UJHELYI ISTVÁN (MSZP)
„Nem az a legnagyobb dicsőség, ha soha nem bukunk el, hanem ha valahányszor elbukunk, mindig talpra állunk” – szól az általam gyakran idézett kínai bölcs, Konfuciusz egyik fontos tanítása. Ez a közösségi oldalakra kirakható, egyszerű lájkvadász bölcseletnek tűnhet csupán, de ennél jóval magvasabb a tartalma. Különösen igaz ez a jelenlegi ellenzéki oldal helyzetével és lehetőségeivel kapcsolatban: nem egyszer bukott el a „nemzeti együttműködés rendszerével” szemben állók sokasága, nem egyszer állta útját a narancsos propagandahad a progresszív megújulásnak, de mindig képesek voltunk felállni. Mindig leporoltuk magunkat, és újra felvettük a kesztyűt. Az elmúlt évek választási eredményei – bármilyen ellentmondásosan hangzik is ez a megállapítás ennyi kétharmad után – egyértelműen megmutatták, hogy a Fidesz és illiberális rendszere nem legyőzhetetlen.
Van ellenszere, csak használni kell, és a rendszer kártyavárként omlik majd össze. Párbeszéd, kitartás, következetesség és bajtársiasság – ez a kötelező feladat az ellenzék számára a hátralévő időben.
A Magyar Szocialista Párt számára az elmúlt évek választásai több szempontból is mérföldkőnek számítanak. Nem leszek álszent: ezek az eredmények nem tartoznak közösségünk sikertörténeteihez. Nem jelentik ugyanakkor azt sem, hogy ez a rendszerváltó közösség ne lenne még mindig meghatározó formálója hazánknak, és ne lenne az általa képviselt baloldali, szociáldemokrata, humánus világképnek létjogosultsága egy európai Magyarországon. Sőt. Az MSZP mindig is motorja volt az ellenzéki együttműködésnek: központi szerepe abból is tökéletesen látszik, hogy a legtöbb új ellenzéki szereplő még mindig az MSZP-hez viszonyítja magát és/vagy próbál a helyére lépni. Még mielőtt továbbmennénk, egy rövid kitérő gondolat: nincs azzal semmi baj, ha politikai csoportok egymással versengenek, csak a diktatúrákban kell mindenkinek ugyanazt a kottát követnie. Nincs azzal semmi baj, ha az ellenzéki erők tisztes versenyben próbálnak minél több támogatót szerezni saját elképzeléseiknek a választók körében.
A verseny mindig inspirál, a verseny mindig előrevisz. Aki fél a versenytől, az saját képességeiben, saját igazában, saját eredményességében sem hisz. Ne utasítsuk el tehát zsigerből az ellenzéki oldal háziversenyét. Az nemcsak hogy a demokrácia velejárója, de erősítője is. A választói torta újraelosztása ugyanakkor addig – és csak addig – támogatható, amíg eszköz és nem akadály a közös cél elérése szempontjából. Ezt az elmúlt időszakban nem mindenki és nem mindig ismerte fel. Talán nem is akarta.
Az MSZP sok vihart élt meg az elmúlt évtizedekben, és természetesen sohasem volt hiba nélküli: sem kormányon, sem ellenzékben. Szociáldemokrata családunk köztársaságpárti elhivatottsága, jobbító szándékának tisztessége, szakértői ereje és a demokratikus viszonyok iránti hűsége azonban egyetlen percig sem kérdőjelezhető meg. A kormányzásunk évei alatt elkövetett hibák, az ellenzéki szerepben mutatott tévedések és olykor esetlenségek természetesen ezzel mind együtt járnak, nem is kell tagadni, tanulni belőlük annál inkább. És ez a válasz arra, hogy mi a fő tanulság az MSZP számára az elmúlt évek választásaiból: az, hogy az értékeink állandóak és elengedhetetlenek, az eszközeink és feladataink azonban változóak, és ehhez – ha szükséges, akkor radikálisan – alkalmazkodni kell.
A történelem köztudottan ismétli önmagát, az emberiség ciklikusan mindig belekormányozza magát egy jelentős társadalmi krízisbe, amely valamilyen sokkszerű esemény után (legyen az háború, gazdasági válság vagy egyéb szociális katasztrófa) mindig visszaleng a normalitásba, és újra a humánus, demokratikus értékek képviseletéhez igazodik. A világháború sokkhatása kellett például ahhoz, hogy az európai népek végre megálljt parancsoljanak az értelmetlen gyűlölködésnek, és békés együttműködésre kényszerítsék saját magukat. Ennek az együttműködésnek a keretét ma Európai Uniónak hívjuk, és ez az, ami ellen most épp propagandaháborút folytat néhány illiberális állami vezető. Ebben a helyzetben pedig azokra az értékekre, amelyeket mi, európai szociáldemokraták képviselünk, nagyobb szükség van, mint valaha.
Igazodási pont vagyunk, humánum az embertelenségben, szociális érzékenység az érzéketlenségben. Az MSZP számára most az a feladat, hogy felismerje: külsőségeiben, szerkezetében, rugalmasságában és téziseiben megfelel-e ennek a kihívásnak.
