I.
Ma Magyarországon az egyik leghevesebb indulatokat kiváltó és legtöbb félreértésre okot adó értelmiségi vitakérdés az, amit egyszerűen rezsimvitának nevezhetünk.[1] Ez a vita akörül forog, hogy a 2010-ben hatalomra került, kétharmados parlamenti többségének köszönhetően alig valamilyen alkotmányos korláttal kormányzó, láthatóan hosszú távra berendezkedő és radikális társadalomátalakító lépések sorát végrehajtó Orbán Viktor vajon még egy olyan politikai berendezkedést irányít, amely csupán variációnak tekinthető a nyugati típusú, alkotmányos vagy másként liberális demokrácia témájára, vagy pedig attól jelentősen, rendszerszerűen eltér.[2]
E kérdést három dolog teszi különösen nehezen megvitathatóvá.
Az egyik, hogy a tág értelemben vett nyugati típusú demokráciára hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint a jelenkorban és a mi viszonyaink között egyetlen teljesen legitim, morális értelemben egyedül kívánatos rezsimtípusra, amelynél jobbat el lehet ugyan képzelni, de amelynek minden létező riválisa morális értelemben egyaránt rosszabb nála: kevésbé szabad, kevésbé demokratikus, kevésbé szolgálja hosszú távon polgárainak jóllétét és így tovább. A rezsimvita tehát nem kizárólag leíró probléma, hanem értékválasztás kérdése is, és mivel itt nem valamilyen lokális nézeteltérésről, hanem a politikai berendezkedés alapjairól, életformák ütközéséről van szó, ezért a tétek is kivételesen nagyok.
A másik, hogy az egész vita kezdettől politikailag motivált: nemcsak morális, de politikai szempontból sem mindegy, hogy milyen politikai intézmények között élünk, hogy mik a játékszabályok, amelyekhez igazodva politizálnunk kell és hogy milyen eszközökkel élve mik lehetnek a reálisan elérhető célok. Merőben praktikus szempontból sem ugyanaz a politika természete és a sürgős teendők listája sem, ha az Orbán-rezsimet a nyugati típusú demokráciák egyik alkalmi variánsának látjuk, mint ha azt gondoljuk, hogy ez egy olyan politikai berendezkedés, amely mesterségesen és a demokratikus játékszabályokat szisztematikusan megsértve torzítja el a maga javára a politikai versengést. Ez persze azt is jelenti: az, hogy ki mit tart megfontolandó érvnek a vitában, a politikai preferenciáitól is függ, hiszen politikai helyzetértékelésünk sohasem egészen racionális gondolatmenetek végterméke, hanem az elméleti reflexiót megelőző benyomások, előítéletek, beállítódások, érzelmi viszonyulás kérdése is.
A harmadik dolog pedig az, hogy a kortárs – ellenzéki – nyilvánosság oly mértékben szegmentált mind generációs, mind szakmai, mind politikai szempontból, hogy a különböző helyeken felhalmozódó (nem kifejezetten mély) tudások nemhogy össze nem adódnak, de különösebben nem is fordíthatók le egymásra. Minden gond nélkül beszélhet úgy egy jogász illiberális rezsimekről egy ismeretterjesztőnek szánt cikkben, hogy teljes mértékben ignorálja a kérdés politikatudományi szakirodalmát;[3] minden gond nélkül értetlenkedhetnek a „hibrid rezsim” kifejezésen emberek vagy éppen cáfolhatják szenvedélyesen azt, hogy lenne értelme „hibrid demokráciáról” beszélni, holott ilyenről a cáfolókon kívül mások eleve nem is szoktak beszélni;[4] minden gond nélkül lelkesedhetnek emberek ismeretterjesztő cikkek olvastán úgy, mintha azok egy új elméletet alkotnának meg, ahelyett, hogy felismernék, hogy itt ismeretterjesztés történt. De a példák sora még folytatható tovább, mondjuk a „maffiaállam” fogalma körüli, érzelmileg túlfűtött vitákkal, ami lehetetlenné teszi, hogy a fogalmat a „szeretem / nem szeretem Magyar Bálintot” közti választás kényszerénél alaposabban szemügyre vehessük,[5] de ide tartoznak azok a nem ritka hangok is, hogy X vagy Y „unja” a rezsimvitát.
