A közép-európai politikai fejlődés néhány kulcspontja összehasonlító perspektívában
Mi sem természetesebb, mint hogy a politikai folyamatok iránt érdeklődő elemzők (nem is beszélve az állampolgárokról) 2018-ban arra a kérdésre keresik a választ, hogy mi történt itt az elmúlt években, és ami történt, miért történt. Engem is érdekel ez a kérdés. Aki valamennyire is ismeri az írásaimat, az tudja: én mindig történeti oldalról közelítek a jelenhez. Így teszek most is. Meggyőződésem, hogy a történelemnek nemhogy nincs vége, de – értelmezési szempontból különösen – csak most kezdődik igazán. Szerencsére a történelmi magyarázat ma már nem olyan fehér holló, mint akár öt-tíz éve. 2013-as híres könyvében Daron Acemoglu és James Robinson azt mondja: szükségünk van egy „történelmi, de nem történelmileg predesztinált elméletre”.[1] Helyesen mondják. Írásom egy pontján részletesen is szóba hozom őket.
Ugyanakkor jó, ha tudjuk: az elmúlt közel harminc évben a „történelem vége” szemlélet volt az uralkodó, s – politológusként legalábbis – most kezdünk „ismerkedni” történeti kérdésekkel. Nem könnyű. A mi diszciplínánkban egyelőre nagyon furcsán hat a történeti szemlélet, és ha olykor mégis előkerül, az a múlt visszatérésétől való félelemmel, de minimum tanácstalansággal párosul. Én viszont kiindulásképpen szeretném leszögezni, hogy ha a jelen korszakot a jelenből akarjuk értelmezni (kis túlzással Orbánt Orbánból), akkor könnyen félrecsúszhatunk. Igaz persze, hogy egy történeti megközelítés kevésbé reflektál közvetlenül a jelenre, ellenben olyan magyarázó elveket kapcsolhat be az elemzésbe, amelyek új perspektívát nyithatnak, és mélyebb megértést tesznek lehetővé.
De a történeti látásmód önmagában még mindig kevés; szükségünk van összehasonlításra is. Azaz a magyar viszonyokat, a magyar politikai fejlődést összehasonlítani Nyugat-Európával.[2] Természetesen valamiféle összehasonlítás Nyugat-Európával mindig is létezett Magyarországon. Sőt ez egy bevett eljárás. De nem mindegy, hogyan csináljuk. Nekem az a benyomásom, hogy az összehasonlítás sokszor leegyszerűsödik a mintakövetés vizsgálatára: arra, hogyan adaptálódik Magyarország a kívülről készen kapott modellhez. Ezt azonban nem tartom elégséges összehasonlítási alapnak, a történeti összehasonlítás ehhez képest több és más. Nem csak arra kell tehát kíváncsinak lennünk, „hogyan igyekszünk felzárkózni Európához”, mert ha kizárólag ez az összehasonlítási szempontunk, óhatatlanul csalódás ér majd, mert a felzárkózás sosem lesz „megfelelő”.[3]
Egyre inkább azt tartom fontosnak tehát, hogy a komparatív szempontot ne csak a „felzárkózás” felől értelmezzük, hanem annál komplexebben és tágabban. Mindez természetesen új politológusi szemléletmódot is követel. A történelem vizsgálata nem megszokott kollégáink körében, én azonban régóta ezen a terepen mozgok. S éppen emiatt három vastagon történeti kulcsproblémára szeretném ráirányítani a figyelmet. Mindhárom nagyon távol van a jelen, az aktuálpolitika zajától, de mindhárom áttekintése fontos ahhoz, hogy jobban értsük magunkat.
Szólni szeretnék tehát a kapitalizmus, a gyarmatosítás és az iparosítás kérdéseiről. Az olvasó számára nyilvánvalóan szokatlan lesz, hogy ennyire távolinak, sőt elvontnak tűnő témákkal hozakodom elő. Egy politológustól különösen nem megszokott az ilyesfajta időutazás. Mégsem kerülhetjük meg, ha Orbánt nem Orbánból akarjuk magyarázni, s nem rekedünk meg ott, hogy a liberális demokrácia azért került veszélybe, mert megjelent a populizmus. Én tehát azt az ajánlatot teszem, hogy a jelen megértéséhez forduljunk a történelemhez. Nem erőszakoltan, nem mesterkélten, hanem azért, hogy valóban jobban értsük magunkat. Mielőtt tehát a három említett kategóriához eljutnánk, kezdjük röviden a történelemmel.
Történelem
Valószínűleg az okozza itt a problémát, hogy a magyar történelem törései nem egy demokratikus fejlődési folyamaton belüli törések, sokkal inkább különféle autokratikus rendszerek váltakozásáról van szó (a dualizmus kora és az 1990 utáni időszak a két kivétel). A kérdés azonban szerencsétlenül van felvetve, ha csak azt ismerjük el egységesnek, ami egy demokratikusnak tekinthető folyamat része. Ha így nézzük, viszonylag kevés országnak van egységes történelme. Helyesebb tehát azt mondanunk: Magyarország egy tágabb, az önmagában vett magyar történelmen messze túlmutató nemzetközi folyamatba ágyazódva történelme nagy részében nem tudott bekapcsolódni ebbe a nemzetközileg vezérelt demokratizálódási (de még ezt megelőzően: kapitalizálódási) folyamatba. Azt viszont mégsem mondhatjuk, hogy történelme emiatt nem „igazi” történelem.
