Éppen tíz éve, 2009-ben jelent meg a Vízkonfliktusok című tanulmánykötet, amely javarészt egy pécsi műhely kutatóinak elemzéseit tartalmazta.[1] Ahogy azt a cím is mutatja, a könyv szerzői a 20. század végének, a 21. század első éveinek vízproblémáit járták körül, a kérdéskör különböző aspektusait vizsgálva. A tanulmányok közös eredője az a feltételezés volt, hogy a 21. század már nem(csak) az olaj és a földgáz, valamint a mezőgazdasági termelésre alkalmas föld és a ritkaföldfémek birtoklásáról, hanem az édesvíz, a tiszta ivóvíz birtoklásáról és megszerzéséről fog szólni. Sőt, mivel a készletek fogyatkoznak, a Földön pedig egyre több ember él, mindezekért konfliktusok alakulnak ki és háborúk fognak kitörni.
Amikor nekikezdtem a kötet szerkesztésének, azt gondoltam, egy ilyen rendkívül bonyolult és komplex, a természettudomány és a társadalomtudomány határán található témát nem lehet csupán a politika, a történelem vagy a biztonsági kihívások oldaláról feltárni. Ugyanakkor az sem célravezető, ha kizárólag hidrológiai vagy infrastrukturális szempontokat vizsgálunk, mert ez olyan zsákutcába vihet bennünket, ahol a vízzel kapcsolatos kihívásoknak csak kis szeletét vagyunk képesek megérteni.
Tíz évvel később komolyan vehető módon már szinte senki sem kérdőjelezi meg a klímaváltozás folyamatát. A jelenség létezik, és ilyen-olyan formában hatással van a mindennapjainkra. A túlnépesedés és a környezetpusztítás kapcsán kiadott első jelentések óta eltelt negyvenöt-ötven év. Ezek az anyagok, mint a Római Klub tagjainak elemzései, A növekedés határai – amely Földünk eltartóképességét elemezte részletesen – vagy az olyan filozofikusabb írások, mint Rachel Carson vagy Konrad Lorenz munkái, később pedig az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) jelentései a meglévő tudásokat összegezve, forgatókönyveket, jövőelemzéseket, szcenáriókat kidolgozva próbáltak meg válaszokat találni a „mi várható” kérdésre. Míg a hetvenes-nyolcvanas években még nagyon távolinak tűnt 2030 vagy 2050, vagyis azok az évszámok, amelyekre a jelentések hivatkoztak, addig ma már nagyon is közel kerültünk ezekhez a dátumokhoz. És közben a szemünk előtt zajlottak azok a változások, amelyek vagy alátámasztották az előrejelzésekben foglaltakat, vagy csak részben, más formában és mélységben igazolták a prognózisokat.
Még mindig sok kérdőjel van bennünk. Számos tudós, nem is beszélve a politikusokról, megkérdőjelezi a klímaváltozás emberi tevékenységre visszavezethető (antropogén) okainak meglétét vagy a nyilvánvaló összefüggéseket. Léteznek szkeptikusok, akik meggyőződésből vagy „külső” hatásra próbálják tagadni, esetleg bagatellizálni a környezetpusztítás és a klímaváltozás tényét. Megint mások jelentéseket hamisítanak, pontatlanságból fakadóan hiteltelenítik magukat vagy egyszerűen eltúlozzák a problémák jelentőségét annak érdekében, hogy ráirányítsák a gondokra a figyelmet, mondván, azok egyébként nem lépik át magasra tornászott ingerküszöbünket. És mivel komoly gazdasági, társadalmi és politikai érdekellentétek feszülnek a háttérben, a megoldás korántsem tűnik egyszerűnek.
Véges édesvízkészletek: konfliktusok és kihívások
Vízkörforgás alatt a Föld hidroszférájában lévő víz folytonos és természetes körforgását értjük, amit a Föld gravitációs erőtere tart fenn. Ez a körforgás biztosítja a természetes csapadék és a talajba kerülő víz mennyiségét, a párolgást (transzspiráció, evaporáció) és ezt követően megint a kicsapódást. Érdemes megjegyezni, hogy a kicsapódás jelentős része a tengerek és óceánok felett történik, amely elsőre „elvesztegetett” víznek tűnhet, de értelemszerűen nem az, hiszen a természetes folyamat része.
