Szabó Andrea
2020-as év más, mint 2019 volt, más, mint 1998 vagy akár 1962 lehetett. Teljesen más, mint amit az elmúlt negyvenötven évben felnőtt generációk valaha is tapasztaltak. 2020 a szorongás, a lemondás, a bizonytalanság és a félelem éve. Mindezt egy, a WHO jelenlegi álláspontja szerint Kínából kiinduló vírus, a SARS–CoV–2 (súlyos akut légzőszervi szindróma-koronavírus 2) családjába tartozó Covid–19 vírus okozza. Jelen tanulmány írásakor a vírus ellen nincs bizonyítottan hatékony gyógyszer, tömeges méretben alkalmazott vakcina pedig 2021 tavaszára várható. A vírus hosszú távú következményei beláthatatlanok a gazdaságra és a politikára nézve éppúgy, mint a társadalomra.
Ebben az írásban az utóbbira, a társadalmi következményekre, ezen belül is a generációs hatásokra koncentrálok. Azt elemzem, hogy jelen tudásunk, pontosabban inkább feltételezéseink szerint lehete a koronavírusjárványnak olyan hatása, amely gyökeresen átalakítja a korábbi generációs felfogásokat. Egyetértve Illés–Körösényi–Gyulai megállapításával,1 a koronavírusjárvány egy külső, exogén sokk, amely – miután a legtöbb nyugati országban hasonló, szinte háborús pszichózist eredményező reakciókat váltott ki – felfogható generációképző jelentőségű eseményként. Olyan válságként, amely az egész globális világra éppúgy hatással van, mint az egyes érintett nemzetekre, ezen belül is a szűkebb lokalitásokra és ezáltal az ott élő fiatalokra, középkorúakra és idősekre egyaránt. Mégis, generációs szempontból a fiatalok azok, akik kitüntetetten hordozhatják mindazokat a hatásokat és következményeket, amelyek a koronavírusjárvány eredményeként rögzülnek a 2020-ban (2021-ben?) élő fiatalok egyéni és kollektív emlékezetében.
A generációs felfogásról röviden
Amióta 1990-ben megjelent William Strauss és Neil Howe Generations című, mára klasszikussá vált könyve,2 a nemzedékközpontú látásmód a társadalomtudományokból átszivárgott a marketingtől a HRig,3 a munkaerőpiaci prognózisoktól az egészségügyi ellátások optimalizálásig szinte minden területre.
Strauss és Howe a könyvében – nem kis részben a magyar származású Karl Mannheim tudásszociológus elméletére építve – azt állítja, hogy egy generáció azokból a fiatalból áll, akik egy húszéves perióduson belül születtek, és van valamiféle hasonlóságuk. E hasonlóság három szempont alapján írható körül.
Először is életük azonos időszakában élnek meg bizonyos történelmi szituációkat, eseményeket, történéseket és változásokat. A generációs elméletek fontos kiindulópontja, hogy ebben az esetben úgynevezett közvetlen tapasztalásról, közvetlen élményről beszélünk. Az érintettek nem egyszerűen a történelemkönyvek, a nagyszülők vagy a szülők elmondásai alapján szűrnek le tapasztalatot egyegy eseményről, hanem a szó legszorosabb értelmében meg és átélik azt. Ez az, ami különlegessé teszi ezt a társadalmi csoportot: a történés maga. Mannheim szerint a nemzedékek konstituálódásának alapja az, hogy tagjai
a kollektív történésnek ugyanabban a szakaszában vesznek részt. […] A társadalmi térben való közös elhelyezkedést nem az azonos kronológiai időben való születés ténye adja, nem az egyidejű ifjúkor, felnőtté válás és megöregedés, hanem inkább az érintetteknek ebből fakadó azon lehetősége, hogy ugyanazokban az eseményekben, élettartalmakban stb. vegyenek részt, s mi több, ezt azonos jellegű tudati rétegződés jegyében tegyék. […] E sorsközösségen belül jöhetnek azután létre a különös nemzedéki egységek […].4
A megélés persze egyben formálást és alakítást is jelent, nem egyszerűen passzív befogadást. Nem szükséges, hogy földrajzi, társadalmi, kulturális értelemben egy térben legyenek. A generációképződés szempontjából a legfontosabb az, hogy ugyanarról a történésről, eseményről, változásról nagyjából ugyanabban az időszakban legyen saját tapasztalásuk. Ebből következik az is, hogy a generációk nem születnek, hanem kialakulnak, kifejlődnek, vagyis nem az életkorból ered a hasonlóságuk, hanem annak a történésnek, változásnak a jellegéből, amit együttesen megélnek. Ha ez egy külső sokk, akkor ezen keresztül érdemes a generáció karakterét, speciális jegyeit körülírni.
