Hogyan alkalmazkodnak a választók és a pártok a választási rendszer sajátosságaihoz?
A választási rendszer tanulása
A 2018. április 8-i választáson a rendszerváltást követően első alkalommal választottak másodszor is újra egy kormányt. Az a tény, hogy mindez harmadik alkalommal kétharmados parlamenti többséget is jelentett, már európai, sőt világszinten is kuriózumnak számít. Noha időtartamát tekintve bőven vannak hosszabb ideig regnáló európai kormányok,[1] ahogy a hasonló mértékű győzelem sem példa nélküli,[2] az időbeli stabilitás és a győztes fölény ilyen kombinációja már valóban az. Ehhez természetesen hozzájárul az a tény, hogy a nagyarányú győzelem immár harmadik alkalommal juttatott alkotmányozó többséghez egy politikai erőt: a hivatkozott lengyel vagy bolgár példáknál hiába a kiütéses győzelem, az arányos rendszer miatt legfeljebb néhány százalékkal több parlamenti mandátumot eredményezett, nem pedig másfélszeres arányt, ahogy az nálunk történt 2014-ben.
Noha 2014 és 2018 között a Fidesz végig vezette a közvélemény-kutatásokat, a 2018-as választást megelőző hetekben a pontos eredményt illetően végig bizonytalanság uralkodott a politikai szereplők körében, legyen szó politikusokról vagy elemzőkről. Míg egy arányos rendszerben a közvélemény-kutatási adatokból jól előre jelezhetők a későbbi parlamenti erőviszonyok, egy olyan vegyes választási szisztémában, mint amilyen a magyar is, a 106 egyéni körzet eredményét jóval nehezebb megbecsülni. A várható kimenetel becslését több tényező együttesen nehezítette: korábban nem látott intenzitással folyt a közbeszéd az „esélyes jelölt” fogalmáról – egy adott körzetben a Fidesz–KDNP jelöltjének legalkalmasabb kihívója –, számos lista, ajánlás született, amelyek a körzetek egy részében más-más jelöltet neveztek meg esélyesnek. Növelte a bizonytalanságot a részvétel kérdése, ami végül a legnagyobb csalódást hozta az ellenzéki szavazók számára: hiába a rekordrészvétel, az valójában döntően a Fidesz kistelepülési, kisvárosi szavazóinak mozgósításából következett. A magas részvétel tulajdonképpen nyugodtan nevezhető rekordnak: mint arra Tóka Gábor rámutat,[3] a viszonyítási pontként kezelt 2002-es részvételt azon választókörzetek adatai alapján számították, ahol második fordulóra került sor. Ráadásul a 2018-as részvételt ugyan a teljes felnőttkorú népesség alapján számítják, de ennek minden korábbinál nagyobb része – a becslések szerint 5-600 ezer fő – élt külföldön, e szavazók részvételi költsége pedig összehasonlíthatatlanul magasabb a belföldi szavazókénál, ami meg is látszik a részvételi adataikon.
A választás kimenetelének bizonytalanságai sok szempontból abból az egyszerű tényből adódtak, hogy a magyar választók ezt a választási rendszert most „használták” másodszorra: az 1990–2010 között tanult – és alapvetően jól tanult – rendszer helyébe lépő szisztéma 2014-ben lényegében minden elemében teljesítette az azt megalkotó Fidesz várakozásait. Jól mutatja ezt, hogy 2014-ben a négy évvel korábbi 52,73 százalékos listás eredmény helyett 44,87 százalékkal is kétharmadhoz jutott a párt. 2018-ban a 49,27 százalékos listás eredmény ismételten 133 mandátumhoz juttatta a Fidesz–KDNP-t, ennek oka pedig többek között éppen az, hogy a választók jobban alkalmazkodtak a választási rendszer sajátosságaihoz.
