Előbb 2010-ben az országgyűlési, majd 2014-ben az országgyűlési és az európai parlamenti választást követően – mindkét alkalommal alig néhány hónappal az önkormányzati voksolás előtt – a Fidesz egyoldalúan belenyúlt az önkormányzati választási rendszerbe. A győztest erősítő elemek beépítése mindkét alkalommal kiemelt motiváció volt, a jelöltállítási kritériumokhoz viszont gyökeresen megváltozott a törvényalkotó hozzáállása 2014-re. 2019 talán épp attól lehet különleges, hogy a kormányoldal most először nem módosítja az utolsó pillanatban a választási szabályokat.
A 2014-es törvénymódosítás fókusza: a többségi logika megjelenítése a Fővárosi Közgyűlés megválasztásában
Rogán Antal és Kósa Lajos 2014. május 30-án, az európai parlamenti választások után öt nappal jelentette be a fővárosi választási rendszer gyökeres átalakítását,[1] egyidejűleg 18 kormánypárti képviselő benyújtotta a vonatkozó törvényeket módosító csomagot.[2] A legfőbb változás az volt, hogy míg korábban – a 19 megyei közgyűlés megválasztásához hasonlóan – Budapesten is tisztán listás rendszerben választották a Fővárosi Közgyűlés tagjait, addig 2014-től a főpolgármester mellett a 23 kerületi polgármester és kilenc kompenzációs listán[3] bejutott képviselő szerezheti meg a – 2010 óta változatlanul – 33 budapesti közgyűlési mandátumot. A politikai felháborodáson túl (amely szerint nem fair bő négy hónappal a választás előtt átírni a választási rendszert) a jogszabállyal kapcsolatban alapjogi aggályok is felmerültek. Egyrészt a választójog közvetlenségének (a kerületi polgármesterekre leadott szavazatok alapján áll föl egy független szerv, a Fővárosi Közgyűlés), másrészt a választójog egyenlőségének (a kerületek lélekszámának különbsége okán jelentősen eltérő számú választó állhat egy-egy fővárosi képviselő – kerületi polgármester – mögött) sérülése merült fel.[4] Az előbbire nem, az utóbbira viszont reagáltak a következő napokban benyújtott kormánypárti módosító javaslatok:[5] a mentőötlet az úgynevezett kettős többség bevezetése lett. Eszerint a fővárosi közgyűlési szavazásoknál nem elegendő, ha a 33 képviselőből 17-en igennel szavaznak, a határozathozatal csak akkor eredményes, ha a 23 kerületi polgármesterből egyidejűleg legalább annyian szavaznak igennel, amennyien képesek lefedni a budapesti összlakosság több mint felét.[6]
A módosító csomagot sürgősséggel, már 2014. június 10-én elfogadta az Országgyűlés, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról szóló 2010. évi L. törvényre vonatkozó passzusok pedig a benyújtást követő 15. napon, június 14-én hatályba is léptek.[7] Az Alkotmánybíróság július 23-án helybenhagyta a módosításokat.[8] A budapestiek így 2014. október 12-én már a rapid módosításnak megfelelően választották meg a Fővárosi Közgyűlés tagjait.
A Fidesz ezzel a fővárosra is kiterjesztette a többségi logikát, amely az általa egyoldalúan kialakított új országgyűlési választási rendszernek is meghatározó eleme. A politikai motiváció világos: relatív többséggel is könnyen lehet abszolút, sőt akár minősített többséget szerezni. A vállalkozás ugyanakkor nem kockázatmentes, hiszen egy együttműködésre képes ellenzék elvileg ugyanúgy profitálhat a rendszer győztest erősítő hatásából, mint a törvény megalkotói. A 2014-es módosítás néhány részlete azonban egyértelműen az akkori aktuális ellenzéki erőviszonyokra is reflektált.