Ezeket a nehézségeket semmilyen trükkel nem lehet kikerülni. Hatásukat is csak részben mérsékelhetjük azzal, ha felismerjük a létezésüket, és szembenézünk azzal a kérdéssel, hogy mi következik belőlük. Igen, a rezsimvita erkölcsi problémákról is szól, politikai teendőkről is, és szembe kell nézni azzal, hogy amikor az alábbiakban arról fogok írni, hogy a mai hazai politikai berendezkedésről miért fontos kimondani, hogy egy kompetitív autoriter rezsim (e fogalommal bővebben a III. részben foglalkozom majd), és nem más, akkor az sokakat nem fog érdekelni, másokat irritálni fog, ismét mások szerint pedig ez egészen triviális, kár is volt rá időt pazarolni.
II.
Kezdjük ott, hogy az egész rezsimvitának van két olyan forrása, amelyek akkor is indokolttá teszik a hazai berendezkedés alapjaira vonatkozó kérdés felvetését, ha egyébként nem vagyunk a rezsimtipológiák és a tudományos szőrszálhasogatás nagy barátai.
Az egyik az, hogy a mai rezsim ellenzékének egy része (ez az ellenzék ugyanis meglehetősen sokszínű: konzervatívokat, liberálisokat, zöldeket, jobb- és baloldali radikálisokat és még sokféle egyéb csoportot magában foglal) gyakorlatilag már a rendszerváltástól előszeretettel vádolta meg azzal ellenfeleit, hogy azok „fasiszták”, „diktatúrára” törekednek, nemzeti színű szalaggal átkötött Kádár-rendszert csinálnak és így tovább.
A 2006 környékén eszmélő politikai nemzedék jelentős része éppen ezzel a fajta politikailag elfogult, moralizálgató „diktatúrázással” szemben alakította ki a maga politikai identitását, amikor a Jobbikot és az LMP-t létrehozta. De például a magyar konzervatívok is ezek miatt a vádak miatt érezhették magukat igazságtalanul elnyomott kisebbségnek végig a rendszerváltás óta. S az ezredfordulóra a nyilvánosságban intézményesültté váló, nem klasszikus értelmiségi, hanem semleges „szakkommentátori”, elemzői szerepet felvevő politológusok is energiáik jelentős részét fordították arra, hogy megértessék a közönségükkel: a hazai politikai versengés alapjában véve normális, belefér a ténylegesen létező nyugati típusú demokráciák keretei közé, s a „diktatúrázás” maga is csak egy hétköznapi politikai eszköz.
Érthető hát, ha minden olyan mai felvetésre, amely arról szól, hogy az Orbán-rezsim kívül van a nyugati demokráciák világán, elkerülhetetlenül rávetődik a „diktatúrázás” gyanúja: minden ilyen felvetésnek tisztáznia kell a viszonyát ehhez a hagyományos politikai vádhoz. Nem biztos, hogy aki ma azt mondja, hogy ez a rezsim egy kompetitív autoriter rezsim, az ugyanazt mondja, mint amit azok mondtak, akik már 2010-ben „diktatúráztak”. Az sem biztos, hogy utóbbiaknak igazuk volt; de az is lehet, hogy igen. Ez olyan kérdés, amely számos újabb, nehezen megválaszolható identitáskérdéshez vezethet, különösen akkor, ha LMP-s, jobbikos, konzervatív, újbaloldali az illető. De talán akkor a legpikánsabb, ha valaki, mint jómagam, alapjában véve liberális. Mert akkor kognitív disszonanciák egész sorával kellhet az illetőnek megküzdenie.
Másfelől az a helyzet, hogy nemcsak a „diktatúrázás” hagyományához való viszony szorul tisztázásra, hanem az a feltűnő ellentmondás is, hogy Orbán Viktor és a Fidesz mindig is hajlamos volt úgy prezentálni saját politikai céljait, mint amelyek túlmutatnak az 1990-ben kialakult politikai keretek közötti politizáláson, és amelyek egy alapjában véve új politikai berendezkedés felé mutatnak – miközben a rezsim apologétái éppen azzal kritizálják a hazai viszonyok demokratikusságát kétségbe vonók érveit, hogy az Orbán-rezsim egy teljesen elfogadható nyugati demokrácia, legfeljebb valamilyen variánsa annak. Ne felejtsük el, hogy már az első Orbán-kormány is a „több mint kormányváltás” jelszavával került hatalomra 1998-ban, és 2010 után egymást követték azok a szimbolikus gesztusok a kormányzat részéről, amelyek rendszerváltó irányba mutattak. Maga a miniszterelnök beszélt a „szavazófülkék forradalmáról”, ami persze csak retorika. De például a nemzeti együttműködés rendszerének megteremtéséről országgyűlési nyilatkozat is született, amelyet ki kellett függeszteni minden közhivatalban. Persze ez is csak szimbólum, de azért nem a szélbe szórt üres retorika, mint egy politikusi beszéd, hanem annál jóval erőteljesebb gesztus. Az egyoldalú alkotmányozás még erősebb szimbolikus gesztus volt, akkor is, ha tartalmilag úgy tűnt, nincs is olyan mértékű változás, mint a retorika szintjén. S hol voltunk még ekkor az „illiberális állam” építésének meghirdetésétől, amivel a miniszterelnök akarva-akaratlanul belekeverte saját politikáját a már hosszú évek óta folyó nemzetközi rezsimvitába, megerősítve azokat, akik eddig is azt állították, hogy az Orbán-rezsim egyre jobban távolodik a nyugati demokráciák világától.
