990 után, legfeljebb mozgalmasabbá vált a politikai műsor, amit a lakosság (nemzetről nem beszélnék) a televízión keresztül követett és szavazatával négyévente hitelesített.
De hagyjuk egyelőre a politikát, mert nem szóltunk még a legszélesebb tömegeket érintő társadalmi változásokról, márpedig ezek nélkül nem érthetjük meg a korszak politikai történetét. A tulajdonnal és magasabb képzettséggel nem rendelkező munkavállalók számára a döntő változást szociális biztonságuk szinte azonnali megingása jelentette: a hazai ipar összeomlása, a munkahelyek bizonytalansága vagy elvesztése, a keresetek elértéktelenedése, a vagyoni különbségek szédületes iramú növekedése újgazdagok és újszegények között. Külön ki kell emelnünk a késő Kádár-kor sikerágazatában, a mezőgazdaságban történteket. Ebben a szektorban tűntek a legkedvezőbbnek a kisvállalkozás esélyei: itt lehetett (volna) egyről a kettőre jutni aránylag kis tőkeigénnyel, nagy élőmunka-ráfordítással, kihasználva a kedvező természeti adottságokat. Hogy a szövetkezeti vagyon széthordása és a földprivatizáció folyamata éppen az ellenkező eredménnyel járt, azt terjedelmes irodalom tanúsítja: a gazdatársadalom tönkrement, megfogyatkozott és elöregedett, a mezőgazdaság elenyészően kevés családnak biztosít megélhetést, a birtokkoncentráció pedig minden korábbi mértéket felülmúl. Az új oligarchia (ami részben a régi, posztkommunista) fényesen megél a legalacsonyabb hozzáadott értékű, igénytelen tömegtermék előállításából és az uniós agrártámogatásból. Egy szó, mint száz, az úgynevezett alsóbb néposztályok, tehát a magyarok többsége joggal érezhette magát a változások kárvallottjának. Politikai viselkedésük is ezt tükrözi. Biztonságra vágytak, ezért már 1994-ben döbbenetesen nagy arányban a gulyáskommunizmust követelték vissza maguknak, majd amikor bebizonyosodott, hogy ezt hiába várják a régi rendszer örököseitől – az új rendszer első számú haszonélvezőitől –, akkor egy másfajta paternalizmus képviselőibe vetették bizalmukat. Mindennek vajmi kevés köze van az állítólagos bal- és jobboldal világnézetéhez, politikai stratégiájához vagy karizmatikusnak mondott vezéreihez. De hát valamiből a politológusoknak is élniük kell.
II.
A vázlatos társadalmi körkép végére hagytam az értelmiség útját – az állítólagos osztályhatalomtól a megérdemelt süllyesztőig. Hogy megértsük a demokratikus átmenet (vagy átmeneti demokrácia) éveiben betöltött különleges szerepüket, egy kicsit hátrébb kell lépnünk az időben. Ez a szerep ugyanis eredetileg a magyar polgárosodás folyamatában formálódott, a felvilágosodás korától a kiegyezésig. A művelt és tájékozott magyarok – és csakis ők – a jobbágyfiaktól az arisztokrata csemetékig ebben az időszakban olyan történelmi lehetőségeket ismertek fel, olyan változások elkerülhetetlen szükségszerűségéről győződhettek meg, amelyeknek Magyarországon egész egyszerűen hiányoztak az elemi társadalmi feltételei. Szinte a semmiből kellett őket előteremteni, valóságos társadalmi bázis nélkül, a hazai realitások dacára. És persze kormányzati eszközök nélkül. Erről szólt minden: nyelvújítás, Lánchíd, szabadságharc, jobbágyfelszabadítás, önkínzás, ének. Németh László rosszallással említi, hogy míg a többi európai nyelv lett, addig a magyart csinálták – szerintem heroikus munka volt. Bele lehetett halni, bele lehetett őrülni, mindkettőt meg is tették sokan. Innen ered egykori értelmiségünk olykor patetikus, egyesek szemében komikus küldetéstudata, meghasonlottsága, hajlama a világnézeti és politikai szélsőségekre (nacionalizmus, kommunizmus, öngyűlölet, öntúlértékelés). Az a csapongás hamis realizmus és túlfeszült lényeglátás között, amiről Bibó István ír az eltorzult magyar alkatról szóló tanulmányában. Mert Magyarországon mindig annak volt – annak lett volna – értelme, aminek nem volt realitása. (Ezt egy Széchenyi-esszében írtam 1991-ben,[2] ennek a tanulmánynak pedig a mottója lehetne.)