A globális vízkészletek mindössze 3 százaléka édesvíz, de ennek jelentős része a sarkvidékeken található, azaz nehezen hozzáférhető. A felszíni vizek az összes édesvízkészlet 1,2 százalékát, a felszín alatti vizek pedig 30,1 százalékát adják. Becslések szerint a Földön lévő összes vízkészlet 1386 millió km3-t tesz ki, de ennek eloszlása rendkívül egyenetlen, hiszen vannak édesvízben bővelkedő térségek, és léteznek – egyre nagyobb mértékben – vízhiányos vagy az édesvízellátás szempontjából sérülékeny területek.[2] Ráadásul nem is a meglévő, hanem a megújuló vízkészleteket érdemes alapul vennünk, amikor az ellátás biztonságáról és a jövő tartalékainak mennyiségéről beszélünk. Azaz ha figyelembe vesszük a készletek és a fogyasztás relációját, akkor rendelkezésünkre áll egy állandó mennyiség, amely nem azonos arányban oszlik meg a térségek között. Van egy folyamatos népességnövekedés, amely 2050-re 9 milliárd, 2100-ra 11 milliárd embert feltételez a bolygón, és ezáltal van egy egyre emelkedő volumenű fogyasztás, amely érinti a kommunális, az ipari és a mezőgazdasági szektort, valamint az energiatermelést. Víz kell az életben maradáshoz, vízre van szükség a termékek előállításához, az öntözéshez, az állatok ellátásához, vízre van szükség az atomerőművek hűtéséhez, a szállításhoz, és meghatározott mennyiségű víz kell a vízerőművek működtetéséhez, amelyek villamos energiát termelnek. A jelenlegi felhasználást alapul véve az édesvízkészlet mintegy 20 milliárd ember számára lenne elegendő, de ha ehhez még hozzávesszük az élelmiszer-termeléshez szükséges mennyiséget, nagyjából 14–16 milliárd közé tehetjük ezt a számot.[3]
A Föld jelenlegi, több mint hétmilliárd fős népessége évenként mintegy 75–80 millió fővel növekszik. 1950 óta a Föld lakossága megháromszorozódott, ugyanakkor minden szükségletet figyelembe véve a vízfelhasználás a hétszeresére növekedett. A megújuló vízkészletekből évente fejenként kevesebb mint 1700 m3 ivóvíz áll rendelkezésre. Az általánosan elterjedt nézet szerint, a létfontosságú természetes erőforrásokat vizsgálva ez olyan mennyiség, amely elegendő a népesség ellátására, azonban vannak olyan térségek, ahol ez az arány nem éri el a 700, és olyan helyek is, ahol az 500 m3-t. Jelenleg a világon mintegy 1,8 milliárd ember nem jut bármikor elérhető, tiszta, egészséges vízhez, 600–800 millió ember még alapvető ivóvíz-szolgáltatáshoz sem, 100–140 milliónyian pedig még mindig közvetlenül a felszíni vízforrásokból gyűjtik a vizet. Többségük a szubszaharai Afrikában él. 112 millió ember van kitéve ugyanakkor az áradások veszélyének.[4]
A globális vízkrízis súlyosbodásához nincs szükség arra, hogy a Földre lehulló csapadék összmennyisége csökkenjen: bőven elég, ha az eloszlása megváltozik, és a szárazabb területekre a jelenleginél is kevesebb, a vízben bővelkedő részekre (beleértve a tengerek és az óceánok felszínét) több jut belőle. Márpedig éppen ez történik, mivel a klímaváltozás fokozatosan úgy alakítja át az időjárási rendszereket, hogy a csapadék eloszlása nem az egyensúly, hanem a szélsőségek irányába módosul, és emiatt Afrika jelentős része, Közép-Amerika egyes térségei, a Közel-Kelet és Ázsia egy része, illetve Európa déli fele tartós vízszűkösséggel, vízhiánnyal szembesül.
A vízszűkösség hosszú távon, kölcsönhatásba lépve egyéb gazdasági, társadalmi vagy politikai problémákkal, a legtöbb esetben konfliktust eredményez.[5] A vízbázisok megszerzése, biztosítása, kisajátítása vagy az erre való törekvés államközi vitákhoz, konfliktusokhoz vezethet, az ellenséges viszonyban lévő országok között erőszakos incidenseket is kiválthat. Ahogy arra Ligetvári Krisztina felhívja a figyelmet, a szennyeződések érinthetik más országok vízkészletét, a kedvezőbb vízstratégiai pozícióban lévő államok csökkenthetik az átengedett vízmennyiséget, valamint befolyásolhatják annak minőségét. Az erősebb katonai potenciállal rendelkező országok pedig kiharcolt vízpolitikai fölényüket a velük függőségi viszonyban álló népek fenyegetésére, befolyásolására, kényszerítésére is felhasználhatják. Különösen kiszolgáltatott helyzetben vannak a folyók alsó folyásánál elhelyezkedő országok, hiszen a felvízi államok sokszor elhasználják vagy elszennyezik a víz jelentős részét. A kooperáció elengedhetetlen a vizes ügyekben, így a víz egyaránt lehet konfliktusforrás és együttműködést elősegítő tényező.[6]
