Miért kulcsfontosságú a közösségek újrafelfedezése az ökológiai válság megoldásához?
„Ami most történik, egy bátor kulturális forradalom kezdeményezésének sürgető igényével szembesít minket […] elengedhetetlen, hogy csökkentsük a sebességet, hogy másképp tekintsünk a valóságra, összegyűjtsük a kedvező és fenntartható fejlődési eredményeket, visszaszerezzük a féktelen megalománia által lerombolt értékeket és nagy célokat.”
Ferenc pápa: Laudato si’
Bármennyire felforgató személyiség legyen is Ferenc pápa, mégiscsak egy igen konzervatív intézmény élén áll. És amikor már egy ilyen intézmény feje is forradalmat szeretne, az kétségtelenül nagy bajt sugall. Immár fél évszázada vagyunk kénytelenek szembenézni az ökológiai válsággal, több-kevesebb sikerrel (egyelőre inkább kevesebbel). Jellemzően azokkal a környezeti problémákkal tudtunk mit kezdeni, amelyekre viszonylag egyszerű technológiai válaszok adódtak, az enyhítésükhöz szükséges intézkedések pedig kevés hatalmi érdeket sértettek: ilyen például az ózonréteg elvékonyodása vagy a nagyvárosok levegőjének ólomszennyezettsége.
Ám a globális éghajlatváltozás, a fajok tömeges kihalása, a talajok degradációja vagy éppen számos szintetikus vegyület mérgező hatása egyre súlyosabb gondot jelentenek szerte a világon. A pusztulás megállításához csakugyan túlzás nélkül kulturális forradalomra volna szükség: gondolkodásmódunk és társadalmi-gazdasági intézményrendszerünk gyökeres megváltoztatására. Noha számos jel mutat arra, hogy ez korántsem esélytelen, mindeddig legfeljebb szubkulturális szinten történtek változások ezen a téren.
Nagyon úgy tűnik, hogy azok a társadalmi szereplők, amelyektől az elmúlt évtizedekben azt vártuk, hogy a Nagy Ökológiai Fordulat zászlóshajóivá válnak, képtelenek betölteni ezt a szerepet. És ha ez eddig így volt, nem sok alapunk van arra, hogy azt reméljük, ezután minden másképp történik majd.
Melyek is ezek a társadalmi szereplők? Egyrészt a vállalatok. Közvetlenül ők felelősek a környezeti problémák egy jelentős részéért, emiatt viszont elvileg rengeteget tehetnének a változásért is – ebből a szempontból tehát logikus volna (főként) tőlük várni azt. A cégek önszabályozására azonban kevés remény mutatkozik. Ha csupán egy-egy vállalat él az ökológiai önszabályozás eszközével, rövid távon hátrányokat szenved, a piaci versenyben lemaradva könnyen tönkre is mehet, miközben önkorlátozása csak csekély mértékben enyhíti az ökológiai válságot. A cégek globális méretű, kölcsönös együttműködésre épülő ökológiai önszabályozása ugyan elvileg megoldást jelenthetne, ám nem igazán látszanak az alkalmas keretek egy ilyesféle cselekvéshez. Mint ahogy ahhoz sem, hogy az államok egymással együttműködve regulázzák meg elsősorban a multi- és transznacionális vállalatokat.
Másrészt a pártoktól, illetve a kormányzatoktól sem várhatunk sokat, legalábbis a jelenlegi politikai rendszerben. Újraválasztásuk érdekében ugyanis kénytelenek elsősorban rövid távú szempontokat szem előtt tartani, miközben az ökológiai válság enyhítése nemegyszer népszerűtlen intézkedéseket kívánna. Továbbá egy tömegdemokráciában a hatalomra jutáshoz rendszerint rengeteg pénz kell: tömegeket meggyőző, hatékony kampányt csak így lehet folytatni, többek között pártközeli médiumokra, illetve a teljes országot lefedő pártszervezetekre van szükség. Ennyi pénzt viszont döntően csak a gazdaság nagy hatalmú szereplőitől kaphat egy párt. Pontosan azoktól, akik fő haszonélvezőként a legkevésbé érdekeltek a status quo megváltoztatásában. Elvhű zöldpárt nagy többségüktől el sem fogad támogatást – azaz voltaképp lemond a hatalomra kerülésről. Ha mégis elfogad, lekötelezettjükké válik, ezáltal konformizálódik, zöld színe halványul, tevékenysége pedig már nem a Nagy Ökológiai Fordulat elérését célozza majd. Zöldpártok már az 1970-es évek első fele óta léteznek szerte a centrumországokban,[1] komoly áttörést azonban eddig nem sikerült elérniük. Kormányra csak ritkán kerültek, akkor is jellemzően csupán rövid ideig és csak kisebb koalíciós partnerként.