A rendszerváltást követő választások mindegyike után elmondható volt, hogy az adott választási rendszer szabályai valamilyen mértékben bizonytalansági tényezőként hatottak. 1994-ben vált nyilvánvalóvá, hogy az egyéni körzetekben aratott győzelem milyen mértékben erősíti fel a győztes párt eredményét, míg 1998 a második forduló és az irányított visszalépések fontosságát mutatta meg. 2002-re a politikai szereplők felismerték a tömbösödés fontosságát és szükségszerűségét, míg 2006 arra szolgált bizonyítékként, hogy ez a választási és politikai közeg képes olyan stabilitásra, amely európai szinten is ritka,[4] még ha ennek az is az ára, hogy minden korábbinál élesebbé vált a parlamenten belüli és kívüli lét különbsége.[5] Az 1990 és 2006 közötti választások alkalmával a pártok és a választópolgárok egyaránt tanulták a választási – és a politikai – rendszer szabályait, szükségszerűségeit: folyamatosan csökkent a parlamenti küszöböt el nem érő pártokra leadott (és így elveszett) szavazatok aránya, a győzelem érdekében folytatott taktikai együttműködések – ami leginkább az MSZP–SZDSZ-viszonyban nyilvánult meg – a különböző jelöltállítások, a két forduló közötti visszaléptetések pedig 2006-ban sok szempontból hasonló mintázatot mutattak, mint ami 2018-ban történt a választásokat megelőzően.
A 2006 és 2010 közötti politikai események hatására a 2010-es választás mérföldkőnek bizonyult: két, a rendszerváltás óta parlamenti jelenléttel bíró párt esett ki az országgyűlésből, bekerült viszont egyből két másik, miközben a 2002-ben és 2006-ban még fej-fej mellett végző Fidesz és MSZP között a különbség 33 százalékpont volt. Alkotmányozó többségével élve a Fidesz 2011-ben új választási törvényt fogadott el, amely teljesen egészében a párt szakértői által kitalált rendszer volt, az ellenzéki képviselőknek semmiféle beleszólásuk nem volt abba. A rendszer bizonyos elemei egyszerűen a legerősebb pártot hozzák kedvező helyzetbe (egy forduló, „győzteskompenzáció”), más elemei viszont kifejezetten a Fideszre lettek szabva: ennek legszembetűnőbb példája az új választókerületek kialakítása, ami garantálja, hogy a Fidesz fej-fej melletti eredmény esetén is öt-tíz mandátummal többet szerezzen.
2014-ben a magyar választók elkezdhették újratanulni a választási rendszert, hiszen annak szinte minden kulcseleme megváltozott: két forduló helyett egy, újraszabott körzetek, új típusú ajánlási rendszer, megszüntetett területi listák, valamint a győzteskompenzáció tett arról, hogy a 2014-es választáson kevésbé legyen átlátható, pontosan hogyan lesz egy leadott szavazatból mandátum. Az eredmény ismert: a Fidesz–KDNP félmillióval kevesebb vokssal is újra kétharmadhoz jutott, míg a bejutó pártok súlyos aránytalansággal szembesültek – a legkisebb, öt százalékkal bekerült LMP például a parlamenti helyek mindössze két százalékát kapta, ami a legkirívóbb aránytalanság 1990 óta.
A 2018-as választás eredményeit végignézve kijelenthető, hogy a választók négy év alatt érdemben tanultak az új választási rendszerről, és most, 2018 végén az az igazi kérdés, hogy a következő választásokig meddig jut el ez a folyamat. A választók döntően három ponton bírnak érdemi ráhatással a választásokra: először is magánál az ajánlásnál, hiszen az indulás feltétele kellő számú ajánlás összegyűjtése. Ezt követően mindkét szavazatuk leadásánál: egyrészt listás voksuknál mérlegelik, hogy biztosan bejutó, illetve biztosan kieső pártra szavaznak-e, vagy pedig kockázatot vállalnak azzal, hogy olyan indulóra adják a szavazatukat, amelyről nem tudhatják, eléri-e az öt százalékos küszöböt. Másrészt egy másik döntést hoznak akkor, amikor egyéni képviselőjelöltet választanak: itt azt döntik el, hogy listás szavazatukkal azonos módon szavazzanak, vagy a győzelmi esélyeket mérlegelve valamely más párt jelöltjére adják-e voksukat.
