Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a 2019. októberi önkormányzati választás új fejezetet nyitott a magyar politikában.
Bár az Ellensúly folyóirat általában kívülről, elemző jelleggel tekint a közéleti folyamatok alakulására, ezúttal fontosnak éreztük, hogy teret adjunk a belső nézőpontoknak is. Ezért közvetlenül a politika szereplőihez fordultunk, és arra kértük fel a hazai ellenzéki pártokat, hogy a maguk szemszögéből értékeljék a mögöttük álló három választás eredményeit, valamint az azokból következő új kihívásokat és lehetőségeket.
Felkérésünket azokhoz a formációkhoz intéztük, amelyek országgyűlési frakcióval, illetve európai parlamenti képviselettel rendelkeznek. Lapzártánkig öt párttól kaptunk válaszokat, melyek helyenként meglepő őszinteséggel szólnak a korábbi stratégiai hibákról és dilemmákról, miközben – talán kevésbé meglepő módon – több ponton is jól érzékelhető összhangot mutatnak a jövőre nézve levont következtetéseikben. Az írásokat a lapszámot felvezető, elemző igényű interjúval összeolvasva plasztikus képet kaphatunk a magyar politika alakulásáról és az ellenzéki térfél jelenlegi állapotáról. A félreértések elkerülése végett jelezzük, hogy az írások sorrendjének kialakításánál – megszokott gyakorlatunktól ugyancsak elérően – a szerzők ábécérendjét vettük alapul, elkerülve ezzel a részrehajlásnak még a látszatát is. – (a szerk.)
Tanulságok és lehetőségek
CSILLAG GÁBOR (PÁRBESZÉD)
Három választás tanulságai
Az elmúlt három választás tökéletesen leképezte a jelenlegi ellenzék korlátait és lehetőségeit. Hatalmas kontrasztot láthattunk. Az első két választáson (országgyűlési, európai parlamenti) az ellenzék zöme az elmúlt nyolc-kilenc évre jellemző egyéni haszonmaximalizáló taktikát alkalmazta. Ennek jellemzői, hogy az ellenzéki pártok: (1) saját rövid távú érdekeik felől közelítenek a választásokhoz, céljuk majdnem kizárólag saját lehetőségeik maximalizálása; (2) ennek megfelelően a választás alatt is versenytársként, vetélytársként – alkalmasint ellenségként – tekintenek egymásra; (3) mindezzel ténylegesen lemondanak a kormányváltás, illetve az uralkodó hatalom jelentősebb visszaszorításának lehetőségéről.
A fentieknek megfelelően mindkét választásnak voltak az ellenzéki táboron belül relatív győztesei és relatív vesztesei, miközben az ellenzék tényleges kihívást nem tudott intézni a hatalommal szemben – lásd Orbán Viktor és a Fidesz fölényes győzelmét mind az országgyűlési, mint az európai parlamenti választásokon. Mindkét választás okozott némi hatalmi, befolyásbeli átrendeződést az ellenzéki táboron belül, úgy, hogy lényegileg érintetlenül hagyta az ellenzék és az uralkodó hatalom közötti erőviszonyokat.
Ezzel szemben az önkormányzati választás más logika, más taktika mentén zajlott – és ennek meg is lett az eredménye. Az önkormányzati választásokon a 2010-es fideszes hatalomátvétel óta országos szinten először1 valósult meg tényleges, jól szervezett együttműködés az ellenzéki pártok (illetve a függetlenek, civilek) között, s ez most először érdemi eredményt is hozott. Nem pusztán az ellenzéki táboron belüli aktuális erőviszonyokat befolyásolta, hanem ténylegesen megtörte, visszaszorította a Fidesz bebetonozottnak hitt hatalmát. Természetesen itt kiemelt szerepe van Karácsony Gergely főpolgármesteri győzelmének, illetve a budapesti közgyűlés „átfordításának”, de vidéken is számos helyen – és nem kizárólag a nagyvárosokban – visszaszorult az uralkodó hatalom.
