A tiszai alföld – ilyen volt, de milyen lesz?

Szerző: Timár Gábor

Magyarország talán legjellemzőbb tájegysége az Alföld, amelynek nagyobb része a tiszai vízrendszerhez tartozik. „Tökéletes síkság” – tanultuk róla az iskolában, és ez annyiban igaz is, hogy világszerte párját ritkítóan lapos a felszíne, különösen, ha a tengerparti lapályokat kihagyjuk az összehasonlításból. De azért nem teljesen lapos, helyenként bizony előfordulnak – még a legsimábbnak számító Nagykunságban is – szisztematikus, pár méteres tereplépcsők. Mind a jellemzően sík felszín, mind e lépcsők sokat elárulnak a tiszai alföld kialakulásáról és a felszínt ma is alakító folyamatokról. Ebbe a rendszerbe mi, emberek az utóbbi 100-150 évben aktívan belenyúltunk, így a felszín simaságát és néhány más dolgot, például a vízháztartást a természet már nem tudja fenntartani. Milyen kockázatokat rejt ez a folyamat, és mit kellene ahhoz tennünk, hogy ezeket kezeljük? Egyáltalán: hogyan nézzen ki a tiszai alföld újabb 100-150 év múlva?

Lemeztektonika? Itt?

Talán erről is tanultunk: óceáni és szárazföldi kőzetlemezek, alábukó lemez: mélytengeri árkok, Andok; ütköző lemezek: Alpok, Himalája… És ilyenkor mindig arra gondolunk, hogy milyen jó is lenne a szabadságunkat olyan egzotikus helyeken tölteni, ahol ezek zajlanak. A jó hír viszont az, hogy a Föld egész felszínén zajlik ez a folyamat, legfeljebb a nagy részén (így Magyarországon sem) nem olyan látványos az eredmény. Nem olyan látványos? A Föld egyik legszebben kifejlett síksága nem látványos? Pedig azt is a lemeztektonika csinálta, csinálja! Lássuk, hogyan!

Európa és különösen térségünk domborzatát két kontinentális kőzetlemez: Afrika és Európa ütközése alakítja. Az ütközés eredménye az Alpok hegylánca, amelyet részben a kollízió miatt felgyűrődő kőzetek alkotnak, részben pedig a két kontinens közt valaha hullámzó Tethys-óceán alján összegyűlt, leginkább mészvázas állatok maradványaiból álló kőzetek, amelyek az ütközés során „lekaparódtak” az afrikai lemezről. Az Alpok az ütközés miatt egyre csak emelkedett, addig a magasságig, amikor a saját tömege már elkezdte oldalt „kitolni” a kőzeteket, hasonlóan ahhoz, ami ma a Himalájában történik. E kitolódás legkönnyebb iránya keleti-északkeleti irányba mutatott, és ennek eredményeként jött létre az elmúlt húszmillió évben a Kárpát-medence. Igen, ez a forma ilyen fiatal, annak ellenére, hogy a formát alkotó kőzetek sokkal, akár tízszer ilyen idősek, de élettartamuk alatt eddig mindig más formába rendeződtek.

A Kárpát-medence kialakulása és fejlődése két fázist alkotott: az idő nagyjából felében kiterjedt mai alakjára, majd – miután tovább bővülni nem tudott, és így nem is alakult ki itt új óceán –minden irányból nyomás alá került. Ma is ez a helyzet: az Adria irányából továbbra is ér minket az afrikai lemez nyomása, amelynek keleten az Ukrajna közepén levő ősmasszívum, északon a Cseh-masszívum tart ellen, amolyan üllőként. A nyomást közvetetten érzékeljük is: ez adja hévizeinknek azt a nyomást, amely több száz méteres emelkedést is okozva kivezeti őket a termálstrandoknál, és e nyomás eredményei azok a földrengések is, mint amilyen tavasszal Zágrábban pattant ki, és amelyekből térségünkben átlagosan egy emberöltőként fordul elő olyan, amely mérsékelt károkat és komoly ijedelmet is okoz. Az ennél erősebbek szerencsére errefelé igen ritkák.

A tiszai alföld – ilyen volt, de milyen lesz?

