Jelenleg is zajlik az Európai Unió következő hétéves büdzséjének tárgyalása. A szalagcímek azt hirdetik, hogy az EU négy elköltött eurójából egy a klímavédelmet szolgálja majd, mintegy megerősítve: az európai adófizetők pénze a fenntartható Európát építi. Ugyanakkor alig esik szó arról, hogy mi a helyzet a másik háromnegyed résszel, ahogy arról is keveset hallani, hogy ez a költés a valóságban mit is takar. A 2014–2020-as költségvetési ciklus tapasztalatai azt mutatják, hogy miközben az Európai Unió egyik oldalon klímavédelmi, természetvédelmi, energiahatékonysági, fenntarthatósági projekteket támogat, a másikon ennek ellentmondóan, pazarló módon finanszíroz hosszú távon társadalmilag, környezetileg és gazdaságilag is káros beruházásokat a tagországokban. Klímavédelmi források elkülönítése nem elég a fenntarthatósági fordulathoz. Koherens költségvetésre van szükség, amely megóvja természeti tőkénket, igazságosabb társadalmi berendezkedést és reziliens gazdaságot eredményez. Az EU költségvetése több mint szakpolitikai ügy: az unió döntéseinek legitimitása, végső soron az EU-ba vetett bizalom a tét.
Az Európai Unió költségvetésének jelentősége
Az Európai Unió hétéves pénzügyi kerete (Multiannual Financial Framework) a tagországok GNI-jének egy százalékát teszi ki, ami egyben a közkiadások két százalékát jelenti.[1] Bár a tagországok összesített költségvetéséhez képest ez nem egy hatalmas összeg, az uniós költségvetés mégis jelentős szereppel bír az uniós célok megvalósításában olyan területeken, mint például a regionális politika, a mezőgazdaság vagy a környezetvédelem. Nagy különbség ugyanis a nemzeti költségvetésekkel szemben, hogy az EU többnyire nem közszolgáltatásokat és társadalombiztosítási rendszereket finanszíroz, hanem a pénzek elsősorban beruházásként kerülnek fölhasználásra. A nettó kedvezményezett országok gazdaságára és fejlődési pályájára jelentős hatással van, hogy az EU milyen célokra, milyen feltételekkel és mennyi pénzt allokál. Ezekben az országokban az uniós fejlesztési pénzek a teljes nemzeti össztermékhez mérten jelentősek,[2] egyes országok esetében a közfejlesztések elképzelhetetlenek EU-s támogatás nélkül.[3] Így az uniós szinten meghozott költségvetési célkitűzések egyes országok teljes fejlődési pályájára gyakorolnak a puszta szabályozásnál direktebb hatást.
Az Európai Unió számos tekintetben élen jár a fenntarthatóság, a fenntartható fejlődés terén, legyen szó környezetvédelmi szabályozásról, ambiciózus klíma- és környezetvédelmi célok kitűzéséről vagy a fenntarthatóság gyakorlati megoldásairól. A fenntarthatóságot, pontosabban annak is a klímavédelmi részét erősítené az Európai Bizottság már említett javaslata, amely a korábbi ciklusban előírt húsz százalékról a 2021–2027-es időszakban 25 százalékra növelné a klímacélú kiadásokat,[4] így a több mint ezermilliárd eurós büdzsé minden négy eurójából egy a klímavédelmet szolgálná. Ez az összeg már érdemben hozzájárulhat ahhoz, hogy Európa elérje kibocsátáscsökkentési céljait. Nemcsak a direkt támogatásokra érdemes gondolni, hanem az éghajlatváltozás szempontjából releváns szektorokban az EU-s támogatások által generált új beruházásokra is. Ugyanakkor a klímavédelem csak a fenntarthatóság egy – noha kétségtelenül rendkívül fontos – eleme. Túl a hangzatos szalagcímeken a kérdés az, hogy az EU költései minden tekintetben, egyöntetűen hozzájárulnak-e a pályamódosításhoz. Kiemelten fontos kérdés a nettó haszonélvező országokban, mint hazánk, hogy az EU-s támogatások valóban fenntarthatósági átmenethez segítik-e hozzá a konvergáló európai régiókat, vagy olyan beruházásokat finanszíroznak, amelyek azokat még inkább a fenntarthatatlan struktúrák csapdájában tartják.
