Kert Attila
A (régi) Index de facto megszűnése mindenképpen fontos mérföldkő a magyar nyilvánosság történetében. Még nem tudhatjuk, pontosan hová vezet az ezzel elkezdődött folyamat, de az is lehet, hogy hosszú távon pozitív következményei is lehetnek, és később egy olyan folyamat kezdeteként fogunk rá emlékezni, ami egy egészségesebb médiastruktúra kialakulásához vezetett.
Egy évvel ezelőtt az Ellensúly szerkesztőségének felkérésére a lap hasábjain volt lehetőségem kifejteni véleményemet a magyar nyilvánosság (és benne az Euronews) helyzetéről és lehetőségeiről. Akkori írásom fő állítása az volt, hogy a magyar nyilvánosság végletesen kettészakadt, abban az értelemben, hogy a kormány hívei és az ország többi hírfogyasztója egészen más médiát fogyaszt. Mivel a Fidesz támogatóit a párt hatalomgyára (© Török Gábor) mára maradéktalanul képes elérni az általa ellenőrzött (ma már a KESMA-n keresztül formálisan tulajdonolt) orgánumokon keresztül, megteheti, hogy az összes független médiumot ignorálja: elzárja a lehető legtöbb információtól, ne válaszoljon érdemben a kérdéseire, politikusai ne adjanak interjút nekik. Ennek véleményem szerint három következménye van:
- Egy számottevő nagyságú csoport már egyáltalán nem találkozik valódi hírekkel, csak a politika igényei szerint előállított propagandával, lejáratással és ideológiával. Emberek százezrei nem értesülnek döntő fontosságú hírekről.
- Mivel a kormánypárti politikusok és döntéshozók csak a saját maguk által felügyelt médiumoknak adnak interjút (melyek a kívánt kérdéseket teszik csak fel), megszűnt a hatalom számonkérhetősége a médiában (ami pedig a sajtószabadság egyik legfontosabb feladata). Európában ma Magyarországon kívül nincs egyetlen olyan ország, amelynek minisztere meg tudná úszni egyetlen kényes kérdés nélkül, hogy miközben a választókat félrevezetve gyöngyöző homlokkal a hivatalában dolgozó miniszter bemutató képeket posztolt magáról a közösségi médában, az Adrián nyaralt egy állami megrendelésekkel kitömött oligarcha magánjachtján.
- A hivatalos információktól és döntéshozóktól elszigetelve lehetetlen valóban sokoldalú, kiegyensúlyozott hírszolgáltatást csinálni, a független médiumok sem képesek teljesen kiegyensúlyozottak lenni.
A cikk megjelenése óta eltelt idő alatt számottevő változások következtek be a magyar politikában, és ezeknek a nyilvánosságra is hatásuk van. Ezeket igyekszem sorra venni az alábbiakban.
Önkormányzati választás
A bő egy évvel ezelőtti kampányban, addig szokatlan módon, a Fidesz egyes politikusai – többnyire Budapesten – elkezdtek szóba állni a független sajtóval. Tarlós István interjút adott nem kormánypárti orgánumoknak is; sőt, a kampány egy pontján a Fideszétől markánsan eltérő üzeneteket is megfogalmazott. Ez azért történhetett, mert a párt stratégái – nyilván alapos mérések alapján – arra a következtetésre jutottak, hogy az általuk ellenőrzött felületeken elért választók száma Budapesten nem elég a győzelemhez.
Ez a megelőző évekhez képest szokatlan helyzetet eredményezett. A Fidesztől eltávolítani próbált főpolgármester-jelölt – ha a nyilvános vitát kihívójával kerülte is – többször volt kénytelen válaszolni újságíróknak; nem egyszer sodorta magát kényelmetlen helyzetbe: miközben a kormánysajtó Karácsony alkalmatlanságát sulykolta, Tarlós időnként meglehetősen ügyefogyott képet mutatott magáról.