Debevec és szerzőtársai nyomán5 úgy vélem, hogy vannak olyan „kataklizmatikus események”, külső sokkhatások, amelyek képesek alapvetően megváltoztatni a korábbi társadalmi beállítódásokat, ez pedig kihat a generációs fejlődésre is. Azt állítom, hogy a koronavírusjárvány pontosan megfelel ennek a hatásmechanizmusnak, azaz mélyreható változásokat indukál a kialakult értékrendben.
A nagy társadalmi változások és átalakulások nemcsak a fiatalokat érintik, hanem az idősebbeket is. Miért tulajdonítanak mégis a különböző szerzők kitüntetett jelentőséget a fiataloknak? A szocializációs irodalom abból indul ki, hogy minden későbbi élmény az egyén korai életéveiben kialakult személyiségére rakódik rá, tehát az akkori megalapozás fogja elrendezni a későbbi élményeket is, merthogy „az első élményekben benne rejlik az a tendencia, hogy természetes világképként rögzüljenek”.6 A fiatal korban szerzett tapasztalatok – éppen azért, mert ekkor a személyiség még formálható és formálódó, a politikai és a kulturális identitások ebben az időszakban stabilizálódnak, a politikai „én” a legerőteljesebben fejlődik – mélyebben befolyásolják az ember későbbi gondolkodásmódját. A nagy változások megőrződnek az azokat átélő fiatalok kollektív és egyéni emlékezetében egyaránt.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az idősebbeket ne érintené ez a válság, változás. A generációvá fejlődést elősegítő nagy átalakulás, esemény, történés olyan, mint egy karácsonyfa. Mindenki megtalálja rajta a számára jelentéssel bíró, legszebb díszt, alatta a neki szóló ajándékot – de a legnagyobb ajándék, a legszebb dísz mindig a fiataloké. Vagyis az egyes életkori csoportok másként kapcsolódnak a változásokhoz és a válságokhoz. Más aspektusát emelik ki önmaguk számára, más mintázatokat keresnek benne, másként érzékelik a változások lefolyását, és ennek következtében más következtetést vonnak le belőle. Egy idősebb személy a már meglévő személyes és közvetített tapasztalatai alapján reagál a változásra. A fiatalok azonban – megfelelő tapasztalás híján – akarvaakaratlanul az első, általuk átélt válságot és változást olyanként raktározzák el, amihez a későbbiek során visszanyúlnak, ami a saját fejlődésük kiindulópontja (kapuélmény). Ezt a folyamatot jellemzi úgy Mannheim, hogy „mindegyik nemzedék minőségileg teljesen különböző belső időben él. Mindenki a vele egykorúakkal és az eltérő korúakkal együtt él az egyidejű lehetőségek bőségében. Ugyanaz a kor mindegyikünkben másmás idő, nevezetesen önmagának egy másik korszaka, amelyben csak a vele egykorúakkal osztozik.”7 A későbbi szerzők pont ezt a belső időt, fogalmazhatunk úgy: cirkulációt, életciklust vizsgálják és transzponálják, amikor a generációk egymásutániságáról beszélnek. Strauss és Howe a generációk négyféle archetípusát (próféta, nomád, hős és művész) különböztetik meg, amelyek cirkulálódnak a történelemben. Ezek a generációk a nagy változások és válságok különböző fázisaiban jelennek meg és ébrednek rá generációs másságukra.8
