Az európai parlamenti választást mind az euroszkeptikus, mind az integrációpárti felek igyekeznek sorsfordító jelentőségűként pozicionálni. Teszik ezt avval a narratívával, hogy a választások referendumként szolgálnak az európai projekt jövőbeli irányát illetően. Csakhogy a felek látszólag ugyanazon fogalom védelmében lépnek fel, mégpedig a demokrácia nevében. Miközben az Európai Unió egyre-másra próbálja intézményi szinten elmarasztalni a magyar kormányt a jogállamiság leépítéséért, mi több, a Fidesz saját pártcsaládjában is egyre többen kérdőjelezik meg testvérpártjuk demokratikus mivoltát, aközben a kormánypárt épp az Európai Unió demokratikus deficitjével szemben kampányol a demokrácia védelmében. Év eleji sajtótájékoztatóján például Orbán Viktor az Európai Bizottság demokráciadeficitjére hivatkozva úgy nyilatkozott, hogy az európai szintű demokratikus legitimáció növelése érdekében megvalósítják a Spitzenkandidat magyar változatát, vagy ahogy fogalmazott, „európai parlamenti listánkat az a személy vezeti, akit egyébként bizottsági tagnak is jelölni fogunk, mert szeretnénk, hogyha a magyar nép demokratikus legitimációja is ott állna a Magyarországot a bizottságban majd később képviselő biztos háta megett. Meggyőződésünk, hogy ezzel a megoldással javítani tudjuk a bizottság demokráciaminőségét.”[1] A fenti sorokat követően az olvasó joggal teheti fel a kérdést, hogy akkor most ki védi a demokráciát kitől? Hogyan lehet – lehetséges-e egyáltalán – olyan alapfogalmakat, mint a demokrácia és a demokráciadeficit ennyire másként értelmezni?
Demokráciadefiníciók sokasága
Miközben a két fél kölcsönösen a demokrácia lebontásáról, visszaszorításáról beszél, írásomban szándékosan nem nevezem ezt a jelenséget demokráciadeficitnek, ugyanis az Európai Unión belül valóban létezik intézményi szintű demokratikus deficit, amivel mindkét félnek fontos volna foglalkoznia. Demokratikus deficit alatt azon legitimitási, átláthatósági, elszámoltatási problémákat értem, amelyek behálózzák az Európai Unió intézményrendszerét, és amelyek miatt sokan úgy érzik, hogy az Európai Unió távol áll tőlük. Ahogyan Simon Hix fogalmaz The End of Democracy in Europe? című tanulmányában, a demokrácia lényege a politikai választás. Ha a politikai piactér nem kínál választási lehetőséget, a szavazók preferenciái és az eredmények közötti kapcsolat az elit és az intézmények szerencséjén fog múlni.[2] Az Európai Unió sokáig szerencsés volt e tekintetben. A kelet-európai bővítést, valamint a 2008-as válságot követően azonban egyre többen érezték azt, hogy valójában nincs ráhatásuk az európai politikára. Ezt a felismerést lovagolták meg a különböző populista, euroszkeptikus, illetve eurokritikus pártok. Amikor az Európai Unió demokráciadeficitjének csökkentéséről beszélünk, azt kell vizsgálnunk, mit lehet tenni intézményes szinten annak érdekében, hogy növekedjen az állampolgárok részvételi képessége, illetve ebből következően a részvételi hajlandósága. Fontos azonban, hogy ezt a jelenséget megkülönböztessük a fent felvázolt „demokráciaféltéstől”, amit a szembenálló felek úgy élnek meg, hogy az ellenfél a maga politikájával valamiféle demokráciadeficitet idéz elő.
Írásom alaptétele az, hogy a maga szemszögéből mindkét félnek igaza van, egyben senkinek sincs. Mindez abból ered, hogy a két fél valójában teljesen különböző demokráciadefiníciót alkalmaz, pontosabban a liberális demokráciának különböző elemeit tartják fontosnak. A Fidesz ugyanis felülvizsgálná az eddigi mainstream demokráciadefiníciót, amit viszont a liberális demokrácia hívei egyszerre tartanak antidemokratikusnak és Európa-ellenesnek. A kormánypárt elutasítja a liberális demokráciát, és a hazai rendszert illiberális vagy jelző nélküli demokráciaként definiálja. A két eltérő interpretáció között jelenleg nincs semmilyen átjárási lehetőség, a szembenállás ellehetetleníti a párbeszédet a két fél között. Ezt a politikai patthelyzetet csak kiélezi a 2019-es európai parlamenti választás.