De ez a történelem valóban nagyon más, mint azoké az országoké, amelyek a kapitalizálódási és demokratizálódási folyamatnak kezdettől a részesei, sőt mozgatói. Csak nagyon röviden említem meg itt az amerikai példát. Ez a frissen alapított ország kezdettől formálódó demokratikus rendjével és a szabadságra alapozott értékeivel nagyon élénken foglalkoztatja a haladó szellemű magyar politikai elitet. Závodszky Géza alapos monográfiában dolgozza fel ennek az Amerika-orientációnak az összetevőit,[4] úgyhogy ennek részleteire nem térek ki külön. Egy dolgot viszont mindenképp megemlítek, ami talán kevésbé jelenik meg Závodszky említett könyvében és a kortársak értelmezésében sem, mégis fontos a későbbi fejtegetések szempontjából. Ez az önmeghatározás, a „kik vagyunk mi?” kérdése, ahogyan azt Samuel Huntington is felveti Amerika kapcsán.[5] A reformkori magyar elit a 19. század közepén, a nemzetállamok felemelkedése idején nemzetiként, pontosabban nemzeti liberálisként definiálja önmagát.[6] Érdekes módon azonban az Amerika-követő magyar politikai nem észleli, hogy Amerikában az identitás alapja egészen más, s nem a nemzet. Ahogy a világhírű amerikai történész, Gordon Wood megfogalmazza:
Amerikainak lenni nem azt jelenti, hogy az ember egy adott nemzeti identitással bíró személy, hanem azt, hogy hisz bizonyos dolgokban, mégpedig azokban az intézményekben és értékekben, amelyek ezekhez az általunk alapításnak nevezett, 18. század végi eseményhez köthetők, és amelyek összekötnek bennünket […] Valakit amerikaivá az tesz, hogy hisz bizonyos dolgokban. Így aztán állandóan visszanyúlunk ezeknek az elképzeléseknek a forrásaihoz, és visszamegyünk az alapítókhoz, akik megalkották ezeket az intézményeket és kialakították az eredeti elképzeléseket.[7]
Nagymértékben megerősíti ezt a megközelítést Hungtington, aki „történeti” magyarázatot is ad a nemzetelv visszaszorulására, s ez – 1815 után – a veszélyhelyzet megszűnése. Veszély hiányában pedig csökken a nemzeti identitás szerepe. De azt is elmondja, hogy 1865-ig komoly viták zajlanak az amerikaiság mibenlétéről, s csak a polgárháborút követően lesz konszenzus tárgyává, hogy „az amerikaiak országukat nem egy hellyel, hanem politikai eszmékkel és intézményekkel azonosítják”.[8]
Éppen ez, a „hinni bizonyos dolgokban” (intézményekben és értékekben) nem jellemzi a magyar reformkor elitjeit és gondolkodóit, sőt ők azok, akik a közösen vállalható értékek és intézmények hiányára figyelmeztetnek. De épp az amerikai példa is mutatja, hogy ilyen közös értékek és intézmények egyrészt nem formálódnak ki rövid idő alatt, másrészt formálódásukhoz viszonylag stabil nemzeti keretek és a nemzeti kereteket érintő veszélyérzet megszűnése szükséges. Ha ezek a keretek nem adottak, az intézményekbe és értékekbe vetett közös hit roppant nehézzé válik.
Amikor a modern magyar politika kezdeteihez megyünk vissza, nem találunk az amerikaihoz hasonló „alapító aktust”, s ebből adódóan egy olyan intézmény- és értékfejlődést, amely az alapító aktus fundamentumára épülhetne. Ugyanakkor azt, hogy mennyire erős (lenne) az igény egy integratív erejű alapító aktusra, jól mutatja, hogy szinte ilyen „alapító” rangra tett szert az 1990 utáni időszakban a magyar állam Szent István király általi megalapítása. A reformkorban ezt kevésbé tekintik hivatkozási alapnak, ma azonban szinte ez a magyar történelemnek az az egyetlen fix pontja, amelyben – politikai hovatartozástól függetlenül – egyetértés mutatkozik. Az egyetértés alapja pedig a nyugatos fejlődés megindulásában keresendő. De ha ebben a tekintetben konszenzus mutatkozik is, az elmúlt évtizedekben (a zsákutca-elméleteken kívül) nemigen születtek magyarázatok arra vonatkozóan, hogy ha alapvetően helyes és szükségszerű volt is István lépése, hogyan lehet, hogy a magyar politikai fejlődés mégsem tudott olyan nyugatos pályára állni, mint amilyet a reformkortól kezdődően a magyar politikai elitek szerettek volna.
Itt térhetünk át a korábban már jelzett három fogalomra: kapitalizálódás, gyarmatosítás, ipari forradalom. Ezek alapvetően meghatározzák a számunkra olyannyira fontos referenciát jelentő nyugati fejlődést, ezért szükséges röviden áttekintenünk, hogyan is alakult ezen a három területen a nyugat-európai, illetve a magyar fejlődés.
Kapitalizálódás
Ahhoz, hogy a magyar politikai fejlődést ne „katasztrófa-forgatókönyvek” egymásutánjaként, hanem egy, a nemzetközi folyamatok összessége szempontjából logikus projektként írjuk le, túl kell lépnünk a politikai szempontokon, és szükségünk van gazdasági szempontok bekapcsolására is. Az elemzők többsége ezeket mellőzi, emiatt nem is juthatnak más következtetésre, mint hogy politikai és társadalmi értelemben Magyarország messze van a legfejlettebb országoktól. Pedig könnyen lehet, hogy a Nyugathoz képesti lemaradás okát gazdasági tényezőkben kell keresnünk.
Két egymástól időben távol készült könyv segítségével szeretném ezt a gazdasági aspektust felvázolni. Az egyiket, amelynek címe A modern világgazdasági rendszer kialakulása, Immanuel Wallerstein írja az 1970-es években, és nem sokkal később megjelenik magyar nyelven is.[9] A maga korában hatalmas népszerűségnek örvendő és az újdonság erejével ható könyv tulajdonképpen az 1960-as években induló „politikai fejlődés” diszciplína egyik csúcsteljesítménye. A másik könyv pedig Daron Acemoglu és James A. Robinson Miért buknak el a nemzetek? című gazdaságtörténeti monográfiája.[10]
Könyveik kapcsán első annak a magyar politikai fejlődés szempontjából döntőnek számító kérdésnek a megválaszolása, hogy mely országokból lesz mintaadó és melyekből mintakövető. A szerzők egybehangzó válasza, hogy itt nincs eleve elrendelés vagy valamiféle objektív meghatározottság. Wallerstein azt írja, hogy a 12–13. században nincs nagyobb különbség Európa különböző régiói között, s a 14. század pestisjárványának Európájáról ugyanezt gondolja Acemoglu és Robinson is. Ám utóbbiak megjegyzik: „Habár 1346-ban még csak kis különbségek voltak Nyugat- és Kelet-Európa politikai és gazdasági intézményrendszere között, 1600-ban már egy világ választotta el azokat egymástól”.[11] Ha tehát kezdetben még hasonlók a fejlődési tendenciák, ám az eredmények nagyon eltérőek lesznek, akkor két kérdésünk lehet: mi történik itt? És mindezt hogyan magyarázhatjuk, ha (a lemaradók kapcsán) nem zsákutca-elméletet akarunk magunk is alkotni?