A jelen ciklus tapasztalatai
A fenti kérdés annál is inkább releváns, mivel a 2014–2020-as költségvetési ciklus tapasztalatai azt mutatják, hogy noha az EU-s források a tagállami költségvetésekhez mérten szűkösek, mégis gyakran egymásnak ellentmondó célokat támogatnak. Jól példázzák ezt a már említett klímavédelmi költések. A kiadások egyötödének, illetve egynegyedének elkülönítése klímavédelemre jól cseng a bizottsági kommünikékben. Mindeközben a 2014–2020-as ciklusban számos támogatás kifejezetten a fosszilis tüzelőanyagok felhasználását ösztönzi például gázinfrastruktúra kiépítésével vagy a háztartási széntüzelés támogatásával. Ugyan nincs hivatalos adatbázis arról, hogy mennyi pénz jut fosszilisenergia-támogatásra, becslések szerint az EU évente átlagosan 515 millió eurót fordít ilyen beruházásokra.[5] A becsült összeg háromnegyede a gázinfrastruktúrát támogatja. Ugyan a következő költségvetési ciklusra nézve a bizottság már a fosszilisenergia-támogatások tiltására tett javaslatot, egyes tagállamok továbbra is igyekeznek a tiltás alóli kivételeket beépíteni.
Hasonló a helyzet a mezőgazdaság, illetve a természetvédelem és a biodiverzitás vonatkozásában, ahol szintén feszítők az ellentmondások. A költségvetés mintegy harmadát kitevő mezőgazdasági kiadások elsősorban az intenzív, környezetkárosító gazdálkodást támogatják. A minimális környezetvédelmi feltételeket támasztó transzferek pusztító hatását a kutatások is alátámasztják.[6] A szántóföldi madárfajok populációja 55 százalékkal csökkent az EU-ban 1980 óta; az európai mezőgazdasági területeken megtalálható madarak és a beporzás nyolcvan százalékáért felelős lepkék, méhek és más vad beporzók száma drámaian csökkent, különösen az elmúlt 15 évben; a mezőgazdaságból származó víz- és levegőszennyezés mértéke nő, az intenzív mezőgazdaságban használt állati trágyából és szintetikus műtrágyából származó nitrogén a vizekbe kerülve algavirágzást és oxigénben szegény „holt zónákat” hoz létre, a talajt és vízkészleteinket túlhasználjuk. A fenntarthatatlan gyakorlatok eredményeként a mezőgazdaság maga is tíz százalékban járul hozzá az üvegházhatású gázok kibocsátáshoz, holott lehetne annak fékezője is. Az EU-ban továbbra is az ipari jellegű, az állatokat lesújtó körülmények között tartó állattenyésztés a meghatározó, miközben az európai húsfogyasztás meghaladja a táplálkozástani értelemben vett szükségleteket.
Az európai adófizetők pénzéből származó, évente közel hatvanmilliárd eurónyi mezőgazdasági transzfer társadalmi hatása is elkeserítő. A gazdálkodók jövedelmi biztonságát szolgáló direkt kifizetések – a közgazdaságtanból ismert fogalommal leírva – a járadékvadászat csapdáját hozzák létre, és végső soron a nagy gazdálkodókat juttatják előnyhöz. A mezőgazdasági támogatások harmada a kedvezményezettek mindössze 1,5 százalékához kerül.[7] E hibás ösztönzőrendszer eredménye a növekvő birtokkoncentráció és a vidék elnéptelenedése: 2005 és 2016 között a birtokok száma 25 százalékkal (!) csökkent Európában, melyek döntő többsége (85 százalék) kis gazdaság volt.[8]
A Közös Agrárpolitika (KAP) tehát hatásaiban egyértelműen ellentmond a szintén uniós célként megfogalmazott természetvédelmi célkitűzéseknek, aláássa a természet által nyújtott szolgáltatások biztosítását (tiszta víz, beporzás, a betegségek elleni természetes védelem) és hozzájárul az európai vidék elnéptelenedéséhez még a legerősebb rurális gyökerekkel és közösségekkel bíró országokban is. Mindeközben az EU természetvédelmi célokra külön pénzügyi forrásokat biztosít, többek között a Natura 2000 hálózat fenntartására, ahogy a vidékfejlesztésre is százmilliárd euró áll rendelkezésre a KAP-ban.
