Rendszer, név, világ: idegenség
Magyarországon rendszerekben számoljuk a politikai időt. A rendszereket pedig többnyire nevekkel fémjelezzük. Modern időszámításunk a reformkorral kezdődik, amelyet nem nevezünk ugyan Széchenyi-korszaknak, de mindaz, amiről megjegyezhető, amitől megfogható marad, hozzá kötődik. Következett a Bach-korszak, majd a dualizmus, amelyet nevezhetnénk Tisza-rendszer(ek)nek is; aztán a Horthy-rendszer, a Rákosi-rendszer, a Kádár-rendszer. Öles léptekkel tartunk az Orbán-rendszer felé. Sőt, nyelvünk egyik rejtett politikai szépsége, hogy a „világ” szónak is van egy olyan politikai-társadalmi jelentése, amely a politikai rendszer mélyebb dimenzióit is jelölni képes: nemcsak a gazdagoknak és a szegényeknek, a falunak vagy a színészeknek van világa, hanem – s ebben vagyunk újítók – a politika urainak is. Ez a „világ” a nyilvános társadalmi valóság teljességére, totalitására utal, amelyet valahogyan ő ural, az ő szabályai szerint működik, még akkor is, ha esetleg nem tud vagy nem akar tudni róla.
Az ilyen társadalmivá tett személyes világból, az udvarrá változtatott országból nincs tetszőleges kiút, nem váltható le mondjuk egy választáson. S mégis: nem azonos velünk, egy kicsit (vagy nagyon) ránk van tolva, erőszakolva; idegen tőlünk, mert van benne valami természetellenes, amihez alkalmazkodni kell. Persze lehet, hogy ez a legtartósabb örökségünk: ahhoz is alkalmazkodunk, ami belőlünk ered, afféle Gólemként, ami egyszerre fölismerhető és alaktalan; neve van, de a név egyre kevésbé jelent személyt, s egyre inkább bálványt. Más nemzeteknek is vannak szokásaik, tradícióik, van politikai karakterük, vannak ősi és megtartó intézményeik. De ezek nem állnak össze rendszerré, nem lesz belőlük „világ” s főleg nem lesz olyan nevük, amely nem a miénk, mert ez az idegenség egyszerűen nem létezik. Ez a mi politikánk titka marad: személyes rendszerünk és társadalmi világunk van, amelyhez valami különös ellenszenv, bizalmatlanság, kedvtelenség fűz. Úgy látszik, itt nem lehet tankönyvi demokráciát csinálni. A politika mélyebb erővonalait kell előbb megértenünk.
Valószínű, hogy az idegenségérzet az egyik legmélyebb ilyen alapviszony. „Bújt az üldözött, s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szerte nézett, s nem lelé / Honját a hazában.” Különös sorok, magyarázatért kiáltanak, de tudjuk, hogy magyarázni fölösleges: mindenki érti. S nem tudjuk, hogy az idegenség miért és mióta van. Úgy tűnik, elfoglalni képesek vagyunk, de birtokba venni, belakni, megtelepedni, eggyé válni valamivel – nem.
Ennek ellentmond ugyan, hogy a magyarság ezer éve a Kárpát-medence lakója, úgynevezett államisággal, Szent Koronával, szőke Tiszával, olyan mély ragaszkodással a tájhoz, amely szinte idebilincsel, amely olyan honvágy-érzeményt teremtett, hogy azt más nyelvre egyszerűen lefordíthatatlan kifejezéssel illetjük: ez a bujdosás. De azért furcsa, hogy bujdosni itthon is lehet. Talán nincs más nomád eredetű nép, amely nomádságának mitológiájától letelepedése után ezerszáz évvel sem bírna elszakadni. A csodaszarvast űző fivérek megálltak, mert jó volt a fű, édes a víz, faodúból csordult a méz; és aztán? Nincs tovább. S miért kell itt élnünk és halnunk? Van ebben a kellésben erkölcsi parancs, de kihalljuk belőle a még mélyebb, még ősibb, még egzisztenciálisabb muszájt, amely azonban mégis megmarad muszájnak, parancsnak, erőszaknak. S ami parancs, ami elvárás, az mindig idegen marad, főleg akkor, ha sem okát, sem eredetét nem tudjuk. Az idegenség mélyről fakad és megszüntethetetlen.
