Szerző: Fleck Zoltán
Az alapkérdés
A jövő évi választásokkal kapcsolatos legfontosabb kérdés, hogy miként lesz képes a demokratikus pártok koalíciója a kormányzásra. Hogyan tudja a választási eredményt a rezsim szükséges leváltására fordítani?
Könnyen belátható, hogy a demokratikus kormányzásra a mai ellenzék- nek nem sok lehetősége lesz, ha nem bontja le drasztikusan elődje autoriter építményét. A Fidesz intézményformálásának lényege, hogy hosszú távon biztosítsa egy szűk csoport hatalomban tartását. A közjogi intézmények esetében ezt a funkciót az alaptörvény teljesíti be. Csaknem hézag nélkül, ahogy ezt a diktatórikus rezsimek szokták. A gazdasági, kulturális és egyéb társadalmi területek intézményi világa kényszerűen alkalmazkodik ehhez, hiszen a rezsim a totális politikai uralom rendszerét építette ki. Felszámolta az autonómiákat, ahol csak tehette. Az oktatásban, az egészségügyben, a sportban, a gazdaságban, a kulturális életben hasonló alkalmazkodási kényszerek, félelmek, alárendelődések tenyésznek, és mind ugyanabból a forrásból ered. Egy centralizáló monolit hatalmi képződmény mindent felemésztő természetéből.
Ezt a hatalmi ideológiát és gyakorlatot a rezsim nem titkolta, hanem nyíltan képviselte, bejelentette és büszkén hivatkozott rá. Ahogy nyíltan tagadja a hatalommegosztás, az emberi jogok, a tolerancia és a humanizmus értékeit, egyértelműen és hangosan szemben áll az európai politikai és jogi értékekkel.
A rezsim szándékai
Az alaptörvény eredeti és jelenlegi állapota is a hatalom monopolizálásának szándékait tükrözi. Minden módosítás a hatalom megtartásának és növelésének indokával történt. A demokratikus alkotmányokkal szemben a Fidesz alaptörvénye nem szolgálja a végrehajtó hatalom korlátozását, nem biztosítja a hatalmi ellensúlyokat és nem fejezi ki a politikai közösség közös akaratát. Ennek megfelelő a szövegezése és az ideológiai tartalma, és ezt tükrözik megalkotásának és módosításainak körülményei is. Nincs miért alkotmánynak tekinteni.
Formálisan a parlamenti kétharmados többség lehetőséget ad az alkotmány egypárti megalkotására és a rendszer teljes átformálására. A rend- szerváltó jogászok mérhetetlen felelőtlensége következtében a jogalkotás és az alkotmányozás között Magyarországon nincs különbség. A modern alkotmányos fejlődés előrelátó és óvatos a többség felhatalmazásával szem- ben. Jó okok vannak az óvatosságra különösen azokban az államokban, ahol diktatórikus tapasztalatok halmozódtak fel és gyenge a demokrácia hagyománya. Egy politikai választáson elért legnagyobb többségi szavazatarány sem növeli a demokrácia stabilitásának valószínűségét. Sőt: minél kiegyensúlyozatlanabb a választási rendszer, minél egyértelműbb a győztes többsége, annál nagyobb szükség van az önmérséklet, a demokratikus hagyományok, a politikai tisztesség jogon kívüli biztosítékaira és a jogállami garanciákra. Az előrelátó, demokráciát stabilizálni szándékozó alkotmányozó ezért megköti saját kezét, nem tekinti a választás eredményét automatikusan alkotmányozásra való felhatalmazásnak. Egy második választás után megalakult parlament vagy népszavazás jóváhagyásához köti a megalkotott alkotmány érvényességét. Vagy olyan feltételeket teremt az alkotmányozási folyamatban, amelyek biztosítják a társadalom részvételét, a széles konszenzust. A választásokon ugyanis a polgárok pártokra szavaznak, azt szeretnék meghatározni, hogy ki kormányozzon. A kormányzás jogi korlátainak meghatározását azonban nem bízzák magára a kormányra. A jogállam ezt a korlátozott hatalomgyakorlást jelenti. A jogállam funkciója, hogy védje a demokratikus akaratképződéshez szükséges intézményi rendszert, akadályozza a hatalommal való visszaélést.