A generációkkal kapcsolatos második fontos állítása a szerzőpárosnak, hogy a generációk egyes archetípusai nemcsak élményközösséget alkotnak, hanem hasonló a hozzáállásuk például a családhoz, jellegzetes módon vállalnak kockázatot, hasonló a kultúrájuk és az értékrendjük, de még az állampolgári részvételük is.9 Lényegében a hasonló korai élettapasztalatuk következtében hasonló kollektív személyiséget fejlesztenek ki, közös gondolkodásmódjuk következtében pedig meglepően hasonló életutat járnak be. A fenti négy archetípus cirkulálódik válságtól válságig. Strauss és Howe úgy véli, hogy a második világháború alatt és azóta öt generáció él(t) az Egyesült Államokban: a Silent/csendes (archetípus: művész): az 1925–1945 között születettek; a Boom (profétikus): az 1943–1960 között születettek; az X generáció (nomád): az 1961–1981 között születettek; a Millennial/milleniumi (hősi): az 1982–2004 között születettek és a Homeland/szülőföld generáció (művész): a 2005 után születettek. Más szerzők a Millennial és a Homeland generációt eltérő elnevezéssel illetik, úgymint Y és Z generáció.10
Harmadikként érdemes utalni arra, hogy a generációk egyes tagjai közvetve vagy közvetlenül, de észlelik saját azonosságukat, amit meg is osztanak egymással. A generáció Strauss és Howe szerint tehát olyan csoport, amely időben és térben oszlik meg a történelem egy adott pillanatában, és ez a sajátosság kollektív személyiséget (collective persona) kölcsönöz ennek a csoportnak. Egy nemzedék nagyjából egy életszakaszt tölt ki a születéstől a fiatal felnőttkorba való belépésig. Ahogy arra Rouse és Ross rámutatnak, a generációk által észlelt és megosztott közös értékvilág – generációs identitás – alapvetően társadalmi, gazdasági és/vagy politikai eseményekből vagy jelenségekből fakadó kulturális elmozdulásokban gyökerezik.11 Teoretikus alapon tehát az egyes generációkat a kollektív személyiségük különbözteti meg a másiktól, vagyis az a keret (frame), ahogy észlelik a környezetüket, a velük történteket. Ahogy arra McCrindle rámutat, a generációs felfogás a 21. században pontosításra szorul, ugyanis a modern korban a társadalmi változásokon túlmenően érdemes a technológiai körülményekkel is számolni.12 Vagyis az eseményeken túl a körülmények is fontosak, amikor generációk kialakulásáról beszélünk.
Külön érdemes a politikai generáció problematikájára utalni. A fenti folyamatokból ugyanis nem következik, hogy egy generáció, amely alapvető történelmi, társadalmi, kulturális/technológiai vagy gazdasági változások hatására alakul ki, politikai generációvá is fejlődik. A politikai generációk kialakulásához nélkülözhetetlen ugyanis a politikai cselekvés, a világos küzdelem a politikában bent lévők és a politikán kívüli új belépők, illetve a hatalmon lévők és a hatalomtól még megfosztottak között. Szükséges tehát, hogy a kialakuló generáció elitje világosan kinyilvánítsa szándékát – vagyis konfliktust vállaljon – a politikai hatalom megszerzése érdekében. A politikai generáció ezért úgy fogalmazható meg, „mint olyan személyek összessége, akiknek a közösen megélt történelmi tapasztalatuk, identitásuk és közösségi szocializációjuk révén van valamilyen közös érdeke és értékrendszere, amelyet elitjeik, a politikai hatalomért való küzdelemben nyilvánosan is felvállalnak és artikulálnak”.13 Úgy vélem, az még elég távoli, de nem teljesen kizárható fejlemény, hogy a koronavírusjárvány alatt szocializálódott fiatalok a politikai színtéren is hallassák hangjukat. Jelen tanulmányban időben közelebb lévő folyamatokra koncentrálok.
A Covid-generáció kialakulásának esélyei
Hipotézisem szerint 2020-ban egy Strauss–Howeféle értelemben vett „művész” generáció kibontakozását látjuk a szemünk előtt: azokét, akiknek a fiatalkori életében a nagy, kataklizmaszerű változás megtörténik. Azt állítom tehát, van esélye annak, hogy létrejöjjön egy új generáció, amit majd Covidgenerációnak nevezhetünk.