Miközben tehát a rezsim jó ideje rendre azzal védi magát, hogy a legtöbbet kritizált lépései többé-kevésbé mind igazolhatók létező nyugati mintákkal (mint a médiaszabályozás, az alkotmánybíráskodás vagy a választási rendszer átalakítása esetében), vezetése érdekes módon mégis előszeretettel pózol forradalmárszerepben, amit egyébként meglehetősen régóta kísérnek apokaliptikus víziók a retorika szintjén (már a 2002-es kampány nevezetes Orbán-beszédei az idők eljövetelének retorikájával voltak terheltek). Különösen az utóbbi időben, amikor egyre jobban eluralkodnak a kormányzati propagandában a korábbi világrend megrendülésének, a nyugati értékrend kiüresedésének vagy a közelgő katasztrófáknak (migráció, háborúk az erőforrásokért), az új birodalmak felemelkedésének, a jók és a rosszak (utóbbiak egyre inkább a liberális, sorosista, genderista stb. kifejezésekkel vannak azonosítva) közötti végső küzdelemnek a témái. És mielőtt azt hinnénk, hogy mindez kizárólag retorika, érdemes megjegyezni, hogy számos kormányzati intézkedés tartalmi tekintetben is arra a feltevésre épül, hogy rendkívüli időkben élve rendkívüli intézkedésekre van szükség. Ilyen volt már a visszamenőleges törvényhozás 2010-ben, ami egy széles körben alapvetően fontosnak tekintett jogelv tudatos megsértése volt, de ilyennek tekinthetjük a „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet” beemelését is a magyar jogrendbe 2015-ben, majd a válsághelyzet kihirdetését és éveken át történő meghosszabbítását.
Magyarán, bármilyen vonzónak tűnhet valaki számára, hogy legyintsen a rezsimvitára azzal, hogy ez csak a szokásos „diktatúrázás”, mégiscsak nehéz ignorálni azt a tényt, hogy maga a rezsim provokálja ki a vitát azáltal, hogy feltűnően ellentmondásosan viselkedik: hol azzal védi magát, hogy nincs itt semmi látnivaló, máskor viszont maga hangoskodik, ugrál, integet, hogy figyeljünk oda, milyen radikális társadalmi, politikai, kulturális átalakítást hajtanak végre éppen.
Erre is lehet azzal felelni, hogy valójában egyáltalán nem számít, amit akár Orbán Viktor, akár a politikustársai mondanak, de ez valójában messze nem triviális álláspont. Egy nyugati típusú demokrácia esetében igenis azzal a feltételezéssel élünk, hogy amit a politikusok mondanak, az számít, és számonkérhetőek érte. Ez persze részben önáltatás (hiszen a demokráciák politikusai természetesen rutinszerűen hazudnak, elhallgatnak, félrevezetnek, és sokszor még az indokaik is méltányolhatók), de részben intézményesített gyakorlat is. Abban a pillanatban, amint ezt tagadni kezdjük, valójában máris azt feltételezzük, hogy ez nem egy nyugati típusú demokrácia. Úgy is mondhatjuk, hogy amíg nyílt politikai botrány tárgya lehet, potenciálisan súlyos következményekkel az illető karrierjére nézve, hogy a közvélemény szerint hazudik egy politikus, addig inkább van demokrácia, mint amikor már csak legyintünk arra, ki mit mond.
Ráadásul még ha ezen a nehézségen túl is tesszük magunkat, s azt mondjuk, hogy csak az számít, hogy ki mit tesz, akkor lényegében máris felhatalmazást adtunk arra, hogy kinyissuk a rezsimvitát, hiszen onnantól indokoltan vizsgálható, hogy az Orbán-rezsim a gyakorlatban pontosan hogyan is működik: alkotmányos demokrácia-e még vagy valami egészen más. Máshonnan ugyanis nem lehet megtudni, hogy ez a rezsim micsoda, csak a gyakorlatból.