Nyilvánvalóan adódik a kérdés, miért működött most ez a stratégia, illetve hogy ha ez működőképes, miért nem alkalmazták eddig. Jobb híján azt kell mondani, hogy erre most „érett meg a helyzet”.
A hiányzó láncszem
Mindkét fenti kérdés esetében szerepet játszik az utóbbi idők legjelentősebb politikai innovációja (mármint a hazai politikában): az előválasztás. Karácsony Gergely és a Párbeszéd már 2013-ban felvetette és 2016 óta propagálta az előválasztás alkalmazását, illetve voltak olyan politikai elemző műhelyek (például a Republikon Intézet), amelyek szintén fantáziát láttak ebben.
Mégis, ilyen vagy olyan okoknál fogva – leginkább és ismételten az ellenzéki pártok és vezetőik aktuális, rövid távú hatalmi érdekei miatt – egészen idáig ez nem tudott megvalósulni.
Az előválasztás bizonyos szempontból egy hiányzó láncszem volt, hiszen az ellenzéki oldalon beállt egyfajta patthelyzet. Egyfelől hosszú évek frusztrálóan eredménytelen politizálása után megszületőben volt végre az a felismerés, hogy csakis egy (ténylegesen és nem csak részlegesen) közös jelöltnek van esélye legyőzni az uralkodó hatalom helyi képviselőit. Másfelől a jelöltkiválasztás módja mindig is neuralgikus pont volt. A 2014-es kudarcok megmutatták, hogy kulcsfontosságú jelöltek esetében a jelöltkiválasztásnál transzparenciára és részvételi lehetőségre van szükség. Jogos volt ugyanis az az – elsősorban a kisebb pártok, illetve a civil közvélemény oldaláról érkező – kritika, miszerint a szűk körű, zárt ajtók mögötti „lezsugázása” annak, hogy kik legyenek az ellenzék „közös” jelöltjei, vállalhatatlan. Meg kellett tanulni, hogy az ilyesmi nem pusztán etikailag (a demokrácia szellemisége felől nézve) kifogásolható, hanem ténylegesen – ha tetszik, haszonelvű szempontból – is hatékonyatlan. Hiszen az így kiválasztott jelöltek mögött sok esetben nincs meg az a társadalmi támogatás, amely esélyt teremtene a győzelemre. Az előválasztás nemcsak ezt a támogatást szállítja, de egyben olyan részvételi lehetőség, amely nagyban növeli az ellenzék mozgósítási képességét, hiszen a választók egy ütemmel korábban bevonódnak a választások folyamatába. Az előválasztás tehát – ha nem is csodafegyver, de – egy multifunkcionális eszköz, amely egyfelől átláthatóvá, részvételivé teszi a jelöltkiválasztás folyamatát, s ezáltal (1) hitelesíti (erősíti) a jelöltet; (2) megköti a részt vevő szereplőket abban, hogy az előválasztás után ténylegesen beálljanak a győztes mögé. Másfelől kiterjeszti, bővíti az ellenzék mozgósítási potenciálját.
Miközben természetesen nem volt mindenhol előválasztás (sőt, igazából kevés helyen volt), maga a főpolgármesteri előválasztás két fordulója, illetve egyes kisebb előválasztások (például a IX. kerületben) olyan hiteleségi és mozgósítási többletet adtak, ami kihatott az egész kampány dinamikájára.
Mi kellett még
Egy-egy választási siker számos különböző tényező együttállásától válik lehetségessé. Önmagában az előválasztás vagy az ellenzéki pártok azon – megkésett – felismerése, hogy a matematika szabályai bizony a választásokon is mérvadóak, még nem lenne elég a sikerhez. Három további elemet mindenképpen érdemes kiemelni.
1. POLITIKAI MEGÁLLAPODÁS
Karácsony Gergely és a Párbeszéd látványos sikere nyilvánvalóan a főpolgármesteri szék megszerzése. Ám ehhez kellett két másik eredmény, amely nem volt látványos, ám mégis nélkülözhetetlen.