A legígéretesebb „hagyományos” szereplők talán a civil szervezetek, hiszen rendszerint a közjót és a hosszabb távú szempontokat hangsúlyozzák. Ám esetükben leginkább az a probléma, hogy nagyon ritkán gondolkodnak átfogó társadalmi víziókban, sokkal inkább egy-egy részprobléma megoldására fókuszáló projekteket vagy akciókat szerveznek, illetve gyakran egy-egy részterületre szakosodnak.
Végül sokan az egyének felvilágosulásában látják a megoldást. Ám itt is fölmerül az a probléma, hogy a jelenlegi atomizált társadalmak egymástól meglehetősen elszigetelt tagjai rendszerint nem fognak számukra rövid távon gyakran hátrányos cselekedeteket vállalni, ha nincs garancia arra, hogy a többiek bármin is változtassanak. Nem beszélve arról, hogy számos kívánatos változtatás az ökológiai fenntarthatóság irányába nem egyéni, hanem kollektív döntéseket és cselekvést feltételez.
A fentiek alapján az látszik, hogy a jelenlegi szereplők, noha fontosak lehetnek az ökológiailag fenntartható társadalmak kialakításához, önmagukban aligha elegendők. Mindebből következően új társadalmi szereplőkre is szükség van a Nagy Ökológiai Fordulathoz. Ha a vállalatokra és a kormányzatokra csak kevéssé számíthatunk (hiszen gyakrabban a probléma részei, mint a megoldásé), a civil szervezetek túlspecializáltak, az egyének pedig önmagukban túl gyengék, vajon mi lenne akkor, ha az ökológiailag elkötelezett egyének összefognának egymással, de formális civil szervezetek helyett inkább egy új gondolkodásmód, illetve egy új társadalmi berendezkedés megvalósítását célul kitűző (kis)közösségeket alkotnának? A társadalmi atomizáció meghaladása jelentené az egyik legfontosabb kiutat az ökológiai válságból.
De vajon nem társadalommérnökösködés-e ez? Nem valami olyasmit akarunk-e ráerőltetni az emberekre, ami idegen tőlük? Határozottan nem! A Homo sapiens legalább 200 ezer éves történetének[2] döntő részében ugyanis az emberek kis vadászó-gyűjtögető közösségekben éltek, a mezőgazdaság bő tízezer évvel ezelőtti kialakulása után pedig egyre többen és többen faluközösségekben. Még a 19. század elején is a világ emberi népességének 97-98 százaléka falvakban lakott vagy nomád életformát folytatott állattartóként, illetve vadászó-gyűjtögetőként[3] – vagyis alapvetően közösségekben létezett. A látványos társadalmi atomizáció, az „egyszemélyes csoportok”[4] általánossá válása csak a 19. században induló és a 20–21. századra kiteljesedő tömeges urbanizáció terméke. Történelmi távlatból nézve tehát a jelenlegi atomizált társadalmak tekinthetők egyértelműen anomáliának, s így emberi természetünktől korántsem volna idegen visszatalálnunk a közösségekhez. Döntő többségünkben manapság is ott van a határozott vágy a közösségi lét iránt, és saját bőrünkön érezzük a közösségek (relatív) hiányát.
Milyen közösségekről van szó?
Ezen a ponton fontos tisztáznunk, mit is értünk itt és most közösség alatt. Ezt a fogalmat ugyanis már csak a társadalomtudományokban is sokan sokféle értelemben használták,[5] és akkor a szó köznyelvi jelentéseiről még nem is beszéltünk.