Magam abból indulok ki, hogy a kis eltérésekből nagy különbségek lesznek, a nagy különbségek pedig a későbbiek folyamán még erőteljesebb különbségekhez vezetnek. Ezeket persze kivételes esetekben csökkenteni lehet, vagy a trendet akár meg is lehet fordítani, de ebből nem következik annak a reménynek a beteljesülése, hogy mindegyik ország egyforma fejlődési pályára kerülhet. Abból, hogy a kis fejlődési különbségek kumulálódnak, az következik, hogy akik lemaradnak, kizárólag követő stratégiát alkalmazhatnak. Viszont a követés vagy az alkalmazkodás nagy költségekkel járó folyamat; minél fejlettebb a világgazdaság, annál nagyobbak ezek a költségek. Eleve hatalmas különbséget eredményez, ha egy ország még vetélytársak nélkül, szinte elsőként iparosodik, mint ha akkor teszi, amikor vetélytársai ezt már régen megtették, és iparilag erősek.[12] Bármennyire is az lenne tehát az optimális állapot, ha eltekinthetnénk ezektől az indulási és fejlődési ritmusbeli különbségektől, ezt sajnos nem tehetjük meg. Elvben elismerhetjük, hogy a fejlődés lehetősége minden ország számára egyformán adott, de ha a gyakorlatot nézzük, akkor azt látjuk, hogy a felzárkózás lehetőségével az országok többsége nem tud élni. Ez történhet kormányzati, döntéshozói hibákból is, de nagyobb a valószínűsége, hogy az elkövetett hibák már maguk is következmények.[13]
Nincs tehát előre megírva, mely országok emelkednek fel vagy csúsznak le, abban azonban bizonyosak lehetünk, hogy a két csoport közötti dinamika a helyzet megtartására (fent levők), illetve megváltoztatására (alul lévők) irányul. Acemoglu és Robinson szerint a legtöbb közgazdász és politikai döntéshozó arra koncentrál, „hogyan lehetne jól csinálni”, pedig valójában arra lenne szükség, hogy megértsük, a szegény országok miért „csinálják rosszul”. Ám ezzel mintha azt sejtetnék, hogy ha a lent lévő országok „jobban” csinálnák, valamennyien fel is emelkednének, s akár a leggazdagabbak szintjét is elérhetnék. De vajon tényleg így van-e? A magyar politikai fejlődés mintha éppen cáfolná ezt. Ugyanis rengeteg ideológiai formáció váltogatta egymást, de egyikben sem sikerült módosítani az alapvető képleten. Erre persze mondhatjuk, hogy azért nem, mert a korábbi fejlődési fázisok nem demokratikus keretben történtek, ma viszont már abban. Csakhogy épp napjainkban érzékelhető, hogy Magyarország demokratikus körülmények között sem tudta felülmúlni hosszú évszázadokra visszanyúló történeti örökségét. Ennek a megértéséhez újra fel kell fedeznünk a magyar történelem – nemzetközi keretekbe ágyazott – fejlődésfolyamatát.
Ez az újrafelfedezés csakis akkor lehet sikeres, ha Magyarországnak a Nyugathoz viszonyított fejlődési lehetőségeit vizsgáljuk. Azt már megállapítottuk, hogy bizonyos nyugat-európai országok felemelkedése nem volt eleve eldöntött kérdés, és semmi szükségszerűség nem volt benne. Sőt, Acemoglu és Robinson (más történészek és gazdaságtörténészek légióival együtt) példákat hoz a felemelkedés visszafordulására. Két példájuk Spanyolország és Velence. A spanyolok – mint az közismert – a 15. század végi első gyarmatosítási hullám főszereplői Mexikó, Peru és Argentína megszállásával. E területeken „egy egész intézményi hálót hoztak létre, hogy kizsákmányolhassák a bennszülött népeket”.[14] Törekvésük azonban – történelmi és összehasonlító értelemben – mégis kudarccal járt, mert az induláskor rendelkezésükre álló kizsákmányoló intézmények demokratikusabbá való átalakítását nem tudták időben megoldani, így a gyarmati társadalmakban nem alakult ki egy kellőképpen versenyképes gazdasági intézményrendszer. Velencében elég korán, a 12–13. században létrejöttek a szerzők által „befogadónak” nevezett intézmények, amelyek azonban idővel (főképp azért, mert a fiatalabb generációk által létrehozott ilyen intézmények veszélyeztették az idősebbek politikai és gazdasági monopóliumait) visszafejlődtek és zsarnokivá váltak. De ahogy a befogadó intézmények kialakulása, úgy hanyatlásuk sem egyik napról a másikra történik. Mindenesetre Velence a 16. században kerül a hanyatlás fázisába, s ebből a szerzők szerint a mai napig nem tud kilábalni.
Angliában éppen fordított a helyzet, de ennek sincs eleve elrendeltsége. A szerzők kimutatják, hogy Anglia az az ország, amelyet a legkevésbé befolyásolt a római kor öröksége,[15] viszont – a 14. század közepétől, a pestisjárvány után – itt alakul ki leginkább egy befogadó jellegű munkaerőpiac, amely már a kapitalizmus csíráit hordozza magában. Ez a munkaerőpiac azért jöhet létre, mert (a korai középkor autonóm társadalmi hagyományait követve) vannak társadalmi csoportok, amelyek képesek magasabb bér kiharcolására, miközben Európa legtöbb országában erre számos okból nem képesek. Ilyenfajta munkaerőpiac például a Habsburg Birodalomban jóval később sem jöhetett létre. A szerzők részletesen számba veszik, hogy a nyilvánvalóan létező felemelkedési szándék ellenére milyen tényezők miatt nem tud ez a térség mégsem felemelkedni. Többek között azért nem, mert a kereskedelem (ellentétben Angliával) továbbra is állami monopólium, nem alakul ki az uralkodótól független kereskedői réteg, és a jobbágyság állapotában sem következik be az angol jobbágyságéhoz hasonló változás. Angliában továbbá a különféle társadalmi csoportok autonóm léte és tevékenysége kényszeríti ki az állami centralizációt is. A társadalomban rejlő mozgások elismerése és a számukra való irányadó szabályok kidolgozása lesz az állam feladata, s nemcsak az 1688-as „dicsőséges forradalom” után, de jóval előtte is. Az angol fejlődés nagy eredetisége másokhoz képest, hogy már jóval a forradalom előtt fel tud mutatni egy erős és a királytól független kereskedői réteget, amely nem csak gazdasági, hanem politikai befolyásra is szert tesz. Ennek a kereskedői rétegnek a forradalma zajlik le 1688-ban, de nem úgy, hogy az ekkor hatalomra kerülő új erők a régi hatalmi szerkezetet szeretnék irányításuk alá vonni:
A dicsőséges forradalom nem arról szólt, hogy az egyik elit hatalmát megdöntötte egy másik, hanem arról, hogy a dzsentriből, kereskedőkből és iparosokból, valamint a whig pártiak és a tory pártiak csoportjaiból összeállt egy széles koalíció, amely forradalmat hirdetett az abszolutizmus ellen.[16]
A szerzők azt is hozzáteszik: e forradalom rakta le az alapjait a pluralista politikai intézményeknek és a jogállamnak, mely utóbbi csak a folyamatnak „mintegy mellékterméke”. Ráadásul Angliában a 17. században nemcsak a király és a lordok konfliktusa vonul végig, hanem az elit és a köznép (társadalom) konfliktusa is. Nem véletlen, hogy nem sokkal a dicsőséges forradalom után már alapvető „emberpárti” reformok is születnek, mint például a tulajdonjogok megerősítése vagy a monopóliumok megszüntetése, illetve a mindenki számára szabaddá váló hitelfelvétel.
Voltaképpen itt a kapitalista szerveződési elv indul el győzelmes útján és hozza létre Európa első ipari államát.[17] Van persze még egy nagyon lényeges dolog, ami szintén nem állhatott rendelkezésre a fejletlenebb térségekben: nevezetesen a kapitalizmusnak csak akkor van esélye, ha az állammal azonosul, ha az állam célja a társadalomban alulról induló folyamatok erősítése.[18] Mint láttuk, az angol királyok centralizációja, az államépítés ezt már a 15. század óta segíti.