Rendszerként szemlélve az EU büdzséje aggasztóan inkoherens: ugyanazon rendszer generál problémákat és próbálja megoldani azokat – ahogy a természeti környezetre vonatkozó indikátorok és a társadalmi folyamatok egyértelműen mutatják, korlátozott sikerrel. Ez a hibás fejlesztési és költési struktúra hosszú távú kockázatokat rejt a tagországok, különösen az EU-s támogatásokból jelentős beruházásokat végrehajtó kelet-közép-európai országok, így Magyarország számára is. Az uniós fejlesztések téves pályáján tartják a tagországokat, amelyek számára a fenntarthatóság, az alacsony kibocsátású, kis környezeti hatással járó, szelíd technológiák később még költségesebbek lesznek.
Végül a 2014–2020-as ciklus tanulságai még egy súlyos anomáliára, a demokráciadeficitre is rámutatnak.[9] Noha az EU-s programok előírják a hatóságok, szakszervezetek, munkaadók, civil szervezetek és más érdekelt felek bevonását a döntéshozatalba (az uniós programalkotás egészébe, így annak nyomon követésbe is), a legtöbb országban az érdemi társadalmi részvétel hiánya mutatható ki, hol kisebb, hol nagyobb mértékben. Az átláthatóság, a releváns, megfelelő és időszerű információk, illetve a civil szervezeteknek nyújtott támogatás hiányában az EU-s programok ellenőrzését rendkívül nehéz ellátni. Az, hogy a programok monitoring bizottságaiban az érdekelt felek nincsenek kellő arányban képviselve, nem csak hanyagság: egyes kormányok aktívan akadályozzák a társadalmi részvételt és negligálják információszolgáltatási kötelezettségüket. Márpedig a pazarló költés a társadalmi részvétel hiányával párosulva az EU-s transzferek legitimitásának megkérdőjelezéséhez vezet. Igen beszédes például, hogy számos tagállamban egyre erősödik az a narratíva – még az olyan nettó haszonélvező országokban is, mint Csehország –, hogy a tagállamok igazából jobban járnának az EU-s támogatások nélkül.[10]
Ahogy már e példák is jelzik, a fenntarthatóságot nem redukálhatjuk pusztán a környezet- vagy klímavédelemre. Szocioökológiai rendszereinket a maguk egészében, a kölcsönös függések viszonyában kell szemlélnünk: a biodiverzitás, a víz, a talaj állapota szorosan összefügg a mezőgazdasági tevékenységekkel, az energiahasználat a közeledési infrastruktúrákkal, az allokációs logikák a szociális hálóval. A gazdaságfejlesztési irányok segíthetik vagy alá is áshatják a reziliens és innovatív gazdasági struktúrák kialakítását.
A paradigmaváltás szükségessége
Miért szükséges, hogy az EU büdzséje koherens és valóban paradigmaváltó legyen? A változás szükségességének számos indoka van. Az egyik érvrendszer ökológiai: kritikus pillanatban vagyunk a biodiverzitás-vesztés, az éghajlatváltozás, a talajpusztulás, a nitrogénciklus felborulása és egy sor másik potenciális ökológiai rendszerösszeomlás tekintetében. A 2021– 2027-es költségvetési ciklus nagy eséllyel az utolsó beruházási ciklus, amely még időben segítheti a pályamódosítást. Az unió saját maga számára ambiciózus 2030-as klímacélokat állított, melyekért a következő években komolyan lépnie kell.
A fenntarthatóságot szolgáló és értelmes befektetéseket generáló pénzallokáció immár az EU legfelső politikai szintjén is prioritássá kezd válni. Az éppen formálódó Európai Bizottság megválasztott elnöke, Ursula von der Leyen politikai célkitűzései között az első pontban tett javaslatot egy „zöld New Dealre”: legyen Európa klímasemleges kontinens, világelső a körforgásos gazdaságban, legyen éllovas a biodiverzitás megőrzésében, mezőgazdasági és élelmiszer-stratégiája minél inkább a rövid ellátási láncú, lokális, úgynevezett „tanyától a tányérig” jellegű rendszer építését segítse. Ambiciózus programja megvalósításához pedig ehhez illő és ezt szolgáló zöld költségvetésre lesz szükség.