Itt és most olyan közösségekről van szó, amelyekre az alábbi négy tulajdonság mindegyike igaz. Egyrészt a közösség tagjai rendszeres és gyakori személyes interakcióban állnak egymással, továbbá rendszeres időközönként azonos térben tartózkodva kommunikálnak egymással. Nem tartoznak ide tehát a pusztán virtuális közösségek. Továbbá a rendszeres és gyakori személyes interakció nagy eséllyel csak akkor valósulhat meg, ha a közösség tagjai ugyanazon a településen, de legalábbis egymáshoz nagyon közeli településeken laknak. Részben ebben az értelemben beszélünk helyi közösségekről. Ám a „helyi” jelző jelen esetben ennél többet takar: egyfajta lokalizmust, illetve lokálpatriotizmust, vagyis a hely szeretetét, kötődést a helyhez, a lokalitás előnyben részesítését a nagyobb térléptékekkel szemben.
Másrészt a közösség tagjait hasonló értékrend és világnézet kapcsolja össze, vagyis gondolkodásmódjuk alapjaiban hasonló. A szóban forgó közösségek tagjait rendszerint az ökológiai gondolkodásmód kapcsolja össze egymással, illetve különíti el – gyakran akár egy településen belül is – a többségi társadalomtól. Ám léteznek – akár magyarországi – példák arra is, hogy mondjuk a vallási vagy a hagyományőrző gondolkodásmód jelenti ezt a kapcsot, illetve elkülönülést (legalábbis elsődlegesen) – ugyanakkor ezek a megközelítések rendszerint összhangban állnak az ökológiai gondolkodásmóddal, és környezetkímélő viselkedés következik belőlük.[6]
Harmadrészt a szóban forgó közösségek közös gyakorlati célokkal rendelkeznek és ezeket együtt igyekeznek megvalósítani.
Negyedrészt itt és most csak olyan csoportok nevezhetők közösségnek, amelyeknek legalább három (olykor viszont akár több száz) olyan felnőtt tagjuk van, akik minimum két külön rokonsági vonalat képviselnek.[7]
A fentiek értelmében tehát ökologikus helyi közösségekről beszélünk. Ezek két nagy csoportra oszthatók: egyesek közülük komplex életmód-alternatívára törekszenek, mások viszont csupán egyetlen ügyre fókuszálnak. Utóbbiak közé tartoznak többek között a közösségi kertekhez[8] vagy a szívességbankokhoz[9] kapcsolódó, döntő részben városi közösségek. A továbbiakban csak a komplex életmód-alternatívát célzó ökoközösségekkel foglalkozunk, ám megjegyzendő, hogy ilyenek – elvileg legalábbis – az „együgyű” közösségekből is kinőhetnek.
A komplex ökologikus életmód-alternatívát megvalósító helyi közösségek egy saját tipológia szerint három fő csoportba sorolhatók.[10] Az egyik csoport az ökofalvak közösségeié. Az ökofalvak különálló települések vagy településrészek, amelyek egy ökologikus életmódot folytató közösség lakóhelyéül szolgálnak.[11] Nevükkel ellentétben ökofalvaknak nevezett kezdeményezések nemegyszer városokban is működnek.[12]
A második csoport a co-housing közösségeké. A co-housing olyan lakóhelyet jelent, ahol emberek önszántukból alkotnak egy lakóközösséget, részt vesznek a házuk tervezésében és maguk szervezik a közösségük életét. Általuk meghatározott mértékben közös tereket hoznak létre, továbbá feladatokat, tevékenységeket osztanak meg egymás között.[13] A co-housingok döntően városokban találhatók, de vannak köztük vidékiek is. Noha csak kisebb részüket hozták létre ökologikus szándékkal, általánosságban érvényes, hogy a közösségi életformából következően a co-housingok lakóinak környezetterhelése kisebb, mint az őket körülvevő többségi társadalomé.[14]
Végül, de nem utolsósorban ott vannak még a „szétszórt” ökoközösségek is. Ellentétben az előző két kategóriával, itt a közösség tagjai nem egymás szomszédságában, hanem egy településen (vagy több közeli településen) szétszórva élnek – a teljes lakosságszámhoz viszonyítva kisebbségben. Városokban és vidéki településeken egyaránt léteznek ilyen közösségek.
