Húsz évvel ezelőtt nagy nemzetközi figyelemtől kísérve vezették be az eurót, az Európai Unió közös valutáját. Brüsszelben akkoriban a béke, a szolidaritás, a gazdasági prosperitás és a tagországok közötti konvergencia fő eszközeként és előmozdítójaként üdvözölték az új valutát. Az elmúlt két évtized eurója azonban komoly csalódásokat hozott: kiderült, hogy a várakozások reménytelenül túlzóak voltak. Az euróövezet tartósan gyenge gazdasági teljesítménye, a tagországok közötti nagyfokú kereskedelmi és pénzügyi aránytalanságok, a súlyos adósságválságok, valamint a kiútkeresés miatt ma majdnem akkora figyelem összpontosul a közös valutára, mint az 1999-es induláskor. Azaz ugyanolyan túlzott figyelem, ami azt a látszatot kelti, mintha a valutaunióból fakadnának a regionális gazdasági integráció fő előnyei. Pedig korántsem ez a helyzet.
A tagországok számára az alapvető gazdasági haszon minden regionális integrációban a kereskedelmi korlátok lebontásából, a vámunióból és a közös piacból, az áruk, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke országok közötti szabad áramlásából ered. A közös valuta viszonylag kevés pótlólagos előnyt nyújt, elhamarkodott bevezetése viszont komoly károkat okozhat, ahogy alább látni fogjuk. Nem véletlenül nincs közös valuta még az olyan magas integráltságú, ugyanazt a nyelvet beszélő országpárok között sem, mint az Egyesült Államok és Kanada vagy Ausztrália és Új-Zéland. Mit nyert például a gazdaságilag fejletlen Puerto Rico az amerikai dollárral mint közös valutával? Azt, hogy ma de facto az Egyesült Államok Görögországának tekintik. Mit veszített gazdaságilag például Svédország, Dánia, Norvégia, Izland vagy éppen Lengyelország azzal, hogy nem lépett be az eurózónába? A kézenfekvő válasz: semmit.
A közös valuta előnyei
Melyek konkrétan a közös valuta előnyei? Ezek négy fő csoportra oszthatók: (1) a nemzeti valuták átváltási (tranzakciós) költségének megtakarítása; (2) az árak országok közötti jobb összehasonlíthatósága; (3) a valutaárfolyam-kockázat megszűnése és ezáltal az egymás közötti kereskedelem ösztönzése, valamint (4) a közösségi identitás és a szolidaritás politikai vagy inkább lélektani előnye. Hogyan érvényesültek eddig ezek az előnyök az eurózónában?
Az euró bevezetése előtt számos becslés készült a valutaátváltás tranzakciós költségének nagyságáról, ami lényegében a pénzváltók árrésének felel meg. Az átlagérték akkoriban a GDP 0,4 százaléka volt, de a fejlett bankrendszerrel rendelkező országokban csupán 0,1 százalék. Azóta – tekintettel a vállalatok közötti elektronikus bankfizetésekre és a hitelkártya-használat rohamos térnyerésére a turizmusban – ez az arány jelentősen csökkent. Ha figyelembe vesszük az euróra való átállás magas, egyszeri adminisztratív költségét, akkor a tranzakciós költségek serpenyőjében jelentéktelen nettó előny marad. Ennél is marginálisabb az egységesen euróban feltüntetett árak jobb összehasonlíthatóságának tulajdonított konkurenciafokozó hatás.
A messze legfontosabbnak tartott előny a valutaárfolyam-kockázat kiküszöbölése. A gyakorlati tapasztalatok fényében azonban ez a vélt előny is erősen túlhangsúlyozott. Nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy e tekintetben bármilyen hátrány érte volna az euróövezeten kívül lévő Angliát, Dániát, Norvégiát és Svédországot bármelyik eurót használó országgal szemben. Ráadásul, ahogy látni fogjuk, az egységes valuta csak látszólagosan szünteti meg a valutaunión belüli árfolyamkockázatot.
Az euróval kapcsolatban negyedikként említett előny az európai identitás és összetartás politikai jelképe. Ahogy Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság korábbi elnöke mondta: „Legtöbbünk számára európainak lenni az eurót jelenti.”[1] Ez talán a legnyilvánvalóbb előny az összes közül, de nem több, mint jelképes haszon. Úgy, mint hajdan a Monarchiában, ahol a korona mint közös valuta – annak ellenére, hogy komoly gyengeségei miatt nálunk „sánta valutának” is hívták – a birodalom egységjelképévé vált.