Nem elhanyagolható a politikai érv sem. Az EU-s projektek és programok a leginkább látható és érzékelhető hozzájárulások az európai állampolgárok életéhez. A tanulmányi programokat, mint az Erasmus, az energiahatékonysági beruházásokat vagy a természetkímélő tevékenységet folytató gazdáknak járó extra támogatásokat a közvélemény pozitívan értékeli. Ugyanakkor a szükségtelen projektekre költött pénzek, a pazarlás, a korrupció és a káros beruházások láttán az állampolgárok nemcsak az EU költségvetését vonják kritika alá, hanem az unió egészének működését is. Az EU-s transzferek értelmét és legitimitását megkérdőjelezők véleménye egyáltalán nem független a pénzelosztás súlyos anomáliáitól, ideértve nemcsak a járadékvadászatot, hanem azt is, ahogy a kelet-közép-európai államokban az „ingyen pénz”, a korrupció, a jogállamiság erodálódása, az állam foglyul ejtése kéz a kézben járnak. Jól mutatja a bizalomvesztést egy nyolc országban végzett reprezentatív közvélemény-kutatás,[11] amely szerint csak az állampolgárok szerény többsége gondolja, hogy a tehetősebb országoknak támogatniuk kellene a kevésbé fejlett tagállamokat. Ugyanakkor ez fordítva is működik: ha a költések megfelelők, koherensek, átgondoltak és hathatós eredményekkel járnak, akkor a megítélésük pozitív lesz, ami lehetőséget nyújt a tagországokban növekvő EU-szkepticizmus orvosolására is.
Végül a paradigmaváltás indoka maga a közös vízió. A fenntarthatóság alapelvei és célkitűzései (ideértve az ENSZ fenntartható fejlődési céljait is, melyek valamennyi országnak, így a fejlett országoknak is szólnak) vonzó társadalmi víziót kínálnak. Olyan jövőképet, ahol természeti rendszereink integritása – mint bármilyen humán fejlődés feltétele – megőrizhető, miközben a gazdasági fejlődés és a társadalmi kohézió erősödése a nagyobb jóllétet szolgálja. Ahol a társadalmi rendszer az emberi fejlődés kontextusa, a gazdaság pedig hathatós eszköz, de nem önmagában vett cél.
Közpolitikai megoldások
Ahhoz, hogy az EU-büdzsé valóban a fenntarthatósági törekvések finanszírozója és katalizátora legyen, számos feltételnek kell teljesülnie. Ehhez a fenntarthatósági célrendszert a maga komplexitásában szemlélve a büdzsétervezés egészét – tehát valamennyi folyamatot, eljárást, dokumentumot, stratégiát és tervet – át kell hatnia a fenntarthatóság elveinek és szempontjainak. Az átfogó fenntarthatósági célkitűzések elérése ugyanis csak akkor lehetséges, ha a közpolitika-alkotás és az ehhez rendelt költési prioritások koherensek, mely koherencia aztán a közpolitika és az implementáció teljes ciklusában érvényesül. Így biztosítható, hogy az egyik fenntarthatósági cél elérése érdekében végzett munka ne ássa alá az előrehaladást egy másik cél vonatkozásában.
Következésképpen az iparban, az energiaszektorban, a közlekedésben, a mezőgazdaságban és a vízgazdálkodásban sem finanszírozhat az EU elavult, fenntarthatatlan infrastruktúrákat, mert ez technológiai és gazdasági értelemben is beragadást eredményez (ezt nevezik a szakirodalomban lock-in effektusnak). Ehhez két dologra van szükség. Egyrészt a legszennyezőbb technológiákat (mint a fosszilis energia) az EU-s támogatások teljes körében feketelistára kell tenni, és ki kell vezetni az egyéb káros támogatásokat (például út- és repülőtér-építés). Ha az átállás nem történik meg időben, az nemcsak technológiai értelemben jelent elvesztegetett időt, hanem – a megfelelő ösztönzők és árazás késedelmes bevezetése miatt – társadalmi értelemben is.