Gyarmatosítás
Ezzel a korai kapitalizálódási folyamattal szorosan összekapcsolódik a gyarmatosítás, de itt sincs szó predesztináltságról. Az, hogy melyik ország hol gyarmatosít, megint nem eleve elrendelt, hanem sokszor a véletlenen múlik. Anglia például azért fordul Észak-Amerika felé, mert más területeket mások már meghódítottak előtte. Ráadásul kezdetben nemigen van különbség portugál, spanyol, angol és más nemzetbeli hódítók között; valamennyien a hódoltatás despotikus módszereit alkalmazzák. A gyarmatosításból származó előnyökből akkor lesznek igazi gazdasági versenyelőnyök, amikor a hódítók megtanulják az őslakosokkal szemben óhatatlanul kirobbanó konfliktusok kezelésének új, nem despotikus módszereit. Ha évszázadokon keresztül ugyanazokat az elnyomó módszereket alkalmazva próbálják kezelni ezeket a konfliktusokat, abból csekély haszon származik egy gazdaságilag hatékony gyarmati intézményrendszer működtetését illetően.
Az angolok későbbi vitathatatlan fölénye egy új gyarmati modell létrehozásán alapul, amely „befektetésre és kemény munkára ösztönzi a gyarmattartókat”.[19] A despotikus módszereknél tehát sokkal több előnyt hoznak a helyi lakossággal együttműködő és a gyarmatosítókat is munkára késztető módszerek. Ugyanezek vezetik a holland, a belga és a többi gyarmatosítót is – persze a 19. század végén jövő németeknek már azzal kell szembesülniük, amiről Gourewitch az iparosítás kapcsán beszélt: későn gyarmatosítani nem ugyanaz, mint korán.
De egy ország felemelkedése szempontjából későn gyarmatosítani még mindig jobb, mint nem gyarmatosítani. Márpedig a Habsburg Birodalom, amelynek 1526 után Magyarország is része, tudatosan nem gyarmatosít, azaz kimarad abból a nemzetközi folyamatból, amelynek lényege, hogy Európa országai bizonyos belső problémáik megoldását külső erőforrások bekapcsolásával kívánják megoldani. A hódítások révén előálló civilizatorikus szerep számos országot emel fel, s oldja meg addig létező belső problémáit.
A Wallerstein által leírt világrendszer gyarmatosítás nélkül nincs; azok az országok, amelyek ebbe a folyamatba nem tudnak vagy nem akarnak bekapcsolódni, az egyébként is meglévő hátrányaikat tovább tetézik. Ez persze csak mai tudásunk birtokában jelenthető ki ilyen bizonyossággal; a Habsburg Birodalom nyilvánvalóan azért nem kapcsolódott be a gyarmatosításba, mert vezetői úgy ítélték meg, hogy a birodalom – önálló gyarmatbirodalom nélkül is – európai nagyhatalom.
De vajon miért nem másképpen döntöttek? Miért nem akart gyarmattartóvá és ezáltal gazdaságilag is versenyképessé válni a birodalom? A válaszhoz Gerő András originális Birodalom gyarmat nélkül című tanulmányát hívom segítségül. Ebben a szerző a Habsburg Birodalmat úgy definiálja, mint amely „inkább dinasztikus politika, mintsem hódítás útján jött létre”.[20] Gerő nem veti fel a gyarmatnélküliség és az osztrák-magyar politikai fejlődés összefüggéseit. Márpedig a gyarmati hódítások eredője mindenütt a nemzeti öntudat és civilizáció exportálása. Ahol tehát létrejönnek a gyarmatok, ott angolok, hollandok, belgák, portugálok és mások hirdetik a saját nemzeti jelentőségüket. A Habsburgok önképébe azonban nem fér bele a hódítás. Mivel a Habsburg birodalomban nem igazán fejlődik ki a kereskedői szellem, nem csoda, hogy hogy a birodalomépítésnek egy egészen másfajta felfogása körvonalazódik, mint Nyugat-Európában, ahol a kereskedők osztálya vívja ki az autonóm jogokat és intézményeket. A Habsburgok esetében az identitás magja nem a hódítás, hanem „a Habsburg-főhatalom alatt megvalósuló európai – ezen belül közép-európai – kontinentális nagyhatalmi tudat”.[21] A Habsburgok úgy vélték, hogy „így is, úgy is” nagyhatalomnak számítanak; semmi szükségük ezt a realitást még önálló gyarmattartó tevékenységgel is kiegészíteni.
Ez az önkép különösen akkor döbbenetes, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia adatait más országok (például Németország vagy Belgium) adataival szembesítjük. 1914 előtt Németország 2,8 millió, Belgium 2,3 millió négyzetkilométeres gyarmatbirodalomra tesz szert, miközben az Osztrák-Magyar Monarchia – nem tréfa – 0,61 négyzetkilométeres gyarmatot szerez magának. Ám még ez a jelentéktelen nagyságú és lakosságszámú, Kínában szerzett „gyarmat” (amelyet Tiencsin Osztrák-Magyar Telepítvénynek hívtak) is csak másfél évtizedig marad fenn, és nem sokkal a Monarchia végső bukása előtt, 1917-ben megszűnik.
Gerő azonban nemcsak arról beszél, hogy a Habsburg Birodalom, majd a Monarchia miért nem lett gyarmattartó, hanem arról is, mi következett abból, hogy nem lett az. Két következményt említ. Az egyik a befelé irányuló gyarmatosítás. Mivel a Monarchia eleve lemond a kifelé való mozgásról, vállalnia kell, hogy azok a konfliktusok, amelyek a nyugati országok esetében legalább részben külső konfliktusok, itt mind belső konfliktusokként jelentkeznek. Ennek következtében mindenki mindenkit azzal vádol (főként a nemzetiségek a magyarokat), hogy „belső gyarmatosítóként” viselkedik.[22] A másik a külső gyarmatosítással együtt járó misszionárius szerepről való lemondás. A nyugati államok „a gyarmatosításból ilyen-olyan missziós tudatot nyertek, ami saját társadalmuk számára kohéziós erőt teremtett. Sokféle ellentétből tagolt népük számára közös (etnikailag is igazolt) célt tudtak felmutatni”.[23] A Monarchia viszont a gyarmatosítás elhárításával lemond egy fontos kohézióteremtő eszközről. Ha ehhez hozzávesszük a nemzetállami elv előretörését Nyugat-Európában és Magyarországon, továbbá azt, hogy ez (a Monarchia területén élő nemzetiségek számbeli többsége miatt) nem az egységesebb nemzetállamhoz, hanem a nemzetiségek divergálásához vezet, akkor arra a következtetésre kell jutnunk: a fő probléma éppen az volt, hogy a kohézióhiányos helyzet kezelésére a szabadelvű kormányoknak nem volt integrációs stratégiájuk. Ahogy Szekfű Gyula is megfogalmazta: a 20. század elején már a dezintegrálódás és az atomizálódás tendenciái hatják át a magyar társadalmat.[24] Másképpen ezt Gerő így mondja: a birodalom túl „szelíd” volt, s végül ez lett bukásának végső oka.