Kellően hosszú történelmi távlat alapján megállapítható, hogy az 1992-es maastrichti szerződés következtében a politikai integráció öncéllá vált az EU-ban, és az euró prominensen ezt a célt szolgálta a feszített tempóban létrehozott, de emiatt féloldalasra, hiányosra sikeredett monetáris unión belül.[2] A politikai integrációt erőltető európai elit nem mérlegelte kellően azt, hogy a regionális integráció közbenső szakaszában – fejletlen monetáris és fiskális koordináció mellett, távol a teljes pénzügyi uniótól, ezen belül a költségvetési és bankintegrációtól – érdemes-e ezért a politikai egységszimbólumért feláldozni a nemzeti monetáris politika olyan kulcsfontosságú eszközeit, mint az árfolyam- és kamatszabályozás.[3]
Kell-e egy jövőbeli, kifejlett monetáris, fiskális és politikai unióban az egységes valuta? Kell, de az – ideális esetben – betetőzése lenne az integrációs folyamatnak, nem pedig a kezdete. Elemzéseimben ezért is használom előszeretettel a jelenlegi euróra „a kocsit kötötték a lovak elé” hasonlatot.[4] Véleményem szerint az EU-integráció mai közbenső szakaszának jobban megfelelnek az olyan gazdasági kockázat nélküli egységszimbólumok, mint az uniós zászló és himnusz.
Az euróövezet rendszerhibái
Az optimális valutaövezet (angol rövidítéssel: OCA) kérdésének hatalmas irodalma van. Robert Mundell 1999-ben, az euróbevezetés évében kapott közgazdasági Nobel-díjat az OCA elméleti alapjainak lerakásáért.[5] Sajnos az euróövezet gyakorlati megtervezői – a néhai Lámfalussy Sándor és munkatársai az Európai Monetáris Intézetben – nem vették kellően figyelembe az OCA kritériumait, valószínűleg erős brüsszeli politikai nyomásra. Mundell elemzéséből egyértelműen következik, hogy – fejlettségi szintjük és gazdasági szerkezetük alapján – az euróövezet tagjai túlzottan különbözőek ahhoz, hogy a valutaunió hatékonyan működhessen. Ezzel az euró megalkotói is tisztában lehettek, valószínűleg ezért hozták létre a mindenkire kötelező konvergencia-kritériumrendszert. Ez azonban fából vaskarika, hiszen a pénzügyi-költségvetési fegyelem fönntartása érdekében ugyanazokat az egy kaptafára húzott, önkényesen megállapított követelményeket támasztották úgy Németország, mint Görögország felé, hogy a két szélső esetet említsük.
Nem is működött jól a túlságosan merev rendszer. A 2008-as globális pénzügyi válság következtében az övezet tagjait eltérően – aszimmetrikusan – érő külső sokkok ezért vezettek az eurózónát létében fenyegető adósságválságokhoz. Önálló árfolyam- és kamatpolitika hiányában az övezet fejletlenebb déli államai képtelenek voltak a hatékony alkalmazkodásra, miközben a valutaunión belül nem álltak rendelkezésre automatikus fiskális transzferek a bajba jutott országok kisegítésére.[6] Ahogy alább látni fogjuk, nem működött hatékonyan a „belső leértékelés” piaci alapú mechanizmusa sem, amelynek a hiányzó nemzeti árfolyampolitikát kellett volna pótolnia. A közös valuta nem előnyös, hanem kifejezetten káros volt a perifériaországok számára az alkalmazkodás terén. Ahogy a közgazdasági Nobel-díjas Joseph Stiglitz írja a közös valutáról szóló kitűnő könyvében: „Maga az euró idézte elő az euróövezet válságát.”[7]
Az euró egyik súlyos és kevéssé megértett problémája a burkolt reálárfolyam-mozgásokkal függ össze. Konkrétan azzal, hogy a tagországok nagyfokú gazdasági heterogenitása miatt de facto nemzeti eurók alakultak ki a valutaunióban: „német”, „görög”, „szlovák” és sok egyéb euró. A számottevő fejlettségbeli és makrogazdasági különbségek következtében a tagországok között jelentős differenciák keletkeztek az euró inflációval korrigált nemzeti reálárfolyamában. Ha Görögországban az infláció jóval magasabb, mint Németországban, akkor ott az euró reálértékben felértékelődik, rontva az ország külpiaci versenyképességét, míg Németországban fordított a hatás.