A tagok közötti kapcsolatok szorossága jelentősen eltérhet az ökologikus helyi közösségekben. A „szétszórt” közösségek tagjai között a nagyobb fizikai távolság miatt eleve jellemzően gyengébb a kapcsolat, mint az ökofalvak vagy a co-housingok közösségei esetében. Ez azt is jelenti, hogy egy atomizált társadalomból kiindulva – vagyis olyan emberekből, akik nem igazán szocializálódtak a közösségi létre – egy „szétszórt” közösséget könnyebb létrehozni és működtetni, mint a másik két típust. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a „szétszórt” közösségek létrehozásakor nem feltétlenül szükséges plusz tőke földvásárláshoz vagy építkezéshez, illetve nem kell szükségszerűen elköltöznie bárkinek is, könnyen belátható, hogy az ilyen típusú közösségekben elvileg lényegesen több ember vehet részt, mint ahányan ökofalvakhoz vagy co-housingokhoz reálisan csatlakoznának.
Mit tehetnek az ökologikus helyi közösségek?
Céljaikat három szinten igyekezhetnek megvalósítani. Egyrészt a közösség szintjén. Számos ökologikus közösségi életmód-alternatíva létezik, ilyen például a használati tárgyak (autó, szerszámok, könyvek) megosztása a tagok között vagy akár a közös mezőgazdálkodás.
Másrészt ott az egyén, illetve a háztartások szintje. A közösség tagjai segíthetik egymást egyéni életük, illetve háztartásuk környezetkímélőbbé tételében. Például információkat, tapasztalatokat cserélhetnek környezetkímélő megoldásokról vagy környezetkímélő viselkedési normákat tartathatnak be egymással. E normák megszilárdulása közösségben egyszerűbb, mint egyénileg.
Harmadrészt a település szintjén is lehetőség nyílik a cselekvésre. A közösség politikai aktivitást is folytathat (a szó klasszikus, tehát elsősorban nem pártpolitikai értelmében): igyekezhet részt venni a település – esetleg településrész vagy járás[15] – közügyeiről folytatott párbeszédben, vitában és döntéshozatalban. Ennek során megkísérelheti környezetkímélőbbé tenni a helyi önkormányzat(ok), illetve a helyben működő cégek tevékenységét (utóbbit akár abban az értelemben is, hogy maga a közösség indít vállalkozást[16]), továbbá formálni a helyi emberek gondolkodásmódját és viselkedését.
Mi jellemzi az ökologikus helyi közösségeket Magyarországon?
Léteznek-e egyáltalán ilyen közösségek itthon? Léteznek, bár olyanok, amelyek komplex életmód-alternatívára törekednének, egyelőre nincsenek sokan, és azok is szinte kizárólag vidékiek. Jó néhány munkatársammal együtt 2008-ban hoztuk létre a Kisközösségi Program elnevezésű kutatási és akcióprogramot, amelynek fő célja, hogy minél több helyi ökoközösség létrejöttét és működését segítsük elő a Kárpát-medencében, méghozzá mindenféle méretű településen az aprófalutól a nagyvárosig.[17] A Kisközösségi Program egyik fő tevékenységeként immár bő egy évtizede kutatjuk a már működő helyi ökoközösségeket – elsősorban interjúk, kisebb részben pedig résztvevő megfigyelés és részvételi akciókutatás keretében. Eddig összesen 14 komplex életmód-alternatívára törekvő helyi ökoközösséget vizsgáltunk, és nem valószínű, hogy a kutatás időszakában ennél sokkal több ilyen csoportosulás létezett volna Magyarországon. A kutatott közösségek egyik fele ökofalvakhoz, illetve ökofalu-kezdeményekhez kapcsolódik, míg a másik felük „szétszórt” közösség – co-housing közösségek egy-két embrionális állapotú kezdeményezést leszámítva egyelőre nem léteznek Magyarországon.[18]
Nézzük e közösségkutatásaink legfontosabb eredményeit! Egyelőre egyik vizsgált ökologikus helyi közösségnek sem sikerült valamiféle ökoutópiát elérnie. Ám ez korántsem meglepő, hiszen szerte a centrumországokban[19] ugyanez a helyzet, noha sok helyütt már az itthoniaknál évtizedekkel régebbi közösségek is működnek.[20] Mindegyik közösség úton van valahol, de széllel szemben halad, mivel a többségi társadalom gondolkodásmódjától és intézményeitől körülvéve egy teljesen más értékrend és világnézet alapján igyekeznek újfajta gyakorlatokat és intézményeket megvalósítani. Az ellenszél és számos egyéb nehézség ellenére e közösségek a permakultúra alkalmazásától kezdve számos ökoépítészeti praktikán át a természetközeli szennyvíztisztítási módszerekig rengeteg mintaértékű választ adtak már eddig is az ökológiai válságra.