A nép helyett és a nép nevében beszélő értelmiség szerepe, presztízse, elhivatottsága tehát történelmi adottság volt, amivel a szovjethatalmat szolgáló hazai bábkormányoknak számolniuk kellett, részben túl is értékelték azt. Túlértékelték, mert az ideológiának minden modern diktatúrában kulcsszerepe van: a népnek, de legalább a nép elnyomóinak hinniük kell a megváltó eszmében, ami a terrort igazolja. Ezért nem elég az értelmiséget elhallgattatni: kollaborációra kell kényszeríteni. („A szellemet csak a gerinccel együtt lehet megtörni” – Esterházy Péter.) Az Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitikának ez a hatvanas évektől kezdve fényesen sikerült, és azt kell mondanom, ez kölcsönös előnyökkel járt. Igen, a magyar szellemi élet besúgásra és hazudozásra kényszerített, egymást följelentgető, tönkre-öncenzúrázott képviselői nem voltak úgy elvágva saját kulturális örökségüktől, sem a világ tudományos és művészeti életének újdonságaitól, ahogyan az összes többi kelet-európai országban történt. Aki megtanulta a kettős nyilvánosság, a sorok között üzengetés, a tűrt és a tiltott közti egyensúlyozás játékszabályait, az publikált, megélt, sőt széles körű elismerést arathatott a megengedett határainak merész feszegetésével. A párt és a titkosrendőrség kitüntető figyelmének ugyanis az lett a következménye, hogy ami a nyilvánosság szűk és agyonellenőrzött csatornáin kifért – vagy éppen azokat megkerülve járt kézről kézre s terjedt szájhagyomány útján –, az népesebb (és műveltebb) közönséghez jutott el, mint annak előtte vagy éppen napjainkban. A hivatalos kultúra bornírtsága és a nyilvánosság hiánya teremtett eleven, bár belterjes szellemi életet, amely magától értetődő módon negligálta az állami kultúrpolitika értékrendjét és érvényesítette a magáét.
Ez a kettős erőtér és kettős értékrend a kultúrában fokozatosan alakult ki, és nem veszélyeztette, inkább erősítette a rendszer stabilitását. De ez tette elviselhetővé a nyolcvanas évek elejétől kezdve azoknak a disszidens értelmiségieknek a helyzetét is, akik nyíltan szembefordultak a rendszerrel. A szamizdat sajtó és a kulturális underground csupán szélső értékei voltak annak az értelmiségi hálónak, amely a kulturális műhelyeken és szerkesztőségeken keresztül ívelt a cenzorokig és pártbizottságokig, a vallatótisztből lett főszerkesztőktől a börtönviselt szerzőkig. Így alakult ki a hatalom és az értelmiségi elit közötti, részben informális, de annál cinkosabb párbeszéd, ami olyan fontos szerepet játszott a békés, sőt túlságosan is békés rendszerváltozásban Magyarországon. A közélet szereplőinek nem kellett megtagadniuk a múltjukat, mert már régóta nem volt egyik és másik oldal, hanem finom árnyalatok és átmenetek voltak, sokféle elv és még több elvtelenség.
Nem szeretném, ha bárki félreértene. Minden politikai mozgalom élén értelmiségiek állnak, ez a dolguk. A chartás értelmiségnek a csehszlovákiai fordulatban, a KOR-nak a lengyel mozgalmakban legalább olyan jelentős szerepe volt, mint a hazai csoportosulásoknak. A különbség nem a magatartásukban, hanem a helyzetükben rejlett. Lengyel és cseh sorstársaink létező népi ellenálláshoz kapcsolódhattak, mert volt ilyen. A Demokratikus Ellenzék vagy az MDF alapítói nem támaszkodhattak semmi effélére, ellenben támaszkodhattak a hatalommal a nép feje felett feleselő értelmiség hazai hagyományára. Nem akadt más számottevő partnerük, konkurenciájuk, se tömegbázisuk, ezért alakultak úgy a hazai események, ahogy: a pártelit és az értelmiségi elit közti alku és vetélkedés keretei között, a főváros főútvonalain, a sajtó hasábjain, késő esti tévévitákban és a színfalak mögött.
