Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a 2019. októberi önkormányzati választás új fejezetet nyitott a magyar politikában.
Bár az Ellensúly folyóirat általában kívülről, elemző jelleggel tekint a közéleti folyamatok alakulására, ezúttal fontosnak éreztük, hogy teret adjunk a belső nézőpontoknak is. Ezért közvetlenül a politika szereplőihez fordultunk, és arra kértük fel a hazai ellenzéki pártokat, hogy a maguk szemszögéből értékeljék a mögöttük álló három választás eredményeit, valamint az azokból következő új kihívásokat és lehetőségeket.
Felkérésünket azokhoz a formációkhoz intéztük, amelyek országgyűlési frakcióval, illetve európai parlamenti képviselettel rendelkeznek. Lapzártánkig öt párttól kaptunk válaszokat, melyek helyenként meglepő őszinteséggel szólnak a korábbi stratégiai hibákról és dilemmákról, miközben – talán kevésbé meglepő módon – több ponton is jól érzékelhető összhangot mutatnak a jövőre nézve levont következtetéseikben. Az írásokat a lapszámot felvezető, elemző igényű interjúval összeolvasva plasztikus képet kaphatunk a magyar politika alakulásáról és az ellenzéki térfél jelenlegi állapotáról. A félreértések elkerülése végett jelezzük, hogy az írások sorrendjének kialakításánál – megszokott gyakorlatunktól ugyancsak elérően – a szerzők ábécérendjét vettük alapul, elkerülve ezzel a részrehajlásnak még a látszatát is.
Zöldek és demokraták a 21. században
KENDERNAY JÁNOS (LMP)
Bő másfél év alatt három választáson van túl Magyarország, s legközelebb 2022-ben nyilváníthatnak újra véleményt a magyar választók. Most van itt az ideje a számvetésnek, mert csak akkor lehet sikeres az ellenzék a következő országgyűlési választáson, ha megérti, hogy pontosan mi történt az elmúlt időszakban.
Az események feldolgozását nehezíti, hogy nem könnyű egységes következtetést levonni a mögöttünk lévő három választásból: volt ugyanis köztük váratlanul nagy vereség, várt vereség és bizonyos szempontból váratlan győzelem. Két dolog azonban bizonyosan kiderült.
Egyrészt az ellenzéki pártok között valamiféle együttműködésre szükség van. Az országgyűlési választást követően ledőltek a falak az ellenzéki pártok között, de ami ennél is fontosabb: ledőltek a falak az ellenzéki szavazótáborok között. Az önkormányzati választás azt bizonyította, hogy az együttműködés nem csökkenti, hanem inkább növeli az ellenzéki szavazótábor méretét. Az eredmények alapján nem jelentett gondot akár egy jobbikosnak leszavazni egy baloldali jelöltre vagy fordítva, ezzel szemben a győzelem esélye olyan választókat is mozgósítani tudott, akik korábban inkább otthon maradtak.
2022-ben tehát szükség lesz az ellenzéki pártok együttműködésére, mert ezt várják el tőlük a választók. Azonban az elmúlt három választás alapján az is egyértelműen kiderült, hogy az ellenzéknek elsősorban több szavazóra van szüksége. Az együttműködés szükséges, de nem elégséges feltétele az esetleges ’22-es győzelemnek. Ma Magyarország messze legerősebb pártja a Fidesz, a legutóbbi listás szavazáson az eredménye ötven százalék feletti volt. A választókerületek többségét még ma is gond nélkül megnyerné a kormánypárt egy esetleges országgyűlési választáson. Ahogy hibázik a Fidesz, amikor azt kommunikálja és azt gondolja, hogy megnyerte az önkormányzati választást, úgy hibázna az ellenzék is, ha azt gondolná, hogy az együttműködés önmagában garantálja a sikert. Az önkormányzati választásokon elért részleges győzelemmel nem elvégeztük a feladatot, hanem valójában lehetőséget kaptunk arra, hogy tovább dolgozzunk.