A vizsgált közösségekben uralkodó gondolkodásmód nem csupán eltér a többségi társadalométól, hanem sok téren egyértelműen szembe is megy azzal. Fontos jellemzője a modernitáskritika, amely együtt jár valamilyen fokú visszanyúlással a múlthoz, a hagyományokhoz – ehhez szorosan kapcsolódva pedig a rendszerkritika, a szembenállás az uralkodó piaci-fogyasztói kultúrával. Ez utóbbinak egyik szembeszökő megnyilvánulása, hogy a vizsgált közösségek tagjai jellemzően nem bíznak az (állami) oktatási rendszerben, és gyermekeik taníttatását inkább alternatív módokon igyekeznek megoldani.
Kutatásainkból kiderült az is, hogy a hazai vidéki ökologikus helyi közösségek nem igazán különböznek más centrumországokban működő társaiktól, legalábbis a vizsgált szempontok alapján – már ahol lehetőség nyílt az összehasonlításra – nem mutatkoznak szembeszökő eltérések.[21] Itthon is ugyanúgy döntően városról vidékre költözött diplomások alkotják ezeket a közösségeket, mint más centrumországokban. Ugyanúgy nem kizárólag – sőt gyakran nem is elsősorban – a környezettudatosság motiválja a közösségek tagjait. Ugyanúgy jellemző, hogy megmarad körükben ilyen-olyan mértékű függés a többségi társadalom álláshelyeitől – vagyis megélhetésüket még csak részben képesek helyben, környezetkímélő gazdasági tevékenységek révén biztosítani.
És ugyanúgy igaz az is, hogy e közösségek általában nyitottak a külvilág felé, szeretnének mintaként szolgálni mások számára – tévhit tehát, hogy bezárkózók, „kivonulók” lennének. Eközben viszont kapcsolatuk a tősgyökeres helyi lakosokkal rendszerint korántsem felhőtlen. A tősgyökeres helyiek ellenérzéseit a demográfiai, illetve szociokulturális különbségeken (diplomás városiak kontra kevésbé iskolázott vidékiek) és a közösség tagjainak puszta „gyüttmentségén” túl alighanem az is okozza, hogy az ökoközösségek régmúlt korok vagy távolabbi tájak számukra idegen gyakorlatait, szokásait hozzák be életük terébe. Továbbá az „őslakosok” általában épp arra a városi, fogyasztói életmódra vágynak (vagy akár már gyakorolják is), amely elől az ökoközösségek tagjai menekültek és amivel szemben kritikusak.
A vizsgált magyarországi közösségek (és a jövőben várhatóan megszülető, hozzájuk hasonlók) fennmaradásának egyik kulcskérdése lesz, hogy mennyire fogják tudni orvosolni a vezetéssel kapcsolatos problémákat – legyen szó akár a túl erőteljes vezetésről, akár a vezetetlenségről. Ezek a problémák ugyanis szinte az összes vizsgált közösségben fölbukkantak, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy néhány közülük mostanra már megszűnt, egy-két további pedig a megszűnés szélén táncol.