Mindennek semmi köze az értelmiség osztályhatalmi törekvéseiről szóló elméletekhez. Nem is lehetett könnyű annak idején összetéveszteni a pártállami bürokráciát a kiszolgáltatott, alulfizetett és a tudás forrásaitól elvágott közép-európai értelmiséggel. Kellett ehhez egy nagy adag (megszüntetve megőrzött) történelmi materializmus és osztályelmélet az értelmiséget leleplező értelmiségiek fejében. Nem véletlen, hogy ez a teória csak a nyugati egyetemeken aratott sikert. Itthon mindenki tudta, hogy a kommunista nómenklatúrát enyhén szólva nem a tudáshoz, hanem a hatalom más eszközeihez fűződő viszonya határozza meg, és aki részt vett a pártállam és az értelmiség párbeszédében, az tisztában volt a két pozíció közötti alapvető különbséggel – ha nem volt, megtanították rá. Szükség volt persze bizonyos mennyiségű szakértelemre a rendszer konszolidációjához, a tervgazdálkodás képtelenségéből adódó gazdasági válságok kezeléséhez, a nemzetközi fegyverkezési és hírszerzési versenyben való helytálláshoz, azonban a diplomás szakember (leíró) fogalmát nem szerencsés összetéveszteni az értelmiségi (normatív) státuszával. A diplomás szakember csak akkor értelmiségi, ha társadalmi magatartását és helyzetét a tudása és a tudáshoz fűződő speciális viszonya határozza meg. (Ettől még kiszolgálhatja a hatalmat vagy lázíthat ellene stb.) Ha ezt a szerepet jellemzően az általa vezetett cég, hivatal vagy párt hatalmi, illetve üzleti érdekei töltik be, akkor a bürokratának vagy menedzsernek nevezett társadalmi réteghez tartozik, nem az értelmiséghez (átjárások és átfedések természetesen bőven akadnak e kategóriák között, a tudathasadásos állapotokról nem is beszélve).
A „megosztottság” valószínűleg a leggyakrabban használt jelző a hazai értelmiséggel kapcsolatban, bár nehéz elképzelni eleven szellemi életet, amely nem megosztott. Én inkább a kibeszéletlenséget és az ezzel összefüggő készületlenséget, illetve korszerűtlenséget hangsúlyoznám, ebben a logikai sorrendben. Hogy a hivatalos nyilvánosság fórumain éppen a lényeges kérdésekről nem lehetett nyíltan beszélni, az nem szorul bizonyításra. Az alternatív nyilvánosság valóságos fórumain pedig – magánlakásokon, kávéházakban, munkahelyeken és kulturális rendezvényeken, később a szamizdat sajtóban – ritka kivételektől eltekintve hasonló gondolkodású emberek találkoztak, akiket a rendszeres együttlét megerősített abban, hogy az elnyomott és elhallgatott igazságnak ők az egyedüli letéteményesei. Ezek a körök, ha tudtak is egymásról, nemigen érintkeztek, és a kommunikáció hiánya szükségképpen az előítéleteket erősítette bennük egymás iránt. Előítéletekben pedig nem volt hiány, s a kibeszéletlenség csak elmélyítette őket.
Miután írásomban inkább az összefüggéseket keresem aránylag közismert tények között, feleslegesnek tartom, hogy részletezzem azokat a történelmi és eszmetörténeti előzményeket, amelyek a 20. század során megosztották a hazai közgondolkodást. Jelezném viszont, hogy a szokásos népies-urbánus ellentétpárt félrevezetőnek és elégtelennek tartom. Nem találom benne többek között a nem baloldali urbánus hagyomány helyét: a polgári konzervatívokét. Pedig ennek a jobb- és baloldali diktatúrák által egyaránt üldözött és negligált iránynak a túl gyenge képviselete játszhatott némi szerepet a polgári demokratikus értékek gyors devalválódásában 1990 után. A népi oldalon is megérdemelne némi közelebbi vizsgálódást, hogy a két háború közötti elődökre önérzetesen hivatkozó népies értelmiségen kívül találunk-e olyan „agrárius”, parasztpolgári, netán „zöld” víziót a vidéki, azaz Budapesten kívüli Magyarországról, ami jobban illene a téeszek népe és az utóparasztság valóságos helyzetéhez és törekvéseihez.
