A globalizáció jellemzői
Globalizáció alatt hagyományosan azt a folyamatot értjük, amelynek során egyre inkább egységes világgazdasági rendszer alakul ki a Földön, és amelynek következtében egységesedik a fogyasztás szerkezete, valamint a kultúra és az értékrendszer is a világban.[1]A globalizáció alapvető vonása a világ összes termelésénél (GDP) gyorsabb ütemben bővülő nemzetközi kereskedelem, nemzetközi munkaerőmozgás (migráció) és nemzetközi tőkemozgás, bár ezek a tényezők nem feltétlenül jelentkeznek azonos mértékben mindig és mindenütt.
A globalizáció fogalmát csak a 20. század második felében kezdték széleskörűen alkalmazni, de ma már világos, hogy maga a jelenség már a 16. század óta jelen van a történelemben,[2] és hogy nem csak egyetlen, egységes globalizációról beszélhetünk. Egymást követően több globalizációs dagályra is sor került, így például a 19. században, de még korábban, a 16–17. században, a nagy felfedezések idején is. Napjaink globalizációja, amit a későbbiekben „neoglobalizációnak” fogunk nevezni, a 20. század hetvenes éveitől egészen a 21. századi nagy gazdasági válságig, vagyis 2008-ig megtorpanás nélkül haladt előre. Ugyanakkor most van a történelem során az első alkalom, amikor egyre többen vélik úgy, hogy a fejlődés környezeti és társadalmi fenntarthatósága miatt vissza kellene fogni a globalizáció ütemét. Mások szerint a technológiai fejlődés olyan irányokat vesz éppen napjainkban – többek között a robotizáció széles körű megjelenése nyomán –, amelyek a globalizációs folyamat lassításához vagy akár teljes lefékezéséhez is vezethetnek.[3]
A globalizációnak vannak technikai, társadalmi és jogi előfeltételei. Technikai alapjait a szállítás és a hírközlés technikáinak fejlődése jelenti. E technikáknak a világtörténelem során három nagy ugrásszerű fejlődése következett be, és ez meg is felelt a globalizáció három nagy szakaszának. A globalizáció további fontos előfeltételét jelenti a politikai stabilitás és a tartós békeidőszak. A politikai zavarok és a háborúk a globalizációs folyamatok megtorpanását, sőt visszaesését eredményezték először a 18. században és a 19. század elején, majd másodjára a 20. században a két világháború idején, illetve Oroszországban és Kínában a 20. századi forradalmakat követően. A globalizáció további fontos előfeltételeit jelentik a kereskedelem és a külföldi beruházások kedvező jogi szabályozásai is.
A globalizáció első két szakasza
A globalizáció több, egymást követő szakaszát különböztethetjük meg. Ezek szerint az első globalizációra a nagy felfedezések és az első gyarmati világbirodalmak kialakulása idején került sor, még a 16–17. században, a második globalizáció pedig a napóleoni háborúk után, a 19. század második és harmadik harmadában volt.
Az első, gyarmati típusú globalizációs dagály idején, a nagy földrajzi felfedezések nyomán a 16. században kezdett rohamosan fejlődni a világkereskedelem, és ekkor jelentek meg (kis számban) az első külföldi beruházások is. A 18. századi dinasztikus háborúk, az amerikai és francia forradalmak, majd a századfordulón Napóleon háborúi azonban szinte teljesen leállították a globalizáció gépezetét. Napóleon bukása, illetve a bécsi kongresszus (1815) után hosszabb békeidőszak köszöntött Európára és a világra, s ekkor a globalizáció is újabb lendületet kapott. A második, a 19. századi ipari forradalomhoz kapcsolódó globalizációt az I. világháború és az azt követő nagy gazdasági válság (1929–33), valamint a II. világháború, majd az elzárkózó, saját úton haladó szocialista országok és a függetlenné vált gyarmatok befelé forduló gazdasági fejlődést célzó politikái ismét több évtizedre megtörték.
