Rendszerváltó életút Kádár és Orbán között
„Olyan volt, mintha gyomorszájon rúgtak volna” – írta Pozsgay Imre 1993-ban publikált önéletírásában annak kapcsán, hogy „Isten kegyelméből” nem lett köztársasági elnök a rendszerváltás sodrásában.[1] Érzései később sem változtak, 2015-ben az Indexnek adott interjúban lórúgáshoz hasonlította a csalódást.[2] Indulata kitapintható az 1989. novemberi „négyigenes” népszavazás szervezőivel szemben. Azzal a csavarral, hogy ez az indulat idővel kizárólag az SZDSZ felé fordult, ugyanis Pozsgay közeledni kezdett az akkori népszavazási kiskoalíció tagjai közül a Fidesz felé, bár szerinte valójában a Fidesz közeledett hozzá.
Az MSZMP utolsó vezetői közül – ez furcsának tűnhet – többen is népszerűek voltak 1989-ben, ám közülük különböző okokból sem Németh Miklós, sem Szűrös Mátyás, sem Nyers Rezső, sem Pozsgay Imre nem futott be komoly politikai karriert a rendszerváltás után. Egyedül Horn Gyulának sikerült. Nem juthatott át mindenki a tű fokán. Aki fennakadt, igazságtalannak érezte, miért nem neki sikerült a próba. Ha pedig valakin úrrá lesz a sorsa alakulása miatti sértettség, azzal utat nyit a bukás elemzését helyettesítő összeesküvés-elméleteknek, féligazságoknak.
Ha jobban megismerjük Pozsgay Imre életútját, akkor egy sokáig egyedi helyzetfelismerő képességgel és kifinomult taktikai érzékkel rendelkező, kor- és párttársai többségénél messzebbre tekintő politikus karrierje tárul elénk. De láthatóvá válnak azok az okok is, amelyek miatt a pályája megtört, mire az első szabad választás elkövetkezett.
Kanyargós életútja először a fiatal mintakádertől a renitens vezetőig halad. Ezt követi az 1980-as évek kiemelkedő időszaka, amikor Pozsgay kialakítja saját programját, kapcsolatokat épít és mozgat a Kádár-rendszeren kívül, miközben magas rendszerpozícióját a cselekvési határok kitágítására használja. A rendszerváltás egyik előkészítője, s hozzájárul az átmenet intenzív szakaszának elindításához is a népfelkelésről szóló nyilatkozattal. 1989 sűrű hónapjaiban az ország valószínűsíthető jövőbeli vezetőjének tűnik, azonban az állampártban ragad és – másokhoz hasonlóan – kifullad a rendszerváltás politikai akadályfutásában. 1990 után marginális szereplő, hiába apellál egykori nimbuszára. A politikai számkivetettséget, rendszerváltó érdemeinek el nem ismerését leplezetlen megbántottsággal éli meg. Élete utolsó évtizedében Orbán Viktor híve. Továbbra is mellékszereplő, de végső kisiklásként nevét adja a saját életművének tartott rendszerváltás eredményeinek megsemmisítéséhez.
*
A családjából elsőként egyetemre – egészen pontosan az ELTE szervezeti egységeként létrehozott budapesti Lenin Intézetbe – kerülő falusi fiú tizenévesen lép be a Magyar Dolgozók Pártjába. 1951-ben, tizennyolc évesen községi párttitkár és járási pártbizottsági tag. Egy napon az egyetem rektora – Pozsgay önéletírásából nem derül ki, hogy az ELTE vagy az arról addigra levált Lenin Intézet vezetője – behívatta, hogy közölje vele, beajánlotta egy speciális feladatra: házi tanítónak Gerő Ernő fogadott fia mellé. Pozsgay jelen volt a budai rezidencián, amikor Gerő felesége, a szegedi egyetem újkortörténet-oktatója, egyidejűleg könnyűipari miniszterhelyettes, azt mondta Pozsgay neveltjének: „Úgy nézzél apukára, hogy mától ő lett a Rákosi bácsi.”[3] 1956 nyarán történt ez, Rákosi Moszkvából elrendelt menesztése után.
Gerőné Fazekas Erzsébet kettős állásáról Pozsgay azt írta, „most egy kicsit csodálkozom, hogy akkor ezen nem csodálkoztam”.[4] Azon sem csodálkozott, hogy ezek után végzős egyetemistaként kinevezték a kecskeméti Marxista–Leninista Esti Egyetem vezetőjévé. 1956. október 22-én hagyta el Budapestet, hogy felvegye a munkát, de az események, amelyeket előbb ellenforradalomnak, majd bő három évtizeddel később népfelkelésnek nevezett, megakadályozták az őszi félév elindítását.
Ahogy Pozsgay írja, 1953 óta rokonszenvezett Nagy Imrével, de 1957 elejére meggyőzte magát Kádár igazáról. Voltak így ezzel mások is, de hogy Pozsgaynál a karrierlehetőség vagy „a vakhitben és buzgóságban való elmélyülés”[5] játszotta ebben a főszerepet, nem lehet kibogozni. 1965-ben a Bács-Kiskun megyei pártbizottság titkári posztjáig emelkedik a hierarchiában. Közben Budapesten kandidátusi vizsgát tesz, majd megírja disszertációját, amit 1969-ben véd meg a Magyar Tudományos Akadémián A szocialista demokrácia és a politikai rendszer fejlesztése címmel. Pozsgay állítja, a disszertáció írásakor kezdődött gondolkodásának módosulása, már ekkor összekapcsolta a gazdasági és a politikai reform szükségességét. Ettől kezdve igyekezett „Kádár köpenye alá becsempészni” az első titkáréval ellentétes politikai szándékait: „amíg Kádár az oroszok éberségét igyekezett elaltatni, addig én Kádárét” – szól a retrospektív önértelmezés.[6]
Annak megítélését, hogy ennek ténylegesen mennyi realitása lehetett, árnyalja, amit Pozsgay a csehszlovákiai bevonulás utáni hónapokban publikált az 1956-os eseményekre utalva: „Az MSZMP a lenini tapasztalatot hasznosította. Lenin 1921-ben tétovázás nélkül és kemény kézzel vetett véget a kronstadti lázadásnak.”[7] A Társadalmi Szemlében, a párt elméleti folyóiratában 1968 őszén megjelent írás szerint Lenin azt a tanulságot vonta le a matrózfelkelésből, hogy meg kell újítani a gazdaság- és államszervezetet. A szöveg 1980-ban gyűjteményes kötetben is megjelent, pedig Pozsgay később úgy nyilatkozott: „nem voltam kommunista 80-ban sem”.[8]
Ha Pozsgay mindezt a gazdasági és a politikai reformok összefüggése melletti, rafináltan bújtatott érvnek szánta – nem pedig Kádár dicséretének, aminek látszik –, akkor az éberség elaltatása kiválóan sikerült. Kecskemétről ugyanis a pártközpontba helyezik, a Központi Bizottság sajtóalosztálya élére. Az 1970-es pártkongresszusnak már ő a sajtófőnöke, 1971-től a Társadalmi Szemle szerkesztőbizottságának tagja. E minőségében állandó meghívást kap a Központi Bizottság üléseire.