Egy választási eredmény kifejezi ugyan a választásokon résztvevők többségének politikai preferenciáit, de ez nem azonos azzal a konszenzussal, amely a hatalomgyakorlás kereteit, a polgárok jogait meghatározó és a politikai közösség karakterét kifejező alkotmány létrehozatalához szükséges.
A Fidesz becsapta a választóit az alkotmányozást illetően, nem közölte előre, hogy ilyen szándékai vannak. Kifejezetten egypárti alkotmányozásba fogott, meg sem kísérelte a kisebbségi vélemények, pozíciók részvételének biztosítását, nyoma nem volt a vitának. Az alaptörvény egy parlamenti politikai többség oktrojált alkotmánya. Ezzel azután egyre könnyebb lett e többség és ezzel a kormány hatalmának bebetonozása, hiszen minden intézményi átalakítás a végrehajtó hatalom korlátlanságát szolgálta. A jogállami korlátok ugyanis arra valók, hogy garantálják a pluralizmust, megvédjék a sajtó szabadságát, az igazságszolgáltatás függetlenségét, a társadalom autonómiáit és az egyén szabadságait. Ezek nélkül semmi nem állja útját az egyszeri többség zsarnokságának. Azért egyszeri, mert a nem jogállami intézményi rendszerben egyre nehezebb megtudni a valós támogatottságot, hiszen szabad véleményáramlás helyett manipulációk, autonómia helyett kiszolgáltatottság, jogosultságok helyett félelmek lepik el a társadalmat. Az állam azonossá válik a kormányzati hatalom birtokosaival, a kormány kritikusai és ellenzői pedig az állam ellenségeivé válnak. Könnyen alakul ki diktatúra, és az nehezen bontható le.
A nehézség azonban nem az, amire a jogászok többsége utal. A forma- lista szemlélet szerint egy parlamenti kétharmaddal megszavazott alaptörvényt csak egy ugyanekkora parlamenti többséggel lehet megváltoztatni. Ez az érv ragaszkodik a parlamenti alkotmányozás gyakorlatához, továbbra sem érzékeli, hogy a jogállami korlátokat és demokráciát felszámoló parlamenti többség éppen ebben bízik, hatalma így megtörhetetlen, független a politikai választások eredményétől. Az alkotmányozást a kétharmados parlamenti többséghez kötni a rendszerváltás során elégtelen volt. Ahogy most is elégtelen az autoriter rezsimmel szembeni küzdelemben. E forma- listák szerint semmilyen tartalmi érv nem számít, az alaptörvénybe akár- mit beleírhatott volna a rezsim, bármilyen bornírtságot, antihumánus tartalmat, gyilkos szándékot védene a többség akarata. Az érvelések egy része bevallottan nem tud mit kezdeni a megoldásra vonatkozó kérdésekkel. Más részük illúziókat táplál az alaptörvény érvényessége melletti demokratikus kormányzás lehetőségeiről. Az első túlbecsüli az autoriter rezsim felhatalmazását, a második alulbecsüli a hatalmi potenciálját.
A rezsim mellett szavazók egy politikai választáson nem erősítik meg annak alaptörvényét. A választás nem az alaptörvényre vonatkozó szavazás. Ugyanakkor az is világos, hogy a demokratikus pártok győzelme gyorsan hamvába hullik, nincs érdemi lehetőség az autoriter rezsim felszámolására az alaptörvény érvényessége mellett. A hisztérikus, puccsot emlegető reakciókból látható, hogy a demokratikus alkotmányozás az egyetlen út a demokrácia visszaállítása felé.
Egy demokratikus ellenzék szükséges stratégiája
Hogyan lehet az alaptörvényt megváltoztatni, új, demokratikus alkotmányt létrehozni? A rendszerváltás alkotmányos logikája szerint ehhez szükséges és elégséges a kétharmad. Minden józan politikai számítás szerint a kétharmados többség nem lehet elégséges, de nem is szükséges.