Az egyikre már utaltam: ez az előválasztás intézményének elfogadtatása és magának az előválasztásnak a flott lebonyolítása volt. A másik – nem utolsósorban az előválasztásra építve – egy olyan politikai megállapodás megkötése, amelyben minden releváns szereplő megtalálhatta a helyét. A hazai ellenzéki politika zavaros viszonyait nézve egy ilyen megállapodás megkötése legalább akkora – ha nem nagyobb – feladat volt, mint maga a választási küzdelem. Karácsonyt és csapatát dicséri, hogy képes volt az összes szálat kézben tartani, képes volt a gyakran ellentétes érdekeket kezelni, és tető alá hozni egy olyan megállapodást, amely lehetségessé tette az ellenzék ténylegesen egységes fellépését. Ez a megállapodás túlnyúlt Budapest határain, és számos esetben rendezi tudta a helyi egymásnak feszüléseket is.
Fontos elem, hogy az együttműködés nemcsak a pártokra vonatkozott, hanem képes volt egyfajta párbeszédre a civil világgal is. Ez nemcsak azt jelentette, hogy olyan, leginkább civilként ismert szereplők, mint Pikó András (VIII. kerület) vagy Baranyi Krisztina (IX. kerület) is jelöltté válhattak(és meglepetést okozva nyertek is!), hanem azt is, hogy partnerségi kapcsolatok mentén a civil világ is részt tudott venni a választási küzdelemben (például az előválasztások lebonyolításán keresztül).
2. LEADERSHIP
Miközben egy önkormányzati választás értelemszerűen leginkább a helyi küzdelemről szól, Karácsony Gergely képes volt egyfajta „útmutatásra”, illetve arra, hogy megjelenítsen egy minden választó által átélhető narratívát („az emberek hatalma szemben a hatalom embereivel”). Miközben nem lehet azt mondani, hogy de facto ő volt az ellenzék vezetője – egy önkormányzati választás esetén ilyen pozíció nincsen –, képes volt megtestesíteni egy olyan ellenzéki egységet, amely üzent a választóknak (többek között azt, hogy hosszú évek „bénázása” után az ellenzék végre összeszedte magát). Karácsonyt lehet szeretni vagy nem szeretni, alkalmasnak tartani vagy sem – de tagadhatatlan, hogy megtestesített, megjelenített egyfajta vezetői szerepet, amely nélkülözhetetlen egy sikeres kampányhoz. Ebből a szempontból fontos, hogy Karácsony Gergely, bár már rutinos szereplő, mégis új generációs politikus. A régi és az új ellenzék közötti hídépítés ugyanis nem lenne lehetséges egy olyan emberrel, aki a 2010 előtti baloldal világában van lehorgonyozva.
3. EGYSÉGES KAMPÁNY
A fentiekből következik, hogy a Karácsony-csapat hosszú idő óta először képes volt egy relatíve egységes kampány lebonyolítására. Az általuk használt narratíva, valamint az üzenetek és vizuális elemek Budapesten egységessé tették a kampányt, és számos vidéki helyszínen is megjelentek. Hogy ez mennyire fontos, az valahol triviális kellene legyen, ám visszatekintve az elmúlt évek ellenzéki kampányaira, távolról sem az.
Természetesen voltak más fontos elemek, amelyek szintén nélkülözhetetlenek. Ezeket pusztán azért nem emelem ki, mert ilyenek mozaikosan meg-megjelentek korábbi kampányokban is (például Karácsony Gergelynek volt egy kompetens, korszerű, ütőképes kampánycsapata; volt egy prominens emberekből álló szakértőgárdája; és – ennek megfelelően – volt egy színvonalas választási programja2).
És hogy kerek legyen a történet, a mostani sikerhez kellett egy valamelyest megkopott ellenfél is.
A Borkai-paradoxon
Sokan a Borkai-videóbotrányban látják a Fidesz vereségének okát. Ez megítélésem szerint részint léptéktévesztés, részint az ok–okozat összekeverése. Borkai ugyanis nem oka a Fidesz romlásának, hanem következménye.
A fideszes politikusok és oligarchák „romlottsága” lépten-nyomon megnyilvánult, és az is tény, hogy ebben a kampányban még az eddiginél is mocskosabb eszközök kerültek elő (lásd a Párbeszéd elnökségének lehallgatását).