Már a kecskeméti években televízió- és rádióműsorokban szerepelt, agilisan igyekezett felpezsdíteni a megyeszékhely kulturális közéletét. Pártközpontbeli munkaköre révén a sajtómegjelenések, protokollesemények tovább sokasodnak, módot adva közéleti ismeretségi körének bővítésére.
1975-ben Aczél György beviszi Pozsgayt a Kulturális Minisztériumba miniszterhelyettesnek. Egy évvel később, 43 évesen kap miniszteri kinevezést. Ő a legfiatalabb kormánytag.
A megbízatás legvalószínűbb magyarázata, hogy Aczél szerepet osztott a népi írókkal rokonszenvező Pozsgayra saját kultúrairányítási játszmájában. Talán az sem volt ellenére, hogy az idővel renitenskedni kezdő Pozsgayt Kádár János nem akarta a Politikai Bizottság tagjai között látni, így nem emelkedhetett ki túlságosan. Pozsgay azért 1980-ban KB-tag lesz, és ettől az évtől már az oktatás is a minisztériumához tartozik.
Éles szemmel figyelte a számára ellenszenves Pozsgay működését Király István irodalomtörténész, a korszak egyik – ha pontos ez a kifejezés – kultúrpolitikai ideológusa, aki maga is szívesen lett volna miniszter. Naplójából kiderül, feltűnt neki Pozsgay népszerűsége.[9] Miként az is, hogy Aczél féltékenyé válik az egyre önjáróbb miniszterre. Pozsgay nem akarta, hogy Aczél felügyelje őt. Hatásköri küzdelmének talán legismertebb, maradandó, egyben utolsó eredménye volt a Nemzeti Színházból kiszakadó Katona József Színház megalapítása.[10] Király tudta azt is Pozsgayról, hogy szoros kapcsolatban van Csoóri Sándor költővel, valamint azt, hogy külső tanácsadói kört működtet, amelynek súlypontja a Valóság folyóirat körüli értelmiség. 1980-ban azt is feljegyezte Király, hogy Pozsgay szerint további gazdasági reformokra lenne szükség, plurálisabb pártra és kultúrára, valamint a progresszió és a nemzeti kérdés összekapcsolására. Király egyébként helytelenítette Pozsgay nézeteit.
Mindez egybevág azzal, amit Pozsgay írt saját miniszteri időszakáról. Nemcsak Csoóri tűnik fel a környezetében, hanem Bíró Zoltán is, aki ekkor egy ideig a kulturális tárca főosztályvezetője, majd egy évtized múltán az MDF első elnöke lesz. A miniszter aktívan keresi az érdekérvényesítés útjait a hierarchián belül Aczéllal szemben. Ami a gazdaságot illeti, 1981 decemberében hosszú és összeszedett előadást tart a Központi Bizottság ülésén arról, mennyire mély a krízis és ennek okai milyen összetettek.[11] Éppen az egyik legsúlyosabb adósságválságot szenvedi el az ország, ám a kulturális miniszternek nem tartozott az illetékességébe ilyesmiről beszélni. Amit mondott, nem csupán hatásköri túlterjeszkedés volt, hanem önálló politikai programra való igénybejelentés. Kádárnak és Aczélnak egyaránt oka volt arra, hogy 1982-ben menesszék a minisztérium éléről.
*
Pozsgay még nincs ötvenéves, amikor az elfekvőnek számító Hazafias Népfront (HNF) főtitkárának nevezik ki. Kis túlzással neki magának is utána kellett néznie, mivel foglalkozik a szervezet, de előtte még eleget tesz egy amerikai meghívásnak. Szövetségi szenátorokkal találkozik, s megismerkedik a magyar emigráció olyan jelentős alakjaival, mint Tom Lantos képviselő vagy a könyvkiadó Püski házaspár. Püski adja ki Pozsgay memoárját is egy évtizeddel később Magyarországon. Főtitkárként megpróbál életet lehelni a HNF-be, használatba helyezve annak papíron létező egynémely jogkörét. Egyáltalán nem mellesleg, a „népfrontsajtó” portfóliójába rengeteg különböző kiadvány tartozott, közülük a legfontosabb a Magyar Nemzet, amelyet Pozsgay nemegyszer használt a saját céljaira.