Kevesebb is elég: a választásokon elért akármilyen többségű győzelem megfelelő legitimitást teremt, ha azzal az előzetes programmal történik, hogy az alaptörvény helyébe egy demokratikus alkotmány kerül. Ezt a kérdést a választáson induló pártok nem hallgathatják el, nem kerülhetik meg. Több kell: egy valódi alkotmányhoz valódi konszenzusra van szükség, a társadalom demokratikus akaratának lehetőséget, részvételt kell biztosítani. Egy választási győzelem önmagában nem elég az alkotmányozás legitimitásához.
Egy jogállamot elpusztító, nem demokratikus rezsimtől való megszabadulás azzal a nehézséggel jár, hogy egyszerre kell felhatalmazást kérni a kormányzásra és a lehető legszélesebb részvételt biztosítani a kormányzás korlátainak biztosítására, az alkotmányozásra.
A politikai program világos, legalábbis világosnak kéne lennie: a demokratikus erőknek tisztán kéne látniuk a lebontani szándékozott rendszer természetét és ebben az alaptörvény szerepét. Tisztában kell lenniük azzal, hogy a köztársasági elnök, a legfőbb ügyész, a Kúria elnöke, az alkotmány- bírók, az Állami Számvevőszék elnöke, a Költségvetési Tanács, a Nemzeti Bank elnöke azonnal és hatékonyan fogják akadályozni a demokratikus átalakulást. Több mint egy évtized után is félreismerni a rendszer természetét politikai vakság vagy sokkal rosszabb: beépülési szándék. Létezhet az a tisztességtelen politikai számítás, amely szerint egy autoriter rezsim ellenzéki pozíciói még mindig kényelmes személyes helyzeteket teremthetnek, legalább a képviselői járandóság megvan. Hasonlóan rövidlátó és irreális az a számítás, amely az autoriter rezsim által létrehozott intézményi struktúrát néhány személycserével használatba venni szándékozik. A személyek lecserélésével nem lehet jogállamot építeni. Az intézmények természete ebben a tekintetben is egyensúlytalan: jogállamot rombolni viszont lehet tudatos személyzeti politikával.
Ha érzékelik a közjogi berendezkedés igazi természetét, akkor ebből le kell vonniuk azt a következtetést, hogy azt a lehető leggyorsabban meg kell változtatniuk. Ehhez a folyamathoz legitimáció szükséges, amit önmagában a választási eredmény nem biztosít. A választási programmá tett alkotmányozás, a hiteles kormányzás mellett az alkotmányozást a lehető legszélesebb részvétel mellett a lehető legszélesebb konszenzusra kell alapozni. Ez még azt is lehetővé teszi, hogy egy rövid időre a Fidesz alaptörvényének az a része, amely nem a hatalom kizárólagos birtoklását szolgálja, hatályban maradjon.
Súlyos mulasztások
Az alaptörvénynek nemcsak az a javíthatatlan hibája, hogy felszámolta a jogállamot, tehát korlátok nélkülivé tette a kormányzati hatalmat, hanem az is, hogy legfeljebb partikuláris társadalmi érdekeket és eszméket fejez ki. Eltekintek most ennek az eszmevilágnak a leírásától és minősítésétől, az azonban mindennapi tapasztalat, hogy a magyar társadalom nem ilyen, nem lehet ilyen. Az alaptörvény a szándéka szerint inkább alakító jellegű, létre akarja hozni azt a társadalmi állapotot, amely elfogadja a nem demokratikus hatalomgyakorlást, lemond a szabadságokról és a pluralizmusról. Ez a szándék eddig kétségkívül kevés ellenállásba ütközött, nem esélytelen az autoriter rendszer hosszabb távú berendezkedése.
Nemcsak intézményes hibák, hanem társadalompolitikai vakság terem- tette meg ezt az esélyt. A rendszerváltás intézményalakító buzgalmát nem kísérte az a törekvés, hogy kialakítsák, létrehozzák, erősítsék azokat a társadalmi, kulturális készségeket, várakozásokat, élményeket, amelyeket öszszességében a demokrácia kultúrájának nevezünk. Jóindulattal legfeljebb azt állíthatjuk, hogy dőre módon az intézmények kultúraformáló erejében bíztak.