A környezetkárosító mezőgazdasági támogatások kivezetése és az ösztönzőrendszer átalakítása talán a legkeményebb dió valamennyi EU-s kiadás közül, a tagállami kormányok és a nagy gazdálkodók érdekei miatt. A KAP-nak része számos olyan káros támogatási elem, amelyek a mezőgazdaság intenzifikálódásához, kockázatosabb specializálódáshoz vezetnek, és fenntartják a nagyon alacsony állatjóléti normákkal működő nagyipari állattartást. Hiányoznak azok az ösztönzők, amelyek a gazdákat a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás, a diverzifikált és reziliensebb termesztési módok felé terelnék. A járadékvadászat, a nagy gazdálkodók támogatása, a kisbirtokok eltűnése súlyos erkölcsi és társadalmi kockázatokat hordoz. Az eddigi hozzáállás szerint a KAP-támogatások szerepe a gazdálkodók jövedelmének stabilizálása és kockázataik csökkentése. A fenntarthatóság értelmében azonban ragaszkodunk kell ahhoz az elvhez, hogy közpénz csak közcélt szolgálhat, így a transzfereknek azt a hozzáadott értéket kellene jutalmazniuk, amivel a mezőgazdasági tevékenység hozzájárul társadalmaink jóllétéhez, valamint az ökoszisztémák egészségéhez. E szemlélet alapján EU-s támogatás csak a biodiverzitás-megőrzést szolgáló és a klímavédelmi célokat támogató tevékenységért járna.
Milyen módon érhető ez el? Egyfelől egyértelmű környezeti minimumok szükségesek, melyek támogatás nélkül is kötelezők valamennyi tagállamra és gazdálkodóra nézve. Ilyen például bizonyos vegyszerek használatának korlátozása. Másrészt a KAP-ban célzott támogatást kell elkülöníteni a biodiverzitás megőrzésére. Tarthatatlan az az állapot, hogy miközben a KAP strukturálisan az intenzív mezőgazdasági tevékenységet segíti elő, aközben a biodiverzitás hanyatlását a KAP töredékét jelentő LIFE természetvédelmi programból kellene megállítani. A fenntartható élelmiszer-termeléshez, mezőgazdasághoz és földhasználathoz koherensebb mezőgazdasági programra van szüksége Európának, ami segíti és ösztönzi a gazdálkodókat abban, hogy megtegyék a szükséges lépéseket a fenntarthatóbb gazdálkodás felé.
A célzott támogatások és az elkülönített pénzek önmagukban még nem garantálják, hogy a költségvetés egésze a fenntarthatóságot szolgálja. A teljes koherenciához a közpolitika-alkotást kell átalakítanunk oly módon, hogy ez a szemlélet áthassa a folyamat egészét. Az új, korábban hiányzó és összetett szempontok, mint a klímavédelem, a biodiverzitás-megőrzés vagy a szociális szempontok beépítése a közpolitika-alkotásba nem könnyű és nem magától értetődő feladat. A döntéshozóknak számos különböző szempontot kell érvényesíteniük, és nem biztos, hogy tudatában vannak annak, hogyan integrálhatók a fenntarthatósági kívánalmak a közpolitikákba. A korábban elkülönülten kezelt területek tudatos stratégiával, technikákkal épülhetnek be a közpolitikai ciklusba – ezt a folyamatot nevezik mainstreamingnek. A kifejezést elsősorban a nemek közötti egyenlőség vonatkozásában hallhatjuk, de egyre inkább az éghajlatvédelem, a biodiverzitás és a fenntarthatóság vonatkozásában is alkalmazzák. Az EU költéseinél az elkülönített klíma- vagy természetvédelmi forrásokon túl a finanszírozási alapok (például a strukturális és kohéziós alapok) horizontális feltételei, valamint a célkitűzések és az indikátorok megállapítása révén lehet a környezetvédelmi szempontokat érvényre juttatni. A mainstreaming tudatos, konzekvens és a teljes stratégiaalkotást, programalkotást átható alkalmazása adott esetben elvezethet oda, hogy egy program immár egészen új értelmet nyer. Jó példa erre, hogy az éghajlatváltozás kérdése olyannyira kezdi áthatni a nemzetközi fejlesztési stratégiákat és programokat, hogy a teljes fejlesztési tevékenységet már a klímavédelem szemüvegén keresztül szemlélik. Ez a folyamat az ún. proofing (lásd climate proofing, sustainability proofing).