Érdekes módon a II. világháború csatazajának elültével a globalizációs dagály nem kapott azonnal új lendületet, bár a legfejlettebb országok Európában és Észak-Amerikában erősen törekedtek annak újbóli beindítására, s ekkor teremtették meg a későbbi globalizáció számos intézményi feltételét is. Ekkor hozták létre nemcsak az ENSZ-t és szakosított szervezeteit, hanem a nemzetközi kereskedelemhez elengedhetetlen pénzügyi stabilitást biztosítani kívánó Nemzetközi Valutaalapot (IMF) és az elmaradott országok számára fejlesztési forrásokat biztosító Világbankot is. Ugyanakkor a nemzetközi kereskedelem fejlesztését a vámtarifák csökkentése révén megvalósítani kívánó Kereskedelmi Világszervezet (WTO) ekkor még nem jött létre, annak megalapítására 1995-ig várni kellett. A WTO hiányában a GATT, az 1947-ben megkötött Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény egymást követő fordulói töltötték be a kereskedelmi liberalizáció feladatait.
A globalizáció újabb dagályára a hetvenes évekig várni kellett, ugyanis a világ jelentős részét az önellátásra törekvő, a globalizáció elől elzárkózó szocialista országok, illetve az egyre inkább hasonló ideológiát valló, a volt gyarmatosító országokkal élesen szembeforduló korábbi gyarmatok tették ki. Ezekkel az országokkal az akkoriban érvényes jogszabályi korlátok miatt nem lehetett olyan élénk beruházási forgalmat bonyolítani, mint amire a globalizáció újabb szakaszához szükség lett volna, ugyanis a fejlődő országok vagy teljesen megtiltották, vagy gyakorlatilag teljesíthetetlen feltételekhez kötötték az olyan beruházásokat, amelyekben a külföldi partnernek meghatározó szerepük lett volna. Ugyanakkor a fejlett országok (Észak-Amerika és Nyugat-Európa) között erős nemzetközi tőkeáramlás valósult meg, elsősorban annak érdekében, hogy a vámokkal védett piacokra a külföldi termelők könnyebben beléphessenek.
A washingtoni konszenzus és a neoglobalizáció
A II. világháború utáni „importhelyettesítő iparosítás” látványos kudarca[4] és az azt követő adósságválság kezelésére találták ki (főként amerikai közgazdászok), hogy hitel helyett inkább külföldi tőkeberuházások révén kellene finanszírozni a fejlődő országok fejlesztési igényeit. Ekkoriban került sor az úgynevezett debt-equity swap javaslat megvalósítására, ami azt jelentette, hogy a korábban fejlesztési céllal felvett hiteleket részben elengedték helyi vállalatok (elsősorban közüzemi vállalatok) tulajdonrészéért cserébe. Így került sok latin-amerikai szolgáltatóvállalat észak-amerikai multik kezébe. A harmadik globalizációs dagály alapvetéseit az Amerikában dolgozó angol közgazdász, John Williamson fogalmazta meg 1989-ben. Williamson a tíz pontját azért nevezte el „washingtoni konszenzusnak”, mert az az IMF, a Világbank és az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának véleményét tükrözte arról, mit kellene tenniük a válságban lévő fejlődő országoknak a gazdasági növekedés beindítása érdekében.[5]
Williamson szerint a következő tíz pont jelentheti a gazdasági növekedés felgyorsításának szükséges és elégséges feltételeit a fejlődő országokban:
- költségvetési fegyelem, a deficit elkerülése;
- a kormányzati támogatások leépítése és a megtakarításokból a növekedést segítő, a szegénységet csökkentő, az infrastruktúrát fejlesztő programok előmozdítása;
- adóreform, az adóalap szélesítése és az adómérték mérséklése;
- a piac által meghatározott kamatláb;
- versenyképes devizaárfolyamok;
- kereskedelmi liberalizáció, az import liberalizálása a mennyiségi kvóták eltörlése révén, vámcsökkentés;
- a külföldi közvetlen beruházások liberalizálása;
- az állami vállalatok privatizálása;
- dereguláció: a piacra lépést korlátozó szabályok eltörlése, kivéve a biztonságpolitikai, környezetvédelmi, illetve a pénzügyi szervezeteket fogyasztóvédelmi célokból ellenőrző korlátozásokat;
- a tulajdonjog védelme a jog eszközeivel.