De még az sem volt adott, hogy a rendszerváltás alkotmányos intézményei koherens értékek mentén, példaadóan működtek volna. Honnan is lett volna ehhez megfelelő intézményes kultúra? Honnan jött az új, jogállami apparátus, honnan származtak a rutinok? A megfelelő, mintaadó, társadalomformáló intézményi működéshez stabil kulturális minták szükségesek. Ezt az ellentmondást felismerve tudatosan tenni kellett volna a demokratikus, jogállami értékek erősítése érdekében. Helyette egyre gyengébb teljesítményt nyújtottak, 2010-ig lassan elpárolgott az eleve nem túl sűrű demokratikus mentalitás jó része.
Tehát a magyar jogállami intézményrendszer aligha tudta kialakítani a saját túlélését garantáló társadalmi támogatottságot. Ez az előtörténet, a „bepótló forradalom” kudarca szoros kapcsolatban van az alkotmány tar- talmi és eljárási kérdéseivel: milyen egy jó, jogállami alkotmány, és azt hogyan lehet megcsinálni?
Nemzeti minimum, visszafogott szöveg
Egy demokratikus fordulat, egy jogállami forradalom szükséges ahhoz, hogy Magyarország újrakezdje a demokratikus jogállam stabilizálását. Ennek politikai feltételeivel nem, csak az alkotmányos intézmények és alkotmányozás kérdésével foglalkozom.
Tartalmi és formai értelemben is meg kell haladni a rendszerváltás alkotmányát, a restauráció a tanulásra képtelen állapot jele lenne. Ugyanakkor az 1989–1990-es alkotmány hatalommegosztásra, erős alkotmánybíróságra, a bírói függetlenség garanciáira, az alapjogosultsági rendszerre épülő kiindulópontjai és a működés 1990–2010 közötti tapasztalatai szükségszerűen a helyreállítás forrásai. De a mostani helyzetben különös jelentősége van annak, hogy a zsarnokság intézményes kizárásának és a szabadságjogok garantálásának normáin kívül az alkotmány a lehető legvisszafogottabb legyen, ne tartalmazzon olyan ideológiai elemeket vagy célkitűzéseket, amelyek megosztják a politikai közösséget. Pontosabban amelyek akadályozzák egy demokratikus politikai közösség létrejöttét.
Az Orbán-rezsim leváltását lehetővé tevő választási eredményből, ha létrejön, egy következtetést lehet majd levonni: a választók inkább demokratikus jogállamban akarnak élni. Az alkotmánynak ezt a nemzeti minimumot kell tartalmaznia. Demokratikus körülmények között a választók számos dolgot mérlegelnek, alternatív kormányzati szakpolitikák és ideológiák, társadalmi víziók mentén választanak. A demokrácia és a nem demokrácia közötti választás egynemű. Ahhoz, hogy valóban legyenek alternatívák, lét- re kell hozni a szabad választás, a tájékozódás, a társadalmi együttműködés intézményi feltételeit.
Demokratikus részvétel
A politikai szereplőknek – megfelelő hagyományok hiányában – nehezebben lesz megemészthető az alkotmányozás módjára vonatkozó megfontolás. Ezért az alkotmányozás processzuális alapjaival és indokaival érdemes többet foglalkoznunk.