III.
Az Orbán-rezsim ellentmondásos önképe, ha perdöntő bizonyítéknak nem is mondható, mégis figyelemreméltó, mert nagyon szépen beilleszthető azokba a tudományos leírásokba, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy a hidegháború vége óta a nem demokratikus politikai berendezkedéseknek egy új generációja jelent meg, amelyek fő ismérve a klasszikus autoriter rezsimek nyíltan erőszakos hatalomgyakorlási eszközeitől való tartózkodás, a hatalmi pozíció megszerzésének és megőrzésének finomabb, rejtettebb, közvetettebb technikáira való támaszkodás. Ezek egy részét, amelyek közé a magyar esetet is sorolhatjuk, kompetitív autoriter rezsimeknek szokás nevezni.[6]
Az új generációs autoriter rezsimek kialakulásának egyik fő oka az volt, hogy a kétpólusú világrend vége és a nyugati típusú demokráciák célzott, bár nem következetesen alkalmazott értékalapú, demokráciaterjesztő politikája jelentősen megnehezítette a hagyományos autokráciák dolgát, s arra ösztökélte az ilyen rezsimeket, hogy demokratikus színfalak mögé rejtőzve próbáljanak túlélni. Mindez azt jelentette, hogy az új típusú rezsimek (amelyeket ezért sokszor hívnak hibrideknek) változatos formái jöttek létre. Nagyon sok olyan politikai berendezkedés született ekkoriban, amely tolerálta a politikai pluralizmust, megengedett versengő választásokat, a sajtó sem volt teljesen kézivezérelve, tömeges csalások sem voltak, a nyílt politikai represszió, a fizikai erőszak is korlátozott maradt, de közben mégiscsak oly mértékben eltorzította a politikai versengést az erőforrások politikailag irányított koncentrációja, a játékszabályok manipulálása és persze a kisebb-nagyobb jogi-adminisztratív trükkök alkalmazása, hogy mindez mégse volt már pusztán a nyugati demokráciákban megszokott alkalmi vagy lokális aránytalanságokhoz hasonlítható.
Három dolgot fontos látni.
Egyrészt, hogy ezek a rezsimek nem abban az értelemben átmenetiek vagy hibridek, hogy nehéz lenne eldönteni, hogy demokratikusak-e vagy sem. Kellő távolságból nézve elég nagy magabiztossággal el lehet különíteni egymástól Szenegál (kompetitív autoriter rezsim), Hollandia (demokrácia) és Kína (tiszta autokrácia) politikai berendezkedéseit. A hibrid mivolt valójában arra vonatkozik, hogy az ilyen rezsimek leírásait a legegyszerűbb rendszertanilag köztes helyre sorolni két markánsan különböző modern rezsimtípus közé, mert így egyfelől jól látszik, hogy mi különbözteti meg őket a tiszta autokráciáktól, és másfelől, hogy mi különbözteti meg őket az alkotmányos demokráciáktól. Ettől még az ilyen rezsimek nem lesznek félig demokráciák (bár léteznek konkrét esetek, amikor egyes hibrid rezsimek közelebb állnak a demokráciákhoz, mint mások, attól függően, milyen hatalmi mechanizmusok működnek bennük, és vannak olyan rosszul működő demokráciák, amelyek már-már hibrid rezsimeknek is mondhatók). Ha valakit mégis zavarba ejtene a „hibrid” kifejezés, az hagyja el nyugodtan, mert a legtöbb olyan szakkifejezés, amely a hibrid rezsimek válfajait írja le, általában tartalmazza az arra való explicit utalást, hogy ezek nem demokráciák. Ilyen kifejezés a kompetitív autoriter rezsim és a választott autokrácia is.
