A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás nem lehetőség, hanem kötelesség. Különösen igaz ez Magyarország esetében, hiszen hazánk a Kárpát-medence közepén, az egyik legsérülékenyebb területen fekszik Európában, ezáltal a megváltozó klimatikus körülményekhez való alkalmazkodás a tágabb értelemben vett fenntarthatóság egyik alappillére kell legyen nemcsak a retorika, hanem a cselekvés szintjén is. Szinte pontosan egy évvel ezelőtt adta ki az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete (IPCC) az azóta már elhíresült „1,5 °C-os” jelentését,[1] amely felhívja a figyelmet az akár csekélyebb mértékű klímaváltozás okozta összetett problémákra és kihívásokra. Sajnálatos módon a – túlságosan felülértékelt – párizsi megállapodás vállalásaival a közelében sem járunk e változási ütem elérésének, amely Magyarországot eddig soha nem látott és tapasztalt változásokkal állítja szembe. Az éghajlatváltozással kapcsolatos tennivalók és lehetőségek alapvetően három fő beavatkozási csoport köré rendelhetők: az első az ún. mitigáció, ami az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését és a légkörben lévő gázok koncentrációjának csökkentését jelenti; másodikként ezzel szoros kapcsolatban áll az adaptáció, vagyis a megváltozó körülményekhez történő alkalmazkodás; harmadik pillérként pedig a horizontális értelemben vett szemléletformálási beavatkozások jelennek meg. Jelen írás keretein belül az alkalmazkodási lehetőségek, a hazai veszélyek és kockázatok rövid összefoglalására törekszem.
Éghajlati hatások és sérülékenység
A hazai viszonyok szemléltetése érdekében egy, a kutatói közösség által az utóbbi évtizedben felkapott és széles körben használt módszertant, az ún. éghajlati sérülékenység fogalmát fogom körüljárni, és közérthető módon bemutatom azokat az előre akár ijesztőnek – vagy éppen ellenkezőleg: érdektelennek – tűnő statisztikai adatokat, amelyek így rendszerbe szervezve megadják a keretet a későbbi beavatkozásokhoz. Az éghajlati sérülékenység akár értelmezhető az alkalmazkodási képesség inverzeként is, azonban pár egyéb tényező árnyalja ezt a képet. Elsőként említendő az ún. kitettség, amely tömören megfogalmazva a helyi klimatikus viszonyok megváltozását jelenti: ide kell érteni a hőmérséklet megváltozását, a csapadékviszonyok átrendeződését vagy akár az extrém időjárási jelenségek kérdéskörét. Mivel a klímaváltozás által indukált hatások pongyola és leegyszerűsítő „fordítása” a globális felmelegedés, ezért az értékelést a hazai hőmérsékleti viszonyok megváltozásának bemutatásával kezdjük.
A rendelkezésre álló historikus adatsorok, valamint a kidolgozott regionális klímamodellek előrejelzései szerint a Kárpát-medencében tapasztalt, valamint a következő évtizedekben várható felmelegedési ütem meghaladja a globális átlagot.[2] A 20. században Magyarországon az átlaghőmérséklet 1,15 °C-kal növekedett, ami – összehasonlítva a globális változás 0,9 °C-ra becsült értékével – első látásra talán nem tűnik kétségbeejtő értéknek. Érdemes azonban megemlíteni a klimatikus változással párhuzamban néhány társadalmi-gazdasági tendenciát. Az ország lakossága egyre inkább az urbánus életet választotta, amely az ún. városi hőszigeteffektus okán halmozódó, közvetett negatív éghajlati hatást jelent. E tendencia mellett szólni kell a társadalom elöregedő jellegéről, amely az előbb említett negatív hatást tovább erősíti a hőhullámokkal szemben legsérülékenyebb rétegek növekvő száma és aránya okán. És ha már hőhullámok: a 20. század eleje és 2017 között 16 nappal nőtt a nyári napok száma (amikor a napi maximum hőmérséklet meghaladja a 25 °C-ot) és hét nappal a hőhullámos napok száma (amikor a napi középhőmérséklet lépi túl a 25 °C-ot). Az itt szereplő értékekkel kapcsolatban három apró észrevétel, amely tovább árnyalja a képet: (1) kiemelendő, hogy nem abszolút értékekről beszélünk, ezek csak a növekmények az adott időszakon belül; a változások területi eloszlása nem egyenletes, vagyis az ország középső és dél-alföldi területein akár a két hetet is meghaladó növekedési tendenciák figyelhetők meg; (3) a hőmérséklet-emelkedési trendek a nyolcvanas évektől kezdve igazán meredekké válnak, különösen a keleti és az északkeleti országrészekben, ahol a változás mértéke elérte az 1,8 °C-ot.