A fentebb hivatkozott tanulmányomban felállítottam egy olyan szempontrendszert, amely támpontot nyújthat e generáció kialakulásának vizsgálatához.14 A szempontrendszer három alapkérdése a Mannheimféle elmélet, valamint a Strauss és Howe által leírtak alapján annak megállapítása, hogy beszélhetünke olyan közvetlen tapasztalásról, amely élményközösséggé szervezi a fiatalokat, létrejöne ennek kapcsán valamiféle generációs tudat s végül hogy ennek következtében kialakule generációs identitás. Végső soron tehát azt érdemes elemezni, hogy az esemény, amely kiváltja a változást, elég karakteres, mélyreható, identitást és értékváltást eredményezőe.
Ahhoz, hogy egyáltalán hipotézis formájában felvethessük egy új generáció kialakulásának esélyét, azt kell vizsgálnunk, milyen hatásokat vált ki a Covidjárvány, és erre hogyan, milyen módon reagálnak a fiatalok, de akár a középkorúak és az idősek is. Leginkább tehát arra a tényezőre érdemes koncentrálni, hogy valóban fontos, revelációerejű változásról beszélhetünke, amely kellően mélyreható átalakulásokat indukál. Megváltoztate korábban mindennapinak számító életfelfogásokat, életvezetést és világlátást, azaz létrejöne valami szokatlan, új, előre nem kalkulálható folyamat. Lokális, nemzeti, illetve globális hatásokról beszélhetünke, amelyek nemcsak horizontálisan, de vertikálisan, azaz nemcsak társadalmak között, hanem egyegy társadalmon belül is elég nagy mélységben hatnak? Ennek egyik kézzelfogható megnyilvánulása lehet a korábban rögzült generációs transzferközvetítés15 megszakadása (a generációs konfliktusok felerősödése, a generációs szolidaritás fellazulása, a generációk közötti értékátadás megrekedése). Vajon mindezen folyamatok lehetővé teszike, hogy közép vagy hosszú távon a (Covid)generáció önmagára ébredjen, és kimondja önnön másságát az őt megelőző generációkhoz képest?
Azt a tényt, hogy a koronavírusjárvány átalakítja mindannyiunk, de leginkább a fiatalok életét, nehezen tagadhatnánk. A járvány különböző, politikatudományi szempontból értelmezhető hatásairól készült kötetben16 Stumpf István,17 Metz Rudolf és Árpási Botond,18 Bartha Attila, Kopasz Mariann és Takács Judit,19 valamint Mikecz Dániel és Oross Dániel20 több szempontból is bizonyítja a jelenlegi helyzet egyediségét, jelezve, hogy az emberiség a második világháború óta eltelt időszak talán legnagyobb, a világ egészét érintő krízisében él.
A Covid–19-járvány […] felfogható úgy is, mint egy külső hatások által gerjesztett válságjelenség, ami korábban nem látott mélységű és tartósságú kihívás elé állítja az egyes nemzetek kormányait éppúgy, mint a nemzetközi szervezeteket és intézményeket. […] A hidegháborút követően nem volt egyetlen esemény sem, amely olyan hatást gyakorolt a világ országaira és népességére, mint a koronavírus-járvány kirobbanása. A globalizált, hálózatokba szervezett világban az egyik legnagyobb értéknek számító mobilitást, utazást és személyes érintkezéssel járó tevékenységet, vagyis alapvető, megkérdőjelezhetetlennek tűnő polgári szabadságjogokat a nemzeti kormányok válságkezelő intézkedései befagyasztották.21
A fenti folyamatok következtében olyan kollektív személyiség alakulhat ki a mostani tízen és huszonévesek körében, amelynek alapélménye (1) a korábbi nyitott, határok nélküli, „globális” világrend rendkívül rapid és tartósnak ígérkező megszűnése; (2) a határokon belüli, sőt helyenként a lakásból történő mozgás jelentős korlátozása, a személyes jellegű oktatás felfüggesztése; (3) összességében a személyes találkozások számának és minőségének drámai csökkenése, vagyis a korábban legalapvetőbbnek tűnő személyi szabadságjogok represszív korlátozása.