Annak ellenére, hogy a Fidesz elutasítja a liberális demokráciát mint érvényes demokráciadefiníciót, írásomban a liberális demokrácia célkitűzéseihez képest vizsgálom a Fidesz demokráciafelfogását. Véleményem szerint ugyanis a két fél közötti vita a liberális demokrácia alkotóelemeinek kívánatos egyensúlyáról szól. Ahhoz, hogy ezt szemléltessem, írásomban előbb felvázolom a liberális demokrácia két elemének konfliktusát, illetve e konfliktus politikai vetületét, majd röviden kitérek arra, milyen alternatív megoldások léteznek az Európai Unió tényleges demokráciadeficitjének visszaszorítására.
Kétkomponensű demokrácia
Az utóbbi években elterjedt az a gyakorlat, amely a „demokrácia” és a „liberális demokrácia” kifejezéseket mintegy szinonimaként alkalmazza. Holott a liberális demokrácia valójában a liberális és a demokratikus komponensek házasságából született, és történelmileg nem volt evidens, hogy ezek a komponensek összetartoznának. A 20. század jelentős részében liberális autokráciák és illiberális – azaz nem liberális – demokráciák léteztek párhuzamosan egymás mellett. Csupán az 1940-es évek végén, az általános választójog elterjedésével forrt össze a két elem, és alakult ki a liberális demokrácia.
Napjaink vitája abból ered, hogy sokan úgy érzik, megbillent az egyensúly a két elem között, és ma már a liberális elem elnyomja a demokratikusat. Amikor illiberális demokráciáról beszélünk, akkor a liberális demokrácia egyensúlyának a többségi elv felé történő visszabillentésének igényéről van szó, tehát arról, hogy jobban érvényesüljenek a demokratikus elemek. A liberális-illiberális kitétel nem politikai értelemben a liberalizmushoz való viszonyulásról szól, hanem a liberális demokrácia két elemének a felek által kívánatosnak tartott egyensúlyáról. Ugyanakkor nem lehet eltekinteni attól, hogy a két álláspont mégiscsak markánsan kötődik politikai oldalakhoz. Az illiberális álláspontot képviselők a demokrácia milyenségét tekitve elsősorban a liberális oldal emberi jogi megközelítését utasítják el, vagyis azt a gyakorlatot, amely jogi úton próbál intézményesíteni egyre több kisebbségi jogot. Úgy vélik, hogy a jogállamiság fogalmát folyamatosan bővítik a liberális demokrácia hívei, ezáltal egy olyan identitáscentrikus demokráciafelfogást létrehozva, amelyben a többség jogai sérül(het)nek a politikai korrektség túlzott alkalmazása következtében. Evvel szemben az illiberális demokrácia hívei a többségi demokráciát részesítik előnyben. A liberális gondolkodás azonban történelmileg mindig is ódzkodott a „többség zsarnokságától”, napjainkra pedig sokan úgy gondolják, hogy csakis a liberális demokrácia képes biztosítani a multikulturális, inkluzív társadalmat.