Másrészt viszont benne élve az ilyen rezsimekben vagy a mindennapok során külső partnerként (nemzetközi szervezetként, államként) együttműködve velük valóban nem mindig egyszerű megmondani, hogy melyik rezsim nem nyugati típusú demokrácia, hanem mondjuk kompetitív autoriter rezsim. Pontosan ez a lényegük, erre születtek eredetileg: rejtőzködni, túlélni, belesimulni a demokratizálódási hullám által jellemzett nemzetközi környezetbe. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy összezavarják a megfigyelőket félrevezető kijelentésekkel, demokratikusnak álcázott politikai intézményekkel, gyakorlatokkal. Nem egyszerűen a valódi helyzet megismerhetőségével kapcsolatos technikai nehézség ez, hanem a rezsimek működésének lényegi eleme. Arról van szó, hogy egy ilyen rezsim érdekeltté teszi a különböző szereplőket abban, hogy akkor is elfogadják a rezsimet besorolhatatlannak vagy kiismerhetetlennek, amikor valójában teljesen egyértelmű, micsoda. Vagy legalábbis úgy tegyenek, mintha nem látnák, amit látnak, sőt még bele is kalkulálják a viselkedésükbe, hogy egyszerre látják és nem látják azt.
Mire gondolok? Például az ellenzéki pártok viselkedésére. Egy ilyen rezsimnek szüksége van ellenzékre, és élni is hagyja őket, bizonyos korlátok között. Egy ilyen rezsim a nyílt erőszaktól és a tömeges csalásoktól igyekezhet legalábbis tartózkodni, és balszerencsés körülmények között annyira félre is kalkulálhatja a helyzetet, hogy az ellenzék választásokon le is győzheti a hegemón politikai erőt. Cserébe az ellenzéki pártok kimondatlanul is arra játszanak, hogy ebben a versenyben nem lehet nyerni, de legalábbis extrém módon kicsi az esélyük erre rövid távon, s ezért elérhetőbb célokért kezdenek versengeni, legalább annyira egymással, mint a hegemón politikai erővel. Ettől még az asztalra kerülhet a bojkott, az utcai politizálás lehetősége, lehetnek ellenzéki politikusok, akik őszintén győzni akarnak, s persze: ki ne örülne, ha győzhetne? De akkor is, az ellenzéki pártok jelentős része elkerülhetetlenül arra számít, hogy a rendszeren belüli, alárendelt politikai erő marad hosszabb távon is. És ebben még az a kalkuláció is benne lehet, hogy talán nem szép a megalkuvás, de nélkülük csak még rosszabbá válna a helyzet.
Hasonló a külső partnerek helyzete is: leszámítva azt az igencsak valószínűtlen forgatókönyvet, hogy direkt módon, jelentős erő alkalmazásával beavatkoznak egy ilyen ország belpolitikájába, többnyire nem marad más számukra, mint az a fáradtságos út, hogy alkudoznak, együttműködnek, s esetleg a rezsim destabilizálódását igyekeznek indirekt módon előidézni. Már amennyiben ez inkább érdekükben áll, mint egy kiszámítható partner belpolitikai stabilitásának megőrzése. Nem csoda, hogy amennyiben egy ilyen rezsim hajlandó tudatosan rájátszani saját kétarcúságára, viszonylag csekély áldozatok árán meglehetősen sokáig elnavigálhat a nemzetközi politikában.
S végül, harmadikként, egy ilyen rezsim legfőbb ereje és gyengesége is abban rejlik, hogy fennmaradását nem formális intézményes megoldások és erőszak, hanem az erőforrások politikailag irányított allokációja, informális intézmények és a politikai versenyt eltorzító puhább megoldások biztosítják. Ez teremti meg körülötte a szükséges plausible deniability érzését: hogy mindenki elfogadja a rezsimet partnernek, annak ellenére, hogy működése egy nyugati demokrácia szempontjából rengeteg anomáliát mutat, hiszen minden konkrét anomália kimagyarázható, amíg az összkép nem válik letagadhatatlanul autoriterré. Másfelől viszont ez azt is jelenti, hogy a rezsimnek, amennyiben nem akar lelepleződni, bizonyos mértékben önkorlátozó módon is kell viselkednie. Ez pedig számos utat nyithat a rezsim békés leváltása előtt a hegemón párt vagy pártkoalíció belvitáitól az ellenzék váratlan választási győzelmén át a tömegek kitartó utcai tüntetéseiig, amelyeket csak durva erőszakkal lehetne elfojtani. Ebben az értelemben az ellentmondásos önkép még csak nem is illúzió, amivel elaltatják az ellenfelek gyanakvását, hanem abban az értelemben nagyon is valóságos, hogy a rezsim működtetőinek cselekvési lehetőségeit korlátok közé szorítja krízishelyzetben, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a rezsim hívei bármilyen eszközt hajlandók lennének bevetni a rezsim védelmében. Innen is az efféle rezsimek időnkénti meglepő sebezhetősége.
IV.