A legnagyobb hibát akkor követné el az ellenzék, ha a következő két és fél évet az együttműködés formájának, fajtájának, létének vagy nemlétének kérdése határozná meg. Ez ugyanis taszítja a szavazókat, miközben az összefogás alapvetően technikai kérdésénél sokkal fontosabb – bár attól nem független – feladat, hogy túllépjünk az „Orbánnak mennie kell” alapvetésen, és azt is el tudjuk mondani, mit csinálnánk másképp.
Ehhez elsőként arra van szükség, hogy bizonyítani tudjunk azokon a településeken, ahol most az ellenzék kapott felhatalmazást. Bizonyítanunk kell, hogy kormányzóképesek vagyunk. Bizonyítanunk kell, hogy tisztességesek vagyunk: nem kevésbé vagyunk korruptak, mint a Fidesz, hanem egyáltalán nem vagyunk azok. Bizonyítanunk kell, hogy nemcsak az ellenzéki mandátumok maximalizálásában tudunk együttműködni, hanem képesek vagyunk közösen irányítani egy várost. Bizonyítanunk kell, hogy többet akarunk annál, mint hogy elzavarjuk a Fideszt: tudunk jobb, igazságosabb, élhetőbb és zöldebb településeket teremteni. Bizonyítanunk kell, hogy nem a 2010 előtti világot szánjuk a Fidesz alternatívájának, hanem tanultunk a múlt hibáiból és bűneiből. Bizonyítanunk kell, hogy képesek vagyunk a civilekre partnerként és nem puszta erőforrásként tekinteni.
Ez azonban csak a kezdet. Az együttműködéshez hasonlóan ez is csak szükséges, de nem elégséges feltétele a kormányváltásnak. Az ellenzéknek olyan stratégia mentén kell politizálnia, amivel képes bővíteni a jelenlegi ellenzéki tábort. Amivel meg tud szólítani olyan szavazókat, akik eddig nem vettek részt a választáson vagy a Fideszre szavaztak. Meglátásom szerint ezt a célt nem az szolgálja, ha az ellenzéki pártok egyformává válnak: a Fidesz „egy a tábor, egy a zászló” stratégiájára nem lehet annak a tükörképe a helyes válasz. Ki kell használnunk azt a lehetőséget, hogy sokfélék vagyunk: előnyt kell kovácsolnunk abból, ami a Fidesz szerint a gyengénk.
Meg kell tanulnunk egymás mellett és nem egymás ellen politizálni. Az LMP társelnökeként nem elég arról beszélnem, hogy általában milyen stratégiát érdemes követnie az ellenzéknek, hanem meg kell határoznom azon belül a saját pártom szerepét is. A válasz erre azonban sokkal egyszerűbb: az LMP Magyarország zöldpártja. A célunk azoknak az embereknek a képviselete, akik szerint nincs ma fontosabb feladat, mint a fenntarthatóság és a jövőnk megvédése. Azokat a választók szeretnénk képviselni, akik szerint ez nem az egyik fontos eleme egy párt programjának, hanem egy párt programjának minden elemét ebből kell levezetni. Meggyőződésem, hogy ha ebben sikeresek tudunk lenni, ha hiteles szereplőként tudunk fellépni a zöld szavazók előtt, akkor növelni tudjuk a kormányváltás esélyét.
Hitelesek azonban csak úgy tudunk lenni, ha nem válunk az ellenzék zöld platformjává, hanem önálló, a fenntarthatóság érdekében a vitát mindenkivel vállaló zöld erő maradunk.