Az első nagy projektje a HNF élén az új választási törvény társadalmi vitájának lefolytatása 1983-ban. Nem mintha kétség merülhetett volna fel az MSZMP akaratának érvényesítésével kapcsolatban, de az előkészítő folyamat során Pozsgay megismerhette egy korántsem monolit társadalmi véleménytömeg számos árnyalatát. A kötelező kettős jelölés bevezetését névleges demokratikus engedménynek szánták egy olyan időszakban, amikor Magyarország számára egyre fontosabbá vált a kedvező nyugati megítélés. Hogy ennél többet ne gondolhasson bele senki, azt például Korom Mihály KB-titkár parlamenti felszólalása biztosította: „Ellenségeink […] azt szeretnék, ha a két vagy több jelölt merőben más politikai irányzattal léphetne fel, és ilyen módon versenghetnének a szavazatokért. Mi természetesen nem ilyen megoldásra gondolunk.”[12] Pozsgay azt mondta, a szocializmus immár a nemzeti identitás része, és hangsúlyozta, a kötelező kettős jelölés kezdeményezője a párt. A megfelelő világnézetű jelöltek sorompóba állását azzal biztosították, hogy nyilatkozniuk kellett a HNF programjának elfogadásáról. A változtatás eredményeként több helyütt kommunista nagyvadak estek el az ellenjelöltekkel szemben, de az országgyűlés pártirányításán ez ekkor még mit sem változtatott. Pozsgay szerint 1985-ben „a választások rendben zajlottak”,[13] holott a jelölőgyűléseken számos esetben adminisztratív eszközökkel akadályozták meg a valódi ellenzéki jelöltek indulását. Bozóki András, aki szemtanúja volt annak, amikor Rajk László kísérletét elkaszálták, a jogtiprásokért felelősnek tartotta a választási gépezetet működtető HNF főtitkárát is.[14]
Ugyanakkor a kettős jelölés bevezetése Pozsgay számára lehetővé tette, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön a demokratikus ellenzékkel, amelynek megbízottai 1985 tavaszán meghívták a Rakpart klubba az igen kifejező Választunk vagy szavazunk? címet viselő nem nyilvános rendezvényükre. A HNF főtitkára példátlan módon órák hosszat vitatkozott a demokratikus ellenzék jelenlévő tagjaival, köztük állítása szerint olyanokkal, akik rendőrhatósági intézkedés hatálya alatt álltak.
1985-nek azonban az országgyűlési választásnál sokkal nagyobb eseményei is voltak. Márciusban Mihail Gorbacsov került a Szovjetunió élére. Alig két héttel később kongresszust tartott az MSZMP, amelynek személyi döntéseit és irányvonalát úgy kellett kidolgozni, hogy Kádár nem tudhatta pontosan, mit várhat a moszkvai fejleményektől. A főtitkár a külvilág szemében ekkor sem veszíti el reformer imázsát, annak ellenére, hogy Huszár Tibor Kádár-könyvéből kiderül, a kongresszus előtti időszakban lesöpörte az újabb reformjavaslatokat. „Hát nehogy itt valami […] radikális további továbblépésről álmodozzanak” – veti oda a gazdasági határozattervezet készítőinek a Politikai Bizottság ülésén.[15] Kádár lecövekelt amellett, hogy a további piacosító reformok már túlmennének a szocializmus határán. A XIII. pártkongresszus egy felelőtlen és csakhamar tarthatatlannak bizonyuló élénkítési politikát kezdeményez, fokozva ezzel a bajt. Már az új ötéves terv első évében világossá válik, hogy így csak az adósság növekszik, miközben a rendszer legitimációpótléka, az életszínvonal növekedése megtorpan.
A HNF 1985 decemberében tartott kongresszusán Pozsgay olyanokat mond, hogy „már hét éve korlátozó-megszorító politikát folytatunk”, s hogy a szükséges gazdasági egyensúlyt „ennek feszültségeket okozó szociális és szociálpolitikai következményeivel együtt” igyekszik a rendszer megteremteni.[16] Ez a hangvétel jól érzékelhetően eltért a kongresszuson szintén felszólaló Lázár György miniszterelnök beszédétől.
Ebben a helyzetben született a Fordulat és reform című gazdasági kritika és javaslat, amely sokrétű intézkedéssort, jórészt piacosítást javasolt a fennálló politikai kereteken belül az államszocialista gazdaságirányítási modell helyett. Az ellenzéki hangvételű munkát – szerzői: Antal László, Bokros Lajos, Csillag István, Lengyel László, Matolcsy György – 1987-ben lehozta a Közgazdasági Szemle, emellett az is félhivatalos jelleget adott neki, hogy megvitatta a HNF Társadalompolitikai Tanácsa. Egyidejűleg megjelent Bihari Mihály dolgozata, amely a politikai reform lehetőségeiről szólt. Bihari azt javasolta, helyezzék jogállami korlátok közé az állampártot, jöjjön létre behatárolt politikai pluralizmus, csúcsán egy hegemonisztikus hatalmi blokkal, amelynek az MSZMP meghatározó, de nem az egyetlen alkotóeleme lenne.[17] Ebből sem lett semmi, de a félhivatalos nyilvánosságban ekkor már el lehetett idáig merészkedni a HNF fedezékében.
Kádár utolsó nagy vezetőség-átalakításának eredményeként 1987 közepén Grósz Károly került a kormány élére. Hároméves kibontakozási programot hirdetett, szigorúan az egypártrendszer keretein belül. Ideális embernek tűnt arra – egy ideig –, hogy a reformok szükségességének felismerését a pártállam dinamizálásával kombinálja. Ugyanakkor Grósz másfél éves miniszterelnöksége elmozdította a politikacsinálás súlypontját a párt felől a kormány irányába.
Pozsgay szempontjából a miniszterelnök-váltás azért volt fontos, mert a kibontakozási retorika révén saját korábbi kritikus mondatainak egy része kormányállásponttá vált. Közben a Szovjetunióban megkezdődött a gorbacsovi peresztrojka és glasznoszty, ami tágította a reformer hajlamú közép-európai országok – sokáig csak Lengyelország és Magyarország – mozgásterét, habár azt senki sem tudta prognosztizálni, meddig lehet majd elmenni.