Számos példát lehetne hozni arra, hogy az orbáni Magyarország miért kompetitív autoriter rezsim és nem egyfelől nyugati típusú alkotmányos demokrácia vagy másfelől nyíltan autoriter rezsim.[7]
Teljesen nyilvánvaló, hogy ez egy olyan politikai berendezkedés, amelyre nem jellemző a tömeges választási csalás, a nyílt erőszak, a politikai pluralitás elfojtása. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének problémák a választási rendszerrel, hogy a nyilvánosság fórumai ne válnának egyre inkább a hegemón politikai erőhöz közel állóvá s egyúttal kézivezéreltté, hogy a joguralom intézményei ne sérülnének, hogy ne lenne példa alkalmi politikai erőszakra is. Mégis, naivitás lenne azt hinni, hogy így néz ki egy nyílt autoriter rezsim. A lejárató sajtókampányok még nem valóságos pofonok, akkor se, ha fájnak. A „kultúrkampf” nem valódi polgárháború. Ez egyrészt azért fontos, mert amennyiben valaki komolyan nem látja a különbséget a kétféle autoriter hatalomgyakorlás között, annak a politikai ítélőképességével nagyon komoly problémák vannak. Másrészt azért, mert ha valaki csak tetteti, hogy nem látja a különbséget, annak esetében pedig attól lehet tartani, hogy más tekintetben sem őszinte.
Ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy a magyar politikai berendezkedés mára szisztematikusan eltér egy nyugati típusú demokráciától. Elsősorban nem azért, mert nyolc éve rendszeresen ugyanaz a politikai erő nyeri a választásokat. Ez nem lenne nagy, sem kivételes dolog. Annál fontosabb, hogy ez a hegemón politikai erő rendre kétharmados mandátumarányt s ezzel együtt alkotmányozó többséget szerez, alkotmányozó hatalmával pedig rendszeresen és egyoldalúan él is. Ez már egyértelműen anomáliának tekinthető nemzetközi összehasonlításban, ami legalábbis gyanúra adhat okot, és ami bizonyos mértékben közelebbinek mutatja a magyar esetet az orosz politikához, mint a nyugati államokéhoz.[8] Mindehhez pedig párját ritkító mértékű hatalomkoncentráció társul: a független intézmények politikai megbízottak alá rendelése, a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítése, a kormányhoz közel álló médiaportfóliók kiépítése és néhány gazdasági kulcsszereplő kiemelt támogatása állami erőforrások hozzájuk csatornázásával. Ilyen méretű egyensúlytalanság és politikai kontroll viszont már semmiképpen sem fér bele a nyugati demokráciák működésébe.
Magyarországon egy olyan hatalmi struktúra épült ki, amely nem számolta fel a politikai pluralizmust, de olyan súlytalanná tette a többi szereplőt, ami már csak egy autoriter rezsim keretei között képzelhető el. Ne feledjük, formális többpártrendszerek még nyíltan autoriter rezsimekben is létezhetnek! A magyar rezsim jellegzetessége, hogy a napi működés szintjén (érdemi intézményi ellensúlyok hiányában) a hatalom elszámoltathatatlanná, gyakorlati működése lényegében átláthatatlanná vált, ám a politikai versengés fennmaradt, sőt a rendszer működésének egyik legfontosabb eleme lett: bár a választási rendszer erősen a gerrymandering jeleit mutatja, s az ellenzéki pártokat lényegében megoldhatatlan feladvány elé állítja külön indulás esetén szinte garantálható vereségük és az összefogással szemben ellenérdekeltté tevő ösztönzők összeegyeztethetetlensége, a rezsim a választások közötti időszakban is permanens kampányt folytat. Ennek egyik célja a hatalmi gépezet karbantartása, a támogatói bázis fenntartása és esetleges bővítése, az állami erőforrásoknak a hegemón párt hatalmi gépezetéhez csoportosítása több tízmilliárd forintos nagyságrendben. Másik célja pedig az, hogy ne alakulhasson ki erős ellenzék, mert az aránytalanul nagyobb erőforrások bevonásával folytatott kampányok, a hegemón politikai erő médiatámogatottságának folyamatos bővítése egyszerűen kiszorítja a politikai napirendről az ellenzék által felvetett ügyeket, szüntelen reagálásra, védekezésre készteti és kifárasztja az ellenzéki politikai erőket, elkedvetleníti potenciális híveiket.
