RÁCZ ANDRÁS
Az Oroszországi Föderáció és a Nyugat jelenlegi, a 2014-es ukrajnai események óta igen feszült viszonya strukturális okokból várhatóan tartósan fennmarad. Ennek megfelelően arra kell számítani, hogy Moszkva a rendelkezésre álló eszközökkel továbbra is igyekszik majd gyengíteni mind az Európai Uniót, mint a NATO-t, leginkább azért, mert a hagyományos katonai biztonsági megfontolások mellett erre rezsimbiztonsági okokból is szüksége van.
Az expanzív Oroszország a norma
Oroszország birodalmi múltja több évszázados, lényegében folyamatos expanziót is magában foglal. A területi terjeszkedés III. Iván cár uralkodása (1462–1505) alatt kezdődött, és kisebb megszakításokkal azóta is zajlik, amibe beletartozik az időről időre elvesztett területek visszaszerzésére való törekvés is. Az expanzivitás szempontjából nemigen volt érdemi különbség az Orosz Birodalom, a Szovjetunió és a posztszovjet Oroszország között. A belpolitikai részletek, a környező hatalmi egyensúly és a módszerek persze idővel változtak, de a folyamat lényege változatlan maradt. Az expanzió természetesen nem állandó háborúkat jelentett, inkább azt, hogy a mindenkori orosz vezetés szünet nélkül az ország erejének és befolyásának kiterjesztésén munkálkodott, változatos eszközökkel, amelyek között a katonai erő hagyományosan nagy (ám nem kizárólagos) szerepet játszott. Az eszköztárba beletartoztak, illetve beletartoznak azok a törekvések is, amelyek a háborúk közötti időszakban a jövőbeli potenciális ellenfelek gyengítésére irányulnak, legyen szó akár gazdasági, politikai, titkosszolgálati, újabban információs vagy más jellegű nyomásgyakorlásról.
Ez a több mint fél évezredes trend csak néhány alkalommal szakadt meg, jellemzően olyankor, amikor Oroszországot lekötötték a saját belső problémái. (…)
Az, hogy a Nyugatot a hosszú történeti előzmények ellenére mégis miért lepi meg mindez, valószínűleg összefügg az európai és amerikai döntéshozók Oroszország-szocializációjával is. A jelenlegi európai és észak-amerikai politikai elit egy része ugyanis Moszkvát még mindig a Gorbacsov-korszakhoz, illetve a kilencvenes években tapasztaltakhoz viszonyítja, azt az időszakot tekintve normának, amikor a saját belső problémáival elfoglalt orosz vezetés nem volt expanzív. Ehhez képest a mostani, nyíltan és vállaltan agresszív, a nemzetközi kapcsolatok alapvető szabályait tudatosan áthágó Oroszország természetesen abnormálisnak tűnik. Az orosz történelem egészét tekintve azonban, mint láttuk, inkább a kilencvenes évek időszaka számít abnormálisnak, míg a norma valójában az expanzivitás.
A preventív háborúktól az expanzív műveletekig
Oroszország a kilencvenes évek turbulens időszakában is több fegyveres konfliktusban vett részt, külföldön és belföldön egyaránt. Ekkoriban azonban a posztszovjet polgárháborúkba (Grúzia, Moldova stb.) történő beavatkozás csak a szovjet felbomlással járó további befolyásvesztés megakadályozását szolgálta, a csecsen háborúk stratégiai tétje pedig Oroszország mint föderáció területi értelemben vett egyben tartása volt.
A 2008-as grúziai háborút, illetve az Ukrajnához tartozó Krím félsziget 2014-es megszállását és törvénytelen annexióját még szintén lehet részben preventív (bár a nemzetközi joggal nyilvánvalóan ellentétes) háborúként értelmezni. Azzal, hogy Moszkva olyan területi konfliktusokat generált, amelyeket az érintett országok önerőből nem tudtak megoldani, egyúttal garantálta azt is, hogy sem Grúzia, sem Ukrajna nem lesz belátható időn belül a NATO tagja, a 2008-as bukaresti NATO-csúcson tett, erre vonatkozó vállalás ellenére sem. A szövetség ugyanis nem vesz fel a tagjai közé területi konfliktussal küzdő országokat, mivel ez a NATO lényegét jelentő kollektív védelmi garanciából adódóan de facto azonnali fegyveres konfliktust jelentene – ebben a két konkrét esetben Oroszországgal, ez pedig nem olyasmi, amit bárki vállalni szeretne.
A kelet-ukrajnai háború, a 2015-ben kezdődött szíriai beavatkozás, a különféle proxy erőkön keresztüli, egyre erősebb afrikai jelenlét, a 2016-os montenegrói puccskísérlet, majd 2020-tól a líbiai polgárháborúba való, nagy létszámú, jól felszerelt erőkkel történő beavatkozás már a meglévő befolyási övezet kiterjesztését tűzi ki célul. Hasonló motiváció volt megfigyelhető a 2020. őszi hegyi-karabahi háborút lezáró, Moszkva által tető alá hozott fegyverszünetben is, a megállapodás révén ugyanis Oroszország tartós katonai jelenlétet építhet ki Azerbajdzsán területén.
Ugyanebbe a terjeszkedési logikába illeszkedik az a folyamat is, ahogyan Oroszország igyekszik formális annexió nélkül tartósan magához kötni az abház és déloszét szakadár területeket, valamint a megszállt Kelet-Ukrajnát. Ennek érdekében Moszkva az oda telepített csapataival garantálja a szakadár területek katonai biztonságát, és orosz útlevelek tízezreinek kiosztásával új orosz állampolgárokat „kreál”, ami egyben megteremti annak az alkotmányos lehetőségét is, hogy az orosz állampolgárok védelmére hivatkozva a Kreml később beavatkozhasson. Mindezek mellett pedig gazdasági és szociális intézkedések egész sorával köti magához ezeket a régiókat, egyre jobban távolítva őket az anyaországoktól. (…)
A teljes cikket elolvashatja az Ellensúly 2021/1-2. számában. Az Ellensúlyt megrendelheti az ellensuly.hu/elofizetes oldalon vagy személyesen megvásárolhat az Írók Boltjában.