Ki kell térni még egy, jelenleg nem érvényesülő pontra, ahol a választóknak lehetne, de egyelőre nem volt hatásuk, ez pedig a jelöltállítást megelőző folyamat. Noha ötlet szintjén már a 2014-es választások előtt felmerült, és 2014–18 között több konkrét koncepció is napvilágot látott, a magyar ellenzéki oldal mindeddig semmilyen előválasztás jellegű előszűrést nem valósított meg.
A fenti három pontot vizsgálva kijelenthető, hogy a rendelkezésre álló lehetőségeket illetően a választók 2018-ban egyértelműen tudatosabban viselkedtek. Egyrészt az ajánlások összegyűjtése idén a parlamenti pártoknak is nehezebben ment, a választók jobban mérlegelték, kinek írnak alá. Másrészt tény, hogy idén is sok kamupárt állított jelölteket, sokuknak az országos listaállításhoz szükséges huszonhét jelöltjük is megvolt, ám a hamis ajánlások, az átmásolt aláírások ügye országos botránnyá nőtt: választópolgárok sokasága kérte ki, saját aláírása eljutott-e törvénytelen módon olyan pártokhoz, amelyeknek nem írt alá. Az ajánlásokkal kapcsolatos problémákat a választási iroda vezetője is jelezte, sőt a kamupártok jelenlétét a köztársasági elnök is kifogásolta a parlament májusi nyitóülésén. A választói tudatosság ebben is tetten érhető: a kamupártok ugyanis még a 2014-es, viszonylag alacsony szinthez képest is kevésbé hatékonyan zavarták meg a választókat. A kamupártok szavazataránya csökkent: 2014-ben még a listás szavazatok négy százalékát kapták a valódi politikai munkát nem végző pártok, idén áprilisban ez az arány a két százalékot sem érte el.
Végül, ahol a választói tudatosság a legnyilvánvalóbb módon megmutatkozott, az az egyéni képviselőjelöltek közötti átszavazás. Az ellenzéki pártok listáira és egyéni jelöltjeire mintegy 2,7 millió szavazat érkezett, ebből nagyságrendileg bő félmillió voksról mondhatjuk, hogy megosztott szavazat volt, tehát a listára és az egyéni jelöltre leadott szavazat más-más jelölőszervezetet támogatott. E becslés alapja egyéni választókerületenkénti vizsgálat, ahol egy-egy, a pártlistához képest felülteljesítő jelölt szavazatait vesszük átszavazásnak. Bár az első elemzések azt mutatták, hogy az átszavazás legnagyobb nyertese a Jobbik, a részletes értékelés alapján azt mondhatjuk, hogy bár a Jobbik jelöltje több helyen tudott a pártlistánál jobb eredménnyel végezni, mint a többi ellenzéki párt jelöltjei, a szavazattranszfer mértéke lényegében hasonló. Ráadásul az átszavazásnak köszönhetően az MSZP–Párbeszéd és a DK többlethelyekhez is jutott az egyéni győzelmek révén.