A washingtoni konszenzust később élesen bírálták, és különösen a 2008-as válság után egyre többen jelentették ki, hogy az eleve elhibázott volt. E véleményt csak erősítette, hogy a hetvenes évektől napjainkig a gazdasági növekedés üteme nem lett gyorsabb a korábbihoz képest.[6]
A 20. század második felében, a hetvenes évektől kezdve beindult harmadik globalizáció sok tekintetben hasonlított a korábbiakra, de új fejleményeket is hozott. A korábbi globalizációs dagályokhoz hasonlóan ekkor is jelentős mértékben bővült a külkereskedelem, de ennek az új globalizációnak voltak saját jellemzői, amelyek eltértek a korábbi szakaszoktól. Ennek az új globalizációs dagálynak a sajátossága az volt, hogy a külföldi beruházások új hullámai nyomán kialakultak a több országban leányvállalatokkal rendelkező, világméretű transznacionális vállalatok (ezeket gyakran nevezik multinacionális vállalatoknak vagy multiknak is), amelyek ekkortól kezdve a világgazdaság meghatározó szereplőivé váltak. A külkereskedelmen belül a nemzetközi vállalatok különböző országokban elhelyezkedő részegységei közti, vállalaton belüli nemzetközi kereskedelem (intra-company trade) egyre meghatározóbbá vált, és egyes becslések szerint az összes külkereskedelmi forgalom több mint felét elérte napjainkra.
A harmadik, máig tartó globalizációs dagály, más szóval a neoglobalizáció lényege tulajdonképpen az, hogy a transznacionális vállalatok termékeiket a szegény, alacsony bérszínvonalú országokban (Ázsiában, Latin-Amerikában vagy Kelet-Európában) termeltetik meg, e termékeket pedig a gazdagabb, magasabb bérszínvonalú országokban viszonylag drágán értékesítik (ezt nevezik termeléskihelyezésnek vagy angolul offshore outsourcingnak). Ugyanakkor a nagy hozzáadott értékű, magasan képzett munkaerőt igénylő tevékenységeket (terméktervezés, pénzügyi tervezés, globális marketingstratégia kialakítása stb.) a képzett munkaerővel rendelkező fejlett országokban tartják.
A transznacionális vállalatok globális értékláncában az úgynevezett „mosolygó arc” (smiling face) görbe[7] érvényesül, ahol az alacsony hozzáadott értékű tevékenység (az összeszerelés) az értéklánc közepén helyezkedik el, míg a termék tervezése, a kutatás-fejlesztés (K+F) az értéklánc elején a magas hozzáadott értéket képviseli, és ugyanígy az értéklánc vége felé, vagyis az értékesítés, a marketing, az after sales services stb. terén magas a hozzáadott érték.
E modell alapján történik a transznacionális vállalatok geográfiai elhelyezése. Természetesen nem arról van szó, hogy a multik szándékosan bántani akarnák a szegény perifériaországokat, hanem egyszerűen csak arról, hogy követik saját gazdasági érdekeiket. A nem jövedelmező, alacsony hozzáadott értékű tevékenységeket értelemszerűen az alacsony bérszínvonalú országokba telepítik, és az már csak „véletlen”, hogy ezek pont a periférián találhatók.