A permanens aszály és szárazság arra ösztönözhet kormányokat, hogy fokozzák az öntözést és áradásszabályozó intézkedéseket foganatosítsanak. Amennyiben a folyókból vagy állóvizekből történő vízkivétel növekedése olyan mértéket ölt, amely már drasztikusan befolyásolja az ökológiai egyensúlyt és veszélyezteti a felszíni vízforrás szempontjából földrajzilag „lejjebb” elhelyezkedő országok, térségek vízellátását, a konfliktus kialakulása biztosra vehető. A nagypolitika szintjén megjelenő vita jellemzően élelmiszerhiánnyal és markáns demográfiai növekedéssel párosul azokban a régiókban, amelyek egyébként is történelmi, etnikai, vallási ellentétekkel terheltek (Észak-Afrika, szubszaharai Afrika, Közel-Kelet, Közép-Ázsia, Közép-Amerika). A tapasztalatok azt mutatják, hogy a nemzetközi beavatkozás – amennyiben ahhoz a nagyhatalmak valamelyikének érdeke fűződik – elsősorban nem a szűkösség okainak megváltoztatását célozza, hanem politikai rendezést sürget, ráadásul a segélyezés fejében ösztönzi a helyi stratégiai szektorok (energiaipar, közszolgáltatások, feldolgozóipar, építőipar, távközlés) liberalizációját.[7]
Évente 12,6 millió ember veszíti életét és közel 300 millióan betegednek meg szennyezett vagy fertőzött víz fogyasztása következtében, főként Afrika és Ázsia környezeti szempontból egyébként is súlyosan terhelt részein. A vízhiány a kommunális ellátás akadozása vagy teljes megszűnése mellett egyéb következményekkel is jár: a mezőgazdasági élelmiszerhozamok a szélsőséges időjárási körülmények (szárazság, aszály, esőzések) és a természeti katasztrófák hatására fokozatosan erodálódó termőterületek következtében csökkenek, a lakosság az alapvető tápanyagokhoz sem jut hozzá megfelelő mennyiségben. Ez előbb-utóbb arra sarkallja majd emberek százezreit, hogy másutt keressenek boldogulást. Míg az alkalmazkodásra való hajlam sokszor hiányzik, addig az akarat sem mindig elég, hiszen adott környezeti tényezők mellett az élelmiszerhiány csökkentésére tett lépések hatékonysága egyelőre igen csekély, a terméshozamok pedig természetes úton nem növelhetők egy bizonyos mennyiség fölé.
A vízfogyasztás kisebbik részét a kommunális szükséglet, nagyobbik hányadát azonban az ipar és főként a mezőgazdaság által felhasznált vízmennyiség adja. Az utóbbi esetében gyakran előfordul, hogy a hagyományos földművelési módszerekhez szokott, újítani nem tudó vagy nem akaró tulajdonosok túlöntözik a földeket, szikesedést idéznek elő, ezáltal csökkentve az amúgy is erodálódó termőterületeket. Az elkövetkező évtizedek során a környezeti szűkösség valószínűsíthetően ötfajta konfliktust fog eredményezni:
- lokális konfliktusok, melyek a helyi erőforrások leromlásából fakadnak;
- etnikai és társadalmi ellentétek, melyeket migráció idéz elő;
- nagyobb területen kialakuló belháborúk, felkelések, államcsínyek, függetlenedési törekvések;
- nyersanyagok birtoklásáért kirobbanó, államok közötti fegyveres összecsapások;
- globális problémák, melyek kiélezik az Észak–Dél vagy a Kelet–Nyugat-szembenállást, esetleg a civilizációk közötti ellentéteket.[8]
A 2010-es években is folytatódott a „megszokott” trend: az öt legnagyobb vízfelhasználó ország közé sorolták az Egyesült Államokat, Ausztráliát, Olaszországot, Japánt és Mexikót, vagyis azokat az államokat, ahol az egy főre eső átlagfogyasztás meghaladta a napi 300 liter édesvizet. Az olyan államokban, mint Mozambik, Ruanda, Haiti, Etiópia vagy Uganda, ez az érték nem éri el a napi 15 litert. Hogy kissé árnyaljuk a képet, ez természetesen nem csupán a kommunális felhasználásból származik, hiszen egy kilogramm marhahús előállításához több mint 14 500, egy mikrochip legyártásához pedig közvetve-közvetlenül 16 000 liter vízre van szükség. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO), az IPCC és az ENSZ Környezetvédelmi Programja előrejelzései szerint a jelenlegi tendenciák mellett a következő ötven-száz évben sokkal tartósabb és kíméletlenebb aszályokkal kell szembenéznie Ausztráliának, Dél-Afrikának, a Karib-térségnek és Dél-Amerika délnyugati részének, továbbá az Egyesült Államok délnyugati államainak, kiemelten Kaliforniának, Új-Mexikónak és Texas egyes régióinak. Az eleve egyre szennyezettebb kínai folyók és tavak az eddiginél is rohamosabb ütemben száradnak ki, húsz tó egyszerűen eltűnik az elkövetkező évtizedekben. A kormányzat által elkülönített, a felszíni vizek védelmére szánt 13,3 milliárd dolláros alap csupán arra elég, hogy lassítsa a káros folyamatokat, megfordítani azokat már nem képes. Hasonló helyzetben vannak a közép-ázsiai országok az Amu-Darja és a Szir-Darja túlhasználata miatt, és komoly gondokkal szembesül Oroszország és Kazahsztán is a vízminőség romlása kapcsán.