Az euró megtervezői láthatóan nem számoltak azzal, hogy a valutaunió fejlett és periferikus részei közötti méretes különbségek a nemzeti jövedelem előállításához szükséges fajlagos bérköltségekben – és ezáltal a nemzeti inflációs rátákban – az euró nemzeti reálárfolyamát széles sávban kimozdíthatják a bevezetése körüli „egyensúlyi” helyzetből. Az euróövezet északi centruma (Németország, Franciaország, Hollandia stb.) és déli perifériája (Görögország, Spanyolország, Olaszország stb.) szöges ellentétei egymásnak az eurótérségben. Az euró bevezetése utáni két évtizedben a versenyképességi trend a fejlettebb országok javára tolódott el. Az ellentétes teljesítmény egyik legkifejezőbb mutatója az egységnyi nemzeti jövedelem előállításához szükséges munkaerő-ráfordítás (bérek és juttatások), angolul unit labor cost (ULC). A ULC az egyik legátfogóbb nemzetközi versenyképességi mutató, mivel együttesen tükrözi az inflációs rátát (amely általában árnyékként követi a nominális bérek emelkedését) és a munkatermelékenységet. Például Németország és Olaszország ULC-trendjei igencsak eltérően alakultak az euróérában, aminek komoly szerepe volt a két ország közötti gazdasági teljesítményszakadék elmélyítésében. 2000 és 2016 között az olasz ULC negyven százalékkal ugrott meg, miközben Németországban ennek a felével sem nőtt. Ez fehéren-feketén jelezte, hogy vészesen csökkent az olasz gazdaság versenyképessége Németországgal szemben.
Az euró bevezetésével tökéletes szinkronban Németország exportfölöslege rakétaszerűen kilőtt: ötszörösére nőtt 2000 és 2017 között. Ennek két fontos hajtóereje volt. Az egyik a „német” euró belső leértékelődése a szigorúan követett bérfegyelemnek és az abból fakadó alacsony inflációnak köszönhetően. Becslésem szerint ez több mint 20 százalékos burkolt reálleértékelődést hozott a „német” eurónak csupán az olasz relációban, s ezzel arányos, pótlólagos versenyképességi előnyt a német exportőröknek. Németország a valutaklub legtöbb tagjával szemben hasonló vagy ennél is nagyobb rejtett árfolyamelőnyt élvezett.[8]
A másik tényező a rögzített árfolyamú eurónak a lebegő nemzeti valutaárfolyamokkal szembeni születési rendellenessége. Konkrétan a nagy külső egyensúlyhiányokat (kereskedelmi és fizetési mérleg) automatikusan kiigazító árfolyam-mechanizmus hiányáról van szó. A közös pénz mentesítette Németországot és Hollandiát (a zóna másik szupermerkantilista exportőrét) a toronymagas exporttöbblet klasszikus valutafelértékelési hatásától. A németeknek és a hollandoknak (ahogy másoknak is a valutaklubban) huzamosan aránytalanul magas fizetésimérleg-többletük lehet anélkül, hogy az érezhető korrekciót kényszerítene ki az euró külső nominális árfolyamában vagy a „német” és a „holland” euró belső reálárfolyamában.
A fentiek kapcsán felmerül egy igen fontos kérdés: a valutaunióban miért nem működött hatékonyabban a „nemzeti” eurók reálárfolyamon keresztüli belső leértékelése? A hagyományos nemzeti valuta leértékelése klasszikus pénzpiaci, nyomáscsökkentő szelep. Nem oldja meg a gazdaság mélyebb, szerkezeti problémáit, de átmenetileg lehetővé teszi a felborult külső fizetési egyensúly helyreállítását, lélegzetvételhez juttatva a kormányt. Nemzeti valuta hiányában a klasszikus leértékelés nem járható út a világpiaci versenyképesség és a külső egyensúly akár átmeneti javítására sem. Ezért az inflációt minimalizáló belső leértékelés – alapvetően a bérek és juttatások csökkentése – az egyetlen lehetséges, ám politikailag életveszélyes eszköze a versenyképesség és a pénzügyi egyensúly javításának, valamint a felhamozódott adósságterhek enyhítésének. A jelentős bércsökkentésnek azonban határt szab a munkabérek közismert, lefelé irányuló piaci merevsége („ragadóssága”). A tapasztalatok szerint még ha esnek is a bérek, a csökkenés többnyire nem akkora, hogy komoly javulást idézzen elő a külpiaci versenyképességben az exportárak csökkenésén keresztül.[9] Arról nem is beszélve, hogy a belső leértékelést célzó gazdasági megszorítások a belső kereslet megnyirbálásán keresztül lefékezik a gazdaságot, fokozzák a belső adósságot és a vállalati csődöket. Görögország és Olaszország tankönyvi esetei ezeknek a folyamatoknak. Egy szó mint száz: a belső leértékelés fölöttébb tökéletlen helyettesítője a hagyományos nemzeti valutaleértékelésnek.