1987 nyarán Pozsgay közvetített Grósznak egy meghívást, amit Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Für Lajos és mások küldtek a miniszterelnöknek, jönne el egy általuk szervezett találkozóra. Grósz üdvözletét küldte, de azt tanácsolta Pozsgaynak is, maradjon távol a rendezvénytől.[18] Ezt végül Lakiteleken szervezték meg 1987. szeptember 27-én, Lezsák Sándor tanyáján. A felvezető előadást Pozsgay tartotta.
Lakitelek válasz volt a demokratikus ellenzék Társadalmi szerződés című felhívására, amely Kádár távozását követelte és a társadalom politikai tagolódásának kiépülését, valódi önigazgatását, érdekvédelmet és a hatalommal való megegyezés új alapokra helyezését indítványozta. A népiek a demokratikus ellenzék programhirdetését a megszerveződés szándékaként s mint ilyet kihívásként élték meg. Pozsgay szerint a lakiteleki meghívók elküldésének egyik szempontja a rendőrhatósági intézkedés alatt álló ellenzékiek távoltartása volt, mivel jelenlétük nehezítette volna a találkozó hírének nyilvánosságra hozását. Így viszont a demokratikus ellenzéket csupán Konrád György képviselte magányos hírnökként az összejövetelen.
Márpedig a nyilvánosság kulcskérdés volt, hiszen Lakitelekhez kapcsolódik az az akció, amit Ripp Zoltán történész Pozsgay első nyilvánosságpuccsának nevez.[19] A HNF főtitkára „saját” lapjának adott interjút két hónappal Lakitelek után. Addigra engedélyt kért Grósztól, hogy szóljon az eseményről a nyilvánosság előtt, de nem bontotta ki előtte tervének minden részletét. Pozsgay ugyanis az interjúba beemelte a teljes lakiteleki nyilatkozatot, amely tartalmazta a javaslatot „egy magyar demokrata fórum létrehozására”.[20] Pozsgay ellen pártvizsgálat indult, ami beleillett abba az utolsó kádári erőfeszítésbe, hogy ráncba szedje a lassacskán szétcsúszó állampártot és a felbátorodó rendszerellenes ellenzéket. 1988 elején zárták ki az MSZMP-ből Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt, Király Zoltánt és Lengyel Lászlót, akik ekkor mindannyian közelebbi-távolabbi kapcsolatban álltak Pozsgayval. A pártvezetés fő kifogása a lakiteleki nyilatkozat ellen tulajdonképpen annak azon kitétele volt, miszerint „nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe” – vagyis a szocializmus nem számít ilyennek. A Pozsgay elleni vizsgálat nem járt sem komoly, sem nyilvános szankcióval, ily módon inkább bizonyítékként szolgált számára, hogy eszerint elmehet ilyen messzire.
Az interjú visszhangot keltett a demokratikus ellenzék körében is. Kis János érzékelte a különbségtételt, amit Pozsgay tett az ellenzéki csoportok között, mikor azt mondta: „én a választóvonalnak nem a népiek és az urbánusok között húzódó vonalat tartom, hanem azt a kérdést, kik vallják a »minél rosszabb, annál jobb« politikát […] s kik állnak a másik oldalon, egy párbeszédben létrejövő nemzeti közmegegyezés talaján”.[21] Kis a Beszélőben visszautasította, hogy a demokratikus ellenzék „katasztrófára spekulálna”, és azt írta, „a független sajtó körüli ellenzék sajátossága abban áll, hogy tüntető módon gyakorolja az egyesülés, a gyülekezés és a szólás szabadságjogait”. Értelmezése szerint Pozsgay elkötelezte magát az egyik ellenzéki irányvonal mellett, s Kis azt gyanította, ez egy újabb kísérlet a párt részéről „az »ellenzék« és a »másként gondolkodók« szétválasztására”.[22] Annak, hogy a demokratikus ellenzék és Pozsgay hogyan vélekednek egymásról, később kulcsszerepe lesz Pozsgay pályájának alakulásában.
1988 tavaszán Kádár belátta, végre távoznia kell. Az új pártfőtitkár, Grósz pedig megszervezte a májusi pártértekezleten, hogy Kádár emberei közül hírmondó is alig maradjon a vezetésben. Pozsgay viszont bekerült a Politikai Bizottságba és néhány héttel később a kormányba is, államminiszterként. Már ebben a minőségében beszélt arról, hogy az egypártrendszernek nincs marxi, lenini elméleti támpontja, s hogy „az egypártrendszer ellenőrizhetetlen, ráadásul sztálinista formájában az önkény politikai alapja”.[23] Az egypártrendszert csupán a stabilitás gyakorlati szempontjából látta indokolhatónak, nem zárva ki a többpárti berendezkedést, de nem is foglalt állást mellette.
Októberben az államminiszter Hegyeshalomra látogatva a határzárról azt mondta, az „mind történelmileg, mind politikailag, mind műszakilag elavult”.[24] Novemberben az országgyűlés elé terjesztette a kormány úgynevezett demokráciacsomagját, amely a pártállam demokratizálását vetítette előre, de nem tartalmazta a többpártrendszer lehetőségét.[25] Az erről szóló vita viszont jelezte, hogy a parlament szerepe növekedni fog a következő időszakban.
*
Hírhedt fehérterroros beszédét 1988. november 29-én tartotta meg Grósz Károly a budapesti pártaktíván: ha nem az MSZMP irányítja a kibontakozást, annak „káosz és anarchia” lesz a következménye, s a politikai erőszak is felütheti a fejét.[26] Az erőszakszervezeteket irányító állampárt főtitkára részéről ez kizárólag fenyegetésként volt értelmezhető. Grósz ekkor már nem miniszterelnök, néhány nappal korábban Németh Miklóst emelték erre a posztra. Grósz úgy számolt, a pártfőtitkári pozícióra koncentrálva megerősítheti az MSZMP lankadó politikai irányító szerepét. A sportcsarnoki beszéd visszhangja azonban nemhogy felemás, de inkább negatív volt. A fenyegetőzésből kihallatszott a gyengeség. Különös egybeesésként egyébként éppen a Grósz-beszéd napján jelent meg a pártbéli reformkörök alakítására felhívó nyilatkozat Szegeden a hivatalos megyei sajtóban.[27]
1988–1989 fordulóján a gazdasági helyzet egyre romlott, a válság leplezhetetlen volt. A politikai változás csíráiként történelmi pártok jelentették be reaktiválódásukat, új pártok, szakszervezetek jöttek létre, miközben az MSZMP még mindig elutasította a többpártrendszert és 1956 átértékelését, Nagy Imre rehabilitálását. Még 1988-ban is rendőri erőszakot vetettek be a demokratikus ellenzékkel szemben. Közben azonban a romániai falurombolás és a bős–nagymarosi vízlépcső-beruházás elleni tiltakozásul több tízezres, legális demonstrációk szerveződtek.