Magáról a megosztottságról talán akadna egyéni mondanivalóm (meg is írtam 2002-ben az Élet és Irodalom hasábjain[3]). Megkockáztatom, hogy a mindenkor változó tartalmú, de változatlanul heves, a gyűlölködésig menő szembenállás mögött valójában nem haza és haladás, bal- és jobboldal, keresztények és zsidók, városiak és vidékiek ellentéte áll. Már csak azért sem állhat, mert a gulyáskommunizmus fortyogó fazekában ezek az ellentétek és képviselőik a felismerhetetlenségig összekeveredtek, alaktalan masszává főttek. Nem mellesleg, az említett négy dimenzióban észlelt ellentétek között eleve nem volt átfedés, ezek tehát rengeteg átjárást és változatot tennének lehetővé a merev kétosztatúság helyett. Ezért felvetem, hogy az éles és kibékíthetetlennek tűnő szembenállás, ami koronként újratermelődik, nem tartalmi, hanem strukturális természetű. Arra gondolok, hogy a magyar politikai nemzet eleve, már a kora újkortól kezdve ilyen bipoláris módon szerveződött. Ebben eredetileg döntő szerepe lehetett a Habsburg-uralom és a függetlenségi törekvések közötti sok évszázados küzdelemnek, valamint reformáció és ellenreformáció elkeseredett harcának, de annak is, hogy mind a kettő lényegében eldöntetlen maradt. Az így előkészített terepen bontakozott ki azután a 18. század végétől kezdve a tragikus meghasonlás a polgárosodás korának vezéreszméi, a társadalmi modernizációhoz és a nemzeti függetlenséghez fűződő érdekek között, miközben más, szerencsésebb országokban ez a kettő szervesen összekapcsolódott. A lépésről lépésre kialakult bipolaritást mint a közélet és közgondolkodás alapszerkezetét készen öröklik az újabb nemzedékek s töltik meg koronként változó tartalommal. Az engesztelhetetlen szembenállás az eredendő, okot mindig találni hozzá. Minden új ügyre ez a sors vár: az egyik oldal a magáévá teszi, a másik ellensége lesz. (Például a környezetvédelem nálunk baloldali, de már a globalizációkritika adott esetben jobboldalinak minősül – vicces helyzetek adódnak.) Így állandósul a két oldalt egymástól elválasztó szakadék, melyről maguk se tudják, mitől lesz egyre mélyebb.
A nyolcvanas években egyébként ezek az ellentétek egyáltalán nem tűntek áthidalhatatlannak, és úgy látszott, hogy haza és haladás, vagyis a polgárosodás és a nemzeti függetlenség helyreállításának igénye ezúttal végre nem játszhatók ki egymás ellenében. Hogy ez mégis bekövetkezett, és a politizáló értelmiséget rövidesen a régi és kissé már romos – nevezzük így: bal- és jobboldali – szekértáborok fedezékében találjuk, annak a magyarázatát én a valóban korszerű alternatívák hiányában látom. Hiába, hogy a régi eszmék és az öröklött harcmodor alkalmatlanok az átmenet valóságos kihívásainak és az előttük álló korszak gyötrelmes dilemmáinak kezelésére, mégis azért hagyatkoznak ismét ezekre, mert így tudják megkülönböztetni egymástól az egymással vetélkedő pártok túlságosan is hasonló politikai törekvéseit – miközben ugyanazokat a kompromisszumokat kötik meg, ki-ki a maga módján, az ancien régime-től örökölt hatalmi tényezőkkel. Továbbá egész egyszerűen nem rendelkeznek elegendő tudással, korszerű tájékozottsággal sem az ország valóságos helyzetéről, sem a világban zajló hatalmas horderejű változásokról.