Hogy a bizonytalan jövőről is essék néhány szó: a globális tendenciákkal összefüggésben Magyarországon is minden vitán felül áll az átlaghőmérséklet növekedésének tendenciája, mégpedig szignifikáns módon, minden évszakra kiterjedően. A szignifikáns jelző itt különösen fontos, mivel a klímaszkeptikusok által gyakran emlegetett természetes változékonyságot meghaladó változást jelöl. A kulcsszó ebben az esetben a bizonytalanság, amely érvényes az összes, a klímamodellek végeredményét hasznosító szakpolitikai beavatkozás esetén is, jelentős konfliktust szülve a konzervatív, megfigyelésen és evidenciákon alapuló döntéshozatali rendszer, valamint az éghajlatváltozás dinamikus jellege között. Vitathatatlan, hogy ahány modell, annyiféle eredmény, azonban egy nagyon fontos tanulságot ne feledjünk: a társadalom és az általa kreált gazdasági rendszerek sérülékenysége szempontjából a néhány tized fokos eltérések a klímamodellek előrejelzései és a bekövetkező, tényszerű változások között nem jelentik az előbbiek érvénytelenítését. A 21. század végére a legpesszimistább forgatókönyvek szerint a nyári átlaghőmérséklet akár 5 °C-kal is magasabb lehet az ipari forradalom előtti szinthez képest, míg a tavaszi és őszi melegedés is 3-4 °C körül alakul, nem beszélve a 4 °C körüli téli felmelegedésről.[3] Hangsúlyozom, ezek a legrosszabb forgatókönyvek, és így, önmagukban csak száraz adatok a legtöbb olvasó számára. Ha mindezt a változást lefordítjuk az extrém napok nyelvére, akkor azt kapjuk, hogy a távolabbi jövőre nézve a hőhullámos napok száma akár 14-20 nappal is nőhet. Az abszolút érték ezen mutató esetében akár 30-40 nap is lehet egy évben, vagyis legalább egy hónapnyi időtartamban a napi középhőmérséklet nem süllyed 25 °C alá, ami az éjszakai meleg periódusok okán lesz igazán veszélyes a sérülékeny társadalmi rétegek számára.
A csapadékmennyiséggel kapcsolatos anomáliák ugyancsak a kitettség témakörébe tartoznak, habár ezek térben és időben igen változékony képet mutatnak, vagyis szinte lehetetlen olyan egyértelmű trendeket kimutatni, mint a hőmérsékleti eltérésekkel kapcsolatban. Általános trendként felvázolható, hogy térségünk a mediterrán területekhez hasonlóan – de attól eltérő ütemben – csökkenő csapadékmennyiséggel néz szembe, bár ez a változás az utóbbi évtizedekben négy százalékos eltérést jelentett, ami szignifikánsnak nem mondható. A teljes mennyiség helyett érdemes azonban az évszakos eloszlás felé fordulni. A tavaszi és őszi mennyiség változása nem jelentős, ugyanakkor a téli csapadéknövekmény és a nyári csökkenés a hatvanas évektől kezdve szembeötlő, és a jövőben is hasonló irány prognosztizálható.[4] Az évszakos eloszlás megváltozása mellett a napi csapadékintenzitás mértéke adhat okot az aggodalomra: a nyári csapadékosság nagyobb lett, vagyis a földre hulló csapadék rövidebb ideig tartó záporok és zivatarok formájában ölt testet, ezzel is növelve a villámárvíz-kockázatot.