A globalizáció társadalmi és gazdasági hatásai
A neoglobalizáció gazdasági vetületei maguk után vontak társadalmi átalakulásokat is: többek között jelentős homogenizációt, egységesedést figyelhetünk meg a világban. A multik minden piacon jelen vannak, és mindenütt ugyanazoknak a gyártóknak a márkáit vásárolják az emberek, de a homogenizáció irányába hat a tömegkommunikáció fejlődése is. Az elektronikus hírközlés (rádió, televízió és főként az internet) révén a világ minden lakosához nagyrészt ugyanazok a hírek jutnak el – erről írta McLuhan már a hatvanas évek közepén, hogy a világ egy globális faluvá válik, ahol a viselkedésmódok és ízlések is egyre inkább hasonulnak egymáshoz.[8]
A homogenizációt, az egységesedést fokozza az is, hogy a transznacionális vállalatok a világ minden részében létrehozzák leányvállalataikat, és azonos munkakultúrát és viselkedési normákat követelnek meg alkalmazottaiktól, legyenek azok amerikaiak, európaiak, ázsiaiak vagy afrikaiak. A homogenizáció irányában hat továbbá, hogy a kulturális javak termelése – a rádió- és televízióállomások, újságok és könyvkiadók felvásárlása révén – egyre inkább nagy multinacionális vállalatok kezébe kerül, amelyek hasonló kulturális tartalmakat szolgáltatnak a világ minden részén.
Ugyanakkor viszont a jövedelmi különbségek növekedését is megfigyelhetjük a globalizáció nyomán. E különbségek napjainkban még az Egyesült Államokban is növekednek, de világszerte is igaz ez az állítás. Az Oxfam International 2018-as, a davosi Világgazdasági Fórumon ismertetett jelentése szerint a világ népességének 1 százalékát kitevő gazdagok a világ gazdagságának 82 százalékával rendelkeznek.
Míg a jóléti társadalmak fénykorában, vagyis a 20. század ötvenes-hatvanas-hetvenes éveiben az egyes országokon belül csökkentek a jövedelmi különbségek, addig napjainkban ezek a különbségek ismét növekedni kezdtek. Jelentősen nőnek napjainkban a leggazdagabb és a legszegényebb országok közti különbségek is. Tény, hogy egyes fejlődő országok (például Brazília, Kína, India) gyorsan fejlődnek, és felzárkóznak a fejlett országokhoz, de még ezekben az országokban is nagy területeket nem érint a fejlődés. A növekvő társadalmi különbségek a fenntartható fejlődést veszélyeztető egyik tényezőt jelentik. Thomas Piketty, aki az elmúlt években az európai közgazdasági gondolkodás sztárja lett, A tőke a 21. században című munkáját éppen a növekvő egyenlőtlenség gondolatára építette fel.[9]
Az EU és az OECD kutatásai szerint a nyolcvanas évekig a munkajövedelmek aránya stabil volt a GDP-n belül, de aztán fokozatosan – 2015-re már jelentős mértékben – csökkent a munkajövedelmek részesedése. A munkajövedelmek GDP-n belüli részaránycsökkenését illetően az OECD elemzése a következő okokat jelezte:
- ágazati szerkezeti változások: eltolódás a tőkeintenzívebb iparágak felé;
- globalizáció, aminek következtében a fejlett országokban több profit csapódik le, mint a fejlődő országokban;
- intézményrendszerbeli okok, mint például a munkaerőpiac szabályozása vagy a tőkepiacok működési rendje;
- munkanélküliség alakulása;
- a munkások alkuerejének csökkenése.
Bár ezek az okok együttesen mind fennállhatnak, mégis a globalizáció tekinthető annak a végső oknak, amely a korábban bemutatott mechanizmusok révén szivattyúzza a jövedelmeket a munkától a tőke felé, a fejlődő országokból a centrumországokba. Érdemes megemlíteni, hogy az OECD elemzése szerint Magyarországon is csökkent a jövedelmeken belül a munka részaránya, és ez a csökkenés nagyobb mértékű volt, mint az Egyesült Államokban.