A Covidgeneráció ezért egy traumatizált generáció, ugyanis alapélménye csak negatív jellegű: a jogkorlátozás, a spontaneitás megszűnése, folyamatos feszültség és szorongás (mentális pandémia), az ifjúsági életszakasz csonkulása, a gazdaság (ideiglenes) összeomlása, a jövő teljes bizonytalansága. Nem valami technológiai újítás, nem kulturális fejlődés okozhatja tehát kialakulását,22 hanem egy olyan láthatatlan ellenség, amely a szó szoros értelmében veszélyezteti az emberek életét, ezért a nemzeti kormányok és a nemzetközi szervezetek 2020 tavaszán és 2020 őszén hasonló módon reagálnak a helyzetre. Az életek megmentése érdekében az életvilág legmélyebb szintjére hatolnak be, és a korábban természetesnek tűnő hétköznapi világot olyan korlátok közé szorítják – még ha időlegesen is –, amelyek következményei és hatásai ma még szinte beláthatatlanok.
Mindamellett van még egy aspektus, amely kiemelésre érdemes. Az 1980-as évektől kezdődően, az ifjúsági életszakasz meghosszabbodásával23 párhuzamosan az ún. „forever” fiatalok életmódjának és gondolkodásmódjának fontos eleme volt egyfajta laza, kötetlen, hedonistaegocentrikus jellegű, fogyasztáson alapuló életmód, ami együtt járt a felelősségvállalás
elutasításával és elhárításával.24 2020 ezen a téren biztosan változást hozott, hiszen a nemzeti kormányok és a nemzetközi szervezetek éppen a fiatalok vállára teszik a súlyt akkor, amikor azt hangoztatják, ők a kulcsai az idősek túlélésének. A fiatalok magatartása, életmódja, szabály és normakövetése, azaz felelősségvállalása képes az idősebbeket, a krónikus betegeket megmenteni. A fiataloknak tehát pont azt kell tenniük, amit korábban a leginkább elutasítottak: szorongásokkal telített felelősséget kell vállalniuk a családjukért éppúgy, mint szűkebb és tágabb közösségükért. Az ifjúsági életszakasz ezen a téren biztosan változóban van, mégpedig csonkul.
Egyetlen, jól belátható példával szeretném illusztrálni a fentebb leírtakat. Szerte Európában a felsőfokú tanulmányaikat 2020 őszén kezdő elsőévesek úgy végezték el a középiskola utolsó évét, hogy egy korábban soha ki nem próbált képzési szisztémában, az úgynevezett távolléti oktatásban, otthonról kellett felkészülniük az érettségire. Az ilyenkor szokásos, a történelmi kontinuitást biztosító, a felnőtté válást ünneplő rituálék teljesen elmaradtak, hiszen ballagásokat, hivatalos búcsúztatásokat nem tarthattak. Úgy érettségiztek, hogy minden országban kifejezetten rájuk szabott – akár évszázados hagyományokat felrúgó – érettségi feltételeket alkottak a nemzeti kormányok (Magyarországon például csak írásbeli érettségit szerveztek). Érettségi banketteket nem tarthattak, tanáraiktól – ifjúságuktól – hivatalosan elbúcsúzni nem tudtak. Nemcsak elköszönésük volt szokatlan, hanem az egyetemi szocializációjuk is csonkának tűnhet. Sok egyetemen ugyanis nem szervezhettek gólyatáborokat, nem tarthattak gólyabálokat, az online képzésre való átállás okán pedig személyes kapcsolathálójuk jóval korlátozottabban alakulhatott ki, mint felsőéves társaiké. Az egyetemi szocializáció egyik kulcsmomentuma sérülhetett, a légkör, a hangulat, az intézményen túli spontán folyamatok megismerése és elsajátítása korlátozottá vált. Bárhogy alakul is a jövőjük, ők biztosan már most is mások, mint egykét évvel idősebb társaik. De a jelenleg érettségi előtt álló 18 évesek helyzete sem sokkal könnyebb. Olyan, korábban elképzelhetetlennek tűnő kiszámíthatatlanság és bizonytalanság mellett kell készülniük a jövőre (miként lesz az érettségi, beadhatjáke a jelentkezésüket külföldre, vane értelme egyáltalán a továbbtanulásnak), ami komoly szocializációs szakadékot eredményezhet. Hagyományok, tradíciók sérülhetnek azáltal, hogy a koronavírusjárvány következtében közösségi szinten nem gyülekezhetnek, nem ünnepelhetnek, 2020 őszén is online tanulnak, és biztosan másként szocializálódnak, mint az előző generációk.