A pártos szavazás fellazulása
A szavazatmegosztás, illetve önmagában az a tény, hogy a választók elkezdték keresni egy adott körzetben a legesélyesebb kihívót, a legfontosabb tanulási pontja a választási rendszernek. Noha az újabb Fidesz-kétharmad megakadályozása éppen hogy elmaradt, valójában a választói tudatosság fent leírt megvalósulása érdemben csökkentette a Fidesz mandátumszámát. Egyrészt az ellenzék által megnyert választókörzetek listás szavazataiból jól látszik, hogy szükség volt az átszavazásra a tényleges győzelemhez (itt érdemes megjegyezni, hogy kismértékű, elsősorban Budapestre koncentrált átszavazás már 2014-ben is történt, ahol ez szintén győztes egyéni körzeteket jelentett). Másrészt a nem nyertes egyéni választókerületekben a legerősebb ellenzéki párt jelöltjére leadott plusz voksok mindegyike csökkentette a Fidesz győzteskompenzációs töredékszavazatainak számát. Ez megközelítőleg 350 ezerrel kevesebb győzteskompenzációs szavazatot jelentett,[6] ami a Fidesz ténylegesen megszerzett 913 ezer ilyen szavazatához képest tekintélyes mennyiség. Másképp fogalmazva, ha átszavazások híján a második helyen végző ellenzéki jelölteket nagyobb különbséggel győzte volna le a Fidesz, úgy további 350 ezer szavazatot vihetett volna a kompenzációs listára, és az így megszerzett öt prémium mandátum helyett akár hat-hét plusz mandátumhoz is juthatott volna.[7]
Ennek köszönhetően a 2018-as választás valamivel kevésbé volt aránytalan, mint a 2014-es: az összes bejutott párt arányossági együtthatója közelebb került az egyensúlyt jelző középértékhez, és a választás összesített arányossági mutatója is alacsonyabb lett. Ettől ez még mindig az aránytalanabb választások közé tartozik, de jól mutatja, hogy miként a 2011 előtti választási rendszer is képes volt relatíve arányos eredményt hozni 2002-ben és 2006-ban, úgy a jelenlegi választási rendszert is igazságosabbá tehetik – a választók.
1. táblázat: a 2014-es országgyűlési választás eredménye
2. táblázat: a 2018-as választás eredménye
Többségi választási rendszer, széttöredezett pártrendszer
Miközben papírforma szerint egy olyan választási rendszer, amelyben a többségi elemek dominálnak, kétpárti – vagy kétblokkú – rendszerhez vezet, a választások utáni pártstruktúra éppen hogy távolabb került a kétosztatúságtól az azt megelőző választáshoz képest. Miközben a 2010 előtti választási rendszer 2002-re megteremtette, 2006-ban pedig megerősítette a kétpólusú helyzetet, addig a jelenlegi szisztéma minden korábbinál töredezettebb pártrendszert hagyott maga után 2018-ban. Pedig az egyéni választókerületek megnövelt aránya, valamint a kompenzációs-arányos mandátumkiosztást képviselni hivatott országos listás ághoz bevezetett győzteskompenzáció egyértelműen a többségi választási rendszer felé tolta el a magyar rendszert. 2018-ban több párt jutott be a parlamentbe és több (ellenzéki) frakció alakult, mint négy évvel ezelőtt, sőt ha az utóbbit tekintjük mérőszámnak, úgy a 2018 utáni parlament a leginkább sokszínű: soha ennyi frakció nem kapott még helyet a magyar országgyűlésben a rendszerváltás után.[9] A hét frakció mellett ráadásul ismét van saját jogán bekerült független képviselő Mellár Tamás személyében, és van olyan független képviselői is, aki úgy jutott be, hogy pártja nem érte el a szükséges öt százalékot (Szabó Szabolcs).