A nyomás alá került Kárpát-medence kőzetlemeze pedig úgy viselkedik, mint egy papírlap, amelynek a két végét egymáshoz közelítjük: a kezdetben sík lapon hullámok jelennek meg; középen egy nagyobb, a szélei irányában pedig több kisebb. Térségünkben az „egy nagyobb” az Alföld, amelyet két kisebb, de felfelé mutató hullám keretez: a Dunántúli- és az Erdélyi-középhegység. Tovább haladva kifelé két kisebb medence következik: a Kisalföld és az Erdélyi-medence, majd további kisebb hegyvonulatok után a Bécsi- és a Háromszéki-medencékkel zárul a sorozat. Ezek a „hullámok” természetesen ma is zajló, függőleges kéregmozgásokat is jeleznek; ha ezek nem lennének, az erózió nagyon gyorsan elegyengetné a felszínt. Így is dolgozik, így is kopnak a hegyek és töltődnek az alföldek, de az, hogy egyáltalán van érdemi domborzat, mindig jelzi a függőleges felszínmozgásokat. Nem kell valami Forma–1-es sebességre gondolni: az Alföld központi részén a természetes süllyedés néhány tizedmilliméter volt évente, és a középhegység gerincvonala is ilyen nagyságrendű sebességgel emelkedik. Ezer év alatt néhány deciméter, egymillió év alatt néhány száz méter. A Bakony persze több mint egymillió éves; a „hiányzó” magassága az erózió miatt lekopott. Az Alföld helyén a medence kialakulásakor egy gigantikus tengeröböl, később a tengerről lefűződött tó hullámzott, amelyet a folyók és a szél által szállított, a hegyekről lekoptatott üledék töltött fel. Nem csak a Bakonyról: a Kárpátok és az Alpok az alföldi üledékek fő forrása. Az utolsó két-három millió évben már nem volt meg ez az óriási tó (a mai tavaink nem ennek a maradványai); ekkor már a maihoz eléggé hasonló domborzati kép fogadott volna minket. Az Alföld sík felszínét a folyóvizek tartották ennyire sík vagy ahhoz közeli alakban.

A süllyedő kéreg és a folyóvízi hordalék egyensúlya: az alföldi síkság

A szabályozatlan folyók pontosan erre képesek: egy olyan területen, amelynek egyes részei eltérő sebességgel süllyednek, úgy terítik el az érkező hordalékot, hogy az eredmény egy nagyon sík felszín lesz. Ehhez persze szükséges az is, hogy a folyók kifolyása a medencéből egyértelmű helyen történjen (esetünkben a Vaskapu biztosítja ezt), és az is feltétel, hogy e kifolyási pont magassági helyzete ne változzon nagyságrenddel gyorsabban, mint az alföldi területé. A Vaskapu ennek a feltételnek is eleget tesz: nem „liftezik” túl gyorsan felfelé; ha pedig netán süllyedésbe fogna, a folyók azonnal elkezdenék bevágni magukat a medrük mentén.

Ahhoz, hogy a folyók, esetünkben leginkább a Tisza és mellékfolyói el tudják végezni az Alföld „síknak megtartását”, idővel változtatniuk kell a medervonal helyzetén: medrüknek oldalirányba el kell mozdulniuk. Az oldalirányú mozgás az alföldi folyók esetében tény: egykori, néhány tízezer éves, elhagyott folyómedrek tömege fedi az Alföld alacsonyabb térszíneit. A folyók úgy mozdulnak el oldalirányban, ahogy a homokozóba öntött vödör víz kisebb vízfolyásai, csak persze az elmozdulás sebessége sokkal lassabb. A Tisza esetén Szolnok térségében az elmozdulás sebessége évente kb. egy méter; de ez természetesen nem egyenletesen történik: a nagyobb árvizek képesek igazán mozdítani a folyók medrét, egy komoly esemény esetén pár hét alatt akár száz métert is. Ma, a folyószabályozások után már nehezen képzelhető el ilyesmi, de ennél is nagyobb oldalirányú elmozdulások is elfordultak.

A Tisza – vagy legalábbis az a folyó, amely a mai Tisza felső völgyéből indult, és felvette mellékfolyóként a Szamost – mintegy húszezer évvel ezelőtt még az Alföld keleti peremén, az Ér völgyében folyt, és kb. 16-18 ezer éve, egy – feltehetően a jégkorszak végéhez kapcsolódó esemény következtében – került mai helyére, Záhonytól Szolnok irányába folyva, immár egyesülve a Bodrog és a Sajó vízrendszerével is. E drasztikus áthelyeződés fő oka az eltérő felszínsüllyedési sebesség: a Bodrogköz ebben az időszakban sokkal gyorsabban süllyedt, mint az Érmellék, valósággal „bevonzva” ide a Tisza medrét – és ezzel a hordalékát is, amely ezt a süllyedéket elkezdte kitölteni.