Pontosan tudjuk, sokat kell még dolgoznunk ahhoz, hogy ide eljussunk. Az LMP amúgy is vadregényes tíz évének legnehezebb másfél évét tudjuk magunk mögött. Miközben soha annyian nem szavaztak a pártra, mint 2018-ban, mi nem éltünk ezzel a felhatalmazással, hanem elkövettük a két legnagyobb hibát, amit párt elkövethet. Egyrészt közügyek helyett pártügyekkel foglalkoztunk, saját belső problémáinkkal terheltük a választókat. Másrészt az őket érdeklő legfontosabb kérdésekre nem adtunk egyértelmű válaszokat. A büntetés, amit ezért kiosztottak nekünk a választók, jogos volt. Ugyanakkor büszke vagyok a politikai közösségemre, hogy a vereség után nem hibáztattunk senkit, nem mutogattunk másra, hanem inkább önvizsgálatot tartottunk.
Magyarországon lesz egy erős zöldpárt. Ha körülnézünk az Európai Unióban, láthatjuk, hogy a zöldmozgalom mindenhol egyre erősebb, mert egyre többen látják: ha most nem cselekszünk, utána már késő lesz. Egyre többen ismerik fel, hogy mi vagyunk az utolsó generáció, amelynek még a saját kezében van a sorsa. Nincs ez máshogy Magyarországon sem: soha olyan fontos szerepet nem töltöttek be a zöld kérdések, mint a legutóbbi két választáson. Fiatalok többezeres tüntetéseket tartottak a klímavédelemért Budapesten és számos vidéki városban.
Talán ennél is fontosabb, hogy a Fidesz maga se tudja, mit kezdjen a kérdéssel. Kósa Lajos egyik nap a klímaváltozást is vitatja, Rogán Antal Soros-ügynöknek minősíti a zöldaktivistákat, majd Orbán Viktor nem sokkal később bolondnak nevezi azokat, akik megkérdőjelezik a felmelegedés tényét. A KDNP bejelenti, hogy zöldpárt lesz, de Orbán Viktor megvétózza az uniós klímatervet. A kormánypárt vélhetően pontosan tudja, hogy ezek a kérdések megosztják a saját szavazótáborukat, éppen ezért rettegnek a témától. Nekünk ebben a helyzetben az a feladatunk, hogy világos válaszokra kényszerítsük a kormányt, ne engedjük nekik, hogy a felszínen kizöldítsék magukat, egyben tartva ezzel a saját táborukat. El kell mondanunk, hogy ez a kormány képtelen hosszú távon gondolkodni. Nekik mindig fontosabb lesz a nagyvállalatok érdeke, mint a fenntarthatóság. Emlékeztetni kell mindenkit, hogy ez a kormány háborút indított a megújuló energiával szemben, csak azért, hogy a védhetetlen paksi bővítés racionálisnak tűnjön.
El kell érnünk, hogy akinek fontos a fenntarthatóság, abban fel se merüljön, hogy a Fideszre szavazzon.
Magyarországon tehát lesz egy erős zöldpárt: egyrészt a választók igénylik, másrészt a kormányváltás nem kivitelezhető egy zöld pólus nélkül. Mi azért fogunk dolgozni, hogy ez a zöldpárt az LMP legyen. De mit is jelenthet a zöld alternatíva ma Magyarországon? Szakértők, tudósok és civilek évek óta beszélnek arról, milyen jövő előtt áll az emberiség. Figyelmeztetnek, összhangban és egyöntetűen, hogy közösen kell cselekednünk, ha át akarjuk vészelni a velünk élő klímaválságot. Átvészelni úgy, hogy ha nem is a legkisebb veszteségek mellett, de a legnagyobb megrázkódtatások nélkül legyen ez megoldható. Azt állítja a tudomány, hogy a következő 10-12 év sorsdöntő lehet.
Nem kétséges, hogy jogosan kritizálják a politikusokat és a kormányokat a fiatal generáció tagjai, azonnali cselekvést követelve. Budapesten, ahogy több magyar városban is, a Fridays For Future és az Extinction Rebellion magyarországi aktivistái hónapok óta felszólalnak, hangot adva annak a követelésüknek, hogy végre cselekedjen a politika. Sajnos a magyar kormány részéről rejtve marad, milyen víziót kínál a nemzet megvédésére.