A robotizáció mint új társadalmi-gazdasági kihívás
A globalizáción túl érdemes említeni egy további tényezőt is, amelynek jelentős társadalmi vonatkozásai is lehetnek, ez pedig nem más, mint a robotizáció, amely még ha nem is vált napjainkra mindent meghatározóvá, már ott kopogtat az ajtón.[10] Például a davosi Világgazdasági Fórumon a robotizációt és a mesterséges intelligenciát lefedő „negyedik ipari forradalom” központi téma volt. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a 20. század vége óta egyre több feldolgozóipari betanított munkát (mint például gépjárművek összeszerelése, festése) automatikus robotok végeznek, sok esetben számítógépekkel támogatva, öntanuló módon. A 21. század elejének slágertémája a mesterséges intelligencia, az öntanuló robotok és programok kérdése lett, ami nemcsak a szakmai kiadványok, hanem a bulvársajtó fantáziáját is megmozgatta.
A negyedik ipari forradalom alapvetően három elemből épül fel, úgymint a robotizáció, a mesterséges intelligencia és végül, de nem utolsósorban az automatikus technológiák. Az angol nyelvű szakirodalomban ezt a három elemet gyakran RAIA technológiák néven említik (Robotics, Artificial Intelligence and Automatic Technologies).[11]
Napjainkban a robotizáció a feldolgozóiparban és a mezőgazdaságban is nagy mértékben jelen van, ugyanakkor a szolgáltatások területén ma még nem annyira erős a hatása, mint a gazdaság többi területén. Bár éppen a pénzügyi szolgáltatások jelenthetnek jó példát a mesterséges intelligencia használatára, kezdve az online bankolástól a pénzügyi tanácsadáson keresztül az automatikus részvényvásárlási és -eladási rendszerekig (tőzsdei algoritmusok használata a portfólió optimalizálására).
A robotizáció a mesterséges intelligencia révén képes alapvetően átalakítani a gazdaságot, ugyanis ipari robotok már évtizedek óta működnek szerte a világban. A mesterséges intelligencia egy bizonyos öntanulási képességet jelent, amelynek következtében egy adott program képes arra, hogy olyan feladatokat is elvégezzen, amelyekre korábban nem volt képes, mert nem programozták be arra. Mivel a robotok és a számítógépek növekvő teljesítménye már évek óta ismert, nem meglepő, hogy régóta sokan jósolják, hogy ennek következtében jelentős változás állhat be a gazdaságban, aminek komoly hatásai lehetnek a munkaerőkeresletre nézve, elsősorban a mechanikus, ismétlődő tevékenységeket tartalmazó munkák esetében. Tipikusan a feldolgozóipari összeszerelő tevékenységet szokás emlegetni ezzel kapcsolatban, ahol már eddig is elkezdődött az élőmunka felhasználásának csökkenése, és ahol a jövőben hasonló hatások várhatók.
Minden technikai vagy technológiai újítás esetében fel szokott merülni, hogy azok elveszik az élő, hús-vér emberek munkáját. Ez a megfontolás állt a ludditák, vagyis a géprombolók tevékenysége hátterében is az első ipari forradalom idején. Most is hasonló előrejelzések készülnek a negyedik ipari forradalomra vonatkozóan. A rendelkezésre álló előrejelzések szerint a legvalószínűbb szcenárió az, hogy a robotizáció és a mesterséges intelligencia térnyerését követően az állások egy része megszűnik, míg más, a robotizációt kiszolgáló új álláshelyek jönnek létre, miközben egy sor munkahely feltehetően változatlanul megmarad. Ami kérdéses, az ezeknek a változásoknak az egymáshoz viszonyított aránya.