Az egyenetlenül süllyedő Alföldet a folyók két módon töltik meg hordalékukkal:

  • a fent említett oldalirányú elmozdulásokkal és
  • a nagyobb árvizek esetén a medertől nagy távolságig eljutó árvizekben lebegő hordalékukkal.

Ez utóbbi is igen jelentős az Alföld majdnem teljesen sík középső részén. A szabályozás előtt az árvizek a Tisza Kisköre és Szolnok közti szakaszától nemritkán Karcag térségéig, tehát a folyótól akár 40 km-re is eljutottak, sőt a nagyobb áradások rendszeresen ebben az irányban is elérték a Körös-medencét és a Sárrétet. Ez a mechanizmus alkalmas az alföldihez hasonló „tökéletes síkságok” kialakulásához: ahol valamilyen mélyebb, geofizikai ok miatt gyorsabban süllyed a felszín, több hordalékot kap, mint ahol lassabb a felszín „lefelé liftezése”.

Kisebb különbségek a terepszintben

A fentiek az Alföld természetes geológiai működésének „nagy képét” jelentik. Az Alföldön azonban találunk magasabb, általában inkább homokos-löszös felszíneket, és a folyók árterében is megkülönböztetünk különböző magasságú térszíneket. Ennek oka elsősorban az éghajlatváltozás – na persze nem a mai, hanem ami a jégkorszakban és azóta, tehát nagyjából az elmúlt húszezer évben történt. Minden komolyabb lehűlés vagy melegedés – a hordalékszállítási képesség megváltozása miatt – a folyók kisebb bevágódását eredményezi. Az Alföld persze egy hatalmas, nagyon széles ártér, így az így létrejövő térszínek – a földrajztudomány előszeretettel nevezi ezeket teraszoknak – között errefelé kicsi, maximum 1-2 méter a szintkülönbség. De azért megvan – és 1-2 méter egy tiszai árvíznél bizony sokszor élet és halál kérdése, tehát e területek kiterjedése a korabeli helyi ismeretek nagyon fontos része volt!

Az Alföld középső része pont ezért volt viszonylag ritkán lakott a vízszabályozások előtt, mert kis kiterjedésű volt az ún. ármentes szint, tehát az a terület, amelyet a legmagasabb árvizek sem vagy csak nagyon-nagyon ritkán öntöttek el. Az igazán régi Tisza-menti települések magja mind ilyen terület; legtöbbjük esetén a templomot és a faluközpontot 2-3, általában részben vagy teljesen körkörös utca veszi körül, és utána jön az 2-3 méteres lejtő, alatta az ártérrel, annak magasabb vagy alacsonyabb szintjével. Gátak nem védték az ősi települést; magassági helyzetében volt a védelem. Petőfi versének olvasásakor: „Jön az árvíz, jön az árvíz! – hangzék, s tengert látok, mikor kitekinték” véletlenül se a mai híradók képeit, az elöntött falvakat kapcsoljuk hozzá: a lakott területeket ezek az árvizek nagyon ritkán érték el. A települések korlátozott mérete mellett az intenzíven megművelhető terület sem volt túl nagy. A viszonylag ritkán elöntött magas ártereken jól lehetett például búzát termeszteni, és a pár évenkénti elöntés, továbbá a viszonylag magas talajvízszint is kedvező volt, ez azonban nem lehetett volna bázisa a maihoz hasonló népsűrűségnek.

Ha a Tisza környékének nagy felbontású domborzatát tanulmányozzuk, észrevehetjük, hogy a folyót kisebb-nagyobb megszakításokkal, de végig követi egy néhány kilométer széles alacsony ártér, annak peremén egy 2-4 méteres tereplépcsővel, amelyet a magas ártér követ, rajta az ármentes szint kisebb szigeteivel. E tereplépcső nem folytonos, abban akár kilométeres hiányok is lehetnek: korábban az árvizek itt léptek ki a folyót övező hullámtérről, és érték el az említett távoli pontokat, sőt a Körös-medencét is. Jó száz évvel a rendszeres folyószabályozások előtt már megpróbálták e kifolyási pontokat vagy szakaszokat gátakkal elzárni vagy szabályozhatóvá tenni, általában kevés sikerrel (Petőfi verse inkább erre utal).