A kampány ugyanakkor a maga pőreségében mutatta meg a kormányzati médiaúthenger erejét – de egyben gyengeségét is. A Mérték Médiaelemző Műhelynek az Euronews megbízásából készített elemzése megmutatta, hogy a KESMA orgánumai és az állami média a látszatra sem ügyelve, nyíltan kampányoltak a fidesz jelöltje mögött. Csak az Origo 151 cikkben 166 alkalommal írta le a Karácsonyra kitalált „alkalmatlan” jelzőt. Az elemzés azt is bizonyította, hogy a Fidesz médiabirodalma a központilag készített üzeneteket sulykolja katonás fegyelemmel és brutális erővel: gyakran szóról szóra azonos cikkeket közöl egymástól formálisan különböző médiumokban, szédítő számú írásban és példányban.
Ám éppen ez a választás mutatta meg azt is, hogy a mennyiség nem mindig alakul át minőséggé; hogy van, ahol nem elég ez a primitív kommunikáció, nem elég a kétbites üzenetek folyamtos sulykolása. Hiszen ahol vesztettek a Fidesz jelöltjei, ott is ugyanolyan brutális médiatúlsúllyal kampányolhattak, maguk mögött tudva minden állami és önkormányzati orgánumot és a „privát” orgánumok döntő többségét, mint ahol nyertek.
A kampány rávilágított a központosított médiarendszer egy speciális immanens hibájára is. Az egész időszak legtanulságosabb – és egyben legszórakoztatóbb – jelensége az volt, amikor a csodafegyver fordítva sült el.
Borkai-bumeráng
A Borkai-ügy annak látványos példája, amikor kontraproduktívvá válik a központi irányítás. Amikor egy „hírbomba” (vagy bombahír) átszakítja a véleménybuborékok közti falat, és lerombolja az eredeti stratégiát, mert maga a hatalmi gépezete sodor kormánypárti olvasókat a független médiához. Ahol aztán egy számukra ismeretlen világgal találkoztak.
A központilag irányított sajtó természetéből adódik, hogy a (megrendelő számára) kedvezőtlen hírt ignorálja. A rendszer lényege, hogy a „negatívként” azonosított információkat nem közli. Ez az egyik lényeges különbség a valódi újságírás és az irányított sajtó között: egy független médiumban elképzelhetetlen bármilyen fontos hír elhallgatása, még akkor is, ha az az orgánum irányultságához közelebb álló politikai oldal érdekeit sérti. Bármely valódi lapnál minden újságíró magától értetődőnek tartja, hogy megírja egy nagyváros polgármesterének közéletileg is több szempontból releváns „félrelépését”; az irányított sajtó ezt nem teheti: nincs újságíró, szerkesztő, aki ne tudná, hogy a témával csak legfelső döntés alapján szabad foglalkozni; és nincs az a politikai megbízott, aki kiadja az utasítást, hogy beszámoljanak a polgármesterrel a jachton történtekről. (Itt fontos rögzíteni azt a tényt, hogy a független és demokratikus Magyarország úgynevezett „jobboldali” sajtóorgánumai hosszabb ideig hallgatták el Borkai kurvázásának hírét, mint a kommunista Szovjetunió tájékoztatási hatóságai a csernobili atomkatasztrófáét; hogy míg az atomerőmű balesetéről a pártállami Magyar Rádió az eset napján beszámolt, a Borkai-ügyről annak jogutódja, a demokrácia „közmédiája” legalább négy napig semmilyen módon nem vett tudomást.)
Csakhogy annak elhallgatása most súlyosabb következményekkel járt a Fidesz számára, mint maga a Borkai-botrány. Mert míg a központilag irányított média (és megbízói) általában joggal számíthatnak arra, hogy a számukra fontos szavazók nagy része nem értesül a kellemetlen (és általuk elhallgatott) hírekről, most ennek éppen az ellenkezője történt: a Borkai-sztori annyira erős volt, hogy szinte mindenkihez eljutott, tekintet nélkül arra, hogy milyen orgánumokból tájékozódik. A Fidesz-szavazó az általa fogyasztott médiában nem talált róla semmit, de mivel szinte mindenki arról beszélt, muszáj volt utána nézni máshol. Ki kellett merészkedni a hírbuborékból, új tévécsatornákra kapcsolni, addig került weblapokra kattintani, független lapokat olvasni.