1989 elején Pozsgay második nyilvánosságpuccsa új lendületet adott az eseményeknek. Az MSZMP Központi Bizottsága még az előző évben Történelmi Albizottságot bízott meg az 1945 utáni évtizedek értelmezésével. A munka politikai felelőse Pozsgay volt, így e minőségben mindenkinél előbb értesült arról, hogy a történészbizottság 1956-tal kapcsolatban elvetette az ellenforradalom koncepcióját. Pozsgay kihasználta, hogy Grósz Károly a davosi világgazdasági konferenciára utazott, és január 28-án a Magyar Rádió 168 óra című műsorában[28] kimondta: „a bizottság a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt, egy oligarchisztikus és a nemzetet megalázó uralmi forma elleni felkelésnek”.[29] Ez igazi áttörés volt, az MSZMP történelmi legitimációját többé nem lehetett újjáépíteni.
A Központi Bizottság két héttel későbbi ülésén Pozsgayt számos bírálat éri, de a helyzetre jellemző, hogy Grósz a népfelkelés-nyilatkozat tompítása mellett azt is javasolja, a párttestület fejezze ki bizalmát Pozsgay iránt: nem mer vele konfrontálódni. Pozsgay megint elkönyvelheti, újabb korlátokat tolt félre, miközben tettének népszerűsége és nyilvánossága védelmet biztosít számára. A következő hónapok fő politikai témájává válnak a pártállami bűnök, az áldozatok rehabilitálása, újratemetése. Az MSZMP múltértelmezési defenzívába szorul.
Ugyanazon a februári ülésen a Központi Bizottság történelmi döntést hozott: utat nyitott a többpártrendszernek. Ettől kezdve a politikai versengés tétje és jellege megváltozik, az események csakis a szabad választás felé tarthatnak. A kérdés az volt, mikor kerüljön erre sor. Grószt végképp elhagyja az ütemérzéke, amikor arról nyilatkozik a New York Timesnak – amit megír a magyar sajtó is –, hogy versengő választást majd csak valamikor 1994–1995-ben rendeznek.[30] Igaz, valóban terítéken lévő lehetőség, hogy lengyel mintára először korlátozott versennyel, az állampárt többségét biztosító címkézett helyekkel kerüljön sor parlamenti választásra. Az állampárt arra törekszik, hogy megossza az ellenzéket és szelektáljon a pártok között, kiválasztva közülük azokat, amelyeket a választás után maga mellé emelhet a kormányba.
Pozsgay második nyilvánosságpuccsa után azonban az állampárt kezéből nemcsak a körülötte zajló események irányítása csúszott ki – 1989. március 15-én az ellenzék legális demonstrációkon mutatta meg erejét, és létrejött az Ellenzéki Kerekasztal átmeneti egysége –, de a vezetés már a saját pártját sem tudta kontrollálni. Pozsgay 1956 népfelkeléssé nyilvánításával rendkívüli népszerűségre tett szert, Magyarország és a közép-európai térség egyik legfontosabb reformer politikusaként jegyezték világszerte. Az államminiszter ebben a helyzetben érvényre tudta juttatni saját agendáját, amely arra fókuszált, hogy az átmenet során megszerezze a főhatalmat és ehhez partnereket találjon.
Az MSZMP-ben eközben óriási lendülettel terjedt a reformköri mozgalom, amelyre Pozsgay hátországként számíthatott, de sosem állt az élére. Sem az áprilisban Kecskeméten, sem a májusban Szegeden tartott reformköri találkozón nem hívott fel új párt alapítására, pedig sokan számítottak erre, várták, sőt elvárták tőle. Pozsgay egyik magyarázata erre az volt, hogy még márciusban találkozott Gorbacsov egyik bizalmasával, Alekszandr Jakovlevvel Rómában, ahol mindketten az Olasz Kommunista Párt kongresszusának vendégei voltak. Visszaemlékezésében Pozsgay részletesen beszámol a feszült diplomáciai vacsoráról, ahol megpróbált kicsikarni egy meghívót Gorbacsovhoz, és alaposan beolvasott tárgyalópartnerének a bizánci hatalmi módszerek szovjet alkalmazása miatt. Jakovlevről ez azonban lepergett, s mint kiderült, egyetlen üzenet közvetítésre volt mandátuma, amit kétségtelen profizmussal akkor tárt Pozsgay elé, amikor – Pozsgay írásából ez tűnik ki – a magyar államminiszter már részleteiben feltárta saját álláspontját. Az üzenet annyi volt: „a magyar elvtársaknak kötelességük Grósz elvtársat támogatni”.[31] Ez természetesen anakronizmus volt, Grósz ekkor már csak futott az események után. Ám a szovjet politikai szándék érthető: az MSZMP egységét és cselekvőképességét meg kell őrizni. Mivel ezt éppen Grósszal nem lehetett, sőt valójában már senkivel sem, Pozsgay jogosan háborgott. Mégis erre hivatkozik, a fenyegetésként értelmezett szovjet üzenetre, amikor arról ír, miért nem szólította fel kiszakadásra a reformköröket.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire bizonytalan az átalakuló nemzetközi és hazai közeg, de azt is jegyezzük meg, hogy egy hónappal Pozsgay és Jakovlev találkozója előtt a Központi Bizottság ülésén Horn Gyula külügyi államtitkár ezt mondta: „Ma már nincs szó arról a Varsói Szerződésen belül, a Brezsnyev-doktrínát rég túlhaladtuk, hogy bármiféle belső ügybe beavatkozzanak, mint ahogy példa a többpártrendszerrel kapcsolatos állásfoglalás is, ami szuverén döntésünk volt.”[32] Hozzá kell tenni, a nyugati országok ugyancsak tartottak attól, hogy a túl gyors közép-európai átalakulás meggyengítheti Gorbacsov belső hatalmi pozícióit, fontosabbnak tartották az ő helyzetének stabilitását.[33]
Ezzel együtt reálisabbnak tűnik Pozsgay másik indoka a pártszakadás elkerülésére, miszerint ebben az esetben „az MSZMP retrográd oldala megtartja magának a párt infrastruktúráját, vagyonát, nyilvánosságát, és reaktiválja hatalmi eszközeit”.[34] A reformerek távozása tényleg előidézhetett volna olyan helyzetet, amelyben Grósz egymaga marad az apparátus élén. Ugyanakkor a Németh Miklós vezette kormány – amelyben Grósznak csakhamar semmilyen befolyása nem marad – feltehetően megakadályozta volna az erőszakszervezetek politikai bevetését.