De persze nem csak arról van szó, hogy a Habsburgok nem akartak maguknak gyarmatokat. Ezt magyarázhatnánk azzal, hogy egy igen nagy területen fekvő, népek sokaságát magában foglaló egység számára nem szükségképpeni kihívás a terjeszkedés. De másról is szó van itt, amit Wallerstein a „világgazdasági kihívás” követelményének nevez. Ami azt jelenti, hogy nem a világbirodalmak, hanem a világgazdaság hoz létre gyarmatokat. Ha így nézzük, semmi csodálkozni való nincs azon, hogy a világgazdasági munkamegosztásba bekapcsolódni nem képes, annak legfeljebb komplementer részét alkotó Habsburg Birodalom nem lesz gyarmattartó nagyhatalom. Másfelé, mint befelé tehát egy ilyen birodalom nem is tud „civilizációs” munkát kifejteni.[25]
A gyarmatosítás témáját azért tárgyaltam viszonylag részletesen, mert (1) a súlyánál jóval csekélyebb mértékben ismerjük; (2) rávilágít a kapitalizálódásnak az országok közötti egyenlőtlen fejlődését fokozó szerepére; (3) rámutat a magyar politikai és pártfejlődést meghatározó háttérre. Ennek kapcsán egyelőre annyit mondhatok: a gyarmatosításból származó külső konfliktusok (és sikerélmények) híján túl sok konfliktus terhelődik a kezdetben közjogi színezetű – ettől részben eltérő, ám a közjogiság hagyományát és politikai kultúráját őrző – pártrendszerre.
Ipari forradalom
A magyar politikai fejlődés alakulására tágabb értelemben nemcsak a kapitalista világgazdasághoz való gyenge kapcsolódás és a gyarmati rendszer hiánya van meghatározó hatással, hanem egy újabb nyugat-európai forradalom, nevezetesen az ipari elmaradása is. Acemoglu és Robinson itt is nagyon világossá teszik: „míg a világ egyes részein rohamosan terjedt az iparosodás, addig az európai gyarmatbirodalomhoz tartozó országoknak esélyük sem volt arra, hogy ezeket az új technológiákat a saját hasznukra fordítsák”.[26] Ami tehát az országok egy kisebbsége számára áldás, az európai országok többsége számára (ha nem is átok, de) kártételekkel jár, mert az a „teremtő rombolás, amit az iparosítás indíthatott volna el, megfosztotta volna őket a bevételeiktől, az erőforrásaiktól és a munkásaiktól”.[27] Ugyanakkor ez a teremtő rombolás átmeneti vagy akár hosszabb instabilitáshoz vezethetett volna, amit ebben a régióban nyilvánvalóan nem akartak. A szerzők a technológiai fejlődés kiemelkedő szerepét alátámasztandó hozzáteszik: „Ahol nem tudtak élni az új technológiákkal, ott már hiába indult be a prosperitás többi motorja”.[28]
De itt ennél jóval többről van szó. Az ipari forradalom a már korábban is létező egyenlőtlenséget csak még tovább fokozza, mégpedig felgyorsuló dinamikája által. Ez a dinamika dönti el, „mely országok tudtak élni az új lehetőségekkel, és mely országoknak nem sikerült. A világban ma uralkodó egyenlőtlenségek ebben a szakaszban gyökereznek”.[29] Ez a megállapítás mintha azt a vélekedésemet erősítené: bármennyire is van elvi esélye, hogy valamennyi ország felemelkedjen, a gyakorlatban mégis azt látjuk, hogy az országoknak csupán egy szűkebb köre képes erre, s főképpen azok, amelyek a történelmi fejélődés során egyébként is nagy komparatív előnyökre tettek szert. Azzal ugyanis, hogy Acemoglu és Robinson az ipari forradalom idejére teszi a máig ható egyenlőtlenségek létezését, megerősítik Braudelnek azt a tételét, hogy „a kapitalizmus világméretű egyenlőtlenség terméke”. Igaz, Braudel ehhez még egy epés megjegyzést is fűz: „a nemzetközi gazdaság cinkos hallgatására volt szükség ahhoz, hogy kifejlődhessen”.[30]
Ha mindezek után azt a kérdés tesszük fel, hogy a fentiekből mi hasznosítható egy történeti alapú, de politikatudományi elemzés számára, akkor azt mondhatjuk, hogy éppen a történelmi körülményeknek a demokratizálódás hosszú folyamatában játszott szerepe. Ugyanis a fenti három gazdasági fejlemény (kapitalizálódás, gyarmatosítás, iparosítás) megteremti a demokratizálódás feltételeit ott, ahol ezek mélyrehatóan érvényesülnek; és csak megkötésekkel engedi kibontakozni ezeket a tendenciákat ott, ahol ez a három folyamat alig vagy éppen „felzárkóztató” jelleggel érvényesül. Ilyen értelemben tehát a politikatudományi elemzés számára az „egyenlőtlen fejlődés” e jelenségei fontos támpontokként szolgálnak. Például abban a tekintetben, hogy a magyar politikai fejlődés egyik – eddig talán alábecsült – komponense a gazdasági fejletlenség. Ilyen módon nagy kérdés, hogy egyáltalán jogos-e elvárnunk, hogy a magyar politikai vagy társadalmi fejlődés megközelítőleg ugyanazokat a jelenségeket produkálja, mint a nyugat-európai.
S itt érkezünk el oda, hogy valamit mondjunk ennek a fejlődésnek a karakteréről. Az első, amit megállapíthatunk, hogy hiányoznak belőle a forradalmi változások. Itt most nem arra gondolok, ami a „forradalom” szó hallatán elsőre eszünbe jut. A magyar történelemből nem elsősorban azok a fegyveres és klasszikus forradalmak hiányoznak, amelyek Angliában (1688), Franciaországban (1789–94), vagy Amerikában (1861–65) lezajlottak. Bibó István híres munkájában azt mondja, Magyarországon ilyen forradalmakra nem volt mód, s ezek helyett (persze 1945 után) a „határolt” forradalmat ajánlja.[31] A magyar történelemből azonban azok a forradalmak hiányoznak elsősorban, amelyek nagy társadalmi alkotások lennének. Stein Rokkan ezeket a forradalmakat veszi számításba híres elméletében,[32] s ilyen jellegű értékelést ad (hogy egy másik szerzőt is idézzek) Barrington Moore is, amikor azt mondja: a demokratizálódás egyik kulcsfeltétele a forradalmi szakítás a múlttal (a revolutionary break with the past).[33] A Moore elméletét több ponton – és jogosan – kritizáló Jonathan Tumin ugyanakkor megjegyzi, hogy nem lehet egyetemes követelménnyé tenni a forradalmi átalakulások szerepét, hiszen (Svédország vagy Svájc példája alapján) vannak országok, ahol nem voltak forradalmi törések, hanem evolutív típusú fejlődést történt.[34] Ezzel együtt Tumin nem győz meg arról (igaz, Magyarország esetéről nem beszél), hogy a magyar politikai fejlődésben nem jelentett-e hátrányt a forradalmi változások hiánya.