A legnagyobb nehézség nem intézményi természetű. A rendszerváltás aktív alakítóinak súlyos mulasztását, eredendő intézményi optimizmusukat elkerülni akkor lehet, ha a demokratikus jogállam jelenlegi hívei szem- benéznek azzal, hogy a magyar társadalom értékrendszerében, hagyományaiban, várakozásaiban, hétköznapi tapasztalatában nincs stabil helye a demokratikus eljárásoknak és jogosultságoknak. Többnyire olyan szervezeti, kapcsolati rendszerekben élünk, amelyekben nem természetes az autonómia, a szabadság, a demokratikus döntéshozás és a felelősségvállalás. Hogy elkerüljük a kiszolgáltatottságot, a tekintélynek való alárendelődés kényszereit, a reflektálatlan, jobb esetben is csak hatékonyságelvű gépezetek darálóit, különleges helyek egyre szűkülő szigeteire menekülünk, alter- natív iskolákba, nem hierarchikus rendeződésű munkahelyekre. A menekülés egyéb formáiról, az elvándorlásról, a kivonulásról, a privát helyekre visszahúzódásról nem is szólva. A demokratikus kultúra hiányát nem tudja bepótolni egy puszta intézményalkotás. A mentalitás, az attitűdök változását a cselekvés teremti meg, a megfelelő gyakorlatok és tapasztalatok. E pragmatikus kiindulópontot mintha azok is elfelejtették volna, akik a demokrácia tanulásáról szónokolnak.
E tanulás leginkább a demokratikus folyamatokba való bevonódással, részvétellel lehetséges. Egy demokratikus jogállami alkotmány megalkotása a legmegfelelőbb alkalom erre. A részvételi, társadalmasított alkotmányozási eljárás nemcsak legitimációs többletet szolgáltat a parlamenti többségnek a szükséges intézményes rendszerváltáshoz, hanem mintát ad a demokratikus gyakorlatok számára is. Beindítja az elmulasztott tanulási folyamatot. Nem mellesleg igényeket teremt a további részvételre. Alkalmat ad arra, hogy a képviseleti demokrácia agonizáló világából kirángasson.
Egy szűk látókörű, korrupt és legitimációhiányos politikai intézményi rendszert bármikor elfoglalhatnak sanda szándékú bűnöző csoportok és kiszolgálóik. A Fidesz-korszak tanulsága elsősorban az, hogy a gyenge de- mokratikus hagyományok, a szabadságok alacsony presztízse, az autonó- miák iránti érzéketlenség diktatúrához vezethet, amelyből nehéz kievickél- ni. A demokratikus kultúra pedig nem jön létre magától és nem is nagyon tanítható hagyományos eszközökkel (bár ezt se nagyon próbáltuk ki), csak demokratikus aktivitással.
Az alkotmányozás folyamatának kinyitása csak egy stabilizáló folyamat első lépcsője. Egy olyan közjogi, politikai rendszer felépítéséhez vezethet, amelyben az állampolgári aktivitás az eddigieknél sokkal nagyobb, ahol az egyéni és a csoportos érdekérvényesítés csatornái kiépítettek, ahol a jogosultságokat védő intézmények proaktívak, ahol kötelező módon rendszeres a konzultáció a közösséget érintő fontos kérdésekről. A forradalmi demokratikus alkotmányozás tehát ezt a mentális forradalmat igényli, a részvételi kultúra erősítését. Társadalmi támogatást tartósan csak erre a programra lehet kérni.
Van azonban egy láthatóan erős korlát, amely különösen a véleményformáló elitre jellemző. Ez többnyire azért ragaszkodik a formális intézményi jellemzőkhöz, jelenleg az alaptörvény eltakarításának és egy új jogállami alkotmány megalkotásának kétharmados parlamenti felhatalmazásához, mert alapvetően és mélyen szkeptikus a társadalom aktivitásával kapcsolatban.
A demokrácia iránti szkepszisről
Az uralkodó társadalomkép szerint az atomizáció és az érdektelenség nem törhető fel, nincs esély arra, hogy a magyar társadalom érdemi érdeklődést mutasson a köz ügyei iránt. Hogyan is képzelheti bárki, hogy közjogi intézmények szabályozási alternatívái izgalomba hoznak bárkit is? Az embereket legfeljebb az érdekli, ami hétköznapi problémáikhoz, vágyaikhoz közvetlenül kapcsolódik: árak, bérek, juttatások. Ebbe a végtelenül lecsupaszított materiális logikába nem illeszkednek alkotmányos dilemmák. Minden részvételi alkotmányozás naiv illúzió.