Végső soron tehát inkább arról van szó, hogy Pozsgaynak szüksége volt arra a hatalmi bázisra, amit a mégoly forrongó és hanyatló állampárt jelenthetett. Az MSZMP-t még ebben az állapotában is a majdani választás esélyesének tartotta a közvélemény és az ellenzék is. Pozsgaynak tehát kellett az MSZMP, amelynek szintén kellett Pozsgay népszerűsége és az a speciális elérés, amellyel az ellenzék egy része, elsősorban az MDF irányában rendelkezett. Ez a kölcsönös egymásra utaltság az oka annak, hogy Pozsgay 1989 júniusában tagságot vállal az MSZMP átalakuló vezetésében, a négyfős elnökség tagjaként Nyers Rezső elnök, Grósz Károly főtitkár és Németh Miklós miniszterelnök mellett. Ekkor nevezik meg az MSZMP köztársaságielnök-jelöltjeként Pozsgayt. Ezzel élesbe fordul az átmenetnek az a forgatókönyve, amely szerint az állampárt – már a parlamenti választás előtt – elfoglalná az államfői széket. Ráadásul az elképzelésekben olyan köztársasági elnök szerepelt, akinek a kormányalakításra és a külpolitika formálására nagy a befolyása, továbbá erős vétójoggal rendelkezik a parlamenttel szemben.[35]
Pozsgaynak még egy kezdeményezése volt ekkoriban: életre hívta a Demokratikus Magyarországért elnevezésű mozgalmat. Ennek tervével a Nemzeti Kerekasztal megnyitása előtt öt, Nagy Imre és mártírtársai újratemetése előtt nyolc nappal lépett a nyilvánosság elé. Azzal egyidejűleg, hogy Pozsgay a párton kívül igyekezett önmagát újrapozicionálni, az MSZMP delegációvezetőjeként készült a kerekasztal-tárgyalásokra. Ripp Zoltán szerint valamiféle nemzeti centrum kialakításában gondolkodott,[36] hasonlóan az ekkor még az MDF-et vezető népi írókhoz. De lehetett a mozgalom egy majdani elnöki párt előképe is, amely lehetővé tehette volna, hogy Pozsgay eltérő párthátterű támogatói idővel mind ide találjanak. Lehetett az is a terv, hogy Pozsgay e mozgalomba menjen át, ha már időszerűnek látja a távozást az MSZMP-ből. És lehetett egyszerűen tévedés is. A reformkörök egyik fő szervezője, Géczi József írja, hogy a májusi reformköri tanácskozás után „Pozsgay bizalmi emberei nem a reformkörök segítésén fáradoztak, hanem az akkorra már rég túlhaladott »demokratikus szocialista nemzeti centrumot«, a Demokratikus Mozgalom Magyarországért néven születő és elhaló politikai szervezethez folytattak suttogó toborzást”.[37] Tegyük hozzá, a mozgalom előkészítő bizottságának Géczi József is tagja volt.
Miközben Pozsgay a pályája csúcsára ér, zajos sikerei közepette kialakul egy olyan politikai helyzet, amelyben addigi versenyelőnyei – számára utólag sem nyilvánvaló módon – csendben megszűnnek. A robbanásszerűen beköszöntő pártpluralizmus körülményei között már nem ő a reformok élharcosa. Pozsgay ragaszkodik a demokratikus szocializmushoz, ami a rendszerváltás száguldása közepette egyre kevésbé számít vonzó szóösszetételnek, hiszen az ország számára mindennemű szocializmus hátrahagyása a tét. Aztán ott van az MSZMP-től egyre inkább függetlenedő kormány, élén Németh Miklóssal – Pozsgay tehát nem az egyetlen állampárti szereplő, aki újraértelmezi (hogy azt ne mondjuk, rebrandeli) önmagát. Azonkívül ott van az immár legálisan működő ellenzék. Ezen belül az SZDSZ nyíltan képviselheti a teljes, az állampártnak tett engedmények nélküli rendszerváltás koncepcióját, amiben szövetségese a Fidesz is.
Az Ellenzéki Kerekasztalt ugyanakkor hónapokon át megosztja az MSZMP reformereihez való viszony. A szervezetek egy része a reformerek támogatását a biztonságos átmenet garanciájának tartja, ezért hajlandó kompromisszumokra az állampárttal. A demokratikus ellenzék viszont a lehető legtöbb engedményt akarja kipréselni a foszladozó állampártból. Az sem kerüli el az SZDSZ és a Fidesz a figyelmét, hogy az MSZMP bizonyos mértékig át tud nyúlni az ellenzéki oldalra. Egyes történelmi pártok és az MDF vezetői jó kapcsolatot ápolnak MSZMP-s politikusokkal. Pozsgay augusztusban azt mondja az MSZMP Politikai Intéző Bizottságának ülésén, hogy „koalíciós ajánlatot nem fogunk kapni a választások előtt, de mi kinézhetjük a koalíciós partnereket”.[38] A demokratikus ellenzéknek tehát kétszeresen is ellenfele Pozsgay, részben az állampárt egyik vezetőjeként, részben ellenzéki riválisaik szövetségeseként.