És hogyan lesz ebből forradalom?
Egy-egy helyi ökoközösség hatósugara nyilvánvalóan kicsi. De gondoljuk egy pillanatra magunk elé Magyarország térképét, és képzeljük el, hogy mondjuk egy évtized múlva sok száz településen működik ilyen közösség. Mindez már óriási erő volna. Ezek a csoportosulások kristályosodási magvai lehetnének egy új, a mainál ökologikusabb és igazságosabb társadalmi berendezkedésnek. Sok ilyen helyi közösség decentralizált, országos hálózatba tömörülve pedig már országos szinten is komoly befolyásoló erőt jelenthetne.
Egy ilyen hálózat alapjait raktuk le a Kisközösségi Program kezdeményezésére 2018 nyarán, amikor is összehívtuk a program keretein belül segített öt helyi ökoközösséget (némelyikük inkább még csak közösségcsíra), és közösen megalapítottuk az Új Koma Hálót.[22] 2019 tavaszán már kilenc kezdeményezés tartozott a hálóhoz, és máris további potenciális tagok bukkantak föl a láthatáron. Az Új Koma Háló nemcsak arra alkalmas, hogy keretében a Kisközösségi Program munkatársai hatékonyabban segíthetik a helyi ökoközösségeket, hanem arra is, hogy az ily módon összekapcsolt helyi kezdeményezések egymást is képesek támogatni.
Ráadásul nem vagyunk egyedül, mivel a Kisközösségi Programon kívül további kezdeményezések is segítik itthon a helyi ökoközösségeket: a Magyar Élőfalu Hálózat, az Átalakuló Közösségek, a Gyüttment Fesztivál szervezői által létrehozott Mindenegyüttmegy Egyesület vagy éppen az Inspi-Ráció Egyesület mind-mind értékes munkát végeznek ezen a téren (is).
Végül érdemes megjegyezni azt is, hogy az újonnan kialakuló közösségek nemcsak az ökológiai fenntarthatóság szempontjából volnának hasznosak, hiszen a hajléktalanságtól kezdve a depresszióig számos egyéni és társadalmi probléma vezethető vissza legalább részben a társadalom atomizáltságára. Vagyis az új közösségek kialakulása nemcsak a környezetterhelés csökkenését (illetve a környezeti változásokhoz történő alkalmazkodást) segítené elő, hanem számos egyéb haszonnal is járna. A környezeti problémák enyhítése kapcsán létrejött közösségi intézmények segíthetik más társadalmi problémák megoldását is, amelyek szintúgy együttműködést igényelnek, továbbá ugyanúgy az önzés kordában tartásáról, illetve a közjó elősegítéséről szólnak.[23]
JEGYZETEK
[1] Rainbow, Stephen L., Why Did New Zealand and Tasmania Spawn the World’s First Green Parties?, Environmental Politics, 1992/1., 321–346.
[2] Marean, Curtis W., An Evolutionary Anthropological Perspective on Modern Human Origins, Annual Review of Anthropology, 44. (2015), 533–556.
[3] Ponting, Clive, A Green History of the World: The Environment and the Collapse of Great Civilizations, Penguin Books, New York, 1991.
[4] Csányi Vilmos, Az egyszemélyes csoportok és a globalizáció, Magyar Tudomány, 2002/6., 762–774.
[5] Jó áttekintést ad erről Légmán Anna, Közösségképek = Társadalmi integráció a jelenkori Magyarországon, szerk. Kovách Imre, Dupcsik Csaba, P. Tóth Tamás, Takács Judit, Argumentum, MTA TK Szociológiai Intézet, Budapest, 2012, 357–368.
[6] Vö. Takács-Sánta András, Egy új világ építése egészen alulról? Komplex ökologikus életmód-alternatívát megvalósító helyi közösségek a vidéki Magyarországon, Socio.hu, 2016/4., 73–99., https://socio.hu/uploads/files/2016_4/takacs_santa.pdf.
[7] A definíciónak ezt a negyedik pontját azért érdemes említeni, hogy világos legyen: egyetlen, a mai értelemben vett család önmagában még nem jelent közösséget.