Az egyszeri Fidesz-szavazó ekkor egy új, számára addig ismeretlen világgal találkozott. A kormánypárti médiumok otthonos biztonságot jelentő világában mindig van valami kapaszkodó, hogyan kell helyesen értelmezni az elsőre talán rossznak tűnő híreket. Ebben az új világban azonban nem volt értelmezési mankó, hogy miért elfogadható nemzeti-keresztény szempontból a polgármesteri kurvázás, viszont szembejött egy csomó más információ; egy sor olyan hírről is értesülni kényszerült, amitől a KESMA (és az állami média) szerkesztői már hosszú ideje megóvták.
Röviden: azzal, hogy a rendszer irányítói a választásig el akartak hallgatni egy rossz hírt a szavazóik elől, valójában azt érték el, hogy még többről szereztek tudomást.
A centrális erőtér megszűnése
Az önkormányzati választás legfontosabb politikai következménye a centrális erőtér megszűnése lett. Azzal, hogy az ellenzéki pártok felismerték, hogy közösen indulva van csak valódi esélyük a választáson, olyan bipoláris tér lépett a „centrális erőtér” helyébe, amelyben a Fidesz számára biztosan meglévő számú szavazó a győzelemhez már nem feltétlenül, a kétharmadhoz pedig szinte bizonyosan nem elég. Más szóval ugyanannyi szavazó, amennyi három egymást követő választáson elég volt a kétharmadhoz, pusztán a győzelemhez sem biztosan elég.
Ennek az a következménye a politikai stratégiára, hogy a Fidesznek már nem elég a saját választóival kommunikálnia, el kell érnie legalább semleges szavazókat is, hogy köztük új támogatókat találjon (az esetleg lemorzsolódók helyett is), és az ellenzék felé hajló, de nem teljesen elkötelezett szavazókat le tudja beszélni arról, hogy a Fidesz ellen szavazzanak 2022-ben.
Valószínűleg ez lett az Index – a régi Index – veszte. Eljött az a pillanat, amikor szükség volt egy olyan felületre, amely az elkötelezett híveken kívüli világ számára is hiteles.
Az Index vége
Azt, hogy pontosan mi vezetett az Index szerkesztőségének a magyar sajtóban eddig példátlan kollektív felmondásához, vagyis a lap de facto megszűnéséhez, teljesen pontosan valószínűleg már sosem lehet rekonstruálni. Valószínűleg szerepet játszott benne az a normális körülmények között teljesen elképzelhetetlen, abszurd szituáció, amelyben egy vállalat – egy lap – a tulajdonosának érdekeivel homlokegyenest ellenkező irányvonalat képvisel. Az évek óta tartó status quoban úgy álltak egymással szemben a rendkívül bizalmatlan és gyanakvó felek, mint a csőre töltött fegyverrel farkasszemet néző katonai alakulatok. A pattanásig feszült helyzetben hamar elvész a kontroll. Ilyenkor az idegek könnyen felmondják a szolgálatot, hamar eldördül egy lövés, ami aztán véres tűzpárbajhoz vezet.
Elképzelhető, hogy van abban valami igazság, hogy az Index esetében is a felek sorozatosan túlreagálták egymás reakcióit, és ez vezetett a helyzet eszkalálódásához. De hitelt érdemlő források szerint, hogy volt egy pillanat, amikor a tulajdonos megüzente a szerkesztőségnek, hogy elérkezett a változás ideje. Vagy legalábbis volt egy üzenet, amit a szerkesztőség így értékelt. Ezt az üzenetet a szerkesztőség függetlenségét – bizarr módon leginkább saját tulajdonosától – megóvni hivatott alapítvány vezetője adta át, aki három és fél év alatt hozzászokott, hogy tulajdonosként viselkedik.