A munkahelyek megmaradása attól függ, hogy az adott tevékenység mennyiben rutin jellegű, illetve mennyiben nem az. A rutinszerű tevékenységeket könnyebben ki lehet váltani intelligens robotokkal, mint a kevéssé rutinszerű munkákat. A feldolgozóiparban a futószalag mellett végzett munkák vannak a legnagyobb veszélyben, míg az önálló döntéseket megkövetelő tevékenységeket sokkal nehezebb lesz intelligens robotokkal kiváltani. De ne gondoljuk azt, hogy csak a kékgalléros munkahelyek vannak veszélyben, míg a fehérgalléros szakmákat semmi sem fenyegeti. Például míg a gépkocsivezetés viszonylag könnyen kiváltható önvezető járművekkel – legalábbis sok ilyen jellegű fejlesztésről lehet tudni –, addig egy régi ház belső vezetékeinek (elektromos, víz, gáz), illetve csatornarendszerének javítását vagy cseréjét feltehetően csak nagyon sokára fogjuk tudni robotokkal elvégeztetni, ugyanis ebben az esetben elég nehéz előre látni, pontosan hol mennek a vezetékek, illetve milyen állapotban vannak. Viszont egy tőzsdei bróker munkáját viszonylag könnyen ki lehet váltani olyan mesterséges intelligencián alapuló formulákkal, amelyek optimalizálják a befektetések hozamát. Tehát nem általában véve a magasabb képzettséget igénylő munkahelyek nincsenek veszélyeztetve a robotok által, hanem inkább az számít, hogy az adott tevékenység mennyiben formalizálható, írható le algoritmusokkal. Egy jó vízszerelő feltehetően még hosszú ideig nem kell hogy aggódjon a munkája miatt, a brókerek esetében viszont ezt már nem lehet egyértelműen kijelenteni.
Egyébiránt mivel a robotizáció és a mesterséges intelligencia használata még éppen csak elkezdődött a legfejlettebb ipari országokban, viszonylag nehéz olyan empirikus ökonometriai elemzést készíteni, amely pontosan jelezné annak hatását a foglalkoztatásra. Az Egyesült Államokban a Nemzeti Gazdaságkutató Iroda (National Bureau of Economic Research) 2017 tavaszán kiadott elemzése éppen ezekre a nehézségekre hívta fel a figyelmet.[12] A vizsgált, 1990 és 2007 közötti, egyébként meglehetősen rövid időszakban az ökonometriai elemzés szerint csak 360 és 640 ezer közötti munkahelymegszűnés volt betudható a robotizációnak. Mindez a szerzők szerint alapvetően azért alakult így, mert a vizsgált időszakban még csak alacsony számban alkalmaztak az Egyesült Államok gazdaságában robotokat. Ugyanakkor aláhúzták, hogy az ezt követő időszakban a robotok használata gyorsan növekedett, és ez várható a következő években is.
Sajnos napjaink gyorsan változó időszakában csak nagyrészt pontatlan, anekdotikus elemeket használó elemzésekre lehet támaszkodni. Jellemző, hogy politikai meggyőződéstől függően számos olyan elemzés készült, amely vagy azt jósolta, hogy a robotizáció miatt csökkenni fog a foglalkoztatás, vagy éppen ellenkezőleg: azt sugallta, hogy a robotok kiszolgálása, gyártása, működtetése és karbantartása végső soron növelni fogja a foglalkoztatást.
A robotizáció és a globalizáció összefüggései
Nyilvánvaló, hogy a robotizáció várhatóan nagymértékben át fogja rendezni a munkaerőpiacot és ennek megfelelően a képzési rendszert is. De miként függnek össze egymással a robotizáció és a külföldi közvetlen beruházások?
A 20. század végén, a hetvenes éveket követően a globalizáció új hulláma (a neoglobalizáció) jelent meg, amelynek alapvető sajátossága – mint láttuk – az volt, hogy az értéklánc egyes elemeit külföldi közvetlen beruházások formájában alacsony bérszínvonalú országokba telepítették ki, aminek révén olcsón lehetett termelni, a termékeket pedig viszonylag magas áron lehetett eladni a világpiacon.