Miközben a fenti nézet nagymértékű elfogadottsággal bír, az utóbbi időben a politikatudomány számos képviselője kezdett el foglalkozni a demokrácia két elemének történelmi viszonyával, illetve napjainkban tapasztalható szembenállásával. The Double Threat to Liberal Democracy című írásában Dani Rodrik például felhívja a figyelmet arra, hogy nemcsak az illiberalizmus jelenthet veszélyt a liberális demokráciákra, hanem a túl kevés demokrácia is.[3] Véleménye szerint a liberális demokráciát aláássa az a hajlam, hogy a liberális elemet hangsúlyozzák a demokratikus helyett. Ez alatt azt érti, hogy a vezetők hatalmát egyre szélesebb körben korlátozzák olyan különböző formális és informális tényezők, mint például a bürokrácia, a független szabályozó testületek, a bíróságok vagy akár a globális gazdaság. The People vs. Democracy című könyvében Yascha Mounk ezt a típusú politikai berendezkedést nem demokratikus liberalizmusnak nevezi.[4] Az Európai Unió tökéletes szemléltetője ennek. Against the Technocrats című cikkében Sheri Berman arra hívja fel a többség zsarnokságától tartók figyelmét, hogy a demokrácia mindig is előfeltétele volt a liberalizmusnak, míg ez fordítva nem igaz.[5] Történelmileg az illiberális demokrácia egy állomása volt a liberális demokráciák irányába tartó fejlődési folyamatnak, nem pedig valamiféle végpontja. Berman úgy gondolja, a bukott demokratikus kísérletek tanulságai létfontosságú szerepet játszottak abban, hogy a társadalmak értékelni tudják a liberális értékeket és intézményeket. Véleménye szerint a nyugati demokráciák problémáit nem az úgynevezett hiperdemokratizáció idézte elő, hanem épp az ellenkezője. Az elit és a demokratikus intézmények elszigetelődtek az emberektől, ami hozzájárult a liberális demokráciával szemben kialakult elégedetlenséghez. Mindez azért fontos, mert rámutat arra, hogy nem csak a Fideszt és a hozzá hasonló retorikájú pártokat foglalkoztatja ez a kérdés. A liberális demokrácia két komponensének, illetve e kettő egymáshoz való viszonyának vizsgálata legitim és fontos kérdés a politikatudomány számára is.
Amennyiben elfogadjuk, hogy a liberális demokrácia két eleme különválasztható, és eltérő arányban jelennek meg a különböző hagyományú demokráciákban, akkor jobban megérthetjük az orbáni demokráciaértelmezést is. Amikor Orbán Viktor jelző nélküli vagy illiberális demokráciáról beszél, akkor az elit helyett a nép kezébe kívánja helyezni a demokráciát, azaz egy „demokratikusabb demokráciát” favorizál. Ez egy kísérlet a demokráciák már említett korábbi formáihoz való visszatérésre.[6] Fontos megjegyezni, hogy a demokrácia ezen formája mai értelemben is demokráciának tekinthető, legfeljebb van, aki szerint nem ez az ideális formája a demokráciának. Nem szabad azonban ezeket a törekvéseket összetéveszteni az autoriter tendenciákkal, illetve külön kell választani azon törekvéseket, amelyek a liberális elemek visszaszorítását célozzák azoktól, amelyek adott esetben egy nem liberális demokráciában sem volnának elfogadhatók. Ma Magyarország demokrácia, azonban nem liberális demokrácia. Ez nem egyedi jelenség. A V-Dem demokráciaindex 2018-as riportja szerint ugyan a világ többsége (52 százalék) demokráciában él, de csak kis része (14 százalék) liberális demokráciában. A világ 38 százaléka él valamivel korlátozottabb választási demokráciákban, azonban ezek még mind a demokrácia körébe tartoznak, és nem a választási vagy zárt autokráciák körébe.[7] Fontos megjegyezni ugyanakkor azt is, hogy a legtöbb demokráciaindex a liberális demokráciák számára fontos szempontok szerint van kitalálva, így a V-Dem is előnyben részesíti a jogállamiságot és a végrehajtó hatalommal szemben felállított korlátokat. Mindez természetesen nem baj, azonban torzíthatja az értékeléseket, ha egy ország nem a liberális demokráciák számára fontos arányokat gondolja követendőnek.
Milyen az Orbán-rendszer, ha nem liberális?
Az Orbán-rendszerre jelenleg talán leginkább Peter Mair „populista demokrácia” definíciója illik.[8] Mair szerint a populista demokráciákban a hatalom kevésbé függ intézményektől, és szorosabb a kapcsolat a szavazók és a vezető között. A kormány ilyen esetben a „néphez”, a szavazók összességéhez intézi felhívásait, és erőteljesen megjelenik a kommunikációjában, hogy a nemzeti érdeket szolgálja, nem bizonyos ágazati érdekeket. Sokak számára például azért vonzó az Orbán-kormány centralizáló tendenciája, mert úgy látják, hogy az ilyen típusú központosított vezetési stílus hatékonyabb, mint a korábbi balliberális kormányok decentralizált, széles körű egyeztetésre épülő, ezáltal lassabb, olykor konfliktusoktól terhelt módszere.