A terv valószínűleg nem a szerkesztőség nyilvános, botrányos átvétele, majd átfordítása volt, hanem csak néhány „kellemetlen” újságíró és szerkesztő eltávolítása és a szerkesztőség óvatos áthangolása. Nem kellett volna – és nem is kell – az Indexnek az Origóhoz hasonló gátlástalan és egyértelmű propagandaoldallá válnia; a cél éppen az lehet, hogy az olvasói többségét megőrizve tulajdonképpen az eddigiekhez hasonlóan – talán csak néha egyesek számára kevésbé bosszantóan – működjön. (Mint ahogyan történt az a TV2 hírműsorával 2009 és 2015 között.) Legföljebb az igazán fontos pillanatokban tudják, mit kell megírni. Vagy mit nem.
Innen nézve érthető a szerkesztőség sokak szerint eltúlzott és elhamarkodott reakciója. Valószínű, ha tovább halogatják a döntést, megpróbálnak egyezkedni, előbb-utóbb az történt volna, mint az összes korábbi hasonló esetben: egy-két felmondás, néhány kirúgás és kinevezés után már nincs meg a szerkesztőség egysége.
Áttörik-e a buborékot
Ezek után két döntő fontosságú kérdés maradt, amire a következő hónapok adhatják meg a választ:
- hogy a „régi” (valójában persze új) Index képes-e megtartani korábbi olvasóinak és hitelességének nagy részét, így azt a pozícióját, hogy a politikai árok mindkét oldalán elérjen olvasókat; és hogy
- az új (valójában persze a régi) Index, tehát a Telex pedig képes-e megszerezni ugyanezt a pozíciót.
Mindkét szerkesztőségnek nehéz dolga lesz.
Az Index új vezetősége, amelynek tagjai – talán némi túlzó nárcizmust sem nélkülözve – lincselésként élték meg a szerkesztőség átvételekor őket érő bírálatokat, érezhető elszántsággal vették át a lap vezetését. Nagyon erős vágy érzékelhető, hogy bizonyítsák, az nem is úgy van, ahogy mindenki gondolja, és valóban minőségi független lapot tudnak készíteni.
Mellettük szól a bejáratott brand, a profi infrastruktúra, és az, hogy szinte korlátlanul rendelkezésre álló anyagi erőforrásokkal gazdálkodhatnak. Megnehezíti a dolgukat az, hogy az Index törzsközönsége – a kormányzattal nem szimpatizáló olvasók különösen – igen erős gyanakvással figyeli az új szerkesztőség munkáját. Ezt a bizalmatlanságot több aggály is táplálja. A szerkesztőséggel történtek, a „függetlenségi barométer” átállítása, az egész változás története, de leginkább az az alapvető körülmény, hogy az Index bevételei felett rendelkező cég de facto a Fidesz érdekkörében van.
Nem erősíti az Index iránti bizalmat az új vezetőség előélete sem. A főszerkesztőnek az elmúlt években
megjelent nyilvános állásfoglalásait nem nehéz arra irányuló folyamatos igyekezetnek látni, hogy felhívja a figyelmet magára, és a szabad média többségétől eltérő függetlenség-felfogására. Legtöbb megnyilvánulása azt sugallta, hogy a „liberális média” a megszokottnál jóval megértőbb a kormányzat ideológiai és politikai akcióival, és sokkal kritikusabb az ellenzékkel (különösen Gyurcsány Ferenccel) szemben. Nehéz független szakmai vezetőnek és nem politikai megbízottnak látni azt a főszerkesztő-helyettest, aki nemrég még a miniszterelnök weblapját szerkesztette, korábban pedig a Fidesz KISZ-szervezetének lapját főszerkesztette.