E társadalomkép kialakulásának okairól és következményeiről érdemes lenne elgondolkodni, de most csak néhány, a demokratikus politikai részvételre vonatkozó félreértést szükséges eloszlatni. A reprezentáció sémája egyeduralkodóvá vált, annak ellenére, hogy az erre épülő intézmények recsegnek-ropognak, és láthatólag képtelenek kezelni a legsúlyosabb társadalmi problémákat, ideértve az emberi élethez szükséges alapvető fel- tételek biztosítását. Az egyén akkor jelent bármit, ha besorolható valamilyen kategória alá, ha képvisel valamilyen általánosabb érdeket, a politikai pártok képesek egyedül bármilyen aktivitásra. A közvetlen demokráciának vagy csak megerősítő, népszavazásos jellege lehet, vagy helyi ügyekben alkalmazható. A nép veszélyes, manipulálható, buta bestia. Emberi vágyak, szenvedések, akaratok és együttműködési hajlam, empátia, szolidaritás kizárólag ideológiai közvetítésekkel, vagyis totálisan kiüresítve válnak politikai tényezővé.
Egy alkotmány megalkotási folyamata, éppen a folyamata az, amely lelket lehelhet egy végletekig semmibe vett társadalomba. A „nemzeti konzultációk” hazugságai és manipulációi után a releváns kérdések valós megtárgyalása felszabadító erejű lehet, új hagyományokat teremthet. Létrehozhatja azt, amit az intézménycentrikus rendszerváltás nem volt képes: a politikai közösséget.
Természetesen az alkotmány intézményi szabályozása, a technikai meg- fogalmazások, a dogmatikai megfontolások összetett szakmai munkát igényelnek. De ezt a professzionális oldalt túlértékelni sem érdemes: néhány felkészült, a liberális (vagyis jogosultságokra épülő) jogállamnak elkötelezett és tisztességes közjogász gyorsan képes jó alkotmányt szövegezni. A hangsúly a tisztességen van, ami adott esetben azt is jelenti, hogy tudják, mire nem képesek. Nem képesek kitalálni a politikai közösség valódi szándékait, igényeit. Jószerivel mindenhol próba-szerencse logikával működik az alkotmányozás: vagy sikerül hozzájárulniuk a társadalmi együttműködések stabilizálásához, vagy újabb és újabb alkotmányos válságokon át alakul.
A jogállamot felszámoló gyakorlat évtizede és az azt megelőző, alacsony intenzitású tanulási folyamattal jellemezhető két évtized után radikális, nem szokványos, de nem is teljesen ismeretlen módon lehet sikeresen stabilizálni az alkotmányos berendezkedést. Határozott, tudatos társadalma- sítással. Amelyben nem a dogmatikai részleteket és közjogi specifikumokat kell a résztvevőknek megbeszélniük, hanem a jobb híján nemzeti minimumnak nevezhető alapértékeket. Amelyből a tisztességes professzionális alkotmány-előkészítőnek egyértelmű intézményes és szövegezési alternatívák származnak. Például egy több állampolgári körben megtárgyalt és kompromisszumként megfogalmazott bekezdés a társadalmi szolidaritásról szigorú előírás lesz az alkotmány szociális tartalmáról. A szabadságok és alternatívák fontosságáról megfogalmazott és vitákban kiérlelt mondatok kötelezik az alkotmányozót a liberális intézmények erősítésére. A leszármazottaink és saját egészséges, élhető környezetünk miatt aggódó mondatok kényszerűen zöld árnyalatot adnak az alkotmánynak.
Nem kell másról beszélni, nem kell másban megállapodni, mint saját, emberi jövőnk legáltalánosabb kereteiben. Ezekről ne lehetne beszélni, ezek nem érdeklik az embereket, erre építeni illúzió? Akkor tényleg nem lenne értelme semminek. Mert akkor az emberi ész minimuma sem működik. Ha a magyar demokratikus politikai szereplők is a ráció és a belátás totális hiányára alapozzák terveiket, akkor tényleg végünk, akkor Magyarország legfeljebb csak volt.
Az Ellensúly folyóiratot megrendelheti az ellensuly.hu/elofizetes oldalon vagy megvásárolhatja az Írók Boltjában.