A parlamentbe jutott pártok mellett érdemes megjegyezni, hogy a Momentum bő három százalékos eredményével mindenképp releváns szereplője az ellenzéki térfélnek, egy százalék feletti eredményének köszönhetően pedig a Kétfarkú Kutyapárt is valamelyest megvetette a lábát a viccpárti léten túli aktuálpolitikában. Mindez tehát azt jelenti, hogy míg jelenleg a(z aktív) választók mintegy felét lefedi egyetlen párt, a Fidesz, addig az ellenzéki választók hat-nyolc, kis- és közepes párt között oszlanak meg. Az előző fejezetben részletesen írtam arról, hogy a választók érdemben tanulják a választási rendszert, felmerül viszont a kérdés, hogy akkor miért nem képesek hatással lenni arra, hogy a pártok közötti koncentráció elinduljon. Fontos látni, hogy a választásokon alapvetően az ellenzéken belüli két tömb logikája érvényesült: világosan látszik, hogy hol tartották a Jobbik jelöltjét az esélyes kihívónak, és hol választottak a baloldal jelöltjei közül. Ebből a szempontból az a tény, hogy az összesen 14 nem jobbikos egyéni győzelem összesen nem kevesebb mint öt párt és egy független között oszlott meg (MSZP, Párbeszéd, DK, LMP, Együtt, Mellár Tamás), a választók szempontjából alighanem másodlagos. Erre lehet következtetni abból, hogy ezen győzelmek esetén az átlagot jóval meghaladó mértékű átszavazás volt a baloldali-liberális-zöld pártok között, ha úgy tetszik, ezeket a döntéseket könnyen hozták meg. Fontos szempont, hogy e győzelmek egy kivétellel (Szeged) mind Budapesten születtek, ahol egyrészt a szavazók a korábban már említett, 2006-os MSZP–SZDSZ egyéni együttműködések miatt tulajdonképpen „emlékezhettek” a másodlagos pártpreferenciákat kifejező átszavazásra, másrészt a pártok itt indították regnáló és/vagy ismertebb országos politikusaikat.
Az a tény, hogy a nem jobbikos ellenzék által indított jelöltek a fővároson, illetve a megyei jogú városokon kívül gyengén szerepeltek – különösen igaz ez a DK-s jelöltekre, akik jellemzően egy számjegyű eredményt értek el –, rámutat arra a kettősségre, hogy ez az oldal több országosan ismert, relatíve népszerű jelöltet tudott kiállítani, akik győzni is képesek voltak, a „másodvonal” viszont olyannyira kiürült, hogy a helyben beágyazott jobbikos jelöltek léptek elő esélyes jelöltté. A széttöredezettség egyik oka és fenntartója a politikai perszonalizáció: egy-egy ellenzéki pártot ma jellemzően egy-két politikus jelenít meg a médiában, ez azonban nem ad képet arról, milyen belső, politikusi „tartalékai” vannak a pártnak. Az érem másik oldala pedig éppen az, hogy egyetlen médiaképes politikust valójában könnyű kiállítani és felépíteni: innentől kezdve az egy-két fős politikai projektek könnyen egy szintre kerülhetnek egy parlamenti küszöb körüli kispárttal, ahogy ez a kispárt könnyen egy ligába kerülhet egy országos lefedettségű középpárttal – legalábbis külső kommunikációs szinten. Az elmúlt évekből jó példa lehet a Momentum gyors felfutása, de tulajdonképpen a két politikusra – Toroczkai Lászlóra és Dúró Dórára – épülő Mi Hazánk Mozgalom is néhány hónappal a megalakulását követően mérhető pártként jegyezhető.
A kicsi, néhány ismert és kedvelt politikusra épülő pártok ugyanakkor nem képesek arra, hogy egy olyan választási rendszerben, amely országos lefedettségű pártokra van optimalizálva, jól szerepeljenek. Ez a 2018-as választáson jól látszott akár a Momentum, akár az Együtt esetében, de az MSZP–Párbeszéd és a DK közötti területi osztozkodás is abban nyújtott segítséget a három pártnak, hogy erőforrásaikat jobban osszák el. Amíg a láthatóságot biztosító egyéni politikai szereplés és a tényleges pártműködést jelentő országos szervezettség között ekkora a különbség, addig az ellenzéki térfél töredezettsége és az abból fakadó összefogásvita nem oldható fel. Nem valószínű viszont, hogy ebben a választók önerőből képesek változást hozni: ehhez ugyanis a jelöltállítás és a választási indulás szintjén kellene beleszólási lehetőséget kapniuk. Egy esetleges előválasztás például ezt teremtené meg, ugyanakkor ez azt jelentené, hogy a jelenlegi pártok lemondanak arról a monopóliumukról, hogy ők maguk határozzák meg az együttműködés kérdését. Az viszont jól látszik, hogy a következő évek során a politikán kívülről minden korábbinál több és nagyobb nyomás fog érkezni, hogy a Viszlát, kétharmad!-hoz vagy a Közös Ország Mozgalomhoz hasonló, ügyközpontú civil mozgalmak hatással legyenek a pártok egymáshoz való viszonyára, együttműködési szándékára.