Ám ahhoz, hogy értsük a Borkai-jelenséget, egy tágabb képet kell látni. Túlzások nélkül kell értelmezni az Orbán vezette hatalmi tömb tényleges állapotát. Egyfelől egyetértek azokkal, akik kiemelik, hogy az önkormányzati választások után arról beszélni, hogy a Fidesz megroppant, „wishful thinking”. Ez ugyanis maximum Budapestre és néhány tucat városra igaz. Az ország sok részében még mindig hatalmas a Fidesz fölénye (lásd a megyei listás eredményeket). Másfelől kétségtelen tény – és ez persze törvényszerűség is –, hogy erősen megkopott a Fidesz-brand, és már látszik, hogy távolról sem sebezhetetlenek. (Ez Budapesten különösen igaz volt, ahol Tarlós István a „bömbizéssel” vagy a vitától való megfutamodással – finoman szólva – távolról sem hozta a legjobb formáját.)
Regisztrálni kell, hogy ez egy új helyzet, de nem lehetnek illúzióink. A Fidesz gyengülése nem olyan mértékű, hogy az ellenzék hátradőlhetne. Ugyanakkor jó teljesítmények, jó kampányok és hiteles arcok segítségével immáron egyre több helyen sebezhető a mostani hatalom.
Mit kell tenni
Az önkormányzati választás egyértelműen felrajzol egyfajta útitervet a jövőre nézve. Ám nyitott kérdés, hogy az ellenzéki erők egy kevéske együttműködés után most visszatérnek-e a korábbi rövid távú, pozíciómaximalizáló politikájukhoz vagy tanulnak az eddigi választásokból.
Számos stratégiának és számos konstrukciónak lehet létjogosultsága a következő években. De ha az ellenzék sikereket akar elérni, néhány tanulság levonása nélkülözhetetlen.
1. Az ellenzéki együttműködésnek nincs alternatívája. A matek az matek. Csak akkor van esély a hatalommal szemben, ha az ellenzék egységes. Akkor viszont van.
2. Pólusokon belüli és pólusok közötti együttműködés. Elég idő telt el ahhoz, hogy felismerjük: a jelenlegi – a Fidesz által kreált – hatalmi helyzetben az ellenzéki oldalon a dominanciatörekvések nem célravezetőek.
Az a hozzáállás, hogy a mindenkori új ellenzéki pártok vitatják a régi ellenzék létjogosultságát, egyszerűen zsákutca. Mint ahogy az is, hogy a „mindig legújabb” igyekszik figyelmen kívül hagyni az előtte megjelenőket.3
3. Az előválasztás működik. Kulcsjelölteknél ez az egyetlen olyan módja a jelöltkiválasztásnak, amely demokratikusan rendezi a vitatott kérdéseket, transzparenciát biztosít, egyben hitelesít és mozgósít.
4. Hídépítőkre van szükség. Csak olyan emberek tudnak meghatározó, vezető szerepet játszani, akik mind habitusuk, mind előéletük tekintetében valahol középen állnak. Akik meg tudják szólítani a hagyományos baloldali tábort, de nincsenek bekötve a 2010 előtti hatalmi szférákba.
5. Hitelesség. Ez a hazai politikában kiemelten releváns. Sok mindenkinek van sok jó gondolata, de nagy kérdés, hogy az emberek mindezt elhiszik-e nekik. Olyan emberekre kell tehát építeni, akik letettek már valamit az asztalra, és akiket az eddigi életútjuk hitelesít.
6. Ellenzék mint közösség. Létfontosságú, hogy az ellenzék képes legyen egyfajta közösségként működni. A legtöbb szavazópolgárt nem érdekli a politika napi működése, és főként nem érdekli az egyes pártok közötti hatalmi dinamika. Egyre többen állnak szemben a mostani hatalommal, ám tényleges alternatívát csak az adhat, ha az ellenzékhez egyfajta alternatív közösségként tudnak közeledni.