Az országgyűlési választáson elegendő, ha az egyéni választókerületek egynegyedében van jelöltje egy pártnak, máris állíthat országos listát. Ehhez képest a 2014-es módosítás szerint a 23 fővárosi kerület több mint felében, 12 helyen kell egy pártnak polgármesterjelöltet állítania ahhoz, hogy az önkormányzati választás során fővárosi kompenzációs listát állíthasson. Ha a kormányoldaltól balra csak két formáció küzdene egymással, könnyedén feloszthatnák egymás között a 23 kerületet, mindössze egy helyen kellene egymás ellen is jelöltet állítaniuk, máris meglenne mindkettőjüknek az önálló kompenzációs listájuk. A 2014-es országgyűlési, majd az EP-választás azonban világossá tette, hogy az együttműködésre többé-kevésbé hajlandó ellenzéki formációk között nem maradt egyetlen nagy szereplő, amelyhez a kisebbeknek igazodniuk kellene, hanem – legalábbis a fővárosban – három hasonló támogatottságú formáció készülhetett az őszi önkormányzati választásra: az EP-választáson a DK 13,1 százalékot, az Együtt–PM 13,07 százalékot, az MSZP 11,5 százalékotot szerzett Budapesten (az LMP ekkor még kategorikusan elzárkózott az együttműködéstől, a Jobbikkal való kooperáció pedig még fel sem merült komolyan). Ez rögtön meg is magyarázza, miért nem elégedett meg a Fidesz a kompenzációslista-állítás feltételeként a kerületek negyedével, esetleg harmadával.
Így, hogy a kerületek több mint felében kell polgármesterjelöltet állítani, két lehetősége maradt az akkori három szereplőnek. Az egyik, hogy legalább ketten közülük, de inkább mindannyian közös polgármesterjelölteket és közös listát állítanak. Mivel azonban a 2014-es országgyűlési választási fiaskót sokan – mind a pártok, mind a véleményformálók, mind a választók részéről – a közös indulásnak tudták be, komolyan senki sem számolt ezzel a forgatókönyvvel. A másik – végül befutónak bizonyult – lehetőség a 2013-ban kis híján országosan tető alatt hozott ún. koordinált indulás átültetése volt a fővárosi választásra, de ez súlyos áldozatokkal járt. Hét kerületről lényegében le kellett mondaniuk: ezekben mindhárom politikai erő állított polgármesterjelöltet. Ahhoz, hogy mindannyiuknak meglegyen a legalább 12 jelöltjük, a fennmaradó 16 kerületből 5-5-5-öt kellett megkapniuk, és egyetlen kerület (a XX.) maradt, ahol megengedhették maguknak, hogy közös, MSZP–DK–Együtt–PM-es jelöltként indítsák el Szabados Ákost.
A Fidesz számítása bejött: 2014 nyarán az ellenzéki diskurzus sokkal inkább a budapesti összefogás mikéntjéről, mintsem a fővárosi vezetés ütőképes alternatívájának felmutatásáról szólt.[9] Kompenzációs listát tehát mindhárom szereplőnek (rajtuk kívül a Fidesz–KDNP-nek, a Jobbiknak és az LMP-nek) sikerült állítania, a politikai fordulat viszont elmaradt. 2010-ben négy kerületben nyert nem fideszes jelölt (XIII., XIX., XX., XXIII.); 2014-ben az ellenzék ugyanezeket nyerte meg, és mindössze további két kerületet hódított vissza (XIV., XV.), de ez utóbbiaknál a közgyűlési többséget már nem szerezte meg.[10] Ami a Fővárosi Közgyűlést illeti, a 33-ból 20 mandátumot a Fidesz nyert (17 polgármester, egy főpolgármester, két kompenzációs listás mandátum), a többi szereplő 13 mandátumon osztozott.
Az ellenzék 2018 végén kezdett újra foglalkozni a 2019 őszén esedékes önkormányzati választással – az erőviszonyok ekkorra alaposan átalakultak. Az Együtt megszűnt, a Párbeszéd az MSZP mellé szegődött, megjelent a Momentum, meggyengült és együttműködésre némileg nyitottabbá vált az LMP, a felemásan sikerült néppártosodás után szétszakadt és a balközép pártok számára legalábbis tárgyalóképes féllé vált a Jobbik, kiszakadt belőle a Mi Hazánk, mérhetővé vált az MKKP. A 2019. május 26-án lezajlott EP-választás pedig a köztük lévő erőviszonyokat rendezte át a DK és a Momentum javára, az MSZP–Párbeszéd, a Jobbik és az LMP kárára. Az ellenzéki szereplők fővárosi közgyűlési választási stratégiája ennek megfelelően folyamatosan változik; annyi tűnik csak biztosnak, hogy az átfogó koordinációban részt vevő pártok (a névsor az utolsó pillanatig alakulhat) nem a 2014-es modellt követik majd, vagyis nem áldoznak fel hét kerületet az önálló kompenzációs listáért. Helyette – várhatóan – az összes kerületben közös jelöltet indítanak, aminek két módja is lehet: az összes polgármesterjelölt neve mellett az összes pártlogó megjelenik vagy egy választási formációt hoznak létre.