Ha viszont elismerjük, hogy ilyen változások kevéssé történtek, akkor azzal a jelenséggel szembesülünk, hogy bár a magyar politikai fejlődés számos törést és rendszerváltást produkált, ezekben az eddigieknél nagyobb figyelmet kell szentelnünk a folytonosságoknak. Ilyen folytonosság lesz a pártok közjogi küzdelme vagy a társadalmi autonómiák hiánya is. Van szerző, aki például azt írja erről, hogy 1848-ban „A társadalmi szerkezet nem változott meg lényegesen”, és az 1867 utáni „liberális kor tulajdonképpen a rendi világ erőtlen őszi virágzásának tekinthető”.[35]
Még pontosabban: nem is abban van különbség a nyugat-európai és a magyar fejlődés között, hogy a nyugat-európai a folyamatosságra, míg a magyar törésekre épülne. Hanem abban, hogy Nyugat-Európában rengeteg forradalmi jellegű átalakulással biztosítják a folyamatosságot, míg Magyarországon a folytonosságot a forradalmi és nem forradalmi átalakítások elmaradása jelenti. A nyugat-európai történeti folytonosság lényege, hogy mindig léteznek és dominálnak az autonóm módon cselekvő és változásokat akaró társadalmi csoportok, míg ilyen csoportok Magyarországon egyszerűen nincsenek. Robert Dahl pontosan fogalmaz: Nyugat-Európában épp a „forradalmi” változások révén maradhat fenn az állandóság.[36]
A két minta különbözőségének oka tehát a nagy társadalmi csoportok cselekvő aktivitásában rejlik. Nyugat-Európában e csoportok hozzák létre az állami centralizációt és bürokráciát, indítják meg a gyarmatosítási folyamatokat, alakítják ki hosszú kísérletezés és konfliktusok özöne árán az Acemoglu és Robinson által „befogadónak” mondott intézményeket, indítják be a technológiai fejlődést, s viszik győzelemre az ipari forradalmat. Mindamellett ezen aktív társadalmi csoportok robbantják ki és viszik sikerre a politikai forradalmakat is – erről szól a kiváló történeti politológus, Kurt Weyland tanulmánya.[37] De még ezeken is túlmenve, amikor kellett – épp a forradalom megelőzése érdekében – az aktív társadalmi csoportok és az őket képviselő politikai elitek reformokat hoztak, mint például a választójog ügyében Angliában.[38] Ilyen jellegű, egymásra épülő és alulról jövő társadalmi mozgásokkal a magyar fejlődésben nem találkozunk. S nem azért, mert ez a fejlődés torz, hanem azért, mert a fent kifejtettek alapján egyenlőtlen. Az egyenlőtlenségből következően pedig a helyzet csak óriási társadalmi költségek alapján lenne megváltoztatható, ami azonban már a politikai stabilitást fenyegetné. Márpedig a politikai stabilitás a magyar politikatörténetben fontosabb vívmány, mint a társadalmi forradalom. Ezért ebben a fejlődéstörténetben nem is alakul ki az autonóm társadalmi csoportok kifejlődésének mechanizmusa és az erre épülő „forradalmi folyamatosság”. Helyette az lesz, amit Bibó (helyesen) „mozdulatlanságként” és (tévesen) torzulásként aposztrofál.
Aki ugyanis torzulásként határozza meg a magyar politikai fejlődés hosszabb távú trendjeit, annak rendelkeznie kell egy nem moralista elmélettel arra vonatkozóan, hogy a kialakuló európai világgazdasági és világpolitikai viszonyok között Magyarország hogyan tehetett volna szert egy másfajta fejlődési képletre, amelyben mindazok a tényezők kulcsszerepet játszanak, amelyek a nyugati fejlődésben. Ha nincs ilyen elmélet, akkor a magyar fejlődés zsákutcásnak minősítése – attól tartok – nem több, mint bizonyos lelki szükségletek kielégítése.
Ennek még a látszatát is szeretném elkerülni, amikor azt mondom, hogy a magyar politikai fejlődés szinte minden pontján eltért a nyugat-európaitól. Ami nem azt jelenti, hogy ez a fejlődés ne akart volna hasonlítani arra. De a magyar múlt nagy gondolkodói a felzárkózásban meglehetősen csekély szerepet szántak a gazdasági tényezőknek. Elég, ha csak olyan gondolkodókat vizsgálunk, mint Eötvös József, Joó Tibor, Prohászka Lajos vagy Babits Mihály. A kapitalizmus, az iparosodás vagy akár a gyarmatosítás kérdései nemigen kerülnek elő a műveikben, még ha ők elsősorban irodalmi és történeti síkon mozognak is. Az említett szerzők kizárólag politikai vagy társadalomlélektani, eszmetörténeti terminusokban beszélnek, és ezzel – áttételesen – azt mondják: Magyarországra vonatkozóan a gazdasági kérdéseknek nincs, vagy csak marginálisan van helyük.[39]
Hagyományok
Torzulásról tehát szó sincs, annál inkább arról, hogy a kapitalizmus kibontakozó modellje nem azt jelenti, hogy a kapitalizmus mindenütt fejlett és emelkedő alakot ölt. Ugyanez a helyzet a demokratizálódással is: a folyamat univerzális jellegű, de ez korántsem jelenti minden, a demokratizálódás folyamatába bekapcsolódó nemzet egyformaságát. Elemzésünk két fő tanulsága közül az első tehát, hogy az egyenlőtlenségeket adottságnak, ne pedig torzulásnak tekintsük. A másik tanulság pedig (s ezzel kissé bővebben foglalkozom), a hagyomány kialakulása és annak meghatározó szerepe a későbbi fejlődésre nézve. Ahogy fentebb jeleztem: Amerika ma nem az alapításkori, tehát az eredeti hagyománya nyomvonalán halad, hanem azon, amely szűk száz évvel később, a polgárháború után jött létre. Az, ami ma összefűzi az amerikaiakat, évtizedekkel az állam alapítása után áll össze hagyománnyá. Ahhoz, hogy Amerikában kialakulhasson az intézmények és értékek „jóságában” való (Wood és Huntington által osztott) egyetértés, az kellett, hogy ezek ne csak az elvont, hanem az emberek számára is érthető „jót” testesítsék meg, politikai és gazdasági értelemben egyaránt. S ne gondoljuk, hogy ez az amerikaiak számára kezdettől fogva evidens volt. Éppen Wood az, aki leírja, milyen hatalmas konfliktusok árán jutottak el például a képviselet intézményének elfogadásáig, mert a hivatalos politikával szembeni bizalmatlanság olyan méreteket öltött, hogy „magukról megfeledkezett tömegek, valamint törvényen kívüli szervezetek léptek fel, állítva, hogy nagyobb hitelességgel beszélnek a nép nevében, mint megválasztott képviselőik”.[40]
De persze másutt másképpen történt. Például Angliában, ahol ugyancsak hosszú folyamat eredményeképpen alakult ki mindez. Az a hipotézisem, hogy Magyarországon évszázadok fejlődése sem tud olyan alapot létrehozni, amelynek szilárdságát ne kezdenék ki a különféle konfliktusok és változások. További feltevésem, hogy az egymást követő nemzedékek ugyanazon okokból érzik „torzultnak” a fejlődést: azért, mert Magyarország nem tud keresztülmenni olyan fejlődési fázisokon, amelyek révén rögzülni tudna egy, a kiindulóponthoz képest másfajta (a szükségképpeni politikai és társadalmi konfliktusokat relativizáló) egyesítő hagyomány.