A populista demokrácia a demokratikus elem előnyben részesítése, szemben az alkotmányos liberalizmus gyakorlatával, ahol csak egy szűk elit tud érdemben beleszólni a döntéshozatalba. Mair szerint a populista demokrácia (szemben az általa megkülönböztetett hagyományos populizmussal) akkor tud legjobban érvényesülni, amikor az állampolgárok indifferenssé válnak a demokrácia iránt, azaz sokkal inkább az apátia uralkodik, mint a bizalmatlanság. Éppen ezért a hagyományos populizmus veszélyes tud lenni a politikai vezetők számára, míg ez nem feltétlenül van így a populista demokrácia esetében. Ez magyarázatként szolgálhat arra, amit az ellenzék részéről sokan nem értenek a Fidesz kapcsán, nevezetesen hogy miként lehet, hogy amit ők a demokratikus normák súlyos megszegéseként élnek meg, nem eredményez tömeges állampolgári elégedetlenséget. A populista demokrácia keretei valójában a politikai vezetők érdekeit szolgálhatják, azáltal, hogy lehetőséget nyújtanak a kormány legitimációjára a depolitizáció szélesebb kontextusában.
Sokan érvelnek avval, különösen a nemzeti konzultációk kapcsán, hogy az Orbán-kormány népcentrikussága csak látszat. Azonban senki sem állította, hogy valóban arról volna szó ez esetben, hogy a kormány a közvetlen demokrácia nagyobb fokú érvényesítését tervezné. A jelenség valójában nem a nép tényleges befolyásáról szól, hanem a vezetői legitimáció szimbolikus megerősítéséről az állampolgárok által. Nem véletlenül hivatkozik a kormány rendre a kétharmados választói felhatalmazására. A Fidesz európai parlamenti választási kampánya, amelynek fő motívuma, hogy az állampolgároknak véleményt kell nyilvánítaniuk „Brüsszel” bevándorláspolitikájáról – s ezáltal a kormány Európa-koncepciójáról –, tökéletesen beleillik ebbe a narratívába.
A valódi demokratikus deficit ellen
A fentiekben igyekeztem bemutatni, hogy az a jelenség, amit kölcsönös demokráciaféltésként jellemeztem, valójában a demokrácia fogalmának értelmezési különbségeiből ered, ami azonban messze nem egyedi. Mára nemcsak Magyarországon, hanem világszerte elkezdték felülvizsgálni a demokrácia kilencvenes években kialakított definícióját, és a demokráciakutatásban megjelent a liberális demokrácia két eleme közti viszony vizsgálata is. Vissza kell azonban térnünk a demokratikus deficit kifejezéséhez, amit mind a politikában, mind a közbeszédben szinte szinonimaként használnak a demokráciaféltés helyett. Nem mintha a liberális és az illiberális demokrácia képviselői által megfogalmazott aggályok ne érinthetnék az Európai Unióban ténylegesen létező demokratikus deficitet. Épp ellenkezőleg. Jelenleg sok esetben a liberális demokrácia mindkét eleme, a liberális és a demokratikus komponens is sérül. Nem szabad azonban a két jelenséget összekeverni. Hogy mégis visszatérek az uniós szintű demokráciadeficit kérdésére, az azért van, mert úgy vélem, hogy amennyiben jobban megértjük a versengő felek demokráciafelfogását, könnyebben lehet alternatívákat kidolgozni az Európai Unió demokratikusabbá tételére, ami egyben visszahathat a liberális kontra illiberális demokrácia vitára is.