A hőmérsékleti és a csapadékmennyiséggel kapcsolatos anomáliák együttes értékelése már jó alapot jelent a második sérülékenységi kategória, az ún. érzékenység hazai specifikumainak értékeléséhez. Érzékenység alatt a hatásviselő rendszerek klímaváltozással kapcsolatos „viselkedését” értjük. Érzékletes példa erre hatásviselő rendszerként a mezőgazdasági szektor, míg a megváltozott klimatikus viszonyra adott válasz ebben az esetben az aszályérzékenységet jelenti. Mivel jelen írás keretein belül nincs mód az összes ágazat érzékenységének bemutatására, ezért itt csak egy redukált tartalmú felsorolás következik az általam leginkább problematikusnak tartott területekről.
Ha az érzékenység fogalmát a mezőgazdaság révén mutattam be, akkor álljon itt egy tanulságos megállapítás a hatályos második Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégiából, amely szerint hazánkban a mezőgazdaság számára az aszályhajlam és annak intenzív erősödése jelenti a legnagyobb kihívást a következő évtizedekben. Szintén a természetes rendszerekkel kapcsolatos tény, hogy mivel Magyarország a mérsékelt övi lombos erdők és az erdősztyepp biom határán helyezkedik el, az élőhelyek túlnyomó többsége kifejezetten érzékeny az éghajlati övek elmozdulására, az uralkodó klimatikus viszonyok megváltozására. Mindez a számok nyelvére fordítva azt jelenti, hogy a hazai élőhelyek nyolcvan százaléka legalább egy közvetlen vagy közvetett visszacsatolás útján érzékeny a klímaváltozás negatív hatásaira.[5]
Az ökoszisztéma és a társadalom határán egyensúlyozva említést kell tenni a Magyarországon is egyre nagyobb – akár gazdasági – gondot okozó allergén növények terjedésének időbeli és térbeli módosulásáról, aminek következtében eddig soha nem látott invazív fajok és allergén növények megjelenésére kell számítani. A változó éghajlat többek között a parlagfű pollenszámának növekedését is magával hozhatja, márpedig a magyar lakosság körében eleve rekordszámban megjelenő allergiás tünetek tovább emelkednek az allergiás lakosság arányának növekedésével együtt.[6] A közegészségügyi következményeknél maradva ki kell térni az olyan, hazánkban eddig még nem tapasztalt fertőzések megjelenésére, mint a dengue-láz, a Rift-völgyi láz vagy a malária, amely már jelenleg is több helyen felütötte a fejét Európában. Az itt felsorolt fertőzések esetében nem elsősorban a kezelés nehézsége vagy megoldatlansága jelenti a fő veszélyforrást, hanem azok felismerésének nehézsége. A hazai háziorvosok ugyanis nyilvánvalóan nem úgy „szocializálódtak”, hogy ilyen, jellemzően meleg égövi fertőzésekre gondoljanak bizonyos elsődleges tünetek megjelenésekor, e fertőzések nem kellő időben történő felismerése és gyógyítása pedig hatalmas kihívás elé állíthatja a közegészségügyi szerveket a jövőben.
Az utolsó, a hőmérséklet-emelkedéssel összefüggő érzékenységi mutató, amely a hatásviselő rendszer – jelen esetben a társadalom egésze – időjárásfüggő reakcióját szemlélteti, a hőhullámokkal összefüggő többlethalálozás értéke. Az elkészült elemzések szerint a hőhullámos napokon körülbelül ötven esetszámmal nőtt a napi halálozás, ami az ilyen extrém forró napok számával felszorozva évi közel nyolcszáz esetszámot jelent napjainkban. A regionális klímamodellek eredményeit felhasználva ez az érték a 2021– 2050 közötti időszakban több mint 2,5-szeresére, míg a század végére közel 7,5-szeresére fog nőni. Az arányszámok mögé tekintve tehát több mint kétezer többlethalálozást lehet a hőhullámok számára írni a 21. század közepére, míg a további felmelegedés – párban az elöregedő társadalommal – közel hatezerre növeli a többlethalálozások számát a század végére.[7] Nem összesen, hanem minden egyes évben, külön-külön.