A folyószabályozások és következményeik

A Tisza és mellékfolyóinak szabályozása elsősorban arra irányult, hogy az áradások mederben, az újonnan felhúzott töltések közt tartásával a szántóföldi művelésre alkalmas terület kiterjedését drasztikusan megnövelje. Az Alföld rétek és legelők dominálta, sok helyen mocsaras területe (amelyen a szántóföldi művelés bár megvolt, de alárendelt szerepet játszott) a folyószabályozások következtében alakult át – néhány évtized leforgása alatt – a maihoz nagyon hasonló tájjá. Ez lehetővé tette, hogy a búzán és az Amerikából származó kukoricán alapuló intenzív mezőgazdaság alakuljon ki, amelynek eltartó képessége sokkal nagyobb volt, mint a megelőző, természetközeli állapoté. Az Alföld népessége soha nem látott mértékben gyarapodott a 19. század második felében és a 20. század elején. A megtermelt mezőgazdasági termékek többlete azonban még az exportot is lehetővé tette, részben hajókon, részben pedig a kiépülő vasúthálózaton elszállítva messzi vidékekre is.

Ezért a nyereségért azonban viszonylag nagy árat kellett fizetni. A Tisza hullámterét a végletekig leszűkítették: a folyószabályozások alkalmával felhúzott töltések a folyónak ritkán engedtek kilométernyi vagy annál szélesebb árvízi medret. Ennek következtében az árvízi vízállások gyorsan soha nem látott magasságokig emelkedtek. A folyamatot gyorsította, hogy minden folyószabályozási alapelv ellenére, a szervezési sajátosságok miatt a folyó középső szakaszán előbb történt meg a szabályozás, a kanyarok átvágása és a töltésépítés, mint az alsó szakaszon. Emiatt a Szolnok térségében felgyorsuló Tisza árvízkor még brutálisabban folyt rá a még nem vagy kevéssé szabályozott Szeged környéki vidékre. Bár az 1879-es szegedi nagy árvíz közvetlen oka a jogi és tulajdonviszonyok miatt nem optimális helyen kialakított (de már kialakított!) fő védelmi vonal védhetetlensége volt, az alapvető ok mégis a Tisza fentebbi szakaszainak korábbi szabályozásában keresendő. Az árvízcsúcsok gyors emelkedése veszélybe sodorta a korábbi ármentes szinteken kialakult településmagokat is.

A korábban alapvető fontosságú terepmagasság, az ártéri szintek ismerete elveszett. Mivel a töltések mentett oldalán az emberöltőnél is hosszabb ideig tartó sikeres védekezés miatt nem jelent meg a víz, a lakosság kezdte elfelejteni, hogy meddig tartott a korábbi biztonságos szint, és hol volt minden évben biztosan árvíz. Törökszentmiklós északi, a szabályozások után kiépült városrésze ugyanúgy alacsony ártérre épült, mint Tiszacsege beszédes nevű Zátonyiújtelep nevű településrésze. Gátszakadás esetén e területek több méteres víz alá kerülnének.

A Tisza és a szabályozott mellékfolyók a hordalékukkal immár nem képesek feltölteni az Alföld gyorsabban süllyedő területeit, hordalékukat ehelyett a szűkre szabott hullámtéren hagyják, egyre csökkentve azok térfogatát és így az árvíz idején fontos vízszállító képességét is. A hordaléktól elzárt, jobban süllyedő területek pedig egyre jobban, évtizedről évtizedre egyre megbízhatóbban kirajzolódnak a belvíz elöntéseiből, amely így fokozódó problémát okoz, egyre komolyabb elvezető kapacitást igényelve.