Ezért nem építettünk várost: a legenda legigazibb mondanivalója éppen ez, a negatív hír, az elutasító üzenet. Meg lehet szállni (a megszállás kettős értelme is sokat mond: aki megszáll, az egyszerre vendég és ellenség, s mindkét esetben idegen), föl lehet deríteni, le lehet telepedni, be lehet lakni, de mindez messze van attól, amit civilizációnk alapításnak és alkotásnak nevez. Városaink német eredetűek, márpedig a politika alapja a város. A város uralkodik a vidéken, ez teljesen természetes, de ha uralma csak hatalom, akkor az mindig rendszer lesz, mindig idegen, amit mindig bizalmatlanul szemlélünk. A reformkor városa Pest, a Bach-rendszeré Buda, s íme, a dualizmus megteremti Budapestet, hogy onnan kormányozzon, onnan igazgassa az ország ügyeit, s végül ott dicsőüljön meg, önmaga ezeréves ünneplésére és gyönyörködtetésére kiállítva a vidéket. A Horthy-világ nem alapított semmit: meghódította és uralta a fővárost, majd erőddé tette egy idegen uralom számára. Az új foglalók a német városlakókat kitelepítették, megszüntették a régi vidéket, s fölépítették Sztálinvárost meg sok kicsi mását. Egy új uralom jelképeivel szórták tele az országot, amely látványosan idegen volt ugyan, de alapjában véve mégis ismerős: az országzászlók, turulmadarak, egységfantáziájú hősi emlékművek nem kevésbé idegen világát váltotta le. S bizony, a rendszerváltás sem épített várost. Ma sem futja többre, mint restaurációra, kozmetikai kezelésekre, egy egykori uralom kelléktárának reinstallációjára, amelyet az új rendszer hivatalosságai, polgármesterek és képviselők, kormányzati nadrágos emberek és helyi szervilitások avatnak föl, kínosabbnál kínosabb ceremóniák közepette. Az új rendszerhez való kötelező igazodás jelképeként szinte minden falu és város határában ott van már a rovásírásos helységnévtábla, tökéletes funkciótlanságban, a behódolás süket és értelmetlen gesztusaként, egyetlen okból: nehogy hiánya miatt anyagi hátrány érje a települést. Az uralom, a rendszer, az idegenség lólába folyton kilóg, s minél nemzetibb a körítés, annál viszolyogtatóbb a látvány.
Ez az idegenség okozhatta, hogy a magyar társadalomban megfogalmazott és végbement három nagy modernizációs kísérlet mindegyike elbukott. Mindhárom alaposan végiggondolt, a politikai eszmék és a társadalom tudományának ismeretével fölvértezett, alapjában jó szándéktól vezérelt, érthető és szerethető elképzelés volt, s mindegyiknek ugyanaz volt a célja: hogy végre a hazában honra találjon minden országlakos. A továbbiakban ezt a három kísérletet veszem szemügyre, s mindegyikben megmutatom, hogyan észlelhető az idegenség mély politikai érzése, ami talán a fő oka volt annak, hogy mindegyik zátonyra futott.
Az úriember mítosza
Az első nagy kísérlet természetesen a reformkoré. A modell az angol társadalom, hiszen a magyar elit meg volt róla győződve, hogy bár szinte minden téren masszívan el vagyunk maradva, a politikai keretek lényegében ugyanolyanok, semmi szükség radikális újratervezésre. Annál több a teendő a társadalmi szövettel, azt gyúrni és gyömöszölni kell, kezdve a nyelv csiszolásával, folytatva a kultúrával, az ázsiai erkölcsök lassú levetkezésével, az olvasó, beszélgető, csevegő életmód bevezetésével, a társiasság intézményeinek megteremtésével: kell tehát kaszinó, lóversenypálya, valamint részvénytársaság. S persze közlekedés: a vasút elsősorban nem azért fontos, mert gyors és hatékony, hanem azért, mert idegen embereket ismertet össze egymással. Civilizálódni kell, angol módra, amihez a filozófia, az eszmék már készen állnak a brit morálfilozófusok műveiben. Ezen a pályán lehet fontolva haladni, ügyesen, körültekintően, okosan. A kísérletet általában polgárosodásnak hívták, de a kezdeményezők inkább az úriemberesedésre gondoltak. Az eszmény ugyanis nem a francia citoyen és buorgeois, nem a német Bürger, hanem az angol gentleman.[1] Széchenyiék tudták, hogy a feudális-keleties arisztokráciának leáldozott, de megnyugvással látták, hogy az angol társadalomban az arisztokrácia képes volt nemcsak korlátozni vagy visszafogni a demokratizálódást, az amerikanizálódást, hanem saját erényeit beleoltani a tőke civilizációjába, s így megalkotni azt az osztályt, amely tulajdonosként független és a magánéletben szuverén, ugyanakkor erkölcseit tekintve mintaadó, a közügyeknek elkötelezetten kormányzóképes, s nemzetközileg is sikeres. Stabil és hatalmas társadalmi bázist képzeltek el, amely lefelé nyitott, de sohasem annyira, hogy föloldódjon a demokratikus masszában; fölfelé demokratikus, azaz a koronával szemben, helyesebben vele együtt kormányozza az országot. Vagy a birodalmat.