A megszilárduló hagyományok jelentősége kulturális értelemben felbecsülhetetlen. Ezek kijelölnek egy pályát, amely három dolgot határoz meg: (1) a politikai és társadalmi fejlődésen belül folytonosság és változás egyensúlyát; (2) a felmerülő konfliktusok kezelésének módját; (3) a társadalom és a politikai szféra egymáshoz való viszonyát. Mindhárom nagyon fontos egy demokrácia kialakulása szempontjából. Azt állítom, hogy a hagyományok kezelésében összegződik leginkább a nyugati és a kelet-közép-európai régió közötti különbség: a nyugati országokban a hagyományok változatlanok, s ezektől függetlenül dinamikusak a változások, míg Magyarországon nincsenek elfogadott hagyományok, s ezért nincs is egy, az egész rendszert előre vivő dinamika.
A hagyomány formálódása szempontjából – mint láttuk – nagy jelentősége van a hosszabb időtávon létrejövő, a gazdasági és állampolgári szabadságot biztosító gazdasági alapoknak. A magyar politikai fejlődés legalapvetőbb sajátossága ezzel összehasonlítva nem a „zsákutcásság” vagy a „torzulás”, hiszen ha elfogadjuk Wood tételét, akkor megállapíthatjuk, hogy a korai amerikai köztársaság viszonyai sem voltak épp ideálisak. Hanem az a sajátosság ütközik ki, hogy a magyar politikai fejlődésben ez a próba-szerencse alapon „kikísérletezett” gazdasági-társadalmi-politikai rendszer hiánycikk: Magyarországon a változások egyszer csak „beköszöntenek”, sokszor nem annyira belső, mint inkább külső hatások következtében. Gondoljunk csak 1848-ra, amikor igazán nem mondhatjuk, hogy tömegek akarták volna a forradalmat, az mégis bekövetkezett. De említhetném a kapitalizmus kérdését is. Ha vannak is jelei annak, hogy Magyarország (különösen 1867 után) kapitalizálódik, mindez a folyamat nélkülözni kénytelen a korábban bemutatott attribútumokat. Nem véletlen, hogy a 20. század második évtizedében írott dolgozatában ifj. Leopold Lajos „színlelt kapitalizmusról” ír: egy olyan magyar kapitalizmusról, amelyben a gazdaság nem egy igazi piaci rendszerbe ágyazódik, s annak működtetésében nem lehet számítani a Nyugat-Európában hosszabb idő alatt kifejlődött kapitalista erényekre.[41]
A hagyományok tehát roppant fontosak, ezért olyan elemzői alappozícióra van szükség, amely elismeri a hagyományoknak a politikai fejlődésben játszott meghatározó szerepét: azt, hogy az országok közötti egyenlőtlen fejlődés a hagyományteremtés különbözőségében, s ebből fakadóan a hagyományoknak a későbbi fejlődés során játszott szerepében is megmutatkozik. Acemoglu és Robinson a hagyományok kérdésére külön nem tér ki, hiszen a befogadó intézmények megteremtésének tézise (mint egy ország felemelkedésének záloga) akár a létező hagyományok ellenében is megtörténhet. Ugyanakkor könyvük számos pontján ők maguk foglalnak állást a hagyományok relatív fontossága mellett. Hiszen a „bármely országgal bármikor, bármi megtörténhet” tézis nem mást jelent, mint hogy a létező hagyományok ellenében bármikor lehet forradalmakat kirobbantani vagy változásokat véghezvinni.
Tanulságok
Visszatérve a bevezetőben idézett Acemoglu-Robinson mondatra: a mai helyzet értelmezéséhez is szükségünk lehet, ha nem is predesztinált, de történeti jellegű elméletre. Egyszerűen nem tehetjük meg, hogy amikor az 1990–2018 közötti folyamat dinamikáját vizsgáljuk, eltekintünk a történelemtől, és úgy vesszük, mint ha az 1990-ben újrakezdődött volna, és csak a jelen létezne. Meglehet, a mai ellenzéki pártok világképét megérthetjük a jelen felől (és sokszor úgy tűnik, ők maguk is csak a jelen felől nézik a mai történéseket), de a mai kormánypárt felfogását bizonyosan nem. A Fidesz történeti képződmény, s épp az a lényeg, hogy megértsük: nem a Fidesz teremti a történelmet, hanem a történelem „visszatérése” teremtette meg őt. Esély sem lett volna a 2010-zel kezdődő hatalomkoncentrációra, ha a magyar politikai fejlődésben a történelem ne kezdett volna újra megjelenni. 1990 és 2010 között a történelmi örökség elhanyagolható szerepet játszott. Egyszerűen azért, mert a nemzetközi politikában olyan trendek érvényesültek, amelyek révén a „deficites” magyar múltat zárójelbe lehetett tenni, és közös társadalmi élmény volt egy felszínesen értelmezett, „múlttagadó” demokratizálódás. Az, hogy egy ország demokratizálódásában az e tanulmányban bemutatott három kulcskérdésnek (kapitalizálódás, gyarmatosítás, ipari forradalom) meghatározó szerepe is lehet, csak egy történeti nézőpont mentén nyeri el értelmét.
Ehhez még hozzátehetjük – bár ez egyáltalán nem volt témája ennek a dolgozatnak –, hogy a migrációs kihívásra adandó válasz is egészen másképpen alakult volna, ha a fent bemutatott tendenciákkal szemben Magyarországon történetileg egy másféle gyarmatosítási stratégia alakul ki, illetve ha a Habsburg Birodalmon belül lett volna ilyen stratégia. Azonban ilyen jellegű történelmi tapasztalatokra a térség nem tehetett szert, azaz a tömeges migrációval Magyarország (ellentétben a Nyugattal) nem a történelemben, hanem a jelenben találkozik. Természetesen mindezzel nem a történelem determináló szerepét hangsúlyozom, azt viszont igen, hogy egyáltalán: van történelem, s abban kiformálódnak tovább öröklődő politikai magatartásmódok és beállítódások. El sem képzelhető nagyobb politikatudományi tévedés, mint ha ezt nem kezeljük súlyának megfelelően, s e történeti beállítódások vizsgálatát elhárítjuk magunktól, más diszciplínák hatáskörébe utalva őket.