Ez utóbbi hatást egy érdekes fejlemény, a természet és az emberi beavatkozás kooperációja tovább fokozza. Ahogy az Alföld népessége drámaian megnövekedett a vízszabályozások előtti időszakhoz képest, e sok embernek nemcsak élelem, de ivóvíz is kellett. Nem véletlen, hogy az Alföld vízügyi történetének fontos fejezetét alkotja az 1800-as évek végétől a rétegvizek kitermelése, az artézi kutak rendszere. A hatást növeli az 1940-es években elkezdett, az 1960-as évektől intenzívebb szakaszba lépő kőolaj- és földgáztermelés. Mi is ez a hatás? A kitermelt víz és szénhidrogén odalent csökkenti a befogadó rétegek állékonyságát, így a felszínsüllyedés ezeken a helyeken felgyorsul. Nem is kicsit, hanem nagyon: a kitermelés előtti évi 0,2-0,3 mm/év süllyedés évi 3-4 milliméterre, tehát egy nagyságrenddel emelkedve gyorsult. Egyes mérések szerint a legnépesebb és így a legtöbb artézi vízre szoruló Debrecen térsége évi 5 millimétert meghaladó mértékben süllyed! Ez pedig már 20-30 éves távlatban is komolyan növeli a belvízi kockázatot. A nyolcvanezres Tisza-parti Szolnok esetén a felgyorsult süllyedés évi 3-4 milliméter, miközben a ritkábban lakott lakitelki térségben a geodéták csak kb. 1,5 mm/év süllyedést mutattak ki (ami még mindig a korábbi, természetes érték kb. négy-ötszöröse). Emiatt a Tisza is egyre kisebb eséssel folyik ki a szolnoki térségből, tovább növelve az azonos vízhozam esetén fellépő árvízi vízszinteket.

Árvíz, belvíz: ez a legnagyobb baj?

Eddig végig arról beszéltem, hogy a folyószabályozások a nagyobb mezőgazdasági lehetőségekért cserébe milyen többletkockázatokat okoznak. Véleményem szerint azonban a beavatkozások eredményeként létrejövő alföldi vízhiány hosszabb távon sokkal nagyobb gond, mint az időkénti sok víz. És a vízhiányt nem is csak helyi szinten, hanem a globális éghajlati folyamatokkal összefüggésben kell értékelni. Az árvizek és a belvizek látványosak. Az 1998-as és 2001-es esőzések okozta, a 2001-es és 2002-es hóolvadásos árvizek sorozatban tették próbára a hazai árvízvédelem szervezetét. A rekorder 2006-os tiszai árvíz gátak közt tartása az összes védelmi tartalék mozgósításával volt csak megoldható. A további vízszintemelkedés pedig már csak eddig nem alkalmazott stratégiával lesz kezelhető. Ezek nagyon látványos események voltak, jelentős médiavisszhanggal és a helyi lakosság körében is generációs élményt szerezve. Nem véletlen, hogy a mindenkori politikai vezetés elsősorban az árvízvédelemre szeret koncentrálni. A belvíz kellemetlen, de ott már nehéz és értelmetlen gumicsizmában a gáton interjút adni – nincs ugyanis gát.

Az Alföld kiszáradása viszont nem igazán látványos folyamat – de következményeiben valószínűleg túltesz bármilyen ár- vagy belvizen. Az árvédelmi stratégiák – lényegében a vízszabályozások óta mindig – a víztöbblet gyors levezetését célozták. Hogy mi számít víztöbbletnek? Minden, ami nem fér be a – mondom: meglehetősen szűkre szabott – hullámtérbe. Így aztán az Alföld, amely – higgyünk Jókainak, aki a Kőszívű ember fiaiban Baradlay Ödön Világos utáni menekülésének leírásaikor igazi mocsárvilágot mutat – korábban rét, legelő és mocsár, hóolvadás után vizes, csak a nyár közepétől kiszáradó síkság volt, mára nagyon sebezhetővé vált az aszályok ellen. A kárpáti hóolvadás mértéke is csökken, de az a finom vízhálózat, amely ezt az Alföld közepén hatékonyan szétterítette, megszűnt. 

Ma csak a csapadékra számíthatunk, amely egyre szélsőségesebben éri az Alföld középső részét. Ma is megvan az – egyébként elég kevésnek számító – évi 500 mm körüli csapadék, de ebből például 2020-ban a cikk írása előtti héten esett le helyenként a tizede, egyetlen óra leforgása alatt. Aki élni akar, ilyen vihar után a gyors vízelvezetésben érdekelt. De ez a víz nagyon fog hiányozni a következő hetekben.

Hol lehet a vizet hatékonyan tárolni?