Béna kacsaként tekint az önkormányzati választásokat követően megindult pezsgésre. Néhány önkormányzat, ahogy Budapest közgyűlése is az LMP javaslatát felkarolva kihirdette a klímavészhelyzetet. Készülnek immáron a szükséges intézkedési akciótervek is. Bátor és határozott cselekvésre van most szükség, hiszen évről évre egyre gyorsabban éljük fel bolygónk rendelkezésre álló forrásait, így az általunk értéknek tartott kincseket, természeti adottságokat. És igen, társadalmi és kulturális nemzeti sajátságainkat is ugyanilyen ütemben tesszük ki támadásnak, sőt akár a megsemmisülésnek. Tehát nem tehetjük meg, hogy magunk nem cselekszünk, csak másokra akarjuk a klímakatasztrófa és a szennyezés elleni védekezés felelősségét ráterhelni. Közösen kell fellépnünk, határon innen és túl.
Bármilyen kihívások előtt állunk is mi mindannyian, legyünk magyarok, európaiak vagy a világ bármely nemzetének tagjai, félelemre alapozva nem kormányozhatunk. Képesnek kell lennünk az alkalmazkodásra, értékeink és kincseink megőrzésére, a következő generációk számára történő átörökítésére, a változással együtt járó szolidaritás megjelenítésére, terheink közös és arányos megosztására és viselésére. A következő másfél évtizednek Magyarországon egy ökoszociális erős állam kialakításáról kell szólnia. Egy olyan államéról, amely tudja értelmezni a biztonságot és az emberségességet is. Amelyik mer és tud változni és változtatni, nem akar lemaradni és a változások kiszolgáltatottjává válni, képes a társadalmi szolidaritásra és valóban meg tudja élni a nemzeti összetartozást. Ahol a gyenge és az elesett sem marad magára.
Fennmaradásunkhoz és a jóllét megvalósításához szemléletmódunk megváltoztatásra van szükség: erős rendszerkritikára, rendszerkritikus politikai arcélre. Illúziókra épült az elmúlt harminc év, ahogy az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat is illúziók táplálták. Korunk gazdasági és társadalmi neoliberalizmusa megpróbálta velünk is elhitetni, hogy bármit elérhetünk, hogy a világ összes forrása végtelen, és nekünk elég lesz csak „felzárkóznunk” a fejlett nyugati konzumtársadalmak szintjére. Vég nélkül bejárhatjuk a Földet, számtalanszor körberepülhetjük, autógyártók szalagüzemeit telepíthetjük a gazdagon termő magyar talajra és termelhetünk ott de facto szemetet. De azt csillogása, időszakos kápráztatása és fizikai léte miatt még a sajátunknak és „értéknek” is tekinthetjük. És van egy szűk kisebbsége az országnak, amely ezt az állapotot üdvözítőnek tartja, sőt saját boldogulását, gazdagságát ez táplálja. Ők a még létező gazdasági neoliberalizmus kedvezményezettjei ma Magyarországon, amit egy fogyasztható, de megtévesztő kulturális és identitáspolitikával fednek el.
Miközben a neoliberális gazdaságpolitika utolsó perceit éli, mi feláldozzuk környezetünket, kiszolgáltatjuk gazdasági erőforrásainkat, felborítjuk társadalmi és generációs kötelékeinket. Elérkezett a változtatás időszaka, amit a klímaválság kényszerít ki és amire már most fel kellene készülnie a magyar politikának és gazdaságnak. Mert ha a klímaválság globális, de legalább európai szintű kezelése realitássá válik, a gazdasági folyamatok felgyorsulhatnak, mi pedig lemaradásunk miatt könnyen kerülhetünk ismét a történelem mellékvágányára, annak minden hátrányos következményével együtt.
A klímaválság nemzetközi és európai orvoslásának legfőbb biztosítéka, hogy a zöldpolitika magára talált – szárnyalása szükségszerű és törvényszerű, legalábbis Nyugat-Európában, különösen Németországban. A zöldpártok az elmúlt évtizedekben eljutottak a választók széles köréhez, ami részben annak volt köszönhető, hogy az általuk képviselt témák fősodratúvá váltak, és közben sikerült a kormányzóképességüket is megmutatniuk.