Nyertesek és vesztesek
Létrehozásakor a közös valuta szorgalmazóit három remény motiválta: a gazdasági integráció (különösen az egymás közötti kereskedelem) mélyítésén keresztül az euró gyorsítja a gazdasági növekedést, fokozza a tagországok fejlettségi szintjei közötti közeledést (konvergenciát) és előrelendíti a politikai integrációt. De milyen az eredménymérleg? Mennyire váltak be ezek a remények?
Sajnos az euró mindhárom vonatkozásban csalódást okozott. Az euróövezeten belüli kereskedelem nemcsak hogy nem növekedett gyorsabban, mint a kívülállókkal folytatott áruforgalom, hanem némileg még csökkent is az övezeten belüli forgalom aránya a tagországok összkereskedelmében – 2018-ban csupán 45 százalékot tett ki az euró bevezetése előtti 50 százalékkal szemben. A valutaunió időszakában nem növekedésgyorsulás, hanem kifejezett lassulás következett be. Az övezet összevont GDP-jének 1,5 százalékos átlagos évi emelkedése nemcsak az euró előtti időszakhoz képest alacsony, de az övezeten kívüli uniós tagországokhoz és az olyan fontos versenytársakhoz viszonyítva is, mint Kína és az Egyesült Államok. Különösen kiábrándító volt a 2008-as globális pénzügyi válság utáni 0,8 százalékos GDP-tempó, ami csupán karnyújtásnyira van a gazdasági stagnálástól. Az Európai Központi Bank utóbbi években követett vaskos mennyiségi lazítási programja nélkül a zóna gazdasága minden bizonnyal elhúzódó recesszióba süllyedt volna.
Az eurótérség nem volt sikeresebb a gazdasági konvergencia terén sem. A várakozásokkal ellentétben a centrum és a periféria közötti szakadék szélesedett. Az euró bevezetésének évében Németország egy főre eső GDP-je csupán hat százalékkal volt magasabb az olaszénál, ám húsz évvel később a különbség már egyharmadra nőtt. Görögország esetében pedig a kezdeti másfélszeres fejlettségi szakadék a duplájára emelkedett Németországgal szemben. Valósággal a fejük tetejére álltak a dolgok a valutaunióban: azok a centrumországok (különösen Németország és Hollandia) jutottak burkolt, versenyképességet fokozó árfolyamelőnyhöz s lettek ezáltal a közös valuta nagy haszonélvezői, amelyeknek erre a legkevésbé volt szükségük.[10] Valutaunión belüli szolidaritás ide vagy oda, toronymagas exporttöbbletével különösen Németország hárította át az alkalmazkodás terheit a krónikusan kereskedelmi deficites déli klubtársakra. Németország sikeresen exportálta munkanélküliségét, amely ma már csupán három százalék körül van Görögország 17, Spanyolország 14 és Olaszország tíz százalékával szemben. Az exporttöbbletből nyert bevételek (valamint a merkantilista szellemhez passzoló magas belső lakossági és kormányzati megtakarítások) révén Németország Európa legnagyobb hitelezőjévé vált, kamatnyereséggel megfejelve az árukereskedelemből származó előnyöket.[11] A tökéletlen közös valuta – mostani koraszülött állapotában, fiskális unió és más szükséges intézmények hiányában – erősen differrenciáló hatású: az eredendően versenyképes, merkantilista beütésű, a klasszikus bérfegyelmet (a nominális bérek emelkedése ne haladja meg a termelékenység növekedését) betartó tagállamoknak kedvez, az európeriféria számára viszont alkalmazkodási kényszerzubbonyt, adósságcsapdát és erőforrás-elszívást jelent.[12]
A fenti kirívó regionális aránytalanságok miatt az euró nem fokozta még a politikai egyetértést és integrációt sem. Sőt, inkább kiélezte a politikai konfliktusokat. Friss példa erre Olaszország, ahol az utóbbi két évtizedben a gazdaság és az életszínvonal stagnálása szinkronban volt az euróövezeti tagsággal. A közös valuta emiatt széles körben népszerűtlen az országban. Nem véletlen, hogy a tavaszi európai parlamenti választáson a populista pártok euróellenes platformon diadalmaskodtak, s a „német ketrecnek” hívott közös valutát hibáztatták az „elveszített” évtizedekért.[13] Egyes németellenes pártvezetők száján még a „pénzügyi fasizmus és rabszolgaság” érzelmekre ható, populista szólama is kicsúszott. Emellett az új római kormánynak meggyűlt a baja Emmanuel Macron francia elnökkel is, mivel hevesen ellenzik annak nagyratörő euróreformjait, amelyek tovább szűkítenék Róma maradék pénzügyi függetlenségét.[14]
Kell-e nekünk itt és most a közös valuta?