Akik nem tudták, hol élnek, a Szabad Demokraták Szövetségébe léptek. Akik nem tudták, mikor élnek, a Magyar Demokrata Fórumhoz csatlakoztak. A hamis realisták pedig a minden változást túlélő, újjászülető Magyar Szocialista Párt színeiben váltották készpénzre a pártállami korból átmentett helyzeti előnyüket.
Íme a politikai szcéna: kezdődjék az előadás!
III.
Amikor a szovjet birodalom vezetői rászánták magukat berozsdásodott rendszerük felszámolására, az voltaképpen már semmit se képviselt nyers hatalmi érdekeiken kívül. Így csatlósaik és vazallusaik sem öltöztethették többé ideológiai mezbe politikájukat. Az ideológiai csiriz kiszáradt, ahogy Adorno jóval korábban megállapította más összefüggésben. Ami még működött a rendszerből, ott és annyiban működött, ahol és amennyiben csereszabatosnak bizonyult a kelet-európai bürokratikus abszolutizmus hagyományával: azzal a bizonyos második jobbágysággal, amit a kommunizmus nem felszámolt, hanem az egész társadalomra kiterjesztett, illetve a birodalmi alárendeltséggel. 1989-ben úgy látszott, hogy ettől az egész terhes örökségtől megszabadulhatunk.
A politikai átalakulásban aktív szerepet vállaló csoportok úgy vélték, nincs más teendőjük, mint visszatérni a régóta áhított európai normákhoz, azután törvényeket hozni, tüzes beszédeket tartani, átvenni az irányítást a nagyon is készséges apparátusok fölött. Politikai tapasztalatok híján meglehetősen elvont és homályos elképzeléseik voltak az előttük álló tennivalókról. Nem vetettek számot az örökölt struktúrák erejével, a demokratikus hagyományok hiányával és a valóságos társadalmi érdekviszonyokkal. Azért nem, mert nem kellett megküzdeniük a hatalomért. A hatalom az ölükbe hullott. Azt hitték, csak az a kérdés, hogy kinek az ölébe hullik. Ezért energiáik java részét az első perctől kezdve erre fordították: pártokat alapítottak, amelyek egymás ellen kezdtek hadakozni. A társadalom és a gazdaság újjáépítésének nagy kérdései háttérbe szorultak, ezekre leegyszerűsített válaszokat adtak, miközben a médiában és a parlamentben késhegyig menő viták kezdődtek a múltról: sérelmi és jelképes ügyekről. A lehetséges alternatívák és az útjukban álló nehézségek alapos mérlegelésére nem került sor, ami nagy baj volt, mert kormányzati szerepre mondjuk egy évvel a fordulat előtt komolyan még senki se készült.
A politika mindenesetre divatba jött: az érvényesülés és rövidesen a vagyonszerzés aránylag könnyen járható útjának bizonyult. Meglepően sok párt alakult meglepően kevés mondanivalóval, egy-egy jelszó vagy baráti társaság körül. Az összefüggő és világos programok hiánya oda vezetett, hogy a népszerű pártok egymással összeférhetetlen meggyőződésű embereket vonzottak magukhoz. Az MDF körül a népi írók mellett ugyanúgy ott találjuk Pozsgai reformkommunistáit és a Hazafias Népfront idős aktivistáit, mint az új keresztény nemzeti kurzus táborát és a szélsőjobboldali radikálisokat. Az SZDSZ-ben a marxizmusból épp hogy kiábrándult baloldali liberálisok és szabadpiachívő közgazdászok veszekedtek vérmes antikommunistákkal. A Fideszre a fiatalokon kívül ekkor még leginkább azok szavaztak, akik képtelenségnek tartották, hogy megint a lejárt szavatosságú bal- vagy jobboldali eszmék közül válasszanak, de hogy mi fog kisülni az anarchista, libertárius és konzervatív elképzelések vidám zűrzavarából, azt senki se tudta volna előre megjósolni. Az MSZP-ben a kíméletlenül kapitalizálódó szocialisták ápolgatták a kádári nosztalgiákat a nemzetgazdaság végkiárusítása során általuk még egyszer tönkretett tömegekben. Ezek a pártok nem világnézeteket képviseltek, és nem az irányzatok kibékíthetetlen különbsége okozta köztük a gyűlölködést: előbb volt az elkeseredett harc a hatalomért és az állami vagyonért, a mondanivaló utóbb igazodott a politikai piacon kínálkozó lehetőségekhez. Szépen illusztrálta ezt az SZDSZ–MSZP-házasság vagy a Fidesz jobbratolódása. A programokat a választási jelszavakhoz írták, valóra váltani persze nem tudták és nem is akarták őket, így a választók hamar elveszítették bizalmukat a demokratikus politikában. Ezt a bizalmat azonban bőségesen pótolta az ellenfél iránti ádáz gyűlölet, amelynek felkorbácsolásán a két oldal mögé felzárkózó értelmiség vállvetve munkálkodott.