Latin-Amerika-szerte számos helyen jelent gondot a vízszűkösség. Elég csak Argentína, Chile, Brazília, Kolumbia, Ecuador és Peru példáira gondolni, ahol a gleccserek eltűnése és a vízerőművek sokasága okoz problémákat, vagy a közép-amerikai országokra, ahol a tartós szárazság és a vízhiány drámai hatással van a mezőgazdasági terméshozamokra és ezáltal az élelmiszerárakra. Guatemala, El Salvador, Costa Rica, Honduras és Panama is komolyan megérezte a 2008–2009-es, valamint a 2015 óta tartó aszály következményeit. De ne gondoljuk, hogy Európában minden rendben van. A kétezres évek eleje óta fokozatosan romlik a vízhelyzet Nyugat- és Dél-Európa-szerte. Katalónia és más spanyol régiók is kénytelenek voltak már vizet vásárolni Franciaországtól, de hasonlóan járt Ciprus, amely Görögországtól, és Izrael, amely Törökországtól vásárol vizet. Aszályos években Dél-Olaszországban, Horvátországban és Dél-Spanyolországban a nyári és őszi hónapokban egyre többször vezetnek be különféle vízkorlátozó intézkedéseket.
A kétezres évek elején Kalifornia nagyvárosaiban, később São Paolóban és az ausztráliai Perthben fenyegetett drámai vízhiány, de olyasmivel, ami napjainkban Fokvárosban történik, még nem találkoztunk. Dél-Afrikát 2015 óta sújtja súlyos szárazság, miközben a négymilliós város lakosságszáma folyamatosan emelkedik. A központi vízszolgáltatás teljes leállítása 2018-ban kézzel fogható közelségbe került Fokvárosban, mert a település körüli víztározók szintje az év elejére olyan alacsonyra süllyedt, hogy a városvezetés komoly, a közüzemi és a lakossági fogyasztást érintő korlátozásokat vezetett be. Lezáratta a nyilvános medencéket, szökőkutakat és párakapukat, majd január végén bejelentette, hogy amennyiben a lakosság nem veszi figyelembe az aggasztó helyzetet, április 12-ére, a „nulladik napra” (Day Zero) a közintézmények kivételével teljesen elzárják a vezetékes vizet, és kétszáz nyilvános vízosztó helyet állítanak fel, amelyek rendőri biztosítás mellett 25 litert biztosítanak fejenként. Ezenfelül kissé megkésve kutakat kezdtek fúrni, hogy talajvizet kössenek a rendszerbe, valamint sótalanító üzemeket építeni, hogy tengervízből állítsanak elő ivóvizet. A napi 87 liter engedélyezett mennyiséget februárban leszállították ötvenre.[9]
A nulladik napot az intézkedések hatására kitolták június–júliusra, majd 2019-re, mivel a május–júliusi időszak több esőt hozott a vártnál, így a tározók telítettsége újra 35, majd 50 százalék fölé ment. A városvezetés különböző szintű vízkorlátozási lépcsőket foganatosított, amelyek pontos adatokat szolgáltatnak a lakosságnak az aktuális mennyiségekről, az átlag- és összfogyasztásról, továbbá az egy főre eső engedélyezett vízfogyasztásról. Ez az érték jelenleg 105 liter víz naponta.[10]
A Fenntartható Fejlődési Célok és a 2018-as IPCC-jelentés
Az előrejelzések alapján 2030-ig a Föld vízfelhasználásának 42 százaléka négy országban (Kína, India, Brazília, Dél-afrikai Köztársaság) fog realizálódni, míg a világ országainak majdnem a fele vízszűkösséggel fog szembenézni. Az IPCC és más szervezetek által kiadott jelentések nem győzik hangsúlyozni – a konkrét megoldási javaslatok és határon átnyúló együttműködések mellett – az adaptáció fontosságát, valamint a következő rendszerek fejlesztését: (1) vízgazdálkodási rendszerek; (2) mezőgazdaság és erdőgazdálkodás; (3) tengerparti területek, alacsonyan fekvő térségek védekezési potenciálja; (4) vizet felhasználó ipari infrastruktúra fejlesztésw; (5) víztisztító rendszerek fejlesztése.[11]
Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) számításai szerint évente mintegy ötvenmilliárd dollárra lenne szükség ahhoz, hogy kismértékben javuljon az édesvízzel való ellátottság és a vízminőség. A világ vezetői a 2015 szeptemberében New Yorkban tartott ENSZ-csúcstalálkozón elkötelezték magukat egy 2030-ig tartó új fejlesztési keretrendszer létrehozása mellett, melyet Fenntartható Fejlődési Céloknak (SDG) neveztek el. A 193 ország által egyhangúlag elfogadott 17 célterület a fejlődés új egyetemes mércéjét állította fel. A hatodik cél a Tiszta víz és alapvető köztisztaság elnevezést kapta, és a következő alcélokat rögzítette:
- 2030-ra mindenki számára egyetemes és egyenlő esélyű hozzáférés biztosítása a biztonságos és megfizethető ivóvízhez;
- 2030-ra mindenki számára megfelelő és egyenlő eséllyel hozzáférhető higiénia biztosítása;
- 2030-ra a víz minőségének javítása a szennyezés csökkentése révén, a veszélyes vegyi- és egyéb anyagok kibocsátásának minimalizálása, a tisztított szennyvíz visszaforgatásának és biztonságos újrahasznosításának növelése;
- 2030-ra a vízhasználat hatékonyságának jelentős növelése minden ágazatban, a fenntartható vízkivétel és az ivóvízellátás biztosítása a vízhiány kezelésére, továbbá a vízhiánytól szenvedő emberek számának drasztikus csökkentése;
- 2030-ra az integrált vízkészlet-gazdálkodás bevezetése minden szinten, adott esetben beleértve az országhatáron átnyúló együttműködést is;
- 2020-ra a vízhez kapcsolódó ökoszisztémák megvédése és helyreállítása, beleértve a hegységeket, erdőket, vizes élőhelyeket, folyókat, víztároló rétegeket és tavakat.[12]
A 2018 októberében kiadott, a klímaváltozás hatásairól szóló IPCC-jelentés minden eddiginél aggasztóbb képet fest.[13] A több mint két év alatt készült összefoglaló szerint drasztikus, 50 százalékos károsanyagkibocsátás-csökkentéssel a Föld átlaghőmérséklet-emelkedésének mértéke 2030 és 2052 között 1,5 Celsius-fok alatt tartható, ez esetben pedig a különböző társadalmi-gazdasági rendszerek még képesek lennének alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. A 2 Celsius-fokos vagy annál nagyobb hőmérséklet-emelkedés már beláthatatlan következményekkel járna. Mindennapossá válnának a manapság is megfigyelhető szélsőséges időjárási jelenségek, a pusztító árvizek, a tartós szárazságok és a rekordokat döntögető hőhullámok. Teljesen eltűnhetnek a korallzátonyok, a sarkvidéki jégsapkák, és várhatóan drasztikusan csökken a művelhető föld mennyisége. A sarkvidékek jegének eltűnése az egyik legégetőbb problémagóc. Csak Grönland jegének olvadása évente nagyjából 250 milliárd tonna édesvizet juttat az óceánba, ami fokozatosan emeli a tengerek és óceánok vízszintjét. 2018-ra az északi-sarki jég 4,64 millió négyzetkilométerre zsugorodott, és a nyári jégterülete összességében 40 százalékkal csökkent. A jégveszteség nem csupán következménye, hanem gyorsítója is a klímaváltozásnak: a jégtakaró eltűnésével az óceáni és a légköri áramlatok megváltozhatnak, az úgynevezett óceáni szállítószalag működése teljesen felborulhat. A jégtakaró radikális fogyatkozása ráadásul nemcsak a sarkvidékeken jellemző, a magas hegységek gleccserei is vészesen visszahúzódnak. Nem kérdés, hogy a sarkvidékek olvadása erősen kihat a globális folyamatokra.[14]
Több független értékelési modell támasztja alá, hogy csupán a grönlandi olvadásból 27 cm globális tengerszint-emelkedés prognosztizálható 2100-ig, ráadásul az antarktiszi jég legalább tízszer annyi vizet raktároz, mint a grönlandi, így az emelkedés akár 45-50 cm is lehet. Ezáltal veszélybe kerülnek az alacsonyabban fekvő tengerparti területek, és víz alá kerülhetnek a kis csendes-óceáni szigetek, mint a Marshall-szigetek, Kiribati és Tuvalu vagy az Indiai-óceánon található Maldív-szigetek. Mivel az említett szigetek körül évente 1,2 centiméterrel emelkedik a vízszint, az időről időre betörő sós víz tönkreteszi a termést és fokozatosan ellepi az infrastruktúrát is. A védekezés elképzelhető lenne gátak és védművek építésével, azonban a költséges beruházásokat a kormányok nem képesek fedezni. Így az ott élők számára nem marad más esély, mint a menekülés és földterületek szerzése más országok jóvoltából. Tuvaluról 2005-ben költözött Új-Zélandra az első hivatalosan is elismert „klímamenekült” csoport, de az elvándorlás folyamatos. A Maldív-szigetek már 2009-ben is egyezkedett Srí Lankával és Indiával kisebb területek megvásárlásáról, 2015 után pedig Kiribati szeretett volna földet venni a lakosságának az 1500 kilométerre található Fidzsi-szigeteken, egyelőre sikertelenül.