A populista demokrácia kapcsán már felmerült a nemzeti konzultációk hatékonyságának kérdése az állampolgári részvétel növelését illetően, és láthattuk, hogy a közvetlen demokrácia ilyen eszközei javarészt szimbolikus szerepet töltenek be, illetve a fennálló hatalom legitimitásának erősítését szolgálják. Épp ezért furcsa talán, hogy Emmanuel Macron 2018-as javaslata az európai demokrácia revitalizálására a demokratikus konvencióknak nevezett nemzeti konzultációk indítása volt, olyan online feltett kérdésekkel, mint „Mik az európai értékek?” vagy „Mire számít Európától a hétköznapokban?” Mindezt megtámogatták volna lakossági fórumokkal, majd az ötleteket egy „európai bölcsek tanácsa” formálta volna törvényjavaslatokká. Claudia Chwalisz és David Van Reybrouck, a demokratikus innováció szakértői hosszú ideje foglalkoznak avval, hogyan lehetne kiszélesíteni az állampolgári részvételt a politikai döntéshozatalban, növelve egyúttal a választók politikai tájékozottságát is. Chwalisz és Reybrouck nagy reményeket fűzött Macron javaslatához, hogy aztán Macron’s Sham Democracy címmel megírják csalódottságukat és egyben saját elképzelésüket.[9]
S hogy mi a gond a francia elnök előterjesztésével? Azon túl, hogy a javaslat elavult és elitista, többek között az, hogy sok nemzeti konzultáció még nem eredményez átfogó európai konzultációt. Ha az a cél, hogy a választók közelebb érezzék magukhoz az uniós politikát vagy valamiféle európai identitásra tegyenek szert, akkor ez a javaslat nemzeti jellege miatt nem alkalmas a megvalósítására. A módszer alkalmatlan az európai vélemények sokszínűségének becsatornázására is. Az önkéntes konzultációs rendszer ugyanis ahhoz vezet, hogy a magasan képzett, városi, Európa-párti férfiak fognak részt venni rajta, míg a vidéken élők, a nők vagy a kék galléros dolgozók kimaradnak belőle, mivel a koncepció nem allokál forrásokat a résztvevők tájékoztatására. Mindez magában hordozza annak kockázatát, hogy a konzultációsorozat nagyobb kárt okoz, mint amekkora hasznot hajt.
A szerzők evvel szemben egy jóval nagyszabásúbb, demokratikusabb módszert ajánlanak, amelynek keretében nemzeti szintű állampolgári gyűléseket rendeznének, s ezek később uniós szintűvé nőnék ki magukat. A 27 tagállamból sorsolással választanák ki a résztvevőket, ami jóval reprezentatívabbá tenné a részvételt. A választott személyek több hónapon keresztül rendszeresen összeülnének, hogy tanuljanak az Európai Unióról és megbeszéljék a fontos politikai kérdéseket. A találkozók célja, hogy a csoport megállapodjon tíz uniós politikához kapcsolódó prioritásairól. Az első fázist követően újabb sorsolás révén kiválasztanának országonként tíz szereplőt, akik két hétvége alatt leszűkítenék az ajánlásokat egy huszonöt pontos prioritáslistára azon európai reformokról, amelyeket 2030-ig meg kellene valósítani. Ezt követően a prioritásokról összeurópai népszavazást írnának ki, amelyen nem egyszerű igen-nemmel lehetne szavazni, hanem rangsorolni kellene a javaslatokat, valamint egy skálán jelezni, mennyire értenek egyet a választók a különböző prioritásokkal. Mindez részletes előzetes állampolgári tájékoztatás alapján történne. Egy ilyen rendszer nemcsak árnyaltabb képet adna a választók véleményéről, hanem rákényszerítené az európai politikusokat arra, hogy ne a belpolitikai választásoknak rendeljék alá uniós politikájukat. A legfontosabb eleme azonban az, hogy kimozdítaná a választókat a bizalmatlanság és az apátia jelenlegi állapotából, ami a populizmus erősödésének kedvez.