Ennek alapvetően az egyes országok közti bérkülönbségek voltak a mozgatórugói, de az egész folyamat abban a pillanatban értelmét veszíti, amint az alacsony munkabérű dolgozókat a nemzetközi értékláncban más módszerekkel ki lehet váltani. Ilyen módszer többek között a robotizáció, amely éppen az alacsonyabban képzett munkaerőt igénylő, mechanikus munkatevékenységeket képes olcsón és hatékonyan helyettesíteni. Ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy minek kitelepíteni a termelést egy, a piactól esetleg igen távol fekvő országba, ha a robotokat a felvevőpiac közelében is fel lehet építeni, és ott sokkal olcsóbban lehet végeztetni velük a termelést. A robotoknak ugyanis nem kell havonta munkabért fizetni, elég egyszer, a beruházás kezdetén kifizetni a beruházás költségeit, és ettől kezdve gyakorlatilag ingyen (minimális karbantartás és csekély energiafelhasználás mellett) működnek. Ráadásul a robotok nem alakítanak szakszervezeteket, nem kívánnak beleszólni az adott gyár vagy üzem működésébe, tehát sokkal kényelmesebbek mind a vállalat vezetői, mind a tulajdonosok szempontjából.
Amennyiben a robotok tömeges térhódítása napirenden van, minden beruházó kétszer is meg fogja gondolni, hogy létrehozzon-e valahol egy távoli, szegény országban egy olyan leányvállalatot, amely olcsóbban képes bizonyos részfolyamatokat megoldani, vagy várjon addig, amíg a centrumországokban elhelyezett robotok révén ki lehet váltani ugyanazt a tevékenységet. Nyilvánvalónak tűnik, hogy miközben természetesen rövid távú, egyszeri hatások is hozzájárultak a közvetlen külföldi beruházások visszaeséséhez a 2017 és 2019 közti időszakban, ugyanakkor ennek fő okai minden valószínűség szerint a negyedik ipari forradalommal és a robotizációval kapcsolatos bizonytalanságok voltak.
Ebben a helyzetben éppen azok az országok veszíthetik a legtöbbet, amelyek arra építették fejlődésüket, hogy az olcsó munkaerő révén, alacsony szintű tevékenységre alapozva a centrumországok összeszerelő műhelyeiként működnek. Magyarország sokáig a délnémet feldolgozóipar ilyen összeszerelő műhelye volt, és ennek igyekezett mindent alárendelni, kezdve az iskolarendszertől a munkajogi szabályozásig. Ahogy aztán az Európai Unió belső határai megnyíltak, egyre többen látták úgy, hogy sokkal több pénzért el tudják végezni a munkájukat Nyugat-Európában, ezért tömegesen kezdtek kivándorolni nyugatra. Emiatt kezd elfogyni hazánkban az olcsó munkaerő, így egyre inkább átgondolásra szorul a hagyományos, a kilencvenes évek óta követett gazdasági modell.
Ennek nyomán remélhetőleg mód lesz a „közepes fejlettség csapdájanak”[13] (middle income trap) az elkerülésére is, amennyiben a képzetlen, alacsony szintű munkák helyett inkább képzettebb munkát igénylő tevékenységekre fog az ország koncentrálni. Ehhez persze az iskolarendszer (mind az alapszint, mind a közép- és felső szint) komoly fejlesztésére lesz szükség, valamint növelni kell a beiskolázottság szintjét is, lehetőleg a matematikai, természettudományos és mérnöki területeken.
Mindenesetre a robotizáció és a munkahelyek megszűnése viszonylatában igen fontos lenne, hogy a kormányzat feltárja, mely szakmák fognak feltehetően megmaradni a negyedik ipari forradalom után is, és olyan irányba fejlessze az iskolarendszert, amely elősegíti az ezekre való felkészülést. A globalizációban való részvételt illetően pedig, amennyiben továbbra is azt szeretnénk, hogy érkezzenek Magyarországra külföldi beruházások, olyan tevékenységekre kell azokat csábítani, amelyek a megváltozott viszonyok közt nem lesznek könnyen kiválthatók robotokkal – ahogy az a feldolgozóipar esetében már el is kezdődött. Ehhez persze megint csak megfelelő szaktudással rendelkező szakemberekre lesz szükség.