A kísérlet vége a dzsentrizmus. Természetesen a dzsentrivilágot (világ!) denunciálók egy része mindig is rosszhiszemű volt;[2] a Kádár-rendszerben a Horthy-világot átkozták el ily módon, s ezt a tradíciót folytatta a rendszerváltás utáni liberális ellenzék is. A köznemesi, hétszilvafás, birtokuk vesztett csoportok a valóságban egyáltalán nem „ejtették foglyul” az államot, a magyar közigazgatás viszonylag professzionálisan és hatékonyan működött, a léhaság és felelőtlenség vádja társadalmi méretekben biztosan nem állta meg a helyét.[3] Azt azonban nem lehet tagadni, hogy az úriemberek osztálya vagy elitje nem jött létre;[4] ami pedig létrejött és bebetonozta magát a Tiszák és Wekerlék alatt, az legföljebb a nemzeti és birodalmi romantika eszményeknek nem nevezhető képzelményei és érzeményei által egyesített, a politikát közjogi és függetlenségi fantáziálásba, üres retorikába fullasztó társadalmi és politikai elit volt. Rendszerré változott, vagyis fölvette azt a nomád formát, amely önnön hazájára sem képes másként tekinteni, mint úrságra, megszerezhető és elkártyázható – tehát idegen – birtokra; s ha már elkártyázta, elvesztette a nagyhatalmi játszmákban, akkor borong és kesereg, igazságtalanságot és méltánytalanságot kiált, s öklét rázza az ég felé.
De túlzás volna a felelősséget kizárólag az ő nyakukba varrni. Petőfi Sándor többek között az alábbi sorokkal kívánta meggyőzni választóit: „Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz.”[5] Mi ez? Félreértés? A nép költője ennyire nem ismeri a népet? Vagy nem ismeri az embert? Aligha. Petőfinek ugyanis minden bizonnyal igaza volt, amikor választóinak a szolgalelkűséget rótta föl, legföljebb abban tévedett, hogy ezt kimondani okos és célravezető dolog-e, no meg abban, hogy a „nép” csak úgy térül-fordul, s már meg is tért a polgári világhoz.
Hiszen mit tehet a szolga, akinek lényege az, hogy szolgál? Nem rosszaságból; nem azért, mert megveti magát, mint egy Dosztojevszkij-antihős; nem azért, hogy érdemeket szerezzen, mint a keresztény szerzetes; nem azért, mert annak született, ahogy Nietzsche képzeli; hanem azért, mert nincs más választása. Nem ismert mást, mint az urat, akitől mérhetetlenül távol van, ezért idegen számára; s aki ugyanakkor közelebb van hozzá, mint saját családja, mert egész egzisztenciája tőle függ. Mi mást tehetne, mi mást akarhatna: úrrá szeretne válni, ahogy Saturnus ünnepén a rabszolga is tudott úr lenni. De ez csak parancsolás és élvezés, mint Hegel mondja. A kijózanodás után a szolga még szolgaibb, még szolgább, mint előtte. Idegenség és ismerősség. A függetlenségükre büszke nomádokból lesznek a legjobb pretoriánusok.
A nép mítosza
A második nagy kísérlet a népiséghez kötődik. Itt nem volt egyetlen modellország, inkább a korszellem volt a modell. Összefolyt itt a demokrácia eszméje a nemzeti lényeggel, a faji minőséggel. Megvolt benne az egyszerű, de hatalmas teremtő erővel bíró ember amerikai mítosza, a földművelő-katonáskodó erényesség római kultusza, a francia rebellisétosz, a német őserőeszme, az orosz közösségiség, a skandináv és román kisnemzeti antiimperialista és antiarisztokratikus érzelem egyaránt. Nehezen szálazhatók szét ezek a gyökerek, annyira nemzetközi volt a népi és nemzeti gondolat genezise. S ehhez már komoly tudomány társult: a szociológia egyik fő forrása a modernség kellemetlenségeinek tudatosulása s a panacea keresése. Ezért indul a város vidékre, kutatja a népet, fedezi föl magának a „mélyebb” és „igazabb” valóságot. Közben gondosan ügyel arra, hogy a korábbi rendszer önámításának hibájába ne essen, tehát nem idealizál, hanem analizál, nem eszményít, hanem boncol. S mégis hisz abban, hogy minden zavar, torzulás, fogyatékosság ellenére egyedül a néptől várható megújulás, útmutatás, emelkedés. Az elitnek mintegy meg kell fürdenie a népben, rituálisan megszentelődnie, átitatódnia a zavaros, de bölcs szellemmel. Az úriember halott, a nép él.