Konklúzió
A két szerző ajánlata természetesen csak egy lehetőség. Számos más javaslat is létezik, amelyeknek a bemutatása azonban szétfeszítené jelen írás terjedelmi kereteit. Egyre erősödik a politikatudományban például a választások helyettesítésének/kiegészítésének gondolata (sorsolással, állampolgári gyűlésekkel), ahogy a népszavazások jellegének megváltoztatásáé is (például oly módon, hogy ne lehessen komplex intézményeket érintő döntésekről népszavazást tartani, csakis személyes vagy családi kérdésekről).[10] Úgy vélem, az ilyen és ehhez hasonló útkeresések nemcsak az Európai Unió demokráciadeficitének felszámolását segítenék elő, hanem mérsékelnék azt a konfliktust, amely ma kettéosztja Európát. Egy demokratikusabb rendszerben csökkenne ugyanis a késztetés arra, hogy a felek kölcsönösen egymástól féltsék a demokráciát. Éppen ezért az európai parlamenti választás előtt célszerű három dolgot észben tartani. Először is a liberális kontra nem liberális demokrácia körüli vita egy tünet. Annak tünete, hogy az unió hosszú ideje intézményes reformra szorul, amit az európai elit sokáig nem volt hajlandó tudomásul venni. Ebből következik, hogy a liberális demokrácia két komponensének egyensúlyáról szóló vita nem kell, hogy a demokrácia színvonalának romlásához vezessen: épp ellenkezőleg, lehet, hogy ez fogja megújítani. Fontos, hogy nem szabad politikai alapon, gondolkodás nélkül elutasítani ezeket az elképzeléseket, pusztán azért, mert eltérnek az utóbbi harminc év általánosan elfogadott definíciójától, ugyanakkor különbséget kell tudni tenni a nem liberális demokráciák és a nem demokratikus intézkedések között. Végül, de nem utolsósorban, a demokráciadeficit uniós szintű felszámolására tett kísérletek pozitívan hatnak vissza a kölcsönös „demokráciaféltés” jelenségére, míg ha az Európai Unió csupán mímeli a demokráciát, az csak növeli az állampolgárok elidegenedését, és a populista pártok malmára hajtja a vizet.
fotó: Díner Tamás
JEGYZETEK
[1] Orbán Viktor sajtótájékoztatója a 127. kormányinfón, miniszterelnok.hu, 2019. január 10., http://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-sajtotajekoztatoja-a-127-kormanyinfon.
[2] Hix, Simon, The End of Democracy in Europe? How the European Union (As Currently Designed) Restricts Political Competition, London School of Economics, 2003. április 18., 24., http://personal.lse.ac.uk/hix/working_papers/hix-end_of_democracy_in_europe.pdf.
[3] Rodrik, Dani, The Double Threat to Liberal Democracy, Social Europe, 2018. február 19., https://www.socialeurope.eu/double-threat-liberal-democracy.
[4] Mounk, Yascha, The People vs. Democracy. Why Our Freedom is in Danger and How to Save It, Harvard University Press, Cambridge, 2018.
[5] Berman, Sheri, Against the Technocrats, Dissent, 2018. tél, https://www.dissentmagazine.org/article/against-technocrats-liberal-democracy-history.
[6] Mivel az angol nyelvhasználatban az illiberális kifejezés nem ugyanavval az értelemmel bír, mint amilyen értelemben Orbán Viktor használja, helyesebb ezt a koncepciót nem liberális demokráciának vagy jelző nélküli demokráciának hívni. A 2019-es év első kormányinfóján Orbán Viktor utalt is arra, hogy mást jelent a liberális szó az angolszász világban, mint Magyarországon. Épp emiatt megfigyelhető, hogy 2018 végére háttérbe szorult az illiberális kifejezés használata kormányzati körökben, helyébe a kereszténydemokrácia került.
[7] Democracy for All? V-Dem Annual Democracy Report 2018, V-Dem Institute, 2018. május, https://www.v-dem.net/en/news-publications/democracy-reports.
[8] Mair, Peter, Populist Democracy vs. Party Democracy = Democracies and the Populist Challenge, szerk. Mény, Yves, Surel, Yves, Palgrave Macmillan, New York, 2002, 81–89.
[9] Chwalisz, Claudia, Reybrouck, David Van, Macron’s Sham Democracy, Politico, 2018. december 2., https://www.politico.eu/article/macron-populism-sham-democracy-plans-to-revamp-decision-making-disappointing.
[10] Lásd például Malleson, Tom, Should Democracy Work Through Elections or Sortition?, Politics and Society, 2018/3., 401–407; Pirzio-Biroli, Corrado, Five Ways to Fix the EU’s Democracy Deficit, Friends of Europe, 2018. március 28., https://www.friendsofeurope.org/publication/five-ways-fix-eus-democratic-deficit.