A 2014-es törvénymódosítás mellékszála: a többségi logika erősítése a jelöltállítás megkönnyítésével
Nagypárttá válása óta a Fidesz következetesen a stabil kormányzás elősegítését részesíti előnyben az arányosság elvének érvényesítésével szemben – a választási rendszer általa preferált fő jellemzői ebből az alapállásból könnyen levezethetők. A jelöltállításban azonban 2011–2012 során történt egy alig tárgyalt változás, ami akár pálfordulásként is értékelhető volna, ha nem illeszkedne tökéletesen az Orbán Viktor által meghirdetett centrális erőtér politikájába. Érdemes ezt tágabb – az országgyűlési választási rendszerre kitekintő – kontextusba helyezni ahhoz, hogy megértsük az önkormányzati választási rendszer jelöltállítást érintő 2014-es módosításait.
A nagyobb pártok általában nem érdekeltek a pártrendszer sokszínűségében, a politikai arénába való belépés korlátait ezért igyekeznek magasan tartani, részben a jelöltállítás eszközeivel. Az ajánlószelvények nehezen összegyűjthető, magas számára épülő szisztéma 1998 és 2010 között megfelelt az akkori két nagy pártnak, a Fidesznek és az MSZP-nek. A Fidesz 2010-es kétharmados győzelme és a baloldal meggyengülése azonban, ha nem is azonnal, de átírta a Fidesz jelöltállításhoz való viszonyát.
Az országgyűlési képviselők választásáról szóló, 2011. november 20-án benyújtott törvényjavaslat[11] szerint egy egyéni választókerületi jelölt elindításához még 1500 ajánlószelvényre lett volna szükség. Ha ez az érték vált volna hatályossá, az a korábbiakhoz képest további nehezítést jelentett volna. 2010-ig ugyanis átlagosan körülbelül minden hatvanadik[12] választó aláírására volt szükség egy jelölt elindításához, ez módosult volna körülbelül ötvenre.[13] A 2011. december 23-i zárószavazás előtt néhány nappal azonban egy módosítóval 1000-re vitték le a jelöltállításhoz szükséges ajánlószelvények számát, ami már érzékelhető könnyítést jelenthetett a kisebb formációk számára: elegendő lett volna minden hetvenötödik[14] választópolgártól beszerezni a támogató cédulát.
Ettől a pillanattól számíthatjuk, hogy a Fidesz részéről megváltozott a jelöltállításhoz való évtizedes szigorú viszony, aminek oka az akkoriban tovább aprózódó ellenzékben és az ezt ösztönözni kívánó kormányzati politikában rejlik. A Fidesz által megalkotott új országgyűlési választási rendszer ugyanis a korábbihoz képest jelentős lépést tett a többségi rendszerek felé (többek között az egyéni választókerületek nagyobb arányával, a győztest felülpremizáló töredékszavazat-elszámolási mechanizmussal és a második forduló eltörlésével), az együttműködés felé terelve a megosztott ellenzéki erőket. A jelöltállítás megkönnyítése viszont ezzel ellentétes irányú ösztönzőt vitt a rendszerbe: a politikai arénába esetlegesen betörni kívánó újabb formációk számára is elérhető távolságba került az önálló megmérettetés lehetősége.[15]
2012 őszén további lazítás következett: egy november 6-án benyújtott módosító[16] végül 500-ban állapította meg az egy jelölt elindításához szükséges aláírások számát.[17] Végül tehát az egyéni jelöltté váláshoz átlagosan minden százötvenedik[18] választópolgár támogatása elegendőnek bizonyult, ami már önmagában két és félszeres könnyítést jelentett a régebbi gyakorlathoz képest. Egy korábban ismeretlen intézmény ráadásul még tovább lazította a jelöltállítási feltételeket: 2012 szeptemberében a T/8405. számú törvényjavaslatban felbukkant a többes jelölés lehetősége, ami benne is maradt a végleges választási eljárási törvényben.[19] Ezzel még tovább egyszerűsödött a ringbe szállni kívánó jelöltek dolga, amit elhanyagolható mértékben ellensúlyozott az aláírásgyűjtési időszak 35-ről 14 napra csökkentése. Mindemellett megkönnyítették az országoslista-állítás feltételeit is.[20]
A 2014-es országgyűlési választási eredményekből vélhetően azt a következtetést vonták le a Fidesz döntéshozói, hogy a „virágozzon minden virág” politikája az ő holdudvarukban hozza a legbővebb termést, ezért hamar megkönnyítették a jelöltállítási feltételeket az önkormányzati választásra is. Az alábbi táblázatból jól látszik, hogy a 2010-es – szintén kizárólag a fideszes kétharmad által eszközölt – módosítások mind a szigorítás irányába mutattak, a 2014-esek ezzel szemben a könnyítés felé.