Érdekes és cseppet sem magától értetődően megválaszolható kérdés, hogy ez az elképesztő erőforrásfölényben lévő politikai gépezet önmagában véve elegendő-e a rezsim fenntartására, politikai stabilitásának magyarázatára. Lehet amellett is érvelni, hogy a fogyasztói bizalmi index alakulása sokkal jobban indokolja a rezsim sikerességét, mint a folyamatos kampányüzemmód.[9] Mindaddig, amíg ebből nem vonunk le téves következtetést, a relatív gazdasági sikeresség valóban jó magyarázat lehet. Ám mindez nem magyarázza meg azoknak a hatalmi technikáknak a megjelenését a magyar politikában, amelyek nem jellemzőek egy nyugati demokráciára, legfeljebb azzal kapcsolatban vethet fel kétségeket, hogy a rezsim mennyire lenne ellenállóképes egy gazdasági recesszióval szemben. Ezt pedig egyelőre nem tudhatjuk.
Ami szerintem ebből igazán fontos, hogy ami ma körülöttünk Magyarországon kiépülőben van, az döntően egy politikai vállalkozás, amelyet a politikai hatalom maximalizálásának igénye mozgat oly módon, hogy az rendre felülírja a demokratikus politika játékszabályait, miközben igyekszik távol maradni a nyílt politikai elnyomás eszközeitől. Ezért is tartom szerencsésnek a kompetitív autoriter rezsim fogalmát, mert az éppen egy ilyen leírást kínál, és ezért gondolom, hogy a maffiaállam koncepciója végső soron nem a legszerencsésebb, mert túlértékeli a gazdasági motivációk szerepét a rezsim működésében, ahogy a fasizmust emlegető magyarázatok sem találják el a célpontot, mert a nyílt erőszak a történelmi fasizmus gyakorlatának meghatározó része volt, ami egy ilyen rezsimre, mint a magyar, egyáltalán nem igaz.
Ezzel nem akarom tagadni a gazdaságba való politikai beavatkozás jelentőségét, a magán és a köz közötti határvonal rendszeres megsértését és a megfélemlítés szerepét sem a hatalomgyakorlásban. Aki, teszem azt, a CEU-ügy kapcsán előnyben részesít valamilyen közpolitikai magyarázatot a nyíltan hatalmi jellegű magyarázatokhoz képest, vagy aki az MTA-ügyben közpolitikai észszerűséget keres, alighanem alapvetően érti félre a rezsim természetét. A kormányzati közpolitikai célok jól láthatóan menet közben alakulnak, ami állandó, az a rezsim politikai eszköztára: a politikai kontroll kiterjesztésére való törekvés, ellenséggenerálás, radikális szervezeti átalakítások bejelentése, az indoklás elmaradása vagy feltűnően komolyan vehetetlen érvekkel való kiváltása, a szereplők állandó bizonytalanságban tartása, nehezen félreérthető fenyegetések alkalmazása, a jog politikai eszközként kezelése. Még ha fel is tételezzük (ami még egy nyílt autoriter rezsim vezetői esetében sem lenne feltétlenül elvetendő lehetőség), hogy a különféle intézmények, társadalmi alrendszerek működésének hatékonyabbá tétele, eredményességének növelése, az ország gazdasági, egészségügyi, demográfiai mutatóinak javítása a rezsim vezetőinek célja, akkor is kétségtelen, hogy szerintük az autoriter hatalomgyakorlás közelebb visz e célok megvalósulásához, mint a nyugati demokráciákban megszokott eszközök alkalmazása.
V.
De vajon adódik-e ebből a leírásból egyértelmű politikai recept? Abban az értelemben biztosan nem, hogy rezsimeket politikusok és nem esszék – esszéírók is ritkán (bár előfordul az is) – szoktak leváltani. Más szempontból viszont igenis adódnak fontos tanulságok.
Az egyik az, hogy az ellenzéki politikai erőknek megkerülhetetlenül szembe kell nézniük azzal a kérdéssel, hogy mennyire fontos nekik az alkotmányos demokrácia mint értékrend, mint életforma. Bármilyen válságjelenségek tapasztalhatók is a demokratikus országokban, bármennyi hasonló megválaszolandó kérdés merül is fel, nem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy a magyarországi politikai versengés lényegileg különbözik egy nyugati ország politikai küzdelmeitől, ezért nem is lehet ugyanolyan módon részt venni bennük. Aki ezt tagadja, valójában nem ússza meg a választ, csak hallgatólagosan tudomásul veszi a rezsim játékszabályait, és ha van minimális politikai érzéke, akkor ezt azért teszi, mert a rövid távú politikai céljai szempontjából ezt ítéli hasznosabbnak, ennek érdekében pedig vállalja az efféle rezsimek lényegéhez tartozó kétértelmű helyzetet. Mindenki más előtt a nyugati demokráciák nyílt elutasítása, a nagyobb rossz elkerülése érdekében a jelenlegi játékszabályok szerint zajló politikai versengésben való részvétel, illetve a helyzet tudatos eszkalálása maradnak mint főbb lehetőségek. Az elsőt leszámítva a másik kettővel kapcsolatban nehéz lenne megmondani, melyik a hosszabb távon indokolhatóbb megoldás, mert a nemzetközi példák alapján mindkettőre lehetne érveket találni.