A szocializációs folyamatok paradox módon alakulhatnak át. Egyrészt a rendszerközpontú – a politika által irányított – hatások egyszerre gyengülhetnek és erősödhetnek is, azaz az ágensek korábbi egyensúlya erősen megbillenhet. Míg a távolléti online oktatás miatt az iskola közvetlen szocializációs funkciója 2020 tavaszától folyamatosan gyengülhet, addig a centralizált médiahatások jóval erősebbé válhatnak. A televízióból, a rádióból és az internet különböző felületeiről a fiatalokhoz érkező központi, hatalmi üzenetek egyszerűbben és gyorsabban érhetnek el hozzájuk. Ami pedig külön érdekessé teszi a szocializációs mechanizmusokat, hogy a nukleáris család spontán szocializációs hatásai még erősödhetnek is, hiszen a fiatalok több időt tölthetnek szüleikkel és a korábbihoz képest kevesebbet nagyszüleikkel. A család folyamatértelmezési funkciója felülírhatja az iskola e téren eddig jóval meghatározóbbnak tekintett szerepét.
Arra a kérdésre, hogy revelációerejű eseményről beszélhetünke, amely eléggé mélyreható változásokat indukál a társadalomban, úgy vélem, egyértelmű válasz adható. Talán 2020 tavaszán még túlfeszített lényeglátásnak tűnt, hogy a koronavírusjárványt generációképző eseménynek tekintsük.25 2020 őszére viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a fejlett társadalmakat ért külső sokkhatás számtalan, ebben a tanulmányban nem minden elemében tárgyalt traumatikus folyamatot indíthatott el (például elmagányosodás, deviáns, anómikus folyamatok felerősödése, amit mentális pandémiának neveztek el), amelyeket nem lehet egyik napról a másikra orvosolni. A koronavírus hatásai éppúgy érintik az Egyesült Államokat, mint az Európai Unió tagországait vagy éppen Iránt és Indiát. 2020. november közepén több mint 15 millió aktív koronavírusos személy él a Földön, és az elhalálozottak száma átlépte az 1,3 milliót.26 Álláspontom szerint a várhatóan létrejövő Covidgeneráció nemcsak azokat a traumákat hordozhatja magában, amelyekre fentebb utaltam, hanem kialakulhat egy másodlagos, roppant súllyal rájuk nehezedő szindróma is. Félő, hogy a megbetegedettekért és az elhalálozottakért viselt felelősség súlyát is sokáig magában fogja hordozni ez a generáció, éppen úgy, mint a „csendes” generáció tette a második világháborút követően.
* A kutatást az NKFIH támogatta (K 119603). A tanulmány az alábbi írás átdolgozott változata: Szabó Andrea, „Gyerek vagy ám még…”. Egy történelmi COVID-generáció születésének feltételei = Vírusba oltott politika. Világjárvány és politikatudomány, szerk. Körösényi András, Szabó Andrea, Böcskei Balázs, ELKH TK Politikatudományi Intézet, Napvilág Kiadó, Budapest, 2020, 169–184.
1 Illés Gábor, Körösényi András, Gyulai Attila, Gátépítéstől az ultipartiig. A természet elleni játszma endogenizálása az Orbán-rezsimben = Vírusba oltott politika, 17–30.
2 Strauss, William, Howe, Neil, Generations. The History of America’s Future, 1584 to 2069, Morrow, New York, 1991.
3 Vö. Pál Eszter, Törőcsik Mária, Jakopánecz Eszter, Eltérő életkori lehatárolásokból adódó generációk értékeinek empirikus vizsgálata, Marketing & Menedzsment, 2017/3., 18–32.
4 Mannheim, Karl, A nemzedékek problémája [1928] = Uő, Tudásszociológiai tanulmányok, szerk. Szántó Zoltán, Wessely Anna, Osiris, Budapest, 2000, 235.
5 Debevec, Kathleen, Schewe, Charles D., MaDDen, Thomas J., DiaMonD, William D., Are Today’s Millennials Splintering into a New Generational Cohort? Maybe!, Journal of Consumer Behaviour, 2013/1.