Az októberi 13-i önkormányzati választás kétségtelenül fontos állomás az illiberális rendszer lebontása felé vezető úton: a NER megroppantásának napja. A Fidesz nem értette, hogy a tolvajgőgbe forduló erőpolitika hosszú távon nem fenntartható (milyen érdekes, hogy épp az állandóan a magyarok szabadságszeretetére és elnyomásellenes genetikájára hivatkozó Fidesz szalad bele ebbe a hibába), és látva néhány azóta meghozott intézkedést, valamint a kormánypropaganda felületein még nagyobb fokozatba kapcsolt bullshitgenerátorokat, azt kell mondjam, még mindig nem értik. De ez legyen az ő bajuk. Az ellenzék mozgástere jóval nagyobb október óta, mint korábban: nemcsak lehetőséget, de legitimációt is kapott a változtatáshoz.
Karácsony Gergely és az MSZP állt az élére a Szabad Városok Szövetsége életre hívásának, ami a következő fontos lépés a megkezdett úton. Polgármestereink és önkormányzati vezetőink (ne felejtsük: az MSZP-nek van a legtöbb, közel 350 önkormányzati képviselője országszerte és 48 MSZP–párbeszédes polgármestere, illetve alpolgármestere) kiemelt lehetőséget kaptak arra, hogy felmutassák a NER alternatíváját.
Az építkezést innen és együtt kell megkezdeni: a szabad városok közösségének kell felváltania az orbáni polgári körök – egyébként a kormánypártok által szép lassan leépített – rendszerét. Az ellenzéki irányítás alá került önkormányzatoknak meg kell mutatniuk, hogy van élet a narancsos rémuralmon túl is, hogy lehet tisztességes és objektív közszolgálati médiát üzemeltetni a varacskos fake news gyárak helyett, hogy igenis lehet szociális érzékenységgel hozzányúlni a települések feladataihoz, hogy kamukonzultációk helyett miként lehet valós társadalmi együttműködéssel fejlődési pályára állítani egy helyi közösséget. Példát kell mutatni minden szinten a szabad városokban, és – mielőtt az olvasó felhorkanna – igen, ebbe nem férnek bele azok a kezdeti botlások és hibák, amelyek egyes önkormányzatoknál megtörténtek. Még akkor sem, ha az ellenzéki oldal (ha szűkebben kell venni, akkor bizonyos esetekben az MSZP) példásan gyorsan és a kellő konzekvenciák levonásával kezelte ezeket a helyzeteket. A jobboldali propagandagyár és – mert demokratikus viszonyokban ez így normális – az egyébként kormánykritikus média is árgus szemekkel figyeli az új, ellenzéki vezetők teljesítményét. Most halmozottan igaz a Kósáné-féle tétel: nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.
Sokan azt mondják, hogy október 13-án véget ért az ellenzéki együttműködés, újra egymásnak lehet esni és rárabolni a másik szavazóbázisára. Van, aki ezt tiszta politikai számításból, míg más respektálható politikai identitástól vezérelve támogatja. Én egyik álláspontot sem osztom. Szerintem az elmúlt időszakban az ellenzéki oldal képviselői kénytelenek voltak olyan gátakat áttörni, olyan elvi álláspontokat félretenni, amelyek szükségesek a magasabb cél elérése érdekében. És ezt szükségszerűen tartani kell. A változást akarók ezt várják tőlünk. Nincs mellébeszélés, nincs egyrészt-másrészt szövegelés, a választók októberben világosan kijelölték az utat: együtt vagy sehogy.
Az MSZP volt az első politikai párt, amely képes volt félretenni saját önérzetét és érdekeit. Az MSZP volt az első párt, amely közös listát, közös jelölteket, teljes ellenzéki együttműködést akart, még annak árán is, ha ezzel saját magának kell fájdalmas lemondásokat vállalnia. Az európai parlamenti kampányban – amelyben tudható, hogy igazán kemény feladat hárult rám szocialista kampányfőnökként – az MSZP volt az, amely közös ellenzéki listát javasolt a narancsos tömbbel szemben. Bizonyos, hogy most több ellenzéki EP-képviselőnk lenne Brüsszelben, ha közös listán indulunk, de ennek a kérdésnek az újranyitása, méltányos megvitatása nem várható el azoktól a pártoktól, amelyek a vártnál jobb eredményt értek el májusban.
Hiszen számukra saját eredményességük (egyébként jogosan) elhomályosítja annak tényét, hogy nem sikerült az EP-mandátumok felét elhozniuk az ellenzéki erőknek. Állítom, hogy közösen sikerült volna, de ezen – ahogy sok minden máson is – ideje túllépni és előre tekinteni. Az MSZP is levonta a következtetéseket az EP-választás eredményéből, mind a kampányhibákból, mind a politikai tévedésekből. Ha például arra „neveljük” a választókat, hogy ne feltétlenül saját pártpreferenciájuk szerint voksoljanak, hanem mindig a legerősebb vagy legalábbis annak tűnő ellenzéki jelöltre tegyék az ikszet, akkor ne csodálkozzunk, ha egy ilyen versenyben a kevésbé hangos és karakteres, az együttműködést és a közös célt hangsúlyozó csapat mellé kevesebben állnak.