A többi köztudott. Az MDF-et szétverte irányzatainak összeférhetetlensége és Antall József halála. Az MSZP másod- vagy harmadvirágzása addig tartott, ameddig kellőképpen passzív és jellegtelen tudott maradni: egy lyukból fújt hideget-meleget, szabadversenyt és állami gondoskodást. Gyurcsány Ferenc hiperaktivitása megölte. Az SZDSZ részben túlságosan pragmatikus, részben túlságosan ideologikus okokból idejekorán állt át a pártállami utódpárt oldalára, segített szalonképessé tenni Horn Gyula rendszerét, és ebbe belebukott. A Fideszből Orbán Viktor eközben fegyelmezett és engedelmes politikai gépezetet csinált, amely magába olvasztotta a jobboldali szórványpártokat. Türelmesen kivárta, amíg a baloldal jóllakott piócaként lefordul az ország testéről, és átvette a hatalmat, amit saját egyeduralma kiépítésére használt, helyreállítva és megszilárdítva az átmenet évtizedeiben megingott állami tekintély- és parancsuralom legszebb horthysta-kádárista hagyományát.
Akad ebben a történetben valami, amit az elemzők ritkán feszegetnek. A tankönyvek szerint egy demokráciában a pártok társadalmi törekvéseket képviselnek, ha másért nem, hát azért, hogy rájuk szavazzanak. Az úgynevezett világnézeti pártok, mint amilyen a rendszerváltozás korában az SZDSZ és az MDF volt, csak az értelmiségre gyakorolnak vonzerőt, és nem érhetnek el tartós sikert. Magyarországon 1989–90-ben tömeges támogatásra különösebb erőfeszítés nélkül kétféle program tarthatott volna számot: a szociáldemokrácia és a kisgazdák pártja. A baloldali eszméken nevelkedett és szociális biztonságát az állami újraelosztástól váró magyar társadalom többsége akkoriban (sok nyugat-európai országhoz hasonlóan) leglelkesebben egy szociáldemokrata színezetű kormányt látott volna az ország élén. Persze nem moszkovitát, hanem amolyan nyugati fajtát. Miért nem tudott egy ilyen politikai erő megszerveződni? A vidékiek többsége és a kisvállalkozók sokasága ugyanilyen magától értetődő módon helyezte volna bizalmát egy kisgazda pártba – helyezte még akkor is, amikor a kisgazda név használatára egy rossz ripacs szerzett jogcímet magának és cimboráinak. Hogyan történhetett ez? Miért nem erősödhetett meg az a két – tiszteletreméltó történelmi hagyományokkal rendelkező – irányzat, amely tartósan magához tudta volna kötni azoknak az egyszerű embereknek a millióit, akik rövid megingás után, 1994-től kezdve az MSZP megbízható szavazóbázisát alkották másfél évtizeden keresztül? Ennek a talánynak a megfejtését sajnos nem ismerem, tehát nem írok róla. Bár igen restellném, ha nem tudnám kitalálni.
IV.