Végül az ambiciózus fenntarthatósági reformok vonatkozásában fontos szót ejteni azokról a dilemmákról, amelyekkel a kevésbé tehetős és súlyosabb szegénységi problémákkal küzdő tagállamok szembesülnek. A minél gyorsabb átállás a tiszta, környezetbarát technológiákra továbbra sem egyértelmű döntés azokban az országokban, ahol az energiaszegénység miatt a lakosság árérzékenyebb, és az új beruházásokat jellemzően nem tudja állami segítség nélkül finanszírozni – még akkor sem, ha az később, például a rezsiköltségek csökkenése révén életminőségük javulásával járna. Hasonló a helyzet a szénrégiókkal, ahol egész vidékek gazdasága és az ott élők életkörülményei függenek az ilyen döntésektől. Fenntarthatóság az EU esetében csak a szociális szempontok integrálásával és a posztszocialista országok útfüggőségének figyelembevételével képzelhető el.
A jelenlegi EU-s pénzügyi alapok elegendő forrást nyújtanak a nulla kibocsátású gazdaság felé való igazságos átmenethez. Ezért az energiaszegénység által érintett tagállamok önsorsrontó stratégiát választanak, ha a fenntarthatósági célok felpuhításán dolgoznak, nem pedig az igazságos átmenet feltételrendszerének javításán. Az épületszektorban a klímaváltozás megfékezését szolgáló beruházások nemcsak kibocsátáscsökkenéssel, hanem tartós megtakarítással és életminőség-javulással járnak a lakosság széles rétegei számára, az otthonokban és települési szinten is.[12]
Az EU-büdzsé különösen alkalmas lenne szektorokon átívelő projektek kezdeményezésére, amelyek segítik a széntől és a nagy, centralizált energiarendszerektől való függetlenedést. Ennek részeként előmozdíthatna olyan zöld fejlesztési programokat, amelyek a helyi és nem a nemzeti igényekre válaszolnak, ahol az állampolgárok és a közösségek tulajdonosai a saját igényeiket kiszolgáló megújuló energiának. Az energiademokráciát célzó finanszírozási programokra lenne szükség, amelyek teret hagynak a közösségeknek, és segítik őket abban, hogy kis léptékű energiahatékonysági projektjeikhez nem szokványos finanszírozási terveket dolgozzanak ki. Sajnos a költségvetés vonatkozó rendelettervezetei (lásd például kohéziós alapok) jelenleg nem tartalmazzák azt az egységes szabályrendszert és azokat a stratégiai irányokat, amelyek a helyben véghez vitt fejlesztéseket, innovációkat, illetve átképzéseket ösztönöznék és segítenék.[13]
Társadalmi részvétel, transzparencia, elszámoltathatóság
Bár többnyire a koherenciát állítják a fenntarthatóságot szolgáló közpolitika-alkotás fókuszába, a társadalmi együttműködés, az intézményekbe vetett bizalom, valamint az intézmények és a döntéshozatal legitimitásának megteremtése még ennél is nagyobb figyelmet igényel.[14] A fenntarthatóság tartalmi elemein túl intézményi és eljárási biztosítékok is szükségesek a hathatós közpolitika-alkotáshoz. Ennek számos eleme közül a leglényegesebb a társadalmi részvétel, amely a fenntarthatóság szíve és lelke, conditio sine qua nonja.
Biztosítani kell, hogy valamennyi finanszírozási mechanizmus esetében az érintett felek részt vehessenek a döntéshozatal megfelelő fórumain. Ezért szükséges, hogy az EU-büdzséről szóló rendelet ne csak ajánlásként, hanem ex ante feltételként alkalmazza a partnerségi elvet (vagyis az érdekelt felek bevonására vonatkozó kívánalmakat), elkerülendő az olyan gyakori eseteket, amikor a programokat megfigyelő monitoring bizottságokban a kormányzat képviselői többségben vannak a társadalmi szereplőkhöz képest. Biztató fejlemény, hogy a partnerségi elv ún. engedélyezési feltétellé (enabling condition) válhat 2021-től, ami azt jelenti, hogy a kifizetés csak akkor történik meg, ha az állampolgárok bevonása valóban megtörtént.