Ellentétben a Tisza-világgal, a Horthy-világ nem tudott dönteni az elitek ügyében: az úriemberek világa elmúlt, a népé még nem jött el.[6] Sokan, talán a legjobbak, erősen hitték, tudták, hogy az új világ hajnala már nem várat magára sokáig. 1945-ben ez a nap föl is virradt. S bár hamar elsötétült, az elnyomás pedig mindenkire súlyosan nehezedett, a végén mégis a nép győzött. Mert akár tetszik, akár nem, a kádári kiegyezés szerves része volt, hogy a proletárdiktatúra díszletei között valódi mobilitás menjen végbe. Megszűntek a történelmi elitek, az új elit pedig valóban a népből érkezett, minden ügyetlenségével, bornírtságával, esetlenségével, hozzá nem értésével. Hiszen honnan jöhetett volna? A moszkvai funkcionáriusok kevesen voltak egy modern állam kormányzásához, hitelességgel pedig végképp nem rendelkeztek. Magyarországon fölépült tehát a népi szocializmus, az összes jól ismert kellékével.[7] A régi falu megszűnt, szervezeti egységgé vált; a városok betagozódtak a megyékbe; a megyéket pedig kiosztották hűbérbe. A hatalom láthatatlan volt, de ismerős: szabályok, intézmények, pártatlan eljárásrend, hagyományérlelte konvenciók helyett új, kétértelműséggel terhes szokásrend alakult ki, őszintétlen és idétlen ceremóniák, bürokratikusan egalitárius beszédmód, ingázásra-fusizásra optimalizált viselkedés- és öltözködéskultúra. Kádár stílusa maga volt az új népi stílus. Nem illett túl műveltnek látszani, érdem lett a beszédhiba, erény az igénytelenség. Fő, hogy sok legyen és nagy, bármiből, bármikor. Nem volt ez élhetetlen világ. A fölemelkedés mindenki számára megnyílt, sőt, ehhez sem tanulás, sem vagyon nem kellett, egyedül a párthoz kellett tartozni vagy legalábbis a párturalmat tudomásul venni. Ebből lett a jól ismert rendszer. Sosem volt egyszerűbb alkalmazkodni Magyarországon, s éppen azért, mert a rendszer magát is rendszernek látta.
S így az idegenség megmaradt. A rendszer talán sosem volt annyira idegen, annyira külsődleges, mint amikor a nép és a népi elit kormányzott. S itt sem a rendszer esküdt ellenségeiről, a kevés igazi ellenállóról van szó, akik eszmék és elvek nevében mondtak nemet. Hanem arról az idegenségről, amely a rendszer leghűbb embereiben is megmaradt. Elsősorban magában Kádárban: utolsó beszédének egyik legmegdöbbentőbb vonása, hogy saját mondanivalójától is folyton elhatárolja magát, állandóan küszködik azzal, hogy nem lehet őszinte, hogy vannak kimondhatatlan gondolatai, hogy tudja: a rendszernek vége, mert ami rendszerként kezdődik, annak mindig van vége.[8] S ha a rendszer névadója idegen saját rendszerében, akkor mi sem természetesebb, mint hogy mindenki más is idegen benne. Több ez a kádári idegenség, mint egy idegen uralom leplezése, egy árulás és egy gyilkosság (persze több árulás és több gyilkosság) morálisan elviselhetetlen hordozása, vagyis nem keresztként, hanem condraként való viselése. Hiszen a nép is elárulta önmagát, bűnrészessé vált az idegen uralom fönntartásában, s így a szégyen – amiben mindig van valami külső – rajta is megmaradt. De több ez az idegenség, mint az úriemberi eszményé, amelyből uralmi forma és hatalomgyakorlási technika lett. Mert itt a népből jött embernek és a népből jött elit kudarcának a beismeréséről van szó, egy eszmény bukásáról is.