Az eddig eltelt idő alapján még nem lehet megítélni, milyen irányt vesz a lap. A korábbi olvasók által felháborodással vagy éppen gúnyosan feltárt – egyébként részben valós – hibák inkább tűnnek az átállás nehézségeiből, a stáb (átmeneti) szűkösségéből adódó szakmai hibáknak, esetleg kompenzálásnak, mint szándékos torzításnak, részrehajlásnak. Az első hetek drámai visszaesése után az olvasottság stabilizálódó számai azt mutatják, az index meg tudta tartani olvasótáborának jelentős részét. Ez az új szerkesztőség számára nyilvánvaló siker.
A régi szerkesztőség új lapja, a Telex esetében az induló feltételek tekintetében éppen fordítva áll a helyzet: gyengék az anyagi és infrastrukturális lehetőségeik, de igen erősek a lappal kapcsolatos várakozások, komoly a megelőlegezett bizalom. Ezt bizonyítja a Magyarországon eddig példátlanul sikeres adománygyűjtési akció is.
Mindkét szerkesztőség a piacvezető pozíció meg (vissza)szerzését tűzte ki célul. Az Indexnek ehhez a „nemfideszességéről” kell meggyőznie az olvasóit. A Telexnek arra van szükség, hogy a kormánypárt azon hívei, akik tisztában vannak a fideszes sajtó „korlátaival”, úgy tekintsenek rá, mint ahonnan kiegészíthetik a rendelkezésükre álló információkat.
A kulcskérdés tehát ugyanaz: marad-e, lesz-e olyan orgánum, amely képes a kormánypárti/ellenzéki buborékon túlra is információt eljuttatni.
Ingyenebéd
Váratlanul lett azonban az Index történetének egy, a fentieken túli, alig túlértékelhető következménye is. Nagyon sokan értették meg, hogy mit jelent a függetlenség; hogy mekkora értéke van a tartalomnak, a hiteles híreknek; és hogy ezért valakinek fizetnie kell. Sokakban tudatosult, hogy a lapok, az újságok és portálok nem ingyen készülnek. És ha nem az olvasók fizetnek a hírekért, akkor valaki más biztosan: hirdető, reklámügynökség, politikus, oligarcha. Az Index sztorija után vált világossá sok olvasóban, hogy a minőségi hírszolgáltatás függetlenségét meg kell fizetni. Eddig is voltak adománygyűjtő és paywall próbálkozások, ám ilyen nagyarányú – tömeges, relatíve nagy összegű és nagy arányban rendszeres – adakozásra a magyar sajtóban eddig nem volt példa.
Ha a Telex színvonala visszaigazolja a megelőlegezett bizalmat, és az olvasók lelkesedése, meg ami ennél is fontosabb: adakozókedve is megmarad; ha a többség hajlandó az adományt rendszeressé – esetleg előfizetéssé – tenni, akkor az az egész magyar nyilvánosság számára nagy lépés lehet. Ha az olvasók ráéreznek a fizető fogyasztó pozíciójának ízére; ha sokan megértik, hogy lehet egy lap a tulajdonosok és a politikai erők helyett csak az olvasóknak kiszolgáltatott, és hajlandók megfelelő számban áldozni is rá – akkor páratlan erőt és függetlenséget adhatnak bármely médiumnak, amely képes megszerezni az adományozók/előfizetők bizalmát.
Könnyen lehet, hogy az Index története így vezethet a magyar nyilvánosságban egy új korszak kezdetéhez. Előfordulhat, hogy az Index függetlenségének felszámolására tett kísérlet olyan szemléletváltozást eredményez, ami éppen a sajtó szabadságának erősödését eredményezi.
Frissítés:
Nem sokkal a cikk megjelenése után felmondtak Balogh Ákos Gergelynek, az Index eddigi főszerkesztő-helyettesének. Balogh azután került az indexhez, hogy nyáron a teljes szerkesztőség felmondott, korábban a Mandinernél dolgozott alapítótagként, azután pedig főszerkesztőként és ő üzemeltette az orbanviktor.hu domaint is.
Kert Attila
Fotó: Freepik.com