Pozsgay 1989 nyarára elnökségi tagként, államfőjelöltként, kerekasztal-tárgyalási delegációvezetőként beleragad az állampártba. Mire sor kerül az MSZMP-t MSZP-vé átalakító októberi pártkongresszusra, már nem az számít az átmenet fő kérdésének, mi lesz a szocialista reformerekkel. Átlépnek rajtuk az események, ellenfeleik és hamarosan korábbi szövetségeseik is.
*
Pedig egy ideig még úgy tűnik, Pozsgay az államfői szék felé halad. A Nemzeti Kerekasztal záródokumentuma lehetővé teszi a parlamenti választás előtt tartott köztársaságielnök-választást. Ebben nagy szerepe van annak, hogy az 1946-os köztársaság közjogi szerkezetéhez minden egyéb ponton ragaszkodó Antall József itt hajlandó az engedményre. Úgy látta, ez a békés átmenet ára. Ez táplálta a Pozsgay–Antall-paktumról szóló legendát, ami már csak azért sem létezhetett, mert szabad választásokat nem lehet előre lejátszani, posztokat osztogatni egymásnak. Ám az Ellenzéki Kerekasztal szervezetei között az egy létező vita, hogy például a KDNP szerint alkalmazni kellene – lengyel mintára – a „miénk a miniszterelnök, tiétek az elnök” elvet,[39] ami az SZDSZ-es Magyar Bálint szerint nem lenne más, mint „Pozsgay elnökké ütése”.[40] A demokratikus ellenzék már csak azért is kifogást emelhetett a hatalmi pozíciók előzetes szétosztása ellen, mert Lengyelországban ez a megoldás az 1989. júniusi választás utáni patthelyzetben, kényszerből született, nem pedig a parlamenti választás előtt.
Az pedig egyenesen meghökkentő, amit Pozsgay arról ír, hogy 1989 nyarán balatoni nyaralójába látogatott Csoóri Sándor, Bíró Zoltán és Antall József. Közösen megvitatták, hogy Antall lehetne az MDF új elnöke.[41] Ezt az epizódot az Antallról szóló irodalom nem említi, Debreczeni József annyit ismer el, hogy „Antall József valóban többször találkozott a kerekasztal-tárgyalások idején Pozsgay Imrével”,[42] de szerinte ez nem érintett stratégiai ügyeket. Csakhogy Pozsgay nem hívta arácsi borozásra mondjuk Tölgyessy Pétert vagy Orbán Viktort a kerekasztal túloldalán helyet foglalók közül. A szuverén személyiségű, kiforrott politikusként színre lépő Antallnak aligha volt szüksége Pozsgay engedélyére vagy javaslatára, hogy az MDF élére kerüljön. A későbbi miniszterelnök önállóságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 1989 végén ő az, aki ejti a népszavazási vereséget elszenvedő Pozsgayt és vele együtt az MSZP-vel kötendő koalíció gondolatát. Ám az addig létező speciális kapcsolat Pozsgay és az MDF kulcsemberei között nehezen tagadható, márpedig a politikában az ellenérdekelt fél erre megadja a maga válaszát.
Ez a válasz volt a népszavazási kezdeményezés a Nemzeti Kerekasztal záródokumentumát alá nem író, de azt meg sem vétózó pártok részéről. Az SZDSZ, a Fidesz, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Független Kisgazdapárt által alkotott népszavazási kiskoalíció más kérdések mellett abban kért döntést a választópolgároktól, hogy a köztársasági elnök megválasztására csak a szabad parlamenti választás után kerüljön-e sor. Október 31-én az országgyűlés kitűzte az elnökválasztás időpontját 1990. január 7-ére, azzal, hogy ennek megtartása a november 26-án esedékes népszavazás eredményétől függ. Pozsgay ekkor már egy hete nincs Magyarországon, és csak újabb egy hét elteltével érkezik haza egy jobbára protokolláris külföldi útról. Legfontosabb állomása Washington, ahol a máltai csúcsra készülő George H. W. Bush is fogadja. Nem állítható, hogy Pozsgay kampány alatti hosszú távollétén múlt az eredmény, de mivel csak hatezer szavazat döntött a parlamenti választás utáni elnökválasztásról, akár ennek is lehetett jelentősége. Mindazonáltal a lényeg az, hogy a népszavazási kiskoalíció a vártnál ütőképesebbnek bizonyult, míg az MDF bojkottfelhívása kudarcot vallott.
Az a bizonyos „gyomorszájon rúgás” vagy „lórúgás” 2 145 023 szavazat formájában érte Pozsgay Imrét. Nemcsak személyes karrierje tört meg, de lekerült a napirendről a rá szabott elnöki vagy félelnöki modell is. Az MDF felszabadult Pozsgay hallgatólagos támogatásának kényszere alól, és beszállhatott az egyre hangosabb antikommunista kampányba, az összes többi párttal együtt.
A megtört erejű Pozsgay utolsó döntései egyikeként 1990 első heteiben végrehajt egy – nevezzük most már így – harmadik nyilvánosságpuccsot. A kormány médiaügyekben illetékes tagjaként átalakítja a Magyar Televízió vezetési szerkezetét, elnökséget küld az intézmény élére, ennek vezetőjévé Nemeskürty Istvánt teszi meg. Az elnökség napokon belül meneszti a Híradó főszerkesztőjét, Aczél Endrét, akinek utóda a Pozsgayhoz és az MDF-alapítókhoz közel álló Pálfy G. István. A botrány közepette Aczél kitálal a sajtónak: Nemeskürty egy magánbeszélgetés során Pozsgay akaratára hivatkozott indoklásul. Pozsgay azzal védekezik, miniszterként neki nincs jogköre személyi ügyekbe avatkozni. Január közepén a médiaügyeket átadja egy másik kormánytagnak, de ettől még a milliók által nézett Híradó személyi és tartalmi átállítása tény marad.