A megyei közgyűlési lista állításához például korábban elegendő volt a választók 0,3 százalékának támogatása. Ezt nehezítették meg jelentősen 2010-ben, hogy aztán négy évvel később beállítsák a kompromisszumos 0,5 százalékot. A polgármesterek jelölésének feltételeihez 2010-ben nem nyúltak, 2014-ben viszont minden 10 ezer fő feletti településen könnyítettek rajta, a 100 ezer felettieken jelentősen. Leginkább a főpolgármester-jelölésnél szembeötlő, hogyan változott 2010-ről 2014-re a jelöltállításhoz fűződő viszony: a 2010-es négyszeres szigorítás után 2014-ben nemcsak hogy korrekció következett, hanem az eredeti állapotnál is lazább feltételt állítottak be (5000 ajánlás). Az „akadálymentesítés” tendenciájába egyedül a fővárosi közgyűlési tagok megválasztásának átalakítása nem illeszkedik, a korábban már tárgyalt okokból.
Míg 2010-ben egy választópolgár (választástípusonként) csak egy jelöltet támogathatott, addig 2014-ben már többet is. Mind közül ennek a hatása a legjelentősebb a jelöltállítás könnyítésében – és ennek árnyoldalaként a visszaélések kérdésében.
A politikai arénába való betörés lehetőségének megkönnyítése a Fidesz saját újraválasztási esélyeit javító intézkedéssorozatának legpozitívabb externáliája. Ez azzal együtt is igaz, hogy az országgyűlési választásoknál a könnyített jelöltállítás a 2013-ban megváltoztatott kampányfinanszírozási szabályozással együtt már a választás tisztaságát is súlyosan veszélyeztető, a választópolgárok adataival való visszaélésen alapuló kamupárt-jelenséget hozott létre. Ennek a nyilvánvaló anomáliának az ismeretében is fontos azonban világossá tenni, hogy a jelöltállítás feltételeinek könnyítése – önmagában – segíti a demokratikus versengést.
A 2010-es törvénymódosítás fókusza: a többségi logika erősítése a 10 ezer fő fölötti településeken
2010 előtt vissza-visszatérő toposz volt a politikusok létszámcsökkentésének ígérete, sőt a választási reformról szóló álvita lényegében kizárólag a „kisebbparlamentezésben” merült ki.[21] A „politikusfelezés” népszerű üzenetét a választott önkormányzati tisztségviselői létszámra is megpróbálták kiterjeszteni, de ennek kivitelezhetetlensége hamar nyilvánvalóvá vált. Csak kisebb részben a képviselő-testületek magas létszáma okozta a problémát: drasztikus visszavágásra csak az irreálisan nagy számú települési önkormányzatok összevonásával, racionalizálásával lehetett volna mód. Ezt a rengeteg érdeksérelmet, politikai és gazdasági konfliktust eredményező, illetve gondos előkészítést igénylő reformot a Fidesz nem vállalta fel, így ragaszkodott az „egy település – egy önkormányzat” elvhez. A Fideszben belátták, hogy ez behatárolja a létszámcsökkentés terét, majd 2010. június 8-án (négy hónappal az önkormányzati választás előtt) elfogadták a – ha a felezést nem is, de egy – közel 30 százalékos visszavágást megvalósító 2010. évi L. törvényt a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról.