Lehet hivatkozni az uralkodó ideológia hazugságaira, a tudomány meghamisítására, sokféle külső okra; de – ahogy éppen a kádári világ népi írói látták és érezték a legjobban – itt bizony olyan ürességek tátongtak, olyan szakadékok nyíltak meg, amelyekbe jobb volt bele sem nézni. Persze hogy nem a nép uralkodott, hanem a Párt, de a Pártba a kádereket a nép adta, s a Párt adta lehetőségekkel a nép élt. Hálás volt értük, őszintén szerette is a gazdát, büszke volt rá, lenézte azokat a népeket, amelyeknek rosszabb vagy zsarnokibb gazda jutott. A nép, az istenadta nép oly boldog-e, mint akarom? Az, Felség. Boldog és hálás, mert ehet és gyarapodhat, s nem is vár mást a politikától, csak hogy etesse, itassa, ahogy saját maga is etet és itat, keres és talál, kuporgat és épít. S ez a háztájizás, ez a géemkázás, ez a gyarapodás valahogy mégis az egyszeri szerencse jegyében zajlott, a „szerencsénk van a főnökkel” jegyében, mint Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsában, ahol a brigádvezető dolga, hogy jóban legyen smasszerrel, írnokkal, táborparancsnokkal, megszerezze, amit csak lehet; aki otthont tud csinálni a lágerből. De az otthon – nem hon. Lehet lakályos tartózkodási hely, mert az ember mindenhol képes otthont teremteni; de hiába otthonos egy egész ország, ha kerítés veszi körbe.[9] S mégis, van valahol egy igazi otthon, van egy igazi normalitás, egy olyan élet, amely az egész valóságot zárójelbe teszi.
A Kádár-rendszer, amelyben, ha nem is demokratikusan, de azért a nép volt az úr, soha annyira ezeréves történelmében, mint ekkor, hiszen soha így még nem szolgálták ki, idegen maradt minden eresztékében. Mindenki tudta, hogy Magyarország nem erre van, nem erre kéne lennie; hogy Nyugaton az élet nemcsak jobb és dúsabb, hanem valahogy igazibb is, ahol olyan dolgok vannak – közügyek, politika, szabadság, nyílt verseny meg a vele járó izgalmak –, amelyek nekünk is járnának, sőt talán nekünk is megvoltak valamikor. A hatvanas-hetvenes évek egészen heveny Horthy-kor utáni nosztalgiájában az egykori dzsentrizmus magasabb létformának tűnt, mint a káderarisztokrácia legfelsőbb foka. Kit hozhatott lázba az aligai pártüdülő, mondjuk a lillafüredi Palotaszállóban? Lehet, hogy a krumplileves és a grenadírmars jó plebejus ételek, de azért Szindbád még egy óbudai kisvendéglőben is fácánt evett, francia mustárral. Elvágyódtunk a rántott hús mellől egy olyan világba, amely akkor éppoly idegen volt és éppoly szervetlen. De nem ez az elvágyódás maga a lényeg?
A polgárság mítosza
S eljutunk a rendszerváltáshoz. Kevesen dolgoztak érte, még kevesebben alakíthatták. De mit is lehet remélni valamitől, amit még az alapítói is rendszerváltásnak neveztek el? Pedig ugyanúgy reformkor előzte meg, mint 1848-at, 1945-öt, tele energiával, jóakarattal. Majdnem vitán fölül állt a helyes modell. Ez a nyugati, bejáratott – ha tetszik, liberális – demokrácia volt: rendes törvényhozással, parlamentnek felelős kormánnyal, független bírói hatalommal, pártok fölötti közmédiával, cizellált választási rendszerrel; különleges ékkövekként alkotmánybírósággal, sosem látott mértékű önkormányzati és egyetemi-akadémiai autonómiával, a sajtó- és a gyülekezési szabadság, a magántulajdon és a vállalkozás szabadságának páratlan garanciáival. Csodájára járt a fél Nyugat. Megvolt hozzá az új elit, elfogadható fölkészültséggel, mögötte készséges államapparátussal s kivételes nemzetközi tekintéllyel.