Tartalom, ideológia, üzenet, narratíva
Eddig elsősorban a stratégiáról és a keretfeltételekről esett szó – vázlatosan érdemes néhány reflexiót megfogalmazni a tartalmat illetően is. Sorban:
1. Politikai (szakpolitikai, közpolitika) programokból eddig sem volt hiány. A baloldali ellenzék térfelén ezek nagy része vállalható színvonalú. Nyilván vannak jobbak és kevésbé jók, kidolgozottabbak és kevésbé kidolgozottak, de érdemes leszögezni: nem azért volt eddig nagyrészt sikertelen az ellenzék, mert ne lett volna szakszerű programja.
2. Vízió és narratíva – ez már keményebb dió. Globális szinten láthatjuk, hogy a baloldalnak jelenleg nincs olyan kellően kidolgozott általános narratívája, amely könnyedén szembe tudna szállni a jobboldal populista-nacionalista-xenofób mondandójával. Vannak lokális sikerek nemzeti választásokon, vannak kiemelt szószólók (például Bernie Sanders), akik képesek „eladható” módon artikulálni a baloldal üzeneteit, de a baloldalnak még sokat kell dolgoznia azért, hogy legyen egy olyan narratív kerete, mint korábban volt például a jóléti állam.
3. Zöld baloldali pártként a Párbeszéd természetesen úgy gondolja, hogy egy ilyen narratívának az egyik pillére mindenképpen az ökológiai válság és az erre adandó válasz kell hogy legyen. Ez a felismerés egyre inkább mainstreamnek mondható. A „zöldpolitika” immáron nem valami, a politika margóján hadonászó alternatíva, hanem talán a legversenyképesebb politikai ideológia. Ám óriási út van még előttünk, messze vagyunk még attól, hogy Magyarországon szélesebb tömegek ezt mélyen megértsék. Miközben látjuk – például a fiatalok körében (lásd Thunberg-jelenség) –, hogy egy paradigmaváltás közeleg.
4. Az olyan szlogenek mentén, mint a főpolgármesteri kampányban használt „Budapest mindenkié” vagy a korábban Karácsony Gergely kampányában megjelenő „Mindenki számít”, felrajzolható egy olyan keretezés, amely a szolidaritásra, a részvételre, egymás méltóságának tiszteletben tartására, az összekapaszkodásra, összekapcsoltságra épít.
Ezek a fő építőkövek egy zöld baloldali párt számára.
5. Természetesen ezek csak keretek. El kell tudnunk mondani, mit jelent az emberekbe való befektetés fontossága. El kell tudnunk mondani, hogy a tényleges jóllét kulcsa az egészségügy, az oktatás, az esélyegyenlőség, illetve a klímaharc és a környezetvédelem. Ezekről – illetve az olyan innovatív törekvésekről, mint az alapjövedelem – már most is vannak vonzó, kivitelezhető elképzeléseink. De még relatíve kevés ember ismeri őket.
Mindezekből kirajzolódik, mi a teendő az ellenzék számára és mi a teendő a Párbeszéd számára. A Párbeszéd azontúl, hogy keményen és következetesen harcol az orbáni autokrácia ellen, továbbra is élen akar járni abban, hogy kidolgozzon és elfogadtasson olyan politikai innovációkat és alternatívákat, mint az alapjövedelem vagy éppenséggel az előválasztás. Továbbra is képviselni akarja, hogy a 21. században a zöldpolitika jelenti a legkorszerűbb politikát. Valamint a józan paraszti ész talaján állva továbbra is keresni fogja az ellenzéki együttműködés hatékony eszközeit.
1 Lokális szinten már voltak erre sikeres példák, lásd Kész Zoltán veszprémi vagy Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi győzelmét.
2 Ezek 2014-ben például Bajnai Gordonnál is megvoltak, de kellő politikai háttérmegállapodások, illetve az előválasztás intézménye nélkül ez önmagában kevésnek bizonyult.
3 A Milla anno úgy lépett fel, mintha az LMP nem is létezett volna, majd az Együtt igyekezett felfalni a Párbeszédet, végül a Momentum az összes többi újgenerációs formátumot.