A nyolcvanas éveket a diktatúra lassú erjedése jellemezte. A rendszert a tehetetlenség és a kilátástalanság tartotta össze. Az ország inkább megúszni és kibekkelni akarta a történelmét, a megváltoztatására nem látszott lehetőség. Nem akadt olyan ügy, látványos konfliktus, amely megmozgatta volna a közvéleményt. Ez kölcsönzött különös jelentőséget a dunai vízlépcsők körül kibontakozott vitának. A Duna elterelése és a folyóra tervezett két duzzasztógát mint az állatorvosi tankönyvek beteg lova egyszerre illusztrálta a rendszer anomáliáit: elavult műszaki szemlélet, természetrombolás, nemzeti érdekek és tudományos szempontok semmibevétele, költségérzéketlenség, az ellenvélemények elnémítása. Szlovák tudósok, csallóközi magyarok, a Magyar Tudományos Akadémia és az akkoriban éledező környezetvédelem hazai előfutárai egymás után és egymással össze nem beszélve emelték fel a szavukat ellene. A nyolcvanas évek második felében a Vargha János vezette Duna Kör bátor fellépése végül áttörte a hallgatás falát, és ráirányította a még nem létező, de már működő nyilvánosság figyelmét a megalomán terv súlyos következményeire.
Mire a fülig adósodott magyar kormány csehszlovák nyomásra rászánta magát az 1976-ban kötött államközi szerződés végrehajtására (osztrák hitelből osztrák cég látott hozzá a munkálatokhoz, Paks II. és a Budapest-Belgrád vasút pontos előképe gyanánt), az elnyomó apparátus már nem működött a kellő hatékonysággal. A másként gondolkodó magyarok egyre népesebb tábora – ti. azok, akik másként gondolkodtak, mint ahogy beszéltek, tenni pedig semmit se tettek – élt az alkalommal, hogy egy látszólag „politikamentes” ügyben kifejezésre juttathatja elégedetlenségét a hatalommal. A Duna-mozgalmak sokoldalúan éltek a civil politika nálunk odáig nem alkalmazott eszközeivel: szerveztek tüntetést, tudományos konferenciát, nyilvános vitát, országgyűlési képviselők elszámoltatását, élőláncot. Igyekeztek szóban és írásban érveikkel ellensúlyozni a hivatalos propagandagépezet nem túl meggyőző próbálkozásait. Erőfeszítéseik aligha jártak volna sikerrel, ha fellépésük nem esik egybe az államszocializmus önfelszámolásával. A magyarországi átmenetből pedig az ő közreműködésük nélkül végképp hiányozna a civil mozgalmi jelleg.
1988 őszén a Duna Kör aktivistái és támogatói között ott találjuk Antall József későbbi tanácsadóit, a Demokratikus Ellenzék néhány meghatározó alakját, Fidesz-alapítókat, valamint az Alkotmánybíróság első elnökét. Ez egyben válasz arra a kérdésre, miért nem alakult párttá az átmenet korának legcivilebb mozgalma. Akik a vezetők közül hajlandóságot éreztek magukban a politikai szerepvállalásra, az épp akkor induló pártokat erősítették. A „zöld” hangadók többségének művész- vagy tudósalkatától pedig ez túlságosan távol állt, és több eredményt reméltek a mozgalmi és felvilágosító munkától, mint ha beállnak a hatalomért versengő pártok sorába. Sejtették, hogy a következő évek politikai küzdelmei nem a természetnek, hanem a társadalomnak okozott sebek és traumák gyógyítgatása körül forognak majd. Akadt ugyan, aki már ekkor úgy vélte, hogy az ökológiai világnézet politikai képviselete teljes mértékben időszerű, és tulajdonképpen ez lehetne az a bizonyos „harmadik út”, ami túlmutat a politikai szekértáborok épp ekkor újjáéledő acsarkodásán, de erre a feladatra nemcsak az országot, hanem a dunások lelkes társaságát se tartotta eléggé felkészültnek. Többek között ezzel érveltem én is, amikor a pártalapítás szóba került. Egyvalamit nem tudtunk, de még elképzelni se tudtuk: éspedig azt, hogy a ténylegesen megalakuló új pártok vezetői semmivel se felkészültebbek minálunk.
[1] Lásd Lányi András, Változatok a változásra = Uő., Valahol megint utat vesztettünk, Liget Műhely, Budapest, 1996.
[2][2] Kötetben lásd Lányi András, „Egy Karamazov a fogalmak világában” = Uő., A kettészakított üstökös, Liget Műhely Alapítvány, Budapest, 1992.
[3] Lányi András, A magyar helyzet, Élet és Irodalom, 2002. július 26.
Lányi András