A következő időszak nagy kérdése valójában az: hagyjuk-e, hogy a fideszes gépezet éket verjen az ellenzéki együttműködés szereplői közé. Hagyjuk-e, hogy a hirtelen sikertől megrészegülve elhomályosodjon a távolabbi cél, és újra egymás marása legyen a legfontosabb. Számomra nem kérdés, hogy a Fidesz-rendszer lebontásához csak közös út vezet. Ezért kezdeményeztem az ellenzéki EP-képviselők kerekasztalának összehívását és ezért vagyok mindenben partnere a többi brüsszeli kollégámnak, mert bár bizonyos kérdésekben mást gondolunk és másképp is szavazunk, az európai Magyarország iránti elkötelezettségünk vitán felül összeköt minket. Higgyék el, nekem is súlyos tanulási folyamat, hogy együttműködésre léptünk például azzal a Gyöngyösi Mártonnal, akinek „zsidólistázós” parlamenti beszéde után az Országgyűlés alelnökeként sárga csillag kitűzésével tiltakoztam. Nem felejtem ezt el (hogyan is tehetném), de meghaladtuk, félretettük mindezt, és ha kell, közösen dolgozunk az európai Magyarországért.
Az ellenzék kötelessége tehát világos: megőrizni az egységet és megteremteni a NER leváltásához szükséges társadalmi többséget. Mert a hatalom embereit csak az emberek hatalma válthatja le. Ehhez mindenre és mindenkire szükség van. A Fidesz legnagyobb tévedése, hogy az erkölcstelen harácsolás mellett elég fenntartani valamilyen közös ellenségképet és a régmúlt rendszerek mintájára erőskezű cár atyuskát játszani. Kenyér és cirkusz – azt hitték, ez elég lesz. De a kis gömböc túlhabzsolta magát, a NER-lovagok elkényelmesedtek, a magabiztosságból pedig az évek során hányingerkeltő gőgösség lett. Ráadásul a Fideszben elfelejtik, hogy mára felnőtt egy olyan választói generáció, amely alig volt tízéves Orbán Viktor újbóli miniszterelnökké választásakor. Ők a szellemi ébredésük óta nem éltek másban, csak a narancsuralom rendszerében, számukra, mióta híradót néznek, Orbánnak hívják a kormányfőt. És egy dolgot biztosan tudnak (hiszen lázadó, szabadságharcos magyar vér csörgedezik bennük is): hogy mást akarnak. Nagyon mást. Elegük van, és őket nem lehet már elmúltnyolcévezéssel fenyegetni, mert nekik csak egyféle elmúltnyolcév van: a fideszes.
Orbán aprólékosan kiépített rendszerének szavatossága véges, és törékenységét az októberi „fülkeforradalom” tökéletesen megmutatta.
Nézzük a végén praktikusan. Az ellenzéki oldal felelősséggel tartozik azokért a választókért, akik az együttműködésért, az egységért cserébe bizalmat adtak nekünk. Ha vannak is helyi szinten emberi nézeteltérések, országosan ezt az egységet őrizni és tartani kötelesség. A demokratikus oldalon meglévő versenyt csak addig a határig szabad vívni, amíg az nem okoz károkat az egység által kitűzött cél elérésében. Ennek során kizárólag azokra a társadalmilag fontos kérdésekre kell koncentrálni, amelyeket a Fidesz megtagadott, cserbenhagyott vagy meggyalázott. Én magam is megértettem a választóim akaratát, és kérésüknek megfelelően kiemelt feladatomként felvállaltam az európai egészségügyi minimumszolgáltatás keretrendszerének megteremtését az unióban. A Fidesz vállaltan másodrangú területként tekint az egészségügyre, miközben mi nemzetstratégiai és nemzetbiztonsági kérdésnek tartjuk. Míg mi az embert és az emberséget helyezzük középpontba, ők csak az embereiket.
A szabad városok együttműködését szorosabbra kell fűzni, ennek segítségével meg kell teremteni az egységesebb, koordináltabb ellenzéki nyilvánosságot. Nem kérdés, hogy az MSZP-nek rendszerváltó erőként részt és feladatot kell vállalnia az újabb rendszerváltásban. Lehet, hogy nem feltétlenül központi néppártként, hanem egy széles összefogás fontos építő- és tartóköveként. Lehet, hogy ebben sem önállóan, hanem szövetségeseivel új fejezetet nyitva. Ennek kiérlelése a következő időszak feladata. Az bizonyos, hogy 2010 után valami nagyon más kezdődött. És valami nagyon más kezdődött 2019 októberében is. Semmi sem ugyanaz. Mi sem maradhatunk azok.
(Az írás az Ellensúly 2019/4-es számában jelent meg.)