Mi a tétje az európai parlamenti és az önkormányzati választásnak?
Az európai parlamenti választás arányos és listás jellege miatt elsősorban a pártok, a pártrendszer töredezettsége szempontjából lesz érdekes, míg az önkormányzati választás döntően az országgyűlési választás egyéni ágához hasonló jelentőséggel bír. Az EP-választásra éppen ezért a civileknek kevésbé lesz hatásuk, bár már lehetett olvasni olyan javaslatot, amely egy közös, civil ernyő által, de pártos jelöltek részvételével felálló listát ajánl,[10] ugyanakkor a pártok részéről nem látni erre utaló szándékot. A DK deklaráltan külön indul, és a Momentum elnöke is úgy nyilatkozott, hogy egyfajta erőpróbaként tekintenek az EP-választásra.[11]
Az EP-választás hagyományosan kiugrási pont a kisebb pártok számára: az SZDSZ 2004-es, önmagához képest jó eredménye segítette a pártot a későbbi, 2006-os kampányban is, míg a 2009-es EP-választás a Jobbiknak egyértelmű áttörést, az LMP-nek pedig ugródeszkát jelentett az egy évvel későbbi országgyűlési választáshoz. A 2014-es, egy hónappal az országgyűlési voksolás után megtartott EP-választás is jelentősen átrendezte azerőviszonyokat: a Jobbikot innentől számíthattuk a legnagyobb ellenzéki erőnek (még akkor is, ha ezen a választáson az eredménye elmaradt a parlamenti szereplésétől), de az MSZP, a DK és az Együtt–PM viszonyára is érdemi hatása volt, hiszen az MSZP és a DK támogatottsága majdhogynem egy szintre került, míg az Együtt–PM megelőzte az LMP-t.
A 2019-es európai parlamenti választáson tovább töredezhet az ellenzéki oldal: az országgyűlési választáson az ötszázalékos küszöböt el nem érő Momentum mellett várhatóan rajthoz áll a Kétfarkú Kutyapárt és a Jobbikból kiszakadt Mi Hazánk Mozgalom is, és jelenleg az sem zárható ki, hogy a 2019 novemberében bejelentett, Márki-Zay Péter és Hadházy Ákos nevével fémjelzett Mindenki Magyarországa Mozgalom is elindul.
Az EP-választás jelen állás szerint a teljes ellenzéki különbözőség választása lesz, ami bizonyos szempontból egyfajta visszalépés a korábban részletesen taglalt pólusképződéshez képest. Fél évvel egy olyan önkormányzati választás előtt, amely ismételten az összefogás kérdése körül fog forogni, a releváns pártok a különbségekre fogják helyezni a hangsúlyt, annak érdekében, hogy minél jobb szerepléssel javítsák saját későbbi tárgyalási pozíciójukat. Ez egyben azt is jelenti, hogy az európai parlamenti választásig látszólag megkötött önkormányzati együttműködések könnyen semmissé válhatnak: az EP-választás pont annyival előzi meg az őszi önkormányzati választásokat, hogy bárminemű megegyezés újra kinyithatóvá válik annak eredménye után.
Lesz-e szerepük az ideológiáknak a következő évek során?