Valódi szintlépést a létező, ám az EU-s költések nemzeti szintű tervezésében még ismeretlen ún. részvételi költségvetés-tervezés jelentene, elsőre akár kísérleti jelleggel, amivel már a tervezés első pillanatától, a prioritások meghatározásakor bevonnák az állampolgárokat.
Számos országot, de különösen a kelet-közép-európai országokat érinti az EU-s támogatásokat kísérő számottevő korrupció. Ilyen körülmények között a fenntarthatósági szempontok, mint a reziliens gazdaság, a szociális szempontok, a marginalizált csoportok érdekei és a környezeti kívánalmak irrelevánssá válnak.
A csalás, a korrupció, az összeférhetetlenség és a források rossz felhasználása jobb nyomon követéssel és ellenőrzéssel orvosolható lenne, de csak ha az uniós intézmények, független szakértők és a civil társadalom is részt vesznek benne. Ehhez hatásköreiben és kapacitásában is meg kell erősíteni az Európai Csalás Elleni Hivatalt (OLAF), melynek jelenleg mindössze a projektek 0,1 százalékának ellenőrzésére van kapacitása. Erősebb és szigorúbb feltételrendszer már költségvetési rendeletben megszabható, ami akkor működik jól, ha kellően pontos és ellenőrizhető. Noha politikai döntést igényel, megfontolandó, hogy az EU-s támogatások kedvezményezett országai számára kötelező legyen az Európai Ügyészséghez való csatlakozás, növelve a bűnelkövetések felderítésének arányát és elősegítve az elszámoltatást.
Befejezésül
Az EU költségvetése még tárgyalás alatt van, és végső szabályainak, számainak elfogadása leghamarabb 2020 elejére várható, de akár az év közepéig is elhúzódhat, függően a tagállamok közötti vitáktól. Különösen a jogállamisági mechanizmus és az igazságos klímavédelmi átmenet kérdéseiben várhatók heves politikai viták.
Az eddigi tárgyalások során az Európai Parlament számos tekintetben javasolt nagyon erős fenntarthatósági feltételeket, illetve több esetben is indítványozta további pénzek elkülönítését fenntarthatósági célokra. Kérdés, hogy az európai választásokon tapasztalt „zöldhullám” és az új Európai Bizottság rendkívül ambiciózus programja együtt elegendő felhajtóerőt jelent-e majd a Európai Tanács rendszerint konzervatívabb álláspontja és a politikai alkukényszerek ellenében. Főleg, mivel a tagországok kormányainak, különösen a nettó haszonélvezőknek inkább az áll érdekében, ha mozgásterük, döntési lehetőségeik nem csökkennek a pénzek elköltését illetően.
Pedig a fenti komplex anomáliák feloldása elkerülhetetlen, ha az EU-ba vetett bizalmat, az integráció legitimitását az uniós döntéshozók fenn akarják tartani. Ehhez viszont az EU büdzséjének széles körű, a fenntarthatóságot maximálisan szem előtt tartó reformjára van szükség. A fenntarthatósági kívánalmak miatt a választási lehetőségek az egyik oldalon csökkennek ugyan, de a másik oldalon új, korábban nem látott lehetőségek, fejlődési pályák nyílnak. Itt az ideje felismernünk, hogy a fenntarthatóság kívánalmai nem korlátozást jelentenek, hanem nagyobb teret hagynak, hogy emberi léptékű, reziliens, igazságos és a közösségekre alapozó jövőt építsünk – hogy tőkénket, tudásunkat és munkánkat arra fordítsuk, amit közösen valóban fontosnak fogadunk el.
* A szerző a CEEweb a Biológiai Sokféleségért szakértője. A tanulmány az Európai Unió LIFE Programja által támogatott projekt keretében készült. Az írás a szerző saját szakmai véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik meg az Európai Unió álláspontjával. Sem az EASME, sem az Európai Bizottság nem vonható felelősségre az írásban foglaltakért vagy annak bárminemű további felhasználásáért.