Az alkalmazkodási képesség növelése
A klímaváltozással szembeni sérülékenységet növelő kitettségi és érzékenységi mutatók rövid összefoglalása után eljött az idő az alkalmazkodási képességet vagy éppen annak hiányát bemutató néhány megállapítás megtételére. Ebben nagy segítséget nyújtanak számunkra a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat (MBFSZ) által üzemeltetett Nemzeti Alkalmazkodási Térinformatikai Rendszer (NATéR) adatai és térképei. A NATéR rendszerében különböző alapadatokból képeztek származtatott mutatókat, illetve készítenek elemzéseket és tanulmányokat, amelyek egy, az éghajlatváltozás hazai kockázatait bemutató, szabad hozzáférésű platform alapját adják. A széles körben elérhető adatok alapján kirajzolódnak azok a területek, amelyek esetében a klímaváltozáshoz való alkalmazkodóképesség növelése elengedhetetlen feltétele a hosszú távon is fenntartható jövőnek.
Magyarország lakosságának egynegyede a hőhullámokkal szemben kiemelten vagy fokozottan sérülékeny területen él. Az ország területének mintegy 50 százalékán olyan szántóföldi növénytermesztés zajlik, amely szintén a sérülékeny kategóriába tartozik. A hőhullámokkal és aszályokkal szembeni „házi” védekezés során az évente bejelentett 4-500 új kút helyett a valóságban ennek tízszeresét fúrja ki a lakosság, ami katasztrofális erőforrás-gazdálkodási gyakorlatnak minősül. Habár a rendszeresen öntözött mezőgazdasági területek nagysága jelentősen csökkent, a vízgazdálkodás műszaki elemeinek állapotára néhol a „siralmas” jelző a legenyhébb kifejezés. S végül az erőteljes infrastruktúraépítés és a beépített területek térnyerése okán a lehulló csapadék nagy arányban csak az elfolyást növeli. A korántsem teljes felsorolásból is látható, hogy a klímaadaptáció, sőt tágabb értelemben a klímaváltozás teljes kérdésköre elsősorban erőforrásgazdálkodási kihívásként értelmezendő. A 2013-ban kiadott Nemzeti Fenntartható Fejlődési Keretstratégia[8] által lehatárolt négy alapvető erőforrás, vagyis az emberi, a társadalmi, a természeti és a gazdasági erőforrások mind megjelentek az iménti, rendkívül leegyszerűsített listában, de a sort több oldalon keresztül lehetne folytatni.
Az alkalmazkodás szempontjából a legnagyobb kihívást a változások üteme és mértéke jelenti. A gyors változásokhoz társadalmi és gazdasági rendszereink nem képesek kellő ütemben alkalmazkodni, így végső soron azok stabilitása kerül veszélybe. A megoldás tehát a cselekvés, aminek első pillére a kihívások azonosítása és az azokra adható válaszok, vagyis a beavatkozási lehetőségek körvonalazása – kevésbé körmönfont megfogalmazással élve a stratégiaalkotás. Erre az útra nemzeti szinten már jó ideje rálépett hazánk, hiszen tavaly már a második Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégiát fogadta el az Országgyűlés,[9] melyben külön stratégiaként jelenik meg a klímaadaptáció kérdésköre. A dokumentumban megfogalmazott célok, az alkalmazott módszertan, a bemutatott adatok és megoldások mind-mind relevánsak, koherensek és jól átgondoltak. A sérülékenység-elemzések gyakorlati életbe történő integrálása, a tudományos eredmények beavatkozássá transzformálásának megoldásai, nyugodtan kijelenthetjük, nemzetközi szinten is megállják a helyüket. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük a stratégia születésének és törvénybe iktatásának hányattatott sorsát. Nem hallgathatjuk el ugyanis, hogy a végső, elfogadott dokumentumtól némileg – de nem szignifikáns módon eltérő – legelső változat már 2013-ban megjárta az illetékes minisztériumot, és az Országgyűlés elé került. Mégis eltelt öt év, vagyis a stratégia kisgyermekként már az általános iskola küszöbén állna, mire a dokumentumot végül elfogadták. Ha visszagondolunk a hat évvel ezelőtti európai folyamatokra, és melléjük tesszük az országos stratégia akkori változatát, nyugodtan mondhatjuk, hogy Magyarország a munka minőségét tekintve az élen járt volna. Félreértés ne essék, ahogy korábban is jeleztem, az elfogadott változat továbbra is kitűnő munka, melyben a hazai szakértők színe-java vett részt, azonban az évekig tartó huzavona nélkül valamivel jobb szájízzel lehetne gondolni a stratégiaalkotási folyamatra.