Ez a cikk elsősorban nem a magyar eurócsatlakozásról szól, amellyel kapcsolatban már kifejtettem a véleményemet több, komoly visszhangot kiváltott írásban.[15] Befejezésként csupán néhány lényeges szempontot szeretnék felvillantani.
Véleményem szerint a hazai euróviták aktuálpolitikai slágertémává degradálták a magyar euróbevezetés és az azzal kapcsolatos céldátum kérdését. Egyesek fölöttébb fetisizálják a valutauniónak a magyar gazdaság felzárkózásában és a „mag-Európához” való csatlakozásában játszott szerepét.[16] Ugyanakkor nem fordítanak kellő figyelmet az euró felkészületlen, politikai motivációjú bevezetésének jelentős gazdasági kockázataira. Pedig ezekre – mint fentebb láttuk – sajnos szép számmal vannak negatív országpéldák a működő valutaunióban.
A magyar gazdaság euróérettségével kapcsolatos kérdőjelek miatt – például a ULC lehetséges felfutása a termelékenységet jóval meghaladó bérnövekedés következtében – az euróra való áttérést követően fennáll a kockázata a „magyar” euró exportfékező felértékelődésének. Ahogy az például Szlovéniában történt az euró 2007-es bevezetése után, komoly károkat okozva az országnak. Szlovákia későbbi csatlakozása már sikeresebb volt, de a „szlovák” euró is felértékelődött a 2009-es csatlakozás óta, tehát északi szomszédunk export- és általános gazdasági teljesítménye az euró nélkül valószínűleg még jobb lett volna. Bár hiba lenne túlértékelni az árfolyamhatást, érdemes megjegyezni, hogy az elmúlt évtizedben a nemzeti valutával bíró Lengyelország gazdasági teljesítménye felülmúlta Szlovákiáét.[17]
Magyarország számára ma a valódi dilemma nem az, hogy csatlakozzon-e a eurózónához vagy sem, hanem az, hogy mikor. Én az elhamarkodott, belső vagy külső politikai nyomással kikényszerített, jelentős gazdasági kockázattal járó belépés ellen vagyok. Sok a politikai riogatás a többsebességes Európával kapcsolatban, bár az utóbbi időben mintha alábbhagyott volna az „aki kimarad, az lemarad” tábor lendülete. Magyarországot nem lehet kirekeszteni a valutaunióból, ha valóban készek és érettek leszünk a csatlakozásra. Annál is inkább, mert az országnak az EU-ba való belépéssel vállalt nemzetközi jogi kötelezettsége a jövőbeli tagság. Az igazi vita csupán arról folyhat, hogy ma, holnap vagy holnapután csatlakozzunk.
A valuatunió jelenlegi tökéletlenségével szükségszerűen együtt járó, jelentős gazdasági kockázatok miatt nem tartom hazánk érdekének az euróövezet előszobájába, az európai árfolyam-mechanizmusba (ERM II) való sürgős bejutást. Tény, hogy Magyarország még mindig nem teljesíti az eurótagság összes kritériumát. Ráadásul az Európai Bizottság szerint a numerikus kritériumoknak való megfelelés csupán szükséges, de nem elégséges feltétele az euró bevezetésének. Magyarországnak a belépéshez még a „fenntartható konvergenciafolyamatról” is tanúbizonyságot kell tennie. A bizottság legutóbbi, 2018-as konvergenciajelentése világosan kimondta: „Magyarország nem teljesíti az euró bevezetésének feltételeit.”[18] Ilyen körülmények között szükség van-e a sokak által követelt csatlakozási céldátum kitűzésére? Szerintem nincs. Az előző kormányok által elhamarkodott módon, meggondolatlanul kitűzött összes eddigi céldátum is irreálisnak bizonyult.