A Földközi-tenger keleti és déli medencéjében jelentős tengerparti területek találhatók, mint például a marokkói mediterrán zóna. A tengerszint emelkedése miatt a sós víz fokozatosan bekerül az édesvízi vízgyűjtőkbe, valamint a folyórendszerekbe, és számos helyen beszivárog a felszín alatti vizekbe is. A jövőben az éghajlatváltozás lesz a legfőbb okozója a felszíni vizekben kialakuló hiánynak a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. A klímaváltozás többféleképpen növeli a vízhiányt és a vízzel kapcsolatos feszültségeket: a csökkenő csapadékmennyiség és a növekvő átlaghőmérséklet hatására egyaránt nő az emberek, állatok, növények, az ipar és a mezőgazdaság vízigénye. Az előrejelzések szerint az éghajlatváltozás Irakban, Libanonban, Katarban, Szaúd-Arábiában, Jordániában, Marokkóban, Szíriában és Izraelben okozza majd a legnagyobb vízhiányt. Tunéziában, Algériában és Líbiában pedig főképp társadalmi és gazdasági okok vezetnek a vízhiány növekedéséhez.
Fontos kiemelni, hogy a fejlődő országok klímavédelmi „felzárkóztatása” a fejlett világ elemi érdeke (lenne). Nem csupán méltányossági és humanitárius szempontból van szükség segítségnyújtásra, hanem a stabilitás és a biztonság megteremtésének, megőrzésének igénye is ezt diktálja.[15] Egyes előrejelzések szerint Európát és a nyugati világot az elkövetkező két évtizedben klímamenekültek millióinak áradata érheti el, ez pedig beláthatatlan gazdasági-társadalmi következményekkel járhat, főként ha figyelembe vesszük, hogy a 2014–15-ös migrációs válságot az Európai Unió mennyire nem volt képes hatékonyan kezelni.
Jó példák vagy csupán víziók?
De hogy ne csak a negatívumokról írjunk, nézzünk néhány előremutató, folyóink és tavaink megóvását, valamint a tengerek tisztítását szolgáló kezdeményezést. A határon átnyúló vízbázisok védelme és a felmerülő konfliktusok rendezése érdekében a nyolcvanas évek végétől találunk folyamatosan működő bizottságokat, az együttműködést elősegítő szervezeteket. Az Oregon Állami Egyetem által létrehozott, hatalmas mennyiségű információt tartalmazó adatbázis szerint a világon 263 nemzetközi vízbázis található, melyek a felszíni édesvízkészlet 60 százalékát tartalmazzák, és 148 ország osztozik rajtuk. 33 ország területén több mint egy vízgyűjtő területet található, de léteznek olyan államok is, amelyeknek nem kell osztozniuk más országokkal a felszíni vizekben (ilyen például Ausztrália). Európában található a legtöbb határon átnyúló vízgyűjtő medence (69), ezután Afrika (59), Ázsia (57) és Dél-Amerika (38) következik a sorban. A 20. század végének rohamos átalakulása, a vízzel kapcsolatos aggasztó helyzet lépéskényszerbe hozta a felszíni vizeken osztozó államokat, és újfajta kooperációk jöttek létre, melyek többnyire aktívan kezdték meg munkájukat. Különböző bizottságok, testületek alakultak, amelyek fő céljukként a vízkérdés békés rendezését tűzték ki. Ezek közül is ki kell emelni a Nílus és a Mekong folyó kapcsán létrehozott közös bizottságokat, amelyek nemzetközi viszonylatban is rendkívül fontos és előremutató munkát végeznek, nem csupán a vízmegosztást és vízhozamot érintő félreértések diplomáciai rendezésében, de számos egyéb területen is, a vízszennyezés elleni küzdelemtől a tájékoztatáson át az érintett civil szervezetekkel való kapcsolattartásig.
Jelenleg 507 eddig ismert, édesvízzel kapcsolatos nemzetközi konfliktushelyzetre több mint 1300 együttműködési aktus jut (egyezmény, program, projekt, intézmény, közös cselekvés stb.), és mintegy 250 „édesvizes” egyezmény létezik. Ezek összesen száznál is több vízgyűjtő területet és 2,8 milliárd embert érintenek. Jelentős részük kétoldalú államközi egyezmény, egyharmaduk pedig három vagy több állam részvételével valósul meg. Meg kell jegyezzük ugyanakkor, hogy mindössze tizenegy olyan egyezmény létezik, amelyben az összes érintett fél részt vesz.[16] A kooperációk jelentős részének működtetésében az ENSZ komoly szerepet vállal, és alkalomadtán igyekszik közvetíteni a vitás kérdésekben. Azt is ki kell emelni, hogy mivel az egymásrautaltság és kölcsönösség egyre inkább érzékelhető a víz vonatkozásában, mára olyan országok is késznek mutatkoznak az együttműködésre, amelyek eddig elutasították azt vagy csak vonakodva álltak kötélnek. Jó példa erre Kína, amely a Mekong felvízi országa, egyedüliként dominálja a vízkészleteket, gátakat és tározókat épít a saját szakaszain, ugyanakkor ma már hajlandó meghallgatni (!) az alvízi országok kéréseit és javaslatait, sőt akár az együttműködésre is hajlik bizonyos kérdések kapcsán.