[1] NÚÑEZ FERRER, Jorge, KATARIVAS, Moni, What Are the Effects of the EU Budget: Driving Force or Drop in the Ocean? = EU Budget and National Budgets: Facts, Figures and Impact, European Parliament, 2014, 45., https://www.europarl.europa.eu/RegData/etudes/note/join/2014/490688/IPOL-JOIN_NT(2014)490688_EN.pdf. A következő hétéves büdzsé a bizottsági javaslat szerint 1135 milliárd euró, évente átlagosan 162 milliárd euró.
[2] D’APICE, Pasquale, Cross-border Flows Operated through the EU Budget: An Overview, European Commission, 2015. december, 10., https://ec.europa.eu/info/sites/info/files/dp019_en.pdf.
[3] Hét tagállamban az EU-s támogatások értéke több mint a nemzeti költségvetés 15 százaléka. Lásd MATHIS, Alexandre, Key Figures on National Budgets and EU Budget = EU Budget and National Budgets: Facts, Figures and Impact, 91–92.
[4] An EU Budget for the Future. The Multiannual Financial Framework for 2021–2027, European Commission, 2018. május 2., https://ec.europa.eu/commission/sites/beta-political/files/communication-modern-budget-may_2018_en.pdf.
[5] GENÇSÜ, Ipek és tsai, Phase-out 2020. Monitoring Europe’s Fossil Fuel Subsidies, Overseas Development Institute, CAN Europe, 2017. szeptember, 24., https://www.odi.org/sites/odi.org.uk/files/resource-documents/11762.pdf. Az 515 millió eurós összegen túl az EIB és az EBRD 2014 és 2016 között további 2,4 milliárd eurót juttatott évente gázprojektekre az EU-ban és harmadik országokban. Az EIB 2021-től beszünteti a fosszilis energiák finanszírozását.
[6] Last Chance CAP, European Environmental Bureau, 2019. július, https://eeb.org/library/last-chance-cap/
[7] Indicative Figures on the Distribution of Aid, by Size-class of Aid, Received in the Context of Direct Aid to the Producers According to Council Regulation (EC) No 1307/2013 (Finnancial Year 2016), European Commission, 2016, https://ec.europa.eu/agriculture/sites/agriculture/files/cap-funding/beneficiaries/direct-aid/pdf/annex1-2016_en.pdf
[8] Farms and Farmland in the European Union – Statistics, Eurostat, 2018. november, https://ec.europa.eu/eurostat/statistics-explained/index.php/Farms_and_farmland_in_the_European_Union_-_statistics.
[9] Ehhez lásd LUKÁCS András, Supplement to the Synthesis Report „Climate Change and the EU Budget 2021–2027”. Assessment of the responses from the questionnaire and conclusions drawn from them, The European Climate Initiative, 2019. szeptember, https://eeb.org/publications/163/priorities-policies-procedure/100236/mff-climate-supplement.pdf; Implementation of the Partnership Principle and Multi-level Governance in 2014–2020 ESI Funds, European Commission, 2016. július, https://ec.europa.eu/regional_policy/sources/policy/how/studies_integration/impl_partner_report_en.pdf.
[10] LUKÁCS, I. m.
[11] HILMER, Richard, The European Union Facing Massive Challenges – What are Citizens’ Expectations and Concerns? A Representative 8-country-survey, Friedrich-Ebert-Stiftung, Berlin, 2016, 12–13., https://library.fes.de/pdf-files/id/ipa/12346.pdf.
[12] TIRADO-HERRERO, Sergio, ÜRGE-VORSATZ Diána, PETRICHENKO, Ksenia, Fuel Poverty Alleviation as a Co-benefit of Climate Investments: Evidence from Hungary, Proceedings of the ECEEE Summer Studies, 2013, https://www.energypoverty.eu/publication/fuel-poverty-alleviation-co-benefit-climate-investments-evidence-hungary.
[13] Ehhez lásd PILSNER, Léa, DE POUS, Pieter, REITZENSTEIN, Alexander, GAVENTA, Jonathan, Funding the Just Transition to a Net Zero Economy in Europe. Opportunities in the Next EU Budget, E3G, 2018. november 8., https://www.e3g.org/publications/funding-just-transition-net-zero-economy-in-europe-opportunities-eu-budget/.
[14] Ehhez lásd BODA Zsolt, Legitimitás, bizalom, együttműködés. Kollektív cselekvés a politikában, Argumentum, MTA TK PTI, Budapest, 2013.
