Szerző: Molnár Mariann
2021. június 30-án az Európai Bizottság bejelentette, hogy az End the Cage Age (Vessünk véget a ketreces állattenyésztésnek) elnevezésű polgári kezdeményezés – amelyet az angol Compassion in World Farming nevű civil állat- védelmi szervezet 2018 szeptemberében indított – sikeresen elérte a több mind egymillió támogatói aláírást az európai uniós állampolgároktól, hét különböző EU-s országból.1 A bizottság ezért kötelezettséget vállalt arra, hogy 2023-ban egyes gazdasági haszonállatok ketreces tartásának tilalmára és használatuk fokozatos megszüntetésére jogszabályi javaslatot tesz a Farm to Fork (Termőföldtől az asztalig) stratégia részeként.
A magyar kormány és egyes szakmai szervezetek több nyilatkozatuk- ban már a Közös agrárpolitika (KAP) reformjának javaslatait és az uniós European Green Deal (Európai Zöldmegállapodás) kezdeményezést is szélsőséges indíttatásúnak minősítették, nem csoda, hogy a mezőgazdasági haszonállatok ketreces tartása ellen felszólaló civil érdekképviseleti szervek munkája is hasonló elbírálásban részesült. Véleményük szerint a ketreces tartás felszámolása nemcsak kizárólag polgári kezdeményezés, hanem burkoltan üzleti érdekeket is képvisel. A javaslatok ellen további indok- lásként az alternatív állattartás drága, káros és élelmiszer-biztonsági szem- pontból is kockázatos mivolta jelenik meg.
Annak érdekében, hogy a mezőgazdasági haszonállat-védelem körül ki- alakult vita tényeken alapuljon, elengedhetetlenül fontos a mezőgazdaság és ezen belül az állattartás aktuális trendjeinek, gazdasági kontextusának, valamint az End the Cage Age polgári kezdeményezésnek, a potenciális üzleti érdekek és az alternatív állattartás sajátosságainak komplex vizsgálata.
Aktuális trendek a mezőgazdaságban
Bár a mezőgazdaság koncentrációjára már a középkorban is törekedtek, mégis az európai ipari forradalmat megelőző 18. századi mezőgazdasági forradalom volt az első olyan nagyobb hullám, amelynek során szisztematikus erőfeszítéseket tettek arra, hogy minél kevesebb erőforrás igénybevételével minél több élelmiszert lehessen előállítani. Az állattartás szempontjából ez azt jelentette, hogy a gazdálkodók a nagyobb hozam érdekében szelektálni kezdték az állataikat. A 20. század közepére a mezőgazdasági haszonállatok tenyésztése és tartása drasztikus átalakuláson ment keresztül: új technológiai irányzatként megjelent az automata rendszerek alkalmazása, amelyek lehetővé tették, hogy istállókban elhelyezve nagyobb egyedszám- ban lehessen állatokat termelésbe fogni úgy, hogy közben a gondozásuk minél kevesebb munkaerőt igényeljen. Általános trendként, de eltérő gazdasági folyamatoknak köszönhetően ezek az úgynevezett konvencionális rendszerek a második világháború után – ha eltérő minőségben is – széles körben elterjedtek mind a nyugati társadalmakban, mind pedig a kelet- európai szocialista országok termelőszövetkezeteiben.
A konvencionális mezőgazdasági rendszerek térhódítása számos ipari, gazdasági és társadalmi folyamat következménye: a 20. század második felétől egyre inkább koncentrálódik a földtulajdon, exponenciálisan nő a hústermelés aránya és a gazdaságokban tartott állatállomány mértéke, miközben drasztikusan csökken a mezőgazdasági egységek tulajdonosainak száma és a mezőgazdaságban dolgozók aránya. A növénytermesztés és az állattartás konszolidációjával a gazdák specializálódnak, a termelés intenzitása fokozódik, és megindul az a termelési verseny, amiben a fő szempont a termék mennyiségi előállítása, csökkentett ráfordítások és költségek mellett. Ez a folyamat korábban az Egyesült Államokban volt a leginkább számottevő, de mára már Nyugat-Európában is igen elterjedt, és a világban mind a mai napig egyre inkább teret hódít.
Fontos jellemzője a konvencionális rendszereknek, hogy ezek a húsipar közvetlen beszállítói, tehát a gazdák az élő állatokat „alapanyagként” értékesítik a feldolgozóknak. Az árképzést az aktuális világpiaci árak határozzák meg, a termelő tehát nem igazán képes alkudni, ezért általánosan jellemző, hogy a gazdák pénzügyi helyzete pengeélen táncol: mivel az állatok folyamatosan termelnek, és nem igazíthatók az éppen aktuális kereslethez (úgy, mint például egy autóalkatrész-előállító gyártósor), ezért a gazdák minden évben nagy veszteségeket szenvednek el, amikor az élő állat felvásárlási ára alacsonyabb, mint a ráfordított előállítási költség. Az élelmiszerlánc további szereplői kevesebb veszteséggel és nagyobb nyereséggel is számolhatnak, mint a gazdálkodók, mivel amíg a nyershúsok forgalmazásában lehetnek veszteségek (ezeket hűtéssel, fagyasztással lehet némileg csökkenteni), addig a feldolgozott termékek értékesítése kevésbé kockázatos, hiszen ezek többsége tartós élelmiszerként kerül a polcokra.
Magyarországon ennek a folyamatnak a hatásait leginkább az 1990-es évek második felétől lehet igazán nyomon követni, és a 2004-es uniós csatlakozás után a piacok megnyitásával fokozottan érzékelhetővé vált, hogy azok a konvencionális gazdálkodók tudtak versenyképesek, sőt nyereségesek maradni, akik az aktuális trendek szerint elértek egy bizonyos üzemméretet és termelési kapacitást. Erre nem minden gazda volt képes: a kis üzemméretű hazai gazdálkodók sora ment tönkre és hagyott fel a termeléssel. Jelenleg a közepes üzemméretű, konvencionális rendszerekben dolgozó termelők vannak a legnagyobb gazdasági nyomásnak kitéve, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy vagy felhagynak a termeléssel, vagy pedig olyan mértékben fektetnek be banki hitelek, fejlesztési támogatások révén az állattartó telepek technológiájának „korszerűsítésébe”, kapacitásának növelésébe, amire közülük csak nagyon kevesen képesek. Ha ezek a gazdálkodók kiesnek a termelésből, a konvencionális rendszerek „ördögi köre” itthon is tovább fokozódik, hiszen a hazai versenytársak számának csökkenésével ismét a nagyobb telepek versenyképessége nő. Nagyobb volumen, kevesebb versenytárs, biztosabb piaci helyzet. Vagy mégsem?
A teljes cikk az Ellensúly 2021/3. számában jelent meg. Az Ellensúlyt megrendelheti az ellensuly.hu/elofizetes oldalon vagy megvásárolhatja az Írók Boltjában.