Ha egy közigazgatási szinttel lejjebb lépünk, újabb sikeresnek mondható példát látunk: minden egyes megyénk és a főváros is rendelkezik klímastratégiával, amelyek finanszírozása a Környezeti és Energiahatékonysági Operatív Programon keresztül valósult meg. A módszertani hátteret ebben az esetben a Klímabarát Települések Szövetségének megbízásából az MBFSZ jogelődjén belül működő Nemzeti Alkalmazkodási Központ biztosította.[10] Az így elkészült megyei anyagoknak azonban nem mindegyike üti meg a megfelelőségi mércét. Döntően azokban az esetekben találunk problémákat, ahol eltértek a rendelkezésre álló, egyébként szintén kiváló módszertani útmutatótól vagy akár teljesen figyelmen kívül hagyták azt. Összességében mégis kijelenthetjük, hogy bárcsak a megyei klímastratégiák kisebb részének kijavítása és módszertani rendbe tétele lenne a hazai klímaadaptációs kihívások terén a legfontosabb feladat.
A járási szint jelenleg hiányzik a stratégiák sorából, holott jelentős potenciált rejthet ez a terület, különösen akkor, ha még egy szinttel lejjebb lépünk, az önkormányzatok felé. Itt a rendelkezésre álló stratégiákat tekintve azok kidolgozottsága, módszertani alapjai, műfaja és területi szórása alapján is óriási heterogenitással, hovatovább széttartással állunk szemben. Műfaji szempontból jelenleg három különböző dokumentumtípus jelenik meg: az első a települési klímastratégia, a második az EU-s háttérrel rendelkező Polgármesterek Szövetsége által életre hívott, csak a mitigációra fókuszáló Fenntartható Energia Akciótervek (SEAP), a harmadik pedig a SEAP-ok alkalmazkodási munkarésszel kibővített változata, a SECAP. A területi eloszlás egyenlőtlenségére példa a borsodi települések átlagon felüli aktivitása, amely döntő részben a regionális fejlesztési ügynökség elkötelezettségét és küldetéstudatát, valamint a források megfelelő allokálását dicséri. Jellemző a hazai önkormányzatok aktivitására, hogy míg az említett régióból – és az ország egyéb területeiről is – akár pár száz fős kistelepülések is rendelkeznek SECAP-pal vagy éppen klímastratégiával, addig nem egy olyan megyei jogú városunk van, amely bár gazdasági prosperitását tekintve az élen jár, mégsem tud ilyen jellegű dokumentumot felmutatni. A kidolgozottság és a módszertan területén viszont már hatalmas eltérések jelentkeznek az önkormányzatok rendelkezésére álló anyagok között: találkozhatunk alig húsz-harminc oldalas, csak sűrű idézőjelek között említhető stratégiával, valamint a tudományos elemzések szintjén is versenyképes dokumentummal egyaránt.