A 21. század elején az eddiginél is szorosabb nemzetközi összefogásra van szükség a komplex problémák megoldása érdekében – állítja az ENSZ határon átnyúló vízügyi együttműködésekkel foglalkozó programja, amely tematikusan gyűjti a jó gyakorlatokat. A projektben részt vevő országok folyamatosan megosztják egymással a tudásukat, hogy egy adott térségben működő gyakorlatot máshol is eredményesen tudjanak alkalmazni. A teljesség igénye nélkül ilyen a Nílus-medence kapcsán létrehozott, kísérleti jellegű adatbázis, amely civil szereplőket próbál becsatornázni a regionális kooperációba, hogy naprakész adatokat közölhessen a vízfogyasztásra hatással lévő társadalmi és gazdasági változásokról.
Manapság a Gangesz–Brahmaputra–Meghna vízgyűjtő rendszere van az egyik legkritikusabb állapotban. Az 5,08 millió km2 nagyságú terület 700 millió embernek ad otthont, a hatalmas vízbázison Kína, Bhután, India és Banglades osztozik. A kölcsönös bizalmatlanság, sőt ellenséges viszony 2013 óta enyhül, és a remények szerint a Brahmaputra folyóval kapcsolatos párbeszéd-kezdeményezésnek köszönhetően egyezmények sora köttetik meg az elkövetkező években.[17]
Fontosnak tartok kiemelni egy olyan projektet is, amely csupán részben érinti a folyókat, hiszen alapvetően az óceánok megtisztítása a célja. Becslések szerint évente 1,15–2,41 millió tonna műanyag kerül a tengerekbe és óceánokba a folyókból, és ezt a mennyiséget növeli a közvetlenül a tengerekbe ürített szemét. 1950 óta megközelítőleg összesen 5,5 milliárd tonna szemét került a tengerek és óceánok vizébe vagy a part menti területekre. Ennek az irdatlan nagyságú hulladékhalomnak a jelentős része nem képes elsüllyedni, hanem a felszínen lebeg, és az áramlási rendszereknek köszönhetően összeterelődik, ezáltal óriási szigeteket képezve. A gigantikus szemétszigetek legnagyobbika a Csendes-óceán északi részén, Hawaii és Kalifornia között található. Kiterjedése elérheti az 1,6 millió km2-t, azonban a levegőből nehezen látható, mert a hulladék hatalmas vízfelületen terül szét, és a „massza” folyamatosan alakul, darabolódik, elszakad, majd megint összeáll. A sziget létezését először 1988-ban észlelték, komolyabb kutatások pedig 2008-ban kezdődtek a jelenség feltérképezésére, hatásainak vizsgálatára. A műanyagdarabok a napfény hatására fokozatosan szétesnek, apró részecskékre bomlanak. Ezek a részecskék bekerülnek a táplálékláncba, és mérgezik a tengeri élőlényeket, közvetetten pedig az emberre is hatással vannak.
Az eddigi legbiztatóbb projekt a szemétszigetek felszámolására 2013-ban indult, amikor egy holland feltaláló, Boyan Slat megalkotta a The Ocean Cleanup ötletét. Az elgondolás 2018 márciusára vált valósággá, ekkor kezdődtek el a tisztítási műveletek. A 80 fős csapat célja, hogy egy 600 méter hosszú műanyag csőrendszer segítségével körbekerítsék és lehalásszák a műanyagszemetet. A rendszer vízfelszínen lebegő része olyan, mint egy sorompó, míg a három méter mélyre lenyúló része egy szűrő, amely felfogja a műanyaghulladékot, de alatta szabad áthaladást biztosít a tengeri élőlényeknek. Az eredeti tervek szerint az áramlatok lassan a hálóhoz sodorják a szemetet, amelyet aztán hajóval összegyűjtenek és kiszállítanak a szárazföldre újrahasznosítás céljából, így mintegy tíz év alatt felszámolva a sziget nagy részét.[18] A 2018 októberében indult takarítási programot 2019 januárjában műszaki és tervezési okok miatt felfüggesztették.
Konklúzió
Szennyezett folyók, vízszűkösség és édesvízhiány, klímaváltozás, túlnépesedés, sérülékeny térségek és kényszermigránsok milliói, eltűnő tavak, emelkedő vízárak, romló közszolgáltatások, konfliktusok és háborúk rémképe. Ezek jellemzik a 21. századi „vízproblémákat”. A megoldást – vagy legalábbis a negatív folyamatok lassítását és jobb esetben megállítását – az eddiginél sokkal hatékonyabb, rendkívül körültekintő nemzetközi együttműködési rendszerek jelenthetik. Már az bizakodásra adhat okot, hogy valóban sok, különböző szintű és mélységű kooperáció alakult ki az érintett felek között.