6 Kiss Balázs, Szabó Andrea, Konfliktus és generáció, Politikatudományi Szemle, 2013/4., 106.
7 Mannheim, I. m., 209.
8 Vö. Generations in History, LifeCourse Associates, https://www.lifecourse.com/assets/files/gens_in_history(1).pdf.
9 Vö. What is a Generation?, LifeCoures Associates, https://www.lifecourse.com/about/method/phases.html.
10 McCrindle, Mark, The ABC of XYZ. Understanding the Global Generations, McCrindle Publication, Bella Vista, 2014.
11 Rouse, Stella M., ross, Ashley D., The Politics of Millennials. Political Beliefs and Policy Preferences of America’s Most Diverse Generation, University of Michigan Press, Ann Arbor, 2018.
12 McCrindle, I. m., 3.
13 Szabó Andrea, Politikai generációk Magyarországon. „…jönnek a ’90-esek, a ’68-asok helyett jön a ’90- es nemzedék”, Civil Szemle, 2018/3., 7–8.
14 Szabó Andrea, „Gyerek vagy ám még…”, 175.
15 Vö. Bauer Béla, Kulturális transzferek a társadalmi térben, Korunk, 2019/5., 44–54.
16 Vírusba oltott politika. A szociológiai aspektusokhoz lásd még Koronavírus idején, szerk. Fokasz Nikosz, Kiss Zsuzsanna, Vajda Júlia, Replika Alapítvány, Budapest, 2020, https://replika.hu/koronavirus.
17 Stumpf István, A járvány hatása az alkotmányos hatalomgyakorlásra = Vírusba oltott politika, 73–88.
18 Metz Rudolf, Árpási Botond, Miért sereglünk a vezetők köré, ha baj van? A koronavírus-járvány nemzet- egyesítő hatása = Vírusba oltott politika, 31–44.
19 Bartha Attila, Kopasz Marianna, Takács Judit, A populisták jobban csinálják? A koronavírus-járvány külpolitikai tanulságai: járványkezelés az európai liberális és populista demokráciákban = Vírusba oltott politika, 89–108.
20 Mikecz Dániel, Oross Dániel, Hol a szükség, jön a segítség? Politikai részvétel, önkénteskedés a Covid–19-járvány idején = Vírusba oltott politika, 185–200.
21 Előszó = Vírusba oltott politika, 8.
22 A Covid-generáció létrejötte szempontjából a fentieken túl különösen figyelemre méltó két kulturális aspektus is. Egyrészt a maszkviselés szabályainak megváltozása. A nyugati, felvilágosodás után létre- jött kultúrától idegen volt, sőt az utóbbi időben tiltottnak számított (az ún. nikáb közterületen viselé- sének tilalmát Belgium 2011-ben rendelte el, amit 2017. július 11-én az Emberi Jogok Európai Bírósága jóváhagyott) az arc és az orr eltakarására alkalmas kendő viselése. 2020-ban viszont ott tartunk, hogy a maszk viselése elfogadottá, sőt kötelezővé vált, és minden valószínűség szerint hosszú időn keresztül az is marad Európában éppúgy, mint jó néhány más, a nyugati féltekén lévő országban. A másik kulturális sokk a nyugati kultúrát jellemző kézfogás eltűnése. A középkor óta része a nyugati kultúrának, hogy csupasz, nyitott tenyérrel kezet fog egymással két ember, jelezve jó szándékát, egymás iránti jóindulatát és tiszteletét. Ennek az évezredes hagyománynak 2020 egyik napról a másikra vetett véget, és indított olyan új szokásokat, mint a könyökköszöntés vagy éppen a bokaérintés.
23 Vö. Zinnecker, Jürgen, Gyermekkor, ifjúság és szociokulturális változások a Német Szövetségi Köztársaságban [1996] = Ifjúságszociológia, szerk. Gábor Kálmán, Jancsák Csaba, Belvedere, Szeged, 2006, 95–116.
24 vö. Oross Dániel, Szabó Andrea, A politika és a magyar fiatalok, Noran Libro, Budapest, 2019.
25 Szabó Andrea, A V, mint Vírus-generáció születése?, PTIblog, 2020. március 20., https://politikatudomany.tk.mta.hu/blog/2020/03/a-v-mint-virus-generacio-szuletese.
26 Vö. https://www.worldometers.info/coronavirus.
A cikk az Ellensúly 2020/3-4. számában jelent meg. Előfizetési lehetőség itt >>>