JEGYZETEK
[1] Ehhez lásd McLuhan, Marshall, A Gutenberg-galaxis. A tipográfiai ember létrejötte, ford. Kristó Nagy István,Trezor, Budapest, 2001. (Eredeti megjelenés: 1962.) McLuhan inkább a globalizáció szellemi aspektusait vizsgálta.
[2] Immanuel Wallerstein a világgazdasági rendszer elméletével, valamint a periféra- és centrumkapcsolatok elemzésével az elsők között adott leírást a gyarmati típusú globalizáció jelenségéről. Vö. Wallerstein, Immanuel, A modern világgazdasági rendszer kialakulása. A tőkés mezőgazdaság és az európai világgazdaság eredete a XVI. században, ford. Várnai Gábor, Forgács Péter, Gondolat, Budapest, 1983.
[3] Részletesebben lásd Katona Klára, Árva László, Schlett András, Stages of Globalisation. Alternative Ways from Eastern Europe and the Far East, Kalligram, Pozsony, 2013.
[4] Bár az importhelyettesítő iparosítás a kilencvenes években egyfajta szitokszó volt a mainstream közgazdászok körében, nem szabad elfelejteni, hogy azt többek között az ENSZ Latin-amerikai és Karib-tengeri Gazdasági Bizottsága (United Nations Economic Commission for Latin America and the Caribbean) dolgozta ki, illetve annak olyan neves közgazdászai, mint az argentin Raúl Prebisch vagy a brazil Celso Furtado. És ha nem kerül sor az amerikai FED kamatemelésére 1980-ban, elképzelhető, hogy az importhelyettesítő iparosítás sikerrel járt volna a fejlődő országokban.
[5] Vö. Williamson, John, What Washington Means by Policy Reform = Latin American Adjustment: How Much Has Happened?, szerk. Uő., Institute for International Economics, Washington, D.C., 1990.
[6] Alan Freeman meggyőzően érvel amellett, hogy a hetvenes évek óta a gazdasági növekedés az iparosodott országokban folyamatosan lassult. Vö. Freeman, Alan, The Sixty Year Downward Trend of Economic Growth in the Industrialized Countries of the World, GERG Data Group Working Paper, 2019. január.
[7] A mosolygó arc görbét Stan Shih, a tajvani Acer számítógépgyártó vállalat elnök-vezérigazgatója mutatta be egy előadása során 1992-ben.
[8] Lásd McLuhan, I. m.
[9] Erre vonatkozóan lásd Piketty, Thomas, A tőke a 21. században, ford. Balogh-Sárközy Zsuzsanna, Kossuth, Budapest, 2015. (Eredeti megjelenés: 2013.)
[10] A robotizáció és a foglalkoztatás kapcsolatához lásd Baldwin, Richard, The Globotics Upheaval. Globalization, Robotics, and the Future of Work, Oxford University Press, Oxford, 2019; Rifkin, Jeremy, Third Industrial Revolution. How Lateral Power Is Transforming Energy, the Economy, and the World, Palgrave Macmillan, New York, 2011; Haskel, Jonathan, Westlake, Stian, Capitalism without Capital. The Rise of the Intangible Economy, Princeton University Press, Princeton, 2017. Ezek mind empíria nélküli elméleti munkák.
[11] Ehhez lásd Webster, C., Ivanov, S., Robotics, Artificial Intelligence and the Evolving Nature of the Work = Business Transformation in Data Driven Societies, szerk. George, Babu, Paul, Justin, Palgrave Macmillan, New York, 2019.
[12] Acemoglu, Daron, Restrepo, Pascual, Robots and Jobs: Evidence from US Labor Markets, National Bureau of Economic Research, 2017. március, https://www.nber.org/papers/w23285.pdf.
[13] A közepes jövedelem csapdája azt jelenti, hogy a szegény országok viszonylag gyorsan képesek lehetnek felzárkózni a közepesen fejlett országokhoz, onnan azonban már sokkal nehezebb átlépni a fejlett országok csoportjába.