[8] Lásd például Rosta Gábor, Közösségi kertek. Szomszédsági közösségek, városi mezőgazdaság, Városi Kertek Egyesület, Budapest, 2014.
[9] Jacsó Enikő, Szívességbankok, Kisközösségi Program, 2013. március, www.humusz.hu/sites/default/files/Dokumentumok/kozossegek/szivessegbank_kiskozossegi_program.pdf.
[10] Takács-Sánta, I. m.
[11] Az ökofalvakról főleg hazai, de némiképp nemzetközi vonatkozásban is sok szempontú áttekintést ad Farkas Judit, Leválni a köldökzsinórról. Ökofalvak Magyarországon, L’Harmattan, Budapest, 2017.
[12] Lásd például Christian, Diana Leafe, Finding Community. How to Join an Ecovillage or Intentional Community, New Society Publishers, Gabriola Island, 2007.
[13] Takács-Sánta András és tsai, Építőkockák egy új világhoz: Ökológia, közösség, boldogulás – helyben!, Andron Könyv Kft., Kisközösségi Program, Budapest, 2017.
[14] Meltzer, Graham, Sustainable Community: Learning from the Cohousing Model, Trafford Publishing, Victoria, 2005.
[15] A járások szintjén (is) gondolkodni már csak azért is érdemes, mert a város és a környező falvak szimbiózisának kialakítása/helyreállítása mindkét településtípus lakóinak életminőségét javítaná. A városok és a falvak ugyanis más és más javakat, előnyöket képesek biztosítani, és ezeket az ott lakók közvetlenül vagy közvetve cserélgethetik is egymás között. Például egy termelő eladja a feleslegét a városlakóknak, az így szerzett pénz segítségével pedig lehetősége nyílik arra, hogy mondjuk színházi előadásokat látogasson a városban.
[16] Vö. http://kozossegivallalkozas.hu.
[17] A Kisközösségi Programról részletesebb információk a www.kiskozossegek.hu honlapon találhatók.
[18] A kutatott közösségekről itt nem adok meg további, az azonosításukat segítő információkat. Leginkább azért nem, mert véletlenül sem szeretnék érzékenységeket sérteni, olyan dolgokat elárulni bármelyik közösségről, amiket a tagjaik személyes beszélgetésekben megemlítenek ugyan, de ország-világ elé nem szívesen tárnának.
[19] Ha egyszerű centrum–periféria dichotómiát alkalmazunk, akkor globális összehasonlításban Magyarországot joggal sorolhatjuk inkább a centrumhoz. Egy szofisztikáltabb felbontás esetén ugyanakkor már inkább a félperiféria kategóriába tartozna hazánk.
[20] Meijering, Louise, Huigen, Paulus, van Hoven, Bettina, Intentional Communities in Rural Spaces, Tijdschrift voor economische en sociale geografie, 2007/1., 42–52; Kasper, Debbie Van Schyndel, Redefining Community in the Ecovillage, Human Ecology Review, 2008/1., 12–24.
[21] Mindez aligha független attól, hogy – mint azt kutatásaink során megtudtuk – számos esetben nyugat-európai vagy akár egyesült államokbeli utazások során szerzett tapasztalatok segítették, inspirálták a vizsgált kezdeményezések létrejöttét. Több közösség alapítói látogattak meg (rendszerint tudatosan) hasonló nyugat-európai, például angliai, hollandiai, olaszországi kezdeményezéseket. Egy-két kulcsember huzamosabb ideig élt Nyugat-Európában, az ott kapott impulzusok pedig később meghatározónak bizonyultak az ökoközösségekkel kapcsolatos itthoni tevékenységükben.
[22] A komaság a rokoni kapcsolatokon túlmutató, a közösség koherenciáját jelentősen erősítő intézmény volt a hagyományos falvakban.
[23] A téma iránt mélyebben érdeklődőknek ajánljuk a szerző alábbi könyvét: Takács-Sánta András, A közlegelők komédiája. A közösségek újrafelfedezése mint kiút az ökológiai válságból, L’Harmattan, Budapest, 2017.