Persze nem volt minden szép és jó. Ha nem is volt forradalom, belső kataklizma, erőszak, külső hódítás, volt viszont gazdasági válság, tömeges munkahelyvesztés, kényszervállalkozás, kényszernyugdíj, elszegényedés, leszakadás, infláció, láthatóvá váló bűnözés, olajmaffia, privatizációs visszaélés. De ez nem volt szokatlan starthelyzet. A Bach-korszak minden rondasága ellenére építés is volt, a modernizáció folytatása, az első magyar társadalmi kísérlet kohója. A Horthy-rendszer is úrrá lett a trianoni válságon, s bár új modellel nem próbálkozott, de szellemi, kulturális téren az ország talán valaha volt legtermékenyebb korszakának és rendszerének bizonyult, s gazdasági eredményei sem voltak rosszak. A népi demokrácia egy lerombolt ország számára volt képes vonzó jövőképet mutatni, mint ahogy ’56 sokkja után is építés kezdődött, ha nem is rögtön. A traumák nem mindig veszik el az életkedvet, egy válság gyakran inspirál, ahogy ezt számos posztkommunista ország példája jól mutatja. A balti államok vagy Lengyelország sokkal rosszabb bőrben voltak, mint Magyarország, történetük mégsem a lemaradás vagy a stagnálás – épp ellenkezőleg. Egyszóval nem jelenthetjük ki, hogy a rendszerváltást a gazdasági és társadalmi válság tette volna kudarccá, erre még saját történelmünk sem predesztinált minket.
Sőt, s itt ez a fő állítás: a kilencvenes évek minden nehézsége, a tárgyalásos, helyesebben a kialkudott politikai rendszer minden gyökértelensége és alamuszisága ellenére mintha megfogalmazódott volna egy mélyebb igény egy mélyebb fölismerés alapján, amely egy új, polgári Magyarországot képzelt el. A hazában végre hont találni: ha az úriemberség kohója már ki is aludt, ha a népi kormányzás szét is rohadt, ha mindkettő mítosz és legenda, a polgár világa talán még fölépíthető.
A polgáreszmény volt a harmadik, egyúttal az utolsó nagy kísérlet arra, hogy a hazában hont teremtsünk. Olyan politikai társadalmat, amelynek öntudatos és erényes társadalmi alapja van. Mert a polgár eszménye, bármennyit csűrjük és csavarjuk, s bármennyire is összetett, jelentésgazdag, végső soron az önállóság vagy magabiztos öntudat, a lelkiismeretesség és a felelősségvállalás hármasával jól megragadható. Ma már kevésbé fontos, hogy különbséget tegyünk Bildungsbürger, citoyen, bourgeois, vállalkozó, értelmiség és hasonlók között, éppen azért, mert a polgárság demokratikus, integratív eszménnyé tudott válni. Önállóság és magabiztosság a gondolkodásban, az életvitelben, a vélemény képviseletében és a másik vélemény tűrésében, tiszteletében és az iránta való kíváncsiságban; lelkiismeretesség az erkölcsi magatartásban; s felelősségvállalás a szűkebb és a tágabb társas szférában és közösségben. Van ebben egalitárius és republikánus (franciás) vonás éppúgy, mint inegalitárius és arisztokratikus (angol/német) mozzanat: Magyarországon a nagy és fontos baloldali és népi hagyomány miatt vélhetően az előbbinek kellett és lehetett volna dominálnia, de nem kizárva a másikat.
Közép-Európában, benne Magyarországon volt politikai vonzereje egy ilyen eszménynek (ahogy Lengyelországban, Szlovákiában, Csehországban is: ezekben talán még mindig van), mint ahogy számos nyugati országban, legközelebb Ausztriában ez nem csupán eszmény, hanem országvalóság. Számunkra elérendő társadalmi és politikai cél volt. A demokrácia nálunk még archaikusabb társadalmi rétegeket, kasztokat, csoportokat mozgatott meg, amelyek valamilyen mértékben még vágytak, akartak összetartozni. A gazdaság és a vele kapcsolatos viszonyok még megkívánták az építés, az újjáépítés, az alapítás, a semmiből kezdés alkotó-teremtő munkáját. A szórakozás, a fogyasztás talán még várhatott. Mindent összevetve tehát legalábbis remélni lehetett, hogy néhány évtized, talán csak kettő, amennyi még adatik, végre-valahára kicsiszol vagy inkább összecsiszol egy új, a honalapításhoz és a kormányzáshoz egyaránt szükséges polgárságot.