A 145 tízezer fő fölötti településen és a 23 fővárosi kerületben a régi rendszer szerint összesen 3531 képviselőt választhattunk volna 2010-ben; az új törvény ezt az értéket 35,7 százalékkal, 2272-re csökkentette. A tízezer fő alatti településeken kisebb mértékű volt a karcsúsítás: átlagosan 31,3 százalékkal (21 326-ról 14 642-re) vágták vissza a képviselők számát. A létszámfelezés egyetlen szinten valósult meg: a megyei (és akkor még a fővárosi) közgyűlésekbe a korábbi összesen 901 helyett 2010-ben már csak 424 listás képviselőt választottak, ennek nagyságrendje azonban eltörpül a települési önkormányzati grémiumok aggregált értéke mellett. A polgármesterek száma pedig csak az említett „egy település – egy önkormányzat” elv feladása mellett csökkenhetett volna egyáltalán, így viszont változatlan maradt a településvezetői állomány létszáma: a főpolgármesterrel együtt 3178-an vannak. A választott önkormányzati tisztségviselők száma tehát összesen 29,1 százalékkal csökkent, ami reformértékkel ugyan nem bíró, de számottevő létszámcsökkentést jelentett. A keretszámok 2010 óta változatlanok, minimális eltérések csak a lakosság számának változásából (jellemzően csökkenéséből) adódhattak azóta néhány településen.
A Fidesz választásmérnökeinek kezét a létszámcsökkentésnél egy jóval lényegesebb törekvés is irányította: a mindenkori győztes megerősítése a tízezer fő fölötti települések (és a fővárosi kerületek) képviselő-testületeiben. Ezekbe a testületekbe a képviselők korábban átlagosan 59,5-40,5 arányban jutottak be egyéni választókerületből, illetve kompenzációs listáról, ez az arány változott 71,8-28,2-re. Ennél a torzulásnál is árulkodóbb, hogy míg az egyéni képviselői helyek száma alig 22,3 százalékkal csökkent, addig kompenzációs listáról 55,2 százalékkal kevesebben juthattak be 2010-től, mint előtte. A változtatások mögött két, egymással szorosan összefüggő motiváció húzódik.
Az egyik a kis támogatottságú, a képviselő-testületekben kiszámíthatatlan magatartású, jellemzően helyi szerveződések visszaszorítása. A pártpolitikai logikát nem feltétlenül követő, zömmel civil alapon szerveződő alakulatok egy arányosabb rendszerben jóval nagyobb valószínűséggel szerezhetnének mandátumot és képezhetnék akár a mérleg nyelvét is. Az önkormányzatok fölött is minél erősebb kontrollt gyakorolni kívánó Fidesz éppen ennek a lehetőségnek a minimalizálásában érdekelt, ezért biztosított kevesebb potenciális férőhelyet a mindenkori kis szerveződéseknek.
A másik motiváció jól ismert: relatív többséggel is könnyen biztosítható legyen a kényelmes többség. Ez a szándék tetten érhető az egyéni és listás arányok elbillentésénél, így ugyanis jóval könnyebben előfordulhat, hogy egy párt már 30-40 százalékos támogatottság mellett is elviheti a mandátumok akár 60-70 százalékát. A Fidesz azt is megtehette volna, hogy száműzi a kompenzációs listákat a rendszerből, és csak egyéni képviselőkkel töltik fel a képviselő-testületeket, ez azonban rendkívül kockázatos vállalkozás lett volna. Így a Fidesz akár a saját csapdájába is eshetne: azokon a helyeken, ahol csak minimális mértékben is, de elveszíti relatív elsőségét, ő kerülne súlyosan alulreprezentált helyzetbe. Jól felfogott érdekében tehát úgy alakította ki a szabályozást, hogy az középtávon a lehető legnagyobb mértékben szolgálja az érdekeit – és egyelőre úgy tűnik, bevált a számítása.
Mivel továbbra is kétharmados többséggel rendelkezik, a Fidesz szinte bármikor módosíthatja vagy akár gyökeresen át is alakíthatja az önkormányzati választási rendszert. 2014-gyel ellentétben a 2019-es EP-választást követő héten a kormányoldal nem nyújtott be az önkormányzati választási rendszer átírására vonatkozó törvénymódosítást. Nem kizárható, hogy a választás júliusban esedékes kiírása előtt sor kerül némi finomhangolásra, de nem látszik, hogy a ma ismert politikai környezetben a párt hogyan tudná a jelenleginél jobban magára szabni a választási jogszabályi környezetet.