A 2018-as választás eredményének és az azóta zajló politikai folyamatoknak van egy eddig nem tárgyalt, újszerű vonása: ez pedig az ideológiák háttérbe szorulása, a hagyományos politikai ellentétek, ha úgy tetszik, szembenállások fellazulása. A korábban mereven elzárkózó baloldali pártok és a Jobbik szavazói között kölcsönös az átjárás, a parlamenti munka során e pártok politikusai is mind gyakrabban működnek együtt. A 2018 előtt a Jobbiktól való teljes elzárkózásra politikai pozíciót építő Demokratikus Koalíció elnöke is úgy nyilatkozott már,[12] hogy az őszi önkormányzati választáson elképzelhető, hogy jobbikos jelölt mögé álljanak be.
Az ellenzéki oldalon korábban markánsan balliberális értékeket valló értelmiségi-civil holdudvar mára egyértelműen kibővült magukat konzervatívnak, jobboldalinak tartó véleményvezérekkel. Egyre hangsúlyosabban jelenik meg az ideológiák meghaladásának „ideológiája” – a Momentum megalakulása óta képviseli ezt, de a 2018-as kampány során a jelöltválasztásokat befolyásolni kívánó civil szerveződéseknek is fontos jellemzője volt mindez. A Közös Ország Mozgalom kezdettől fogva ellenzéki jelöltet keresett, és nem tett olyan különbséget, amely a Jobbikot kizárta volna – még ha erre a baloldali-liberális pártok részéről lett is volna szándék. Hasonlóképp a volt miniszterekből és államtitkárokból álló Válasszunk 2018 (V18) mozgalom is figyelt arra, hogy korábbi bal- és jobboldali kormányból is legyenek tagjai, és minden párttól egyforma távolságot igyekeztek tartani. De nem volt ideológiai színezete a Viszlát, kétharmad! és Márki-Zay Péter által összefogott listának sem.
Láthatóan bármiféle ideológiától mentesen alakult a Hadházy Ákos-féle Európai Ügyészségről szóló aláírásgyűjtés, és a Mindenki Magyarországa Mozgalom november közepi színre lépésekor is fontos üzenetet hordozott, hogy magukat jobb- és baloldalinak tartó (korábbi) politikusok, politizáló civilek adják az elnökséget.
Ezzel szemben áll két markánsan ideologikus álláspont. Egyrészt a Mi Hazánk Mozgalom a színre lépése óta a korai Jobbik témáihoz és értékválasztásához nyúl vissza, és egy erősen nacionalista, társadalmi-kulturális szempontból antiliberális, gazdaságpolitikájában leginkább protekcionista párt képét jeleníti meg.
Másrészt a nagyobb részben az LMP, kisebb részben a Jobbik politikusai által használt „21. századi pártok” fogalomkészlet egy újfajta törésvonalat alapoz meg, amely kerüli – meghaladni kívánja – a korábbi bal-jobb, liberális-konzervatív felosztást, de nem beszél ideológiai semlegességről vagy ideológianélküliségről. Bár maga a fogalom még nem eléggé meghatározott vagy körülírt ahhoz, hogy kellően megalapozzon egy új politikai pozíciót, bizonyos elemei levezethetők a két párt eredetéből és a többi párthoz való viszonyából. Ilyen elem például a rendszerkritikusság, amely részben a globalizációval és a kapitalista rendszerrel, részben pedig a regnáló politikai elittel szembeni kritikát jelenti.
Az ideológiák fontosságának, szükségszerűségének kérdése ugyanakkor visszavezet a heterogén ellenzéki politikai tér természetéhez. Az országgyűlési választáson leadott két szavazat ugyanis jól szimbolizálja az ideológiákat illető kettősséget: leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az esélyes egyéni jelöltre leadott szavazat ideológiamentes – kormányellenes – szavazat, míg a pártlistás szavazattal választunk magunkat értékközösséget. Ez az a kettősség, amellyel a kormánypárt nem küzd: esetükben mindkét szavazat egyértelműen ideológiavezérelt.