Bár a történelmi idő még kevés a végérvényes ítélet kimondásához, nehéz elképzelni, hogy az utókor ne kudarcként értékelje ezt kísérletet. Nem csak azért, mert a polgári jelző kikopott, elkopott, avíttá vált, hiszen ez csak tünet. S persze Nyugaton is kopik, de még nem tűnt el. A pillérek még állnak. De a demokrácia, kiváltképpen a képviseleti demokrácia gépezete mindenütt a polgári ideál ellen dolgozik. Márpedig a magyar demokrácia gépezetként mindig is olajozottan működött, szinte ijesztő pontossággal és megbízhatósággal. Nagyon precízen be lehet lőni a választói preferenciákat, s azokat kiszolgálni, cirkusszal és kenyérrel. Művészi tökélyre fejlesztették a politikatudományban leírt eszközök alkalmazását. De éppen ezek mutatják meg, hogy a demokrácia nem egyszerűen a nép uralmát jelenti (a tankönyvi fordítást kissé korrigálni kell), hanem a nép nyers, többségi, számszerű erejét. A demokráciának nincs szüksége polgárra, hanem szavazóra; polgárra az országnak, a honnak volna szüksége.
A politikai rendszer és benne a demokrácia idegensége paradox módon a sikerének a titka is. A társadalomban az így felfogott, technokrata demokráciával nem azonosul a mértékadó többség, de a nem azonosulás nem ellenállás. Éppen ezért a demokrácia masinériája akadálytalanul működhetett, és működik most is. De ahogy Kádár érezhette, hogy rendszere minden személyes népszerűsége ellenére rövid életű lesz, úgy a mai rendszer urai is érezhetik, hogy minden erejük bármikor semmivé válhat, mivel hatalmuk demokratikus gyökerei a semmibe nyúlnak.
S bár a polgári élet- és politikai eszmény a középosztályhoz való tartozással, a vagyoni, jövedelmi, fogyasztói pozíciókkal sem azonos, azt sem mondhatjuk, hogy Magyarországon sikerült volna valamilyen társadalmi presztízst biztosítani a vagyon birtokosainak. A vagyonnak persze mindig van társadalmi szerepe. Nomád-idegen társadalmakban ez a szerep nem más, mint a birtokos személyes dicsőségének a szolgálata. Itt is szerepet játszanak a nyugati minták változásai, hiszen ahogy a demokrácia a politikában, úgy a jóléti állam az életviszonyokban is masszívan alámossa a polgári alapzatot, míg a technikai fejlődés nyomán az élet jelentős területein a szórakozás, nem pedig az alkotó tevékenység válik dominánssá. S persze másutt is van a puszta vagyonosság, a dúskálás és a társadalmi presztízs, majd annak nyomán a politikai tőke azonosításának hagyománya, például Amerikában; de ott ennek vannak ellenpéldái, ellensúlyai is. Ilyen a civil szférában való szerepvállalás, például a tudomány támogatása, valamint az államtól hangsúlyozottan független sikeresség alátámasztása. A magyar polgárosodás kudarca ezen a téren abban látszik, hogy a vagyonhoz a személyes dicsőség mellett semmi más társadalmi hasznosság és mondanivaló nem társul.
Már említettem, hogy a városok, települések fejlődése is az idegenség fogságában maradt. A paradoxon jól kitapintható. Az ország építése lényegében új honfoglalás. Ez jól hangzik, mégis fájdalmas: a honfoglaló ugyanis mindig megszálló. Ami volt, azt elveszi, majd hűbérként esetleg visszaadja, mint a trafikot, a patikát, a polgármesteri széket; de bármikor ismét elveheti. Létesít és épít, miért ne tenné, de vagy magának teszi, vagy ajándékként adja, amiért elsősorban is hálásnak kell lenni. Aki kap, az hálás, s legyen is az – ám ezzel a különbség és az idegenség nyer újabb dimenziót. Ráadásul az, amit kap, jelentős részben restauráció, egy régi, ezáltal is idegen világ újjáépítése, amely már nem mond semmit az új generációknak. Kötelező liturgia a köztéri szobor körül: ennyi. A hungarikum-projektum is ugyanettől a paradoxontól szenved: a gesztus lényege a gyűjtés és közszemlére tevés, az öncsodálat érzésének táplálása, minden valódi alkotói és értékteremtői viszony szándéktalan kizárásával.
Az uralmi viszonyok a polgári kísérlet bukásával, az idegenség mély érzésének következtében szemmel láthatóan egyre nyersebb és markánsabb rendszerjelleget öltenek. A politikai retorikában a háború dominál, ami eleve összeegyeztethetetlen az építéssel, az alkotással, de még a közösséggel is. A háborúban természetesen igen erős kötelékek létesülnek a harcolók között. De a nomád, harcra trenírozott és kondicionált seregek nem alkotnak társadalmat, nem alapítanak és nem alkotnak semmit. Társas létük ceremóniákban, az ősök kultuszában, közös kóborlásban, a vezér iránti odaadó hűségben fejeződik ki. Letelepülhetnek, lakhatnak együtt, akár századokon át, anélkül azonban, hogy civilizációt építenének, intézményeket alakítanának ki, szállásból, földből, birtokból hont hoznának létre. Van ebben érték és van benne szépség, de van benne fájdalom, van benne hiány, van benne szenvedés is.