A SECAP-ok által kifejtett pozitív hatás átfogó értékelése több okból is nehézkes. Egyfelől az említett – és dicsért – nemzeti stratégiának csak keretező szerepe van, másfelől az elfogadása óta eltelt alig egy évet értékelni nem lehetséges. Ugyanezen időtávban léteznek a megyei stratégiák, melyek ugyan gyakran utalnak a helyi védendő értékekre és sokkal emberközelibbek a közigazgatási lépték miatt, azonban ezek az anyagok véleményem szerint inkább a települési szint motivációjának emeléseként értelmezhetők. Természetesen meg kell említeni, hogy a megyei stratégiák kijelölnek olyan beavatkozásokat, amelyek végrehajtását illetően a megyei önkormányzatok vagy egyéb megyei állam- és közigazgatási szervek a felelősek, mégis a helyi eredmények nyelvére lefordítva a potenciális hatás nehezebben azonosítható. Ezen a szinten az önkormányzatok szerepe és, ami talán ennél is fontosabb, elkötelezettsége a döntő. Ahogy fentebb is említettem, a legnagyobb heterogenitás éppen itt, a helyi szinten tapasztalható, ami az eddig elért eredmények értékelésére is kihat.
Általánosságban elmondható, hogy a helyi klímastratégiák, illetve SECAP-ok klímaadaptációs célkitűzéseinek teljesülését vizsgáló elemzéseknek még nem jött el az idejük, aminek két oka van. Egyrészt az önkormányzatok jellemzően nem az alkalmazkodási, hanem az üvegházgáz-kibocsátást csökkentő beavatkozásokra fókuszálnak azok jól látható és mérhető eredményei miatt (épületenergetikai felújítások, közlekedési célú beavatkozások stb.). Másrészt az adaptációs célú beruházások eredményének és a negatív hatások mérséklésének egzakt mérhetősége az időtáv és a rendelkezésre álló statisztikai adatok fényében igencsak nehézkes. A második megjegyzést egy kicsit jobban kibontva: a klímaadaptációs beavatkozások sikere gyakran nem mérhető a szokványos mérőszámokkal, szemben például az üvegházhatású gázok kibocsátásának mérséklésével egy átfogó épületenergetikai felújítási projekt esetén. Az újonnan kialakított zöldterületek hőszigethatást csökkentő és hőkomfortot növelő potenciáljának értékelése csak nagyon részletes és bonyolult módszertanok alapján lehetséges, amire nem minden önkormányzatnak van lehetősége. Ugyanez igaz a csapadékvíz-elvezető rendszerek és záportározók kialakítására. Ha ezek a műszaki megoldások működnek, akkor mit látunk? Lényegében semmit. Ami ebben az esetben a sikert jelenti, hiszen nem látunk elmosott utcákat, megrongálódott útburkolatot, a túlterhelt csatornarendszerből kiömlő vizet, a víz felszínén úszó gépkocsikat. Mégis milyen indikátort használjunk, ami mérni tudná az elvégzett munka pozitív hatását? Csak szakértői becslésekre, az elmaradt károk értékelésére hagyatkozhatunk, a KSH oldalán természetesen ilyen mérőszámok nem állnak rendelkezésre.