A jövő kérdése, hogy vajon az ellenzék képes lesz-e egységes narratívát, víziót adni, amely feloldja a fenti ellentétet. Ez jelentheti az ideológiamentesség győzelmét, ami praktikusan egy Fidesz elleni egyéni és listás szövetséget hozna létre. De jelentheti azt is, hogy valamely párt képes olyan erős, koherens világképet ajánlani, amely a választók kritikus tömegének vonzó tud lenni, mely esetben ez az összeállt szavazói tömb felülírja a meglévő politikai táborokat.
JEGYZETEK
[1]A teljesség igénye nélkül: Nagy-Britanniában a Konzervatív Párt 1979 és 1997 között egyhuzamban 18 évig volt kormányon, mely időszakot 13 éves munkáspárti kormányzás követett; Németországban Helmuth Kohl 16 évig vezette a konzervatív-liberális koalíciós kormányt, míg a jelenlegi kancellár, Angela Merkel 2005 óta tölti be ezt a posztot.
[2] Régiónkban Bulgáriában 1997-ben az idei Fidesz–Jobbik-különbséghez hasonló, 30 százalékpontos differencia volt az első és a második helyen végzett párt között, és ettől alig elmaradó, 41–13 százalékos végeredménnyel zárult a 2001-es lengyel alsóházi választás.
[3] Vö. Tóka Gábor, A 2018. évi országgyűlési választás = Társadalmi riport 2018, szerk. Kolosi Tamás, Tóth István György, Tárki, Budapest, 2018.
[4] Enyedi Zsolt egyenesen a magyar pártrendszer befagyásáról írt a 2006-os választásról szóló elemzői kötetben: A befagyott felszín és ami alatta van. A 2006-os választás és a magyar pártrendszer = Parlamenti választás 2006. Elemzések és adatok, szerk. Karácsony Gergely, Demokrácia Kutatások Magyar Központja, Medián, Budapest, 2006, 204–228.
[5] A parlamenti küszöb alatt végzett pártokra leadott szavazatok aránya az 1998-as és 2002-es 11 százalékról 2006-ra mindössze 3,21 százalékra esett vissza.
[6] A becsléshez a Fidesz által megnyert körzetekben számítottam ki a Fidesz és a második helyen végzett jelölt mögött álló jelölőszervezet listás szavazatszámát (az MSZP–P és a DK listás eredményét összeadtam). A becslésnél tehát nem vettem figyelembe, ha a listás szavazatokból számított különbség alapján a Fidesz további választókerületeket nyerne.
[7] A 2018-as győzteskompenzáció működése és mértéke a Political Capital számításai szerint: László Róbert, Nem hozott a külhon mandátumot a Fidesznek, a „győzteskompenzációval” együtt viszont 7-et is, Választásirendszer.hu, 2018. április 16., http://www.valasztasirendszer.hu/?p=1943608.
[8] Loosemore–Hanby-index.
[9] Ehhez szükség volt arra, hogy egy politikai döntéssel a szövetséges MSZP és a liberális Bősz Anett, majd a független Mellár Tamás betársuljon a három párbeszédes képviselő mellé, akik önerőből nem alakíthattak volna frakciót.
[10] Lengyel László, „Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek”, Népszava, 2018. november 17., https://nepszava.hu/3015391_vagy-lesz-uj-ertelmuk-a-magyar-igeknek.
[11] Szilvay Gergely, Fekete-Győr András a Mandinernek: Orbán Viktor egy múltba révedő anti-európai, Mandiner, 2018. november 12., http://mandiner.hu/cikk/20181111_fekete_gyor_andras_a_mandinernek_interju_orban_anti_europai_multba-revedo.
[12] Dull Szabolcs, Gyurcsány nem zárta ki, hogy néhol együttműködjön a Jobbikkal, Index, 2018. november 7., https://index.hu/belfold/2018/11/07/gyurcsany_nem_zarta_ki_hogy_nehol_egyuttmukodjon_a_jobbikkal/.