Ennek az írásnak nem célja a talán fellelhetetlen igazságot keresni a médiaháború szövevényes sérelmi viszonyrendszerében. A televíziós epizód azért fontos, mert Pozsgay helyzetének és szerepének változására mutat rá. 1989 januárjában egy bátor nyilvános szerepléssel elindította a rendszerváltozás intenzív szakaszát, ami persze megfelelt saját politikai érdekének is, hiszen egy politikusról van szó. 1990 januárjában, ugyancsak a saját érdekének megfelelően, hatalmi eszközei alkalmazásával alakította át a nyilvánosság egyik kiemelkedően fontos médiumának működését. Ekkor már nem lehetett cél az államszocialista rendszer korlátainak kitolása, hiszen a rendszer addigra kimúlt.
*
Ami ezt követi, kínos levezetés. Az MSZP 11 százalékot szerez 1990 tavaszán, a kormányzás közelébe sem kerül. Pozsgay Imre, a minapi államfőjelölt a soproni egyéni választókerületben csak a harmadik helyre fut be, a második fordulótól visszalép. 1990 májusában az MSZP-kongresszus Horn Gyula egyik alelnökévé választja Pozsgayt. Egyúttal ő lesz pártjának parlamenti frakcióvezetője is, de csak novemberig, amikor kilép az MSZP-ből. Listás mandátumát 1994-ig megtartja. Minden további próbálkozása kudarc, a Nemzeti Demokrata Szövetség és az 1998-as MDF-es képviselőjelöltség is. 2005-ben Orbán Viktor meghívja a Nemzeti Konzultációs Testületbe, majd 2010-ben az alkotmányozási testületbe. Egy 2015-ös interjúban egyedül Orbánt nevezi államférfinak a rendszerváltás utáni miniszterelnökök közül.[43]
Pozsgay Imre az 1989-es rendszerváltás egyik fontos előkészítője és alakítója volt, akinek fájt, hogy érdemeit elfeledték, az államfői poszttól népszavazáson elütötték, pályáját kettétörték. Élete végéhez közeledve a rendszerváltással létrejött csikorgó-nyikorgó demokráciát ledöntő Orbán hívévé szegődött. Szomorúbb kudarc ez annál, hogy nem lehetett köztársasági elnök.
[1] Pozsgay Imre, 1989. Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban, Püski, Budapest, 1993, 184–186.
[2] Pozsgay Imre: Nem voltam kommunista 80-ban sem, Index, 2015. június 3., https://index.hu/belfold/2015/06/03/pozsgay_imre_nem_voltam_kommunista_80-ban_sem.
[3] Pozsgay, I. m., 26.
[4] I. m., 25.
[5] I. m., 29.
[6] I. m., 31.
[7] Pozsgay Imre, A szocialista demokrácia fejlődésének néhány problémája = Uő, Demokrácia és kultúra, Kossuth, Budapest, 1980, 19.
[8] Pozsgay Imre: Nem voltam kommunista 80-ban sem.
[9] Vö. Király István, Napló 1956–1989, Magvető, Budapest, 2017.
[10] Vö. Sándor L. István, A Katona és kora. A kezdetek, Ellenfény könyvek, Budapest, 2014, 340.
[11] Pozsgay, 1989, 198–208.
[12] Népszabadság, 1983. december 23., 2.
[13] Pozsgay, 1989, 76.
[14] Bozóki András, Aczél és Pozsgay, Beszélő, 1998/12., http://beszelo.c3.hu/cikkek/aczel-es-pozsgay.
[15] Huszár Tibor, Kádár, II., Szabad Tér–Kossuth, Budapest, 2003, 289.
[16] Magyar Nemzet, 1985. december 14., 2.
[17] Ripp Zoltán, Rendszerváltás Magyarországon 1987–1990, Napvilág, Budapest, 2006, 31.
[18] Pozsgay, 1989, 79.
[19] Ripp, I. m., 66.
[20] A közmegegyezés hajszálgyökerei, Magyar Nemzet, 1987. november 16., 7.
[21] Uo.
[22] Kis János, Kik azok a máskéntgondolkodók és hogyan különböztessük meg őket az ellenzékiektől?, Beszélő, 1987/4., http://beszelo.c3.hu/cikkek/kik-azok-a-maskentgondolkodok.
[23] Pozsgay Imre, Korszakváltás és megújulás, Tiszatáj, 1988/9., 77.
[24] Népszabadság, 1987. október 27., 4.
[25] Ripp, I. m., 238.
[26] Grósz Károly, Kiállni a politikáért, tenni az országért, Népszabadság, 1988. november 30.
[27] Rendszerváltók a baloldalon. Reformerek és reformkörök, szerk. Ágh Attila, Géczi József, Sipos József, Kossuth, Budapest, 1999, 55–56.
[28] Az interjú elkészítésének hátteréhez lásd: Legyen népfelkelés, 168 Óra, 2019. január 24., 20–23.
[29] Pozsgay, 1989, 224.
[30] Népszabadság, 1989. május 16., 3.
[31] Pozsgay, 1989, 121–122.
[32] A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, I., Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1993, 362.
[33] Ripp, I. m., 338–339.
[34] Pozsgay, 1989, 127.
[35] Ripp, I. m., 344.
[36] I. m., 356.
[37] Rendszerváltók a baloldalon, 35.
[38] Ripp, I. m., 437.
[39] I. m., 448.
[40] I. m., 428.
[41] Pozsgay, 1989, 167–168.
[42] Debreczeni József, A miniszterelnök, Osiris, Budapest, 1998, 62.
[43] Pozsgay Imre: Nem voltam kommunista 80-ban sem.
Lakner Zoltán