Konklúzió
Az euró alapvetően politikai termék. A politikai integráció erőltetett tempójú gyorsítása céljából egy koraérett, félkész állapotban lévő fizetőeszköz vált az EU egységes valutájává, amely több vonatkozásban sem teljesíti az optimális valutaövezet követelményeit. Születésétől fogva konstrukciós hibák jellemzik: az eurózónán belül akkor vezettek be egy merev árfolyamrendszert, amikor a világ többi része a rugalmas, lebegő árfolyamok felé mozdult el. A valutaunió azonban így sem szabadult meg az árfolyamkockázattól: az a tagországok eltérő fejlettsége és makroökonómiai körülményei következtében burkolt formában – az euró „nemzeti” reálárfolyamainak mozgásában – jelentkezik. Az euró egyik alapvető rendszerhibája a kereskedelmi mérlegaránytalanságokat automatikusan korrigáló árfolyam-mechanizmus hiánya. A fiskális integráció nélkül ez egyenesen vezetett a periferikus országok súlyos adósságválságához, Görögországtól Olaszországig. Az euró rendszeréből hiányzik a válságok kezeléséhez szükséges árfolyam- és fiskális rugalmasság.
Az euró nem váltotta be a reményeket a gazdasági növekedés gyorsítását és a tagországok közötti fejlettségi konvergenciát illetően. Ellenkezőleg: sok tagország számára az euróéra – különösen a globális pénzügyi válság utáni évtizedben – lassulást, egyes esetekben stagnálást és visszaesést hozott, s nem növelte az egymás közötti kereskedelem súlyát. Az egységes valuta megdöbbentően nagy, a várttal ellentétes jövedelemátcsoportosítást idézett elő a tagországok között. Az eurózóna északi és déli részei közötti konvergencia helyett markáns divergencia következett be: a „gazdagok” még gazdagabbak, a „szegények” még szegényebbek lettek. Fő haszonélvezőként a közös valutából Németország az eurótérség olyan gyengébb partnerei rovására húzott megdöbbentően nagy gazdasági előnyöket – és kényszerített rájuk fájdalmas alkalmazkodást –, mint Olaszország, Görögország, Spanyolország, Portugália és Ciprus.
Előre tekintve világos, hogy az euróövezet erősen differenciált fejlettségi és makroökonómiai környezetében a mainál összehasonlíthatatlanul szorosabb és hatékonyabb koordinációra, távlatilag pedig költségvetési és bankintegrációra, azaz teljes pénzügyi unióra lesz szükség. Enélkül a jelenlegi, nagyfokú reálárfolyam-torzulásokat előidéző – egyes országoknak kiugró előnyöket hozó, másokat pedig tartós eladósodásba sodró – valutarendszer fenntartásának csekély gazdasági haszna és értelme van. Csak a politikai célszerűség és a tehetetlenség tudja fenntartani.
Éppen ezért nem szabad a magyar euróbevezetést becsempészni az aktuális belpolitika és pártversengés mágneses terébe. Jelenleg az euróéretlen Magyarország számára túl magas a gazdasági kockázata az elkapkodott, politikai motivációjú valutauniós csatlakozásnak.
[1] State of the Union Address 2016: Towards a better Europe, 2016. szeptember 14.
[2] A maastrichti szerződés Európai Unióvá nevezte át az Európai Gazdasági Közösséget és – alapvetően francia nyomásra – előirányozta az egységes valuta bevezetését 1999. január 1-jéig. Egyúttal rögzítette a valutauniós tagsághoz szükséges követelményeket (az állami költségvetési hiány nem lehet nagyobb három százaléknál, az államadósság nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát stb.), amelyek maastrichti (konvergencia)kritérumokként váltak ismertté.
[3] Különösen a politikai spektrum baloldalán lehet gyakran találkozni az euróövezetnek „értékközösségként” való, helytelen felfogásával, amely kimondatlanul is politikai lényeget kölcsönöz a közös valutának. Akkor például a vámunió – az integráció másik alrendszere – is értékközösség? Az EU maga valóban értékközösség, de az euró nem más, mint egy fizetőeszköz.
[4] Lásd Dobozi István, Amikor a kocsit kötik a lovak elé, Magyar Nemzet, 2015. szeptember 1.
[5] Mundell, Robert, A Theory of Optimum Currency Areas, American Economic Review, 1961/4. Az optimalitást biztosító követelmények közül különösen kettőt nem sikerült teljesíteni az eurótérségben: a makroökonómiai körülmények hasonlóságát és a fiskális transzfereket. Az első kritérium azzal függ össze, hogy a valutaövezet egyes tagjai milyen gazdasági preferenciákkal bírnak például az infláció vagy a munkanélküliség kívánatos szintjét illetően. A monetáris unión belüli közös árfolyam és azonos kamatszint komoly problémákat vethet fel a különböző fejlettségű vagy a konjunktúraciklus eltérő fázisaiban lévő tagországokban. Például Németország a magasabb kamatlábban érdekelt, ha gazdasága túlfűtött és inflációs nyomás van. Ugyanakkor az esetleg recesszióban szenvedő, magas munkanélküliségű Görögország számára az alacsonyabb kamatláb lenne kívánatos. A fiskális transzferek pedig olyan szolidaritási mechanizmust képeznek, amelyen keresztül a külső negatív (például kereskedelmi) sokk által különösen erősen sújtott, de az önálló valuta és jegybank hiányában alkalmazkodásra képtelen tagország a valutaövezet központi pénzügyi alapjából jut fiskális transzferhez. Ezáltal legalábbis részben ellensúlyozható a külső sokk által okozott veszteség.