Léteznek persze olyan származtatott indikátorok, amelyek az említett pozitív hatásokat képesek többé-kevésbé számszerűsíteni, azonban a „mainstreaming”, vagyis az általános gyakorlatba való átültetés még hiányzik. Hiányzik azért is, mert sajnos sok esetben tapasztaljuk, hogy ezek a stratégiák a fióknak készültek. Gyakran valamilyen egyéb pályázat vagy elnyerni kívánt támogatás egyik előfeltétele egy ilyen jellegű helyi stratégia megléte, elkészülte és a képviselő-testület általi elfogadása után azonban az abban megfogalmazottak a feledés homályába merülnek. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen számos olyan példát ismerünk, amikor a helyi döntéshozók, élükön a polgármesterrel igenis a szívükön viselik a kérdést, akár erejükön felül is próbálnak tenni az ügy érdekében. Felmérték ugyanis, hogy a klímaváltozás negatív hatásaihoz való alkalmazkodási képesség a településük fenntartható és biztos jövőjének egyik záloga. A helyi önkormányzatok szerepe és a döntéshozók elkötelezettsége akkor válik igazán hangsúlyossá, amikor a hazai környezetpolitika intézményrendszerének leépítését tapasztaljuk, ahogyan arról az Ellensúly egyik korábbi számában Mangel Gyöngyitől olvashattunk.[11]
Láthattuk tehát a fennálló klimatikus és intézményi kihívásokat, amelyekre az adekvát válasz véleményem szerint alapvetően politikai jellegű. Létezik szakmailag megalapozott nemzeti stratégiánk, vannak alapvetően jól szerkesztett és megfelelő minőségű megyei dokumentumaink, a helyi szintű cselekvés és tenni akarás azonban még erősen redukált. Úgy vélem, a tudományos és szakértői háttéren nem múlna a dolog, hiszen akár a természet-, akár a gazdaság- és társadalomtudományok területén kitűnő szakemberek alkotnak napról napra, akik sokszor településfejlesztési szakértőként is működnek. Ismerjük a múltbeli klimatikus trendeket, meg tudjuk becsülni a jövőbeli hatásokat. Valóban, napra és centiméterre pontosan nem tudjuk előre jelezni a Duna vízállását egy bizonyos folyamkilométeren, a lényeg azonban nem is a százszázalékos hibamentesség, hanem a várható trendek és a tovagyűrűző hatások ismerete. Ezekre kész módszertanok állnak rendelkezésre, felkészült szakértőink vannak, akik a helyi szint képviselőivel kiegészülve, közösen tudják az adott térségre szabni a kívánatos alkalmazkodási beavatkozásokat. Rendelkezünk tehát az alapanyaggal, mégsem tudjuk azt kész termékké gyúrni.
Konklúzió: a kívánatos jövő
Ahogy korábban említettem, a klímaváltozással kapcsolatos megoldások többnyire erőforrás-gazdálkodási jelleget öltenek, azonban ezek mellett a politikai kérdések is jelentős szerepet játszanak. Napjainkban az éghajlatpolitikai egyezményektől és konferenciáktól hangos a sajtó. Játsszunk el egy kicsit a gondolattal: létezhet-e egyáltalán teljesen önálló szakpolitikaként az éghajlatváltozással összefüggő döntések rendszere? Hiszen minden egyes nemzeti vállalás, amely az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséről szól, minden egyes olyan kötelezettség, amely az alkalmazkodási képességet növeli a jelenben és a jövőben, temérdek egyéb szakpolitikával versenyez az elérhető szűkös gazdasági erőforrásokért. Mindezt egy olyan környezetben, ahol a jövőben bekövetkező károk nagyságát csak jelentős bizonytalansággal tudjuk előre jelezni, nem beszélve az üvegházgáz-kibocsátások és a gazdasági növekedés kapcsolatáról, mint kiemelt gazdaságpolitikai vitáról.
Természetesen az éghajlatpolitikára mint önálló szakpolitikára szükség van. Meg kell azonban értenünk, hogy az ezen a területen hozott döntések többsége igen komoly politikai elkötelezettséget igényel, ami nem minden döntéshozóra jellemző. Akkor különösen nem, ha ehhez szavazatszerzési vagy más konkrét politikai érdekük nem fűződik. A nulladik lépés a megoldás felé tehát a döntéshozók elkötelezettségének megteremtése, a probléma velük történő megismertetése és megértetése. Ami nem azért hiányzik, mert ne lenne meg hozzá a szellemi képességük, mert ne értenék meg a bonyolultabb éghajlati hatásláncok egyes elemeit. A helyzet ennél sokkal prózaibb: a klímaadaptáció területén a költségek és hasznok értelmezése szinte alig ragadható meg a hagyományos költség-haszon elemzések által. Ezen a szakterületen a költségek nyilvánvalók, amikor például gátat kell építeni, amikor hőségriadótervet kell kialakítani, amikor az egészségügyi alapellátást kell fejleszteni, hogy megóvjuk a sérülékeny rétegeket hőhullám esetén vagy amikor a csapadékvíz-elvezető rendszert kell felújítani annak érdekében, hogy a hirtelen lezúduló eső ne mossa el az épített környezet egyes elemeit. A hasznok „aprópénzre váltása” azonban már sokkal nehezebb. Hiszen mit tud mondani a stratégiaalkotó a döntéshozónak? Regionális vagy éppen globális klímamodellek alapján valószínűsíthető események állnak az egyik oldalon, jelentős módszertani bizonytalansággal megspékelve. Míg a másik oldalon a hasznok csak az elmaradt károkon keresztül értelmezhetők.