Az új társadalmi igényre és az új választói generációk követelésére leginkább a zöldek tudnak választ adni, ahogy víziót is a 21. századra. Kulcskérdésnek tekinthető, hogy ebben az átmenetben az európai neoliberális intézményi struktúra mennyire lesz életképes, ha az lesz egyáltalán. A most felállítandó új Európai Bizottság elnökét a legtöbb neoliberális erő támogatta. A zöldek nem tették. Annak ellenére sem, hogy Ursula von der Leyen programjának egyik legmarkánsabb részévé próbálta tenni a klímaváltozással összefüggő lépéseket. De ez a program nem elég ambiciózus, és a végrehajtás garanciái sem láthatók egyelőre.
A magyarországi zöld pártpolitikának be kell mutatnia, hogy képes felelősségteljesen tenni hazánk érdekében, tudja értelmezni a jelen és a jövő generációira hatással bíró folyamatokat, képes szolidárisan és progresszíven kiutat mutatni. Azaz van zöld víziónk. Van egy olyan világképünk, amelyik nem a 19. vagy 20. századi keretezésben keresi a „versenyképes” társadalmat, hanem arra törekszik, hogy lokális identitásunk és globális szemléletünk segítségével átörökíthessük értékeinket a jövő generációi számára.
Szilárd meggyőződésem, hogy a 21. századi politika fő törésvonala a neoliberalizmus és az ökopolitika tengelyén lesz meghatározható. Így a politikai arénában két meghatározó pólus állhat majd szemben egymással: az egyik a mai társadalmi és gazdasági berendezkedésünk „kizöldítése” (greenwashing), a másik pedig a valódi ökopolitikai szemlélet. Ez utóbbi lehet a magyar zöld innováció alapja: ökotudatos és fenntartható társadalmi, politikai és gazdasági környezet megteremtése és stabilizálása, saját forrásaira épülő és azokkal felelősen gazdálkodó szociális környezet kialakítása.
A zöld átmenet, a „zöld transzformáció” az egyetlen értelmezhető megoldás korunk válságára. Fontos, hogy a felismerésen túl minél hamarabb elindítsuk a mélyreható változásokat gyermekeink és unokáink jólléte érdekében, és közben megerősítsük saját közösségeinket.
Ha kitekintünk Európába, azt láthatjuk, hogy a centrum és a félperiféria országaiban eltérőek a zöldek politikai súlypontjai, hiszen továbbra is eltérő problémákkal kell szembenézniük. Stratégiai kérdésekben azonban egyetértés van közöttünk. A mindenkit maga alá temető klímaválság nem tesz különbséget centrum és periféria között, legfeljebb ideig-óráig lesz lehetősége menekülni egyiknek vagy másiknak. És ezzel mi, zöldek mind tisztában vagyunk.
A magyar zöldpolitika célja tehát az, hogy a zöld innovációs modellen keresztül Magyarország minél előbb kiutat találjon a globális függőségi rendszerből. Ami korántsem könnyű feladat, hiszen a neoliberális gazdasági és politikai berendezkedés sok esetben strukturális kényszerpályán tartja az országot, és ebben a jelenlegi EU-s működési feltételek sem segítenek. Sőt, a jelen rendszerben felzárkózásról is nehezen lehet beszélni, nemhogy kitörésről. Persze ennek a függőségnek vannak haszonélvezői. Kérdés, hogy a nagy és csendes kiszolgáltatott többség képes lesz-e alulról megszervezni közösségeit és megvédeni életfeltételeit, talál-e ehhez megfelelő szuverén támogatót. A magyar zöldek ebben segítő partnerek, és bízunk abban, hogy az ellenzéki pártok szövetségeseink lesznek ezeknek a stratégiai kérdéseknek a megválaszolásában.
Az írás az Ellensúly 2019/4. számában jelent meg.