[6] A globális pénzügyi krízis hatására mélyülő euróválság bizonyos reformokra kényszerítette a valutauniót. 2012-ben olyan pénzügyi eszközvásárló mentőprogramok – például Outright Monetary Transactions, európai stabilitási mechanizmus – léptek életbe, amelyek a pénzügyi csőddel fenyegetett tagországok állampapírjait vásárolták fel (vagy tettek erre ígéretet a pénzpiaci spekulációk csillapítása és a magas hozamok leszorítása érdekében). A szakirodalomban egyesek a valutaunióból hiányzó fiskális unió tökéletlen pótlékainak tekintik ezeket a pénzügyi tűzfalakat. „Fiskális unió a hátsó kapun keresztül” – mondja Ashoka Mody az euróról írt monográfiájában (Mody, Ashoka, EuroTragedy. A Drama in Nine Acts, Oxford UP, Oxford, 2018, 313.). Joseph Stiglitz szerint a fenti programok felemás megoldást jelentenek, mivel csupán tűzoltást végeznek egy már elmélyült pénzügyi válságban (Stiglitz, Joseph E., The Euro. How a Common Currency Threatens the Future of Europe, W. W. Norton & Company, New York, 2016, 246.).
[7] Stiglitz, I. m., 122.
[8] Sajnos nem lehet precízen megállapítani a „német” euró reálleértékeltségét. A Financial Timesban közölt egyik írásomban javasoltam – a német és a svájci gazdaság közötti jelentős hasonlóságok okán – a svájci frank „proxyként” (azaz hozzávetőleges ekvivalensként) való használatát a valutaunió előtti német márka és az euró hipotetikus árfolyamváltozásának becslésére (Dobozi István, Trump is Right: Euro Helped Germany Become the China of Europe, Financial Times, 2017. január 23.). 2000 és 2018 között a svájci frank 34 százalékkal értékelődött fel az euróval szemben. Nincs nyomós ok annak feltételezésére, hogy a német márka ennél lényegesen kevésbé értékelődött volna fel, ha Németország nem lép be az euróövezetbe.
[9] Például az olasz kormányok utóbbi években követett nadrágszíjmeghúzó intézkedései következtében csupán a töretlenül emelkedő ULC-trend állt meg, de nem sikerült azt lefelé elmozdítani. Görögországban viszont – az olaszokénál jóval kiterjedtebb és fájdalmasabb reformokkal – sikerült a ULC-t süllyedő pályára állítani. Az utóbbi évtizedben Görögország drasztikusan csökkentette a korábban magas (a GDP tíz százalékát meghaladó) külkereskedelmi mérleghiányt. Ennek azonban nagy ára volt: nem az export növekedett, hanem az import zuhant drasztikusan a GDP közel negyven százalékos hanyatlásának következtében.
[10] Egy friss és mérvadó becslés empirikusan is megerősíti ezt a megállapításunkat. A freiburgi székhelyű Centre for European Policy szimulációs modellszámításai szerint 1999 és 2017 között Németország hatalmas összeget, 1893 milliárd eurót profitált a közös valuta bevezetésének köszönhetően, amely a 2017-es német GDP jóval több mint felét (58 százalékát) kitevő érték. Egy főre vetítve több mint 23 ezer euróra rúg a nyereség. Ahogy az várható volt, Olaszország a leghátrányosabban érintett tagállam, amelynek 4325 milliárd eurós halmozott vesztesége (a 2017-es GDP két és félszerese) származott a közös valuta használatából. Az egy főre eső veszteség több mint 73 ezer euró. Lásd Gasparotti, Alessandro, Kullas, Matthias, 20 Years of the Euro: Winners and Losers, Centre for European Policy, 2019. február.