És itt érünk el a döntéshozói bölcsesség határához, mint a korábban említett nulladik lépéshez a megoldás felé vezető úton. A cselekvés halogatása, más szóval a nem cselekvés a klímaadaptáció területén egészen bizonyosan magasabb költségekkel fog járni, hiszen az előző oldalakon láthattuk, hogy már napjainkban milyen kihívásokkal kell szembenéznünk a Kárpát-medence közepén. Az elkötelezettséghez azonban bátorság is szükséges, hiszen ezen a területen nem lehet két év múlva szalagot átvágni, olcsón szavazatokat szerezni. Itt az eredmények évtizedek múlva vagy akár a még távolabbi jövőben fogják igazolni a jelen döntéseit. Kormányzati ciklusokon és generációkon átívelve, esetleg már kicsit kopottabb memóriával arra sem biztosan emlékezve, hogy „ki kezdte”. Mégis, visszautalva írásom első mondatára és összefoglalva a fennálló hazai kihívásokat: a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás nem lehetőség, hanem kötelesség. Akkor is, ha ez a komfortzónánkból történő kimozdulással jár.
[1] Special Report: Global Warming of 1.5 ˚C, IPCC, 2018. október, https://www.ipcc.ch/sr15 .
[2] Megfigyelt hazai éghajlati változások, Országos Meteorológiai Szolgálat, 2015, https://www.met.hu/downloads.php?fn=/metadmin/attach/2015/10/5427478be32cedd8550dbb035a22572f-2015-01-megfigyelt-hazai-eghajlati-valtozasok-vs.pdf .
[3] SZÉPSZÓ Gabriella, HORÁNYI András, Transient Simulation of the REMO Regional Climate Model and its Evaluation over Hungary, Időjárás, 2008/3–4.
[4] BARTHOLY Judit és tsai, Regional Climate Change Expected in Hungary for 2071–2100, Applied Ecology and Environmental Research, 2007/5.
[5] CZÚCZ Bálint, Az éghajlatváltozás hazai természetközeli élőhelyekre gyakorolt hatásainak modellezése, doktori disszertáció, Budapesti Corvinus Egyetem, 2010, 164.
[6] PÁLDY Anna és tsai, A klímaváltozás várható hatásának becslése a parlagfű pollenszezon, valamint a kapcsolódó allergiás betegségek jellemzőinek változására 2021–2050 és 2071–2100 között, Egészségtudomány, 2012/3.
[7] BOBVOS János és tsai, The Effect of Climate Change on Heat-related Excess Mortality in Hungary at Different Area Levels, Időjárás, 2017/1., 43–62.
[8] Nemzeti Fenntartható Fejlődési Keretstratégia, Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács, 2013, https://www.parlament.hu/documents/1238941/1240162/Nemzeti+Fenntartható+Fejlődési+Keretstratégia .
[9] 23/2018. (X. 31.) OGY határozat melléklete.
[10] Módszertani útmutató megyei klímastratégiák kidolgozásához, szerk. TAKSZ Lilla, MFGI Nemzeti Alkalmazkodási Központ, Klímabarát Települések Szövetsége, Budapest, 2017.
[11] MANGEL Gyöngyi, Sem a múlt, sem a jövő. Az Orbán-kormányok környezetpolitikájáról, Ellensúly, 2019/2.