[1] Kovács András, Így változhat a budapesti választási rendszer, Magyar Nemzet, 2014. május 30., https://magyarnemzet.hu/archivum/belfold-archivum/igy-valtozhat-a-budapesti-valasztasi-rendszer-4058334.
[2] T/146. számú törvényjavaslat a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXХХIX. törvény, а helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról szóló 2010. évi L. törvény, valamint а választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény módosítására, 2014. május 30., https://www.parlament.hu/irom40/00146/00146.pdf.
[3] Töredékszavazatnak minősülnek a vesztes polgármesterjelöltekre leadott szavazatok. Ezeket listánként összeadják, és ezek arányában osztják el a kilenc kompenzációs mandátumot.
[4] Lásd a Political Capital elemzését: Alapjogi borotvaélen, Választásirendszer.hu, 2014. június 7., http://www.valasztasirendszer.hu/?p=1942857.
[5] T/146/9. számú módosító javaslat, 2014. június 2., https://www.parlament.hu/irom40/00146/00146-0009.pdf; T/146/16. számú módosító javaslat, 2014. június 5., https://www.parlament.hu/irom40/00146/00146-0016.pdf.
[6] Ez a módosítás a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXХХIX. törvénybe került be.
[7] 2010. évi L. törvény a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról.
[8] 26/2014. (VII. 23.) AB határozat a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról szóló 2010. évi L. törvény 6. §-a és a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény 22. § (3a) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítására irányuló indítvány elutasításáról, továbbá a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról szóló 2010. évi L. törvény 17. §-a egyes szövegrészeinek és a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény 2. § (4) bekezdés második mondata alaptörvény-ellenességének megállapításáról és megsemmisítéséről.
[9] Az ellenzék persze a saját dolgát is megnehezítette azzal, hogy nem építette fel Tarlós István kihívóját, majd a nyáron megnevezett Falus Ferencet is visszaléptetni kényszerült.
[10] A XXIII. kerület külön kategória: itt az 1994 óta hivatalban lévő, független Geiger Ferencnek olyannyira nem volt alternatívája, hogy az sem nehezítette meg a dolgát, hogy ez volt a hétből az egyik kerület, ahol mindhárom koordináló ellenzéki erő indított önálló polgármesterjelöltet.
[11] T/5006. számú törvényjavaslat az országgyűlési képviselők választásáról, 2011. november 20., http://www.parlament.hu/irom39/05006/05006.pdf.
[12] 8 000 000 / 176 / 750 = 60,6, ahol 8 000 000 a választópolgárok száma, 176 a választókerületek száma, 750 az ajánlószelvények száma.
[13] 8 000 000 / 106 / 1500 = 50,3, ahol 8 000 000 a választópolgárok száma, 106 a választókerületek száma, 1500 az ajánlószelvények száma.
[14] 8 000 000 / 106 / 1000 = 75,5, ahol 8 000 000 a választópolgárok száma, 106 a választókerületek száma, 1000 az ajánlószelvények száma.
[15] A saját politikai arcél kidomborítása kontra a választási győzelemhez nélkülözhetetlen összefogáskényszer dilemmájának feloldására az ellenzéki erők – a Fidesz várakozásának megfelelően – nem is bizonyultak alkalmasnak.
[16] T/8405/52. számú kapcsolódó módosító javaslat, 2012. november 6., http://www.parlament.hu/irom39/08405/08405-0052.pdf.
[17] 2011. évi CCIII. törvény az országgyűlési képviselők választásáról.
[18] 8 000 000 / 106 / 500 = 150,9, ahol 8 000 000 a választópolgárok száma, 106 a választókerületek száma, 500 az aláírások száma.
[19] 2013. évi XXXVI. törvény a választási eljárásról.
[20] Részletesebben lásd László Róbert, Még mindig a sötétszürke zónában – az átalakult jelöltállítási és kampányfinanszírozási rendszer = Választási dilemmák, szerk. Cserny Ákos, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2015.
[21] László Róbert, Juhász Attila, A „kisebbparlamentezés” csapdájában, Társadalom & Politika, 2010/1., http://www.valasztasirendszer.hu/wp-content/uploads/LaszloRobert-JuhaszAttila-AKisebbparlamentezesCsapdajaban_100310.pdf.
László Róbert