A mérnöki megoldás a 2000-es években a „Vtt” (a „Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése”) szükségtározó-rendszer lett volna, amely kicsit kevesebb mint egy Balatonnyi vizet, tehát egy komoly tiszai árvíz egy heti többletvizet lett volna képes tárolni – ha kiépül. Mivel 2006 óta nem volt komoly tiszai árvíz, a tervnek csak a töredéke valósult meg. A víz tározása azonban – ismét csak véleményem szerint – a növényekben még a tározóktavaknál is hatékonyabban oldható meg. Tehát úgy, ahogy a szabályozások előtt volt: rétekben, legelőkben és mocsarakban. Búzában sajnos nem igazán, pláne, mert mire érdekes lenne a tározás, a nyár közepétől: már le is aratják.

Milyen legyen a tiszai alföld 150 év múlva?

Mit is lehetne tenni, mit javaslok hosszabb távon? A megoldandó problémák: a kiszáradás miatti időszakos és várhatóan egyre súlyosbodó vízhiány, a mégis megjelenő ár- és belvízi csúcsok vízszintemelkedése, amelyet a térben egyenlőtlen felszínsüllyedés és a folyók hordalékának térben korlátozott lerakása okoz. Az első javaslatom a Vtt drasztikus kibővítése: egy Tisza-tónyi szélességű természetes ártér visszajuttatása a Tiszának (és arányaiban hasonló a mellékfolyóknak is).

Az árvízvédelmi vonalak rendszerét megtartanám, de a töltéseket lényegesen hátrébb építeném újra; ott, ahol a folyó alacsony ártere véget ér – persze ahol nem ér véget, ott a mai magasságú gátakkal kell elzárni a víz útját a távoli régiók felé. Az ártérperemen alacsonyabb töltés is elegendő, az így a folyónak visszaadott területen erdők, mocsarak, természetközeli gazdálkodás, fokgazdálkodás, vízmegtartás mellett a turizmus is fellendülhet.

A teljes alföldi mezőgazdasági terület kevesebb mint 3 százalékáról beszélek (nevezzük ezt „A tervnek”). A vizet azonban, árvizek esetén szabályozott formában, de célszerű hordalékával együtt elengedni a távolabbi, belvizekkel sújtott régiókba is.

Nem véletlenül időzítem e tervet 150 évre: a folyónak visszaadandó terület egy részét beépítettük (Törökszentmiklós és Tiszacsege említett részeihez sok hasonló van a Tisza és mellékfolyói mentén), ahol már most meg kellene állapodni abban, hogy ami felépült, maradhat, de új épület már ne  kerüljön ide. Ennek az átfutása bizony 100-150 év, tehát annyi, amennyi eltelt a vízszabályozások első hulláma óta, és ez idő alatt következetesnek is kell maradni (ez sajnos nemzetünkre és politikai vezetéseinkre nem igazán jellemző).

A Tiszától távolabbi területeken pedig meg kell építeni a többletvíz elvezetésének és – hasonlóan természetközeli – tárolásának lehetőségét. Semmi olyanra nem gondolok, amibe ne kezdtünk volna bele: a Keleti-főcsatorna egy régi, természetes árvízcsatorna felújítása, ahogy a félkész Nyugati-főcsatorna is a régi, „elátkozott” Mirhó-meder nyomán halad a Sárrét felé. A Sárrét mocsárkénti felélesztése az Alföld mezőgazdasági területének újabb 3-4 százalékát jelentené, amennyiben van rá politikai szándék (nevezzük ezt „B tervnek”).

Ebből az „A terv” szerintem kötelező, elsősorban vízgazdálkodási, kisebb részben pedig árvédelmi szempontból, a „B terv”, a Sárrét és a kisebb mocsarak felélesztése ehhez képest választható, de az „A terv” megvalósítását mindenképp feltételezi. A két terv csak az Alföld mezőgazdasági termelésének töredékét érinti, és ha a vízmegtartás hatásos, akkor a hosszabb távú gazdálkodási feltételeket még a maradék nagyüzemi mezőgazdasági területeken is jótékonyan befolyásolja.

Timár Gábor

Ha többet szeretne olvasni a témában, akkor megrendelheti az Ellensúly magazint ingyenes postázással itt: https://ellensuly.hu/elofizetes/ vagy megvásárolhatja az Írók Boltjában (1061 Budapest, Andrássy út 45.).

Fotó: freepik.com