Végezetül visszatérek a három, részleteiben tárgyalt fogalomhoz (kapitalizálódás, gyarmatosítás, ipari forradalom) és a fejtegetések eredményét táblázatos formában is összefoglalom. A táblázatban – nagyvonalú módon – szerepeltetem Nyugat-Európát és vele párban – ugyancsak nagyvonalú módon – a Habsburg Birodalmat (Monarchiát). Ez a nagyvonalúság itt talán megengedhető, mert nem annyira országok, mint inkább európai régiók, még pontosabban a legfejlettebb Európa és a mi térségünk különbségeit szeretném megjeleníteni.
Ha tehát arra a kérdésre keressük a választ, miért lett olyan Magyarország, amilyen, nem szűkíthetjük le perspektívánkat, hanem nagyon is ki kell tágítanunk azt. Egy ilyen kitágítás még egy előnnyel járhat: felül tudjuk vizsgálni a zsákutcásságról szóló, nagyon mélyen bennünk élő képzeteinket. A magyar politikai fejlődés nem zsákutcás, hanem más. Ennek a „másságnak” az árnyaltabb megismerése (Bibó István, Szűcs Jenő, valamint a tanulmányban említett magyar és külföldi szerzők nyomán) egyre sürgetőbb politikatudományi kihívás.
JEGYZETEK
[1] Acemoglu, Daron, Robinson, James, Miért buknak el nemzetek? A hatalom, a jólét és a szegénység eredete, ford. Garamvölgyi Andrea, HVG Könyvek, Budapest, 2013, 409.
[2] A magyar politikai fejlődés ilyen feldolgozásáról szól tavaly megjelent könyvem: Csizmadia Ervin, A magyar politikai fejlődés logikája. Összehasonlítható-e a jelen a múlttal, és ha igen, hogyan?, Gondolat, Budapest, 2017.
[3] Mindezekről részletesen lásd Csizmadia, I. m., 114–150.
[4] Závodszky Géza, Az amerika-motívum és a polgárosodó Magyarország, Korona, Budapest, 1997.
[5] Huntington, Samuel P., Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái, ford. Szabó László Zsolt, Európa, Budapest, 2004.
[6] Emlékszünk még Joó Tibor álláspontjára, aki éppen innen, a hagyományos magyar állam- és nemzetfelfogást felváltó magyar nacionalizmus megjelenésétől eredezteti a magyar állam hanyatlását.
[7] Lévai Csaba, Vajda Zoltán, „Valakit amerikaivá az tesz, hogy hisz bizonyos dolgokban”. Beszélgetés Gordon S. Wood amerikai történésszel, Aetas, 2008/2., 176.
[8] Huntington, I. m., 94.
[9] Wallerstein, Immanuel, A modern világgazdasági rendszer kialakulása, ford. Várnai Gábor, Forgács Péter, Gondolat, Budapest, 1983.
[10] Acemoglu, Robinson, I. m.
[11] I. m., 103.
[12] Vö. Gourewitch, Peter, The Second Image Reversed: the International Sources of Domestic Politics, International Organization, 1978. ősz, 885.
[13] Vö. Easterlin, Richard A., Why Isn’t Whole World Developed?, The Journal of Economic History, 1981/3., 1–19.
[14] Acemoglu, Robinson, I. m., 25.
[15] A korai reneszánszban azok az országok emelkednek fel, amelyek felfedezik az ókori örökséget, mindenekelőtt Itália városállamai.
[16] Acemoglu, Robinson, I. m., 294.
[17] Vö. Beckett, John, The Glorious Revolution, Parliament, and the Making of the First Industrial Nation, Parliamentary History, 2014/1., 36–53.
[18] Vö. Braudel, Fernand, A kapitalizmus dinamikája, ford. Ábrahám Zoltán, Tóth Gábor, Európa, Budapest, 2008, 74.
[19] Acemoglu, Robinson, I. m., 32.
[20] Gerő András, Birodalom gyarmat nélkül, Közép-Európai Közlemények, 2013/1–2., 151.
[21] I. m., 160.
[22] I. m., 168.
[23] I. m., 165.
[24] Szekfű a Három nemzedékben a Monarchia felbomlását – noha ő mit sem írt a gyarmatosításról – a társadalom atomizálódásából vezeti le. Szekfű Gyula, Három nemzedék és ami utána következik, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1935, 300.
[25] Wallerstein egyébként Kínáról jegyzi meg – anélkül, hogy a Monarchiával összevetné -, hogy itt hiányzott a terjeszkedésre törekvő egységes akarat. Wallerstein, I. m., 76.
[26] Acemoglu, Robinson, I. m., 242.
[27] I. m., 287.
[28] I. m., 261.
[29] I. m., 289.
[30] Braudel, I. m., 102.
[31] Bibó István, A magyar demokrácia válsága = Uő, Válogatott tanulmányok, II., szerk. Nagy Endre, Vida István, Bibó István, ifj., Magvető, Budapest, 1986, 54–57.
[32] Rokkan, Stein, The Structuring of Mass Politics in the Smaller European Democracies: A Developmental Typology, Comparative Studies in Society and History, 1968/1., 173–210.
[33] Moore, Barrington, Social Origins of Dictatorship and Democracy: Lord and Peasant in the Making of the Modern World, Beacon Press, Boston, 1966, 430–431.
[34] Vö. Tumin, Jonathan, The Theory of Democratic Development, Theory and Society, 1982/3., 143–164, 150.
[35] Lakatos Ernő, A magyar politikai vezetőréteg 1848–1918. Társadalomtörténeti tanulmány, Budapest, 1942, 3, 4.
[36] Idézi Schmitter, Philippe, The Future of „Real-Existing” Democracy, Society and Economy, 2011. augusztus, 400–401.
[37] Weyland, Kurt, The Diffusion of Regime Contention in European Democratization, Comparative Political Studies, 2010. augusztus-szeptember, 1148–1176.
[38] Vö. Dasgupte, Aditya, Ziblatt, Daniel, How did Britain Democratize? Views from the Sovereign Bond Market, Journal of Economic History, 2015/1., 1–29.
[39] Minderről részletesen írok könyvemben: Csizmadia, A magyar politikai fejlődés logikája, 240–254, 266–268.
[40] Wood, Gordon, Az amerikai alkotmányosság eredete, ford. Vajda Zoltán, Aetas, 2008/2., 184.
[41] Leopold Lajos, ifj., A színlelt kapitalizmus = Uő, Elmélet nélkül: gazdaságpolitikai tanulmányok, Benkő Gyula Könyvkereskedése, 1917. Érdekes módon tér vissza a „színlelt” jelző a rendszerváltás után: Ilonszki Gabriella és Lengyel György tanulmányában az alternatíva a konszolidált vagy a színlelt demokrácia. Vö. Ilonszki Gabriella, Lengyel György, Válaszúton: konszolidált vagy színlelt demokrácia?, Politikatudományi Szemle, 2009/1., 7–25.