Mindeközben azonban a közép-ázsiai Aral-tó és a Föld valaha hatodik legnagyobb tava, a Csád-tó egyszerűen kiszáradnak, az iráni Urmia-tó elveszette eredeti területének 60 százalékát, és erőteljesen zsugorodnak a dél-ausztráliai tavak is. A jelenségekben közös, hogy valamennyi tó alapvetően száraz térségben található, de pusztulásukat az emberi beavatkozás okozta, amit fokozott a klímaváltozás. Az Indonéziához tartozó Citarum folyó partján mintegy ötszáz gyár található. A világ legszennyezettebb folyójának vize nem látszik a felszínén lebegő szeméttől, a kínai Sárga-folyó és a Jangce színe nem látható a szabadon beléjük ömlő vegyi anyagoktól. A Buenos Aires városát átszelő Riachuelo folyóba javarészt tisztítatlanul ömlik évente 300 ezer tonna szennyvíz, de nincs sokkal jobb helyzetben a Mississippi sem, amelynek torkolatában olyan „halálzóna” található, ahol gyakorlatilag nem él meg élőlény. A sor még hosszan folytatható lenne, de egy biztos: a mai tendenciák mellett 2050-re több mint négymilliárd ember szenved majd az édesvíz hiányától.
A 21. század egyik legfontosabb kérdése, hogy az emberiség meg tud-e birkózni az egyre súlyosabbá váló globális környezeti és társadalmi problémákkal, át tudja-e alakítani gondolkodását és magatartását egy fenntarthatóbb, élhető jövő érdekében. Képes-e kordában tartani a globalizáció negatív folyamatait, csökkenteni a globális egyenlőtlenségeket, valamint megváltoztatni a fosszilis energiaforrásokra és az állandó növekedésre épülő gazdasági modellt. Ahogy a vízzel kapcsolatos problémák és a megoldásukra tett kísérletek is mutatják, 20. századi reflexekkel nem lehet választ adni a 21. század rendkívül összetett kihívásaira. Új gondolkodásmódra, nyitottságra, belátásra és sokkal mélyebb együttműködésre van szükség az új megközelítések kidolgozásához, illetve megvalósításához, világszerte és Európában egyaránt.
JEGYZETEK
[1] Vízkonfliktusok. Küzdelem egy pohár vízért, szerk. Glied Viktor, Publikon, Pécs, 2009.
[2] Vö. Szappanyos Melinda, Víz és jog. A vízhez való jog érvényesíthetősége az ENSZ keretében, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém, 2013, 11.
[3] Vö. Szilágyi János Ede, Vízjog, Miskolci Egyetem, Miskolc, 2013, 15.
[4] Guppy, Lisa, Anderson, Kelsey, Water Crisis Report, United Nations University Institute for Water, Environment and Health, Hamilton, 2017.
[5] Vö. Pandey, Punam, Understanding Patterns of Water Conflicts: Social and Political Variables, South Asian Survey, 2011/1., 161–165.
[6] Ligetvári Krisztina, Az édesvízszűkösség mint konfliktusforrás és migrációs ösztönző a Földközi-tenger térségében, doktori disszertáció, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, 2018, 17.
[7] Vö. Glied Viktor, Globális vízproblémák = Vízkonfliktusok, 16–17.
[8] Vö. Homer-Dixon, Thomas, Környezet, szűkösség, erőszak, ford. Boross Anna, Győrváry Borbála, Typotex, Budapest, 2013, 14.
[9] Vö. Cape Town Told to Cut Water Use or Face Losing Supply by 12 April, The Guardian, 2018. január 24., https://www.theguardian.com/world/2018/jan/24/cape-town-to-run-out-of-water-by-12-april-amid-worst-drought-in-a-century.
[10] Water Dashboard, City of Cape Town, https://coct.co/water-dashboard.
[11] Wouter Patricia, Water Security: Global, Regional and Local Challenges, Institute for Public Policy Research, London, 2010, 4–7.
[12] A fenntartható fejlődési célok áttekintése, Budapest Water Summit, https://www.budapestwatersummit.hu/vilagtalalkozo/attekintes/attekintes-a-fenntarthato-fejlodesi-celokrol-537.
[13] IPCC Report 2018, https://report.ipcc.ch/sr15/pdf/sr15_spm_final.pdf.
[14] Vö. Bakó Gábor, Mi történhet, ha eltűnik a sarki jég?, National Geographic, 2017. december 11., https://ng.hu/fold/2017/12/11/mi-tortenhet-ha-eltunik-a-sarki-jeg.
[15] Vö. Tarrósy István, Fenntartható Afrika – Lehetséges? = Fenntartható Afrika, szerk. Uő., Publikon, Pécs, 2010, 24.
[16] Vö. Baranyai Gábor, Transboundary Water Cooperation in the European Union: a Hydro-Political Gap Assessment, Water Quality Priority Area of the Danube Region Strategy, 2015. június 30., https://vtk.uni-nke.hu/document/vtk-uni-nke-hu/transboundary-water-cooperation-conf-by-danube-strat.original.pdf.
[17] Ehhez lásd az ENSZ adatait: Good Practices in Transboundary Water Cooperation, UN-Water, http://www.ais.unwater.org/ais/TPA_Transboundary/map/#showresults.
[18] A projekt internetes oldala: https://www.theoceancleanup.com.