Ezért történt ez a három nagy kísérlet. Valódi igény, valódi honkeresés, valódi vágy volt mögöttük, mégis megbuktak. Ami megmaradt, az ma már alig több, mint érthetetlen parancs, a vezér akarata, aki a miénk, akit születése óta ismerünk, s aki mégis idegen marad, mert parancsol; ő maga sem tudja, miért, de parancsolnia muszáj, mert ez várják tőle, mert csak ezt ismeri: itt élned, halnod kell. S marad a kellés, a kényszer, amiből sosem lesz ország, sosem lesz hon.
[1] Bodrogi Ferenc Máté, Széchenyi István és a gentlemanek nyelve, Irodalomtörténet, 2011/2., 150–176.
[2] Szőcs Máté, Párhuzamos történetek. A dzsentrik a szép- és a szakirodalomban, Múltunk, 2011/2., 20–33.
[3] Gyáni Gábor, Kövér György, Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig, Osiris, Budapest,1998. Lásd különösen: 122–125.
[4] Ezt állapítja meg Concha Győző is, bár ő még reménykedik: A gentry = Uő, A konzervatív és a liberális elv, Attraktor, Gödöllő–Máriabesnyő, 2005, 111–155.
[5] A szabadszállási választás dokumentumaiból (részletek, 1848), http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/valaszta.htm.
[6] Ezt a köztes állapotot tölti ki a nagy középosztályvita (bár ennek szintén megvannak a maga előzményei), amelynek tétje talán kevésbé az uralom gyakorlata, de annál inkább az a fölismerés, hogy nem lehet kormányozni társadalmi alapzat nélkül, ami politikailag azt jelenti, hogy a kormányzatnak is hont kell találnia a hazában. Lásd Kövér György, A magyar középosztály-teremtés programjai és kudarcai. Fogalomtörténeti áttekintés a reformkor végétől a nagy válság kezdetéig = Zsombékok. Középosztályok és iskoláztatás Magyarországon, szerk. Uő, Századvég, Budapest, 2006, 77–160. További irodalom: Gyáni Gábor, Polgárság és középosztály a diskurzusok tükrében, Századvég, 1997. tél, 30–45; Tóth Zoltán, A magyar középosztály megteremtése, Századvég, 1997. tél, 46–72.
[7] Ennek a kísérletnek a legnagyobb teoretikusa Bibó István. Egyetlen írását sem emelem ki, csak utalok arra, hogy Bibónak megvolt az egyetemes érvényű történelemfelfogása, magyarázata a magyar (és kelet-európai) zsákutcákra, megvolt a népi elkötelezettsége, hitt a népi elit lehetőségében, voltak közpolitikai elképzelései (városmegye-rendszer); s minden erkölcsi és politikai kritika mellett, amelynek hitelét 1956 és a börtön adta, alapjában véve nem tudta volna magát rávenni sem a nyugati kapitalista, sem a keleti szovjet „modell” követésére, megmaradt radikális-népi demokratának.
[8] Kornis Mihály, Kádár (magyar dráma), Beszélő, 1996/3., http://beszelo.c3.hu/cikkek/kadar-magyar-drama.
[9] Vélhetően sokaknak eszébe jut Örkény egypercese, Az otthon. Mivel tényleg rövid, az egészet idézem: „A kislány még csak négyéves volt, emlékei bizonyára összemosódtak, s az anyja, hogy tudatosítsa benne a küszöbön álló változást, odavitte a szögesdrót kerítéshez, és messziről megmutatta neki a szerelvényt. – Nem is örülsz? Ez a vonat visz haza. – És akkor mi lesz? – Akkor otthon leszünk. – Mi az, hogy otthon? – kérdezte a gyerek. – Ahol azelőtt laktunk. – És ott mi van? – Emlékszel még a mackódra? Talán a babáid is megvannak még. – Anyu – kérdezte a gyerek. – Otthon is vannak őrök? – Ott nincsenek. – Akkor – kérdezte a kislány – onnan meg lehet majd szökni?”
Balázs Zoltán