[11] Bár ezt a Németországnak fölöttébb kedvező állapotot nem a németek találták ki maguknak tudatosan, ettől függetlenül a jelentős egyoldalú reálárfolyam-előnyök léteznek. Ugyanakkor – szűkkeblű nemzeti érdekből – Berlin nem tesz semmit az övezeten belül hosszú távon fenntarthatatlan külső egyensúlytalanságok korrigálására. Németország kiugró példája révén Brüsszel is felfigyelt a külső egyensúlyhiányok veszélyére, s felállították a monetáris aránytalanságok mechanizmusát, amely azonban – húsbavágó szankciók hiányában – gyakorlatilag alig működik. A mechanizmus ráadásul aszimmetrikus jellegű, azaz jóval elnézőbb a fizetési mérlegtöbblettel, mint a deficittel szemben, ami az olyan szuperexportőröknek kedvez, mint Németország és Hollandia.
[12] A euró kényszerzubbonya nemcsak a déli tagállamokat szorította. Példa erre a nálunk csodált Finnországnak, a valutaövezet egyik legfejlettebb országának esete az euróval és a külső gazdasági sérülékenységgel. A közgazdasági Nobel-díjas Paul Krugman egyik elemzésében Finnországot Európa beteg gazdaságának nevezi, amely a globális pénzügyi válságot követően részben ugyanolyan alkalmazkodási nehézségeket találta szemben magát, mint Görögország (Krugman, Paul, When Virtue Fails, The New York Times, 2016. június 17.). A finn GDP igen későn, csak 2017-ben érte el a 2008–2009-es világgazdasági recesszió előtti szintet. Krugman összehasonlította ezt a visszaesést Finnország egy korábbi, 1990-es évek elejei recessziójával, amikor az országnak még saját valutája volt. A nemzeti valuta jelentős leértékelésével a finn gazdaság akkor viszonylag gyorsan lábra kapott és korán visszanyerte külpiaci versenyképességét. Krugman következtetése: „Fölöttébb nyilvánvaló, hogy Finnország jobban járt volna, ha nem vezeti be az eurót, és ezzel nem ölt magára kényszerzubbonyt.” Ha az euró kényszerzubbony Finnországnak, akkor nem nehéz elképzelni, mit jelent a jóval fejletlenebb és külsőleg sebezhetőbb déli államok számára.
[13] A felturbózott euróellenesség részben manipulatív kampányfogás volt. Az olasz gazdasági stagnálás és a valutauniós tagság közötti nagyfokú időbeli egybeesés ellenére is hiba lenne a gazdasági alulteljesítést csupán az euró nyakába varrni. Mint ahogy hamis lenne a kimagasló német exportsikereket is kizárólag az alulértékelt „német” eurónak tulajdonítani.
[14] Lásd Dobozi István, Olaszország az euró „német ketrecében”, Élet és Irodalom, 2018. július 27.
[15] Dobozi István, Kell-e az euró Magyarországnak?, Magyar Nemzet, 2017. augusztus 21.; Uő, Az euróbevezetés-vita eddigi tanulságai, Magyar Nemzet, 2017. szeptember 16.; Uő, Eurófetisizmus, Élet és Irodalom, 2017. október 27.; Uő, Eurócsatlakozás: igen, ma minden máshogy van, HVG, 2017. november 6.
[16] Legmarkánsabban Mellár Tamás fogalmazta meg az „aki kimarad, az lemarad” dilemmát (Aki kimarad, az lemarad, Élet és Irodalom, 2017. szeptember 8.). Ezt a felfogást bíráltam Eurófetisizmus című írásomban, amelyre Mellár Tamás válaszolt (Gyors vagy lassú euróbevezetés?, Élet és Irodalom, 2017. november 10.).
[17] Az eurós tagság kapcsán gyakran hivatkoznak Szlovákiára mint „bezzegországra”, azt sugallva, hogy az euró számottevően hozzájárult az ország viszonylagos gazdasági sikereihez. Valójában ezekben nem az euró bevezetése, hanem két másik tényező játszott fontos szerepet. Az egyik az egy főre eső nettó külföldi működő beruházások rendkívül magas szintje, amellyel Szlovákia jócskán megelőzte hazánkat is. A másik a történelmileg fegyelmezett pénzpolitika örökségéből fakad, amely az utóbbi évtizedben meglehetősen expanzív fiskális politikának nyitott teret. A szlovák államadóssági ráta a 2008-as 27 százalékról 2018-ra 48 százalékra szökött fel, de 2013-ban elérte az 55 százalékot is (Zsadányi István Zsolt, Konvergáljunk! De hova?, HVG, 2019. szeptember 6.).
[18] Convergence Report 2018, European Commission, 2018. május 23.
Dobozi István