A másik, hogy a megoldás nem teljes mértékben a belpolitikai szereplők kezében van. A rezsim mindent megtesz ugyan helyzete stabilizálása érdekében – ehhez van szüksége a hatalmas politikai gépezetre –, ám a nemzetközi politikai környezet éppúgy okozhat belpolitikai krízist, akár az olyan, a politika szempontjából exogén tényezők, mint egy gazdasági recesszió. Innen nézve a különbség aközött, hogy valamely ellenzéki szereplő (1) a többi ellenzéki szereplő részbeni leváltásának, részbeni magába integrálásának, (2) egy, a kormánypárti szavazók számára is vonzó mérsékelt alternatíva kidolgozásának vagy (3) a kivárásnak az útját járja, ha nem is teljesen elhanyagolható, de a rezsim jövője szempontjából másodlagos jelentőségű. Legyünk őszinték: elvileg mindegyik beilleszthető a kompetitív autoriter rezsim logikájába, miközben mindegyik jelentős áldozatokkal jár.
És ami a legszomorúbb, valójában még abban sem lehetünk biztosak, hogy vajon létezik-e olyan külső, morális szempont, amelynek alapján egyértelmű különbséget tehetünk a különféle stratégiák között: ugyanis elég jó morális érvek hozhatók fel mindegyik politikai út választása mellett, miközben a hátulütők sem szorulnak különösebb magyarázatra egyik esetben sem. Úgy is mondhatjuk, az ellenzéki szerep egy kompetitív autoriter rezsimben mindenképpen politikai és morális veszteségekkel járó, tragikus vállalkozás, függetlenül attól, hogy végül mi lesz a választott ellenzéki politizálás végkimenetele.[10]
JEGYZETEK
[1] Szeretném megköszönni a témáról az elmúlt hónapokban folytatott izgalmas és tanulságos szakmai beszélgetéseinket Gyulai Attilának, Meszerics Tamásnak és Unger Annának.
[2] A kérdésben máris számos írás született kutatóktól, elemzőktől, közíróktól. Felsorolásuk is reménytelen lenne. Mindenesetre említésre méltó, hogy a nyilvánosság ingerküszöbét csak újabban lépte át a téma, holott meglehetősen korán – már 2014 előtt – megszülettek az első alaposabb elemzések és tudományos szövegek is, bár ezek átfutási ideje értelemszerűen lényegesen hosszabb a publicisztikákénál.
[3] Kazai Viktor, A demokrácia illúziója: az illiberális rendszerek alkotmányos természete, Mérce, 2018. október 17., https://merce.hu/2018/10/17/a-demokracia-illuzioja-az-illiberalis-rendszerek-alkotmanyos-termeszete/. Az illiberális rezsimek fogalma egyébként is nagy karriert futott be Fareed Zakaria nyomán. A magyar szakirodalomból lásd: Böcskei Balázs, From Liberal Democracy to Illiberalism: New Authoritarian Regimes, Hungarian Illiberalism and the Crisis of „Real Existing Liberalism”, Studia Politica: Romanian Political Science Review, 2016/3., 409–429.; Jenne, Erin K., Mudde, Cas, Hungary’s Illiberal Turn: Can Outsiders Help?, Journal of Democracy, 2012/3., 147–155.; Pap András László, Democratic Decline in Hungary, Routledge, London, 2017, 176. Egy fontos publicisztikai használata: Krekó Péter, Juhász Attila, Magyarország: az illiberalizmus laboratóriuma, Élet és Irodalom, 2018/15., https://www.es.hu/cikk/2018-04-13/juhasz-attila-kreko-peter/magyarorszag-az-illiberalizmus-laboratoriuma.html.
[4] Jámbor András, Mondjuk ki végre: ez nem parlamenti demokrácia, Mérce, 2018. október 17., https://merce.hu/2018/10/17/mondjuk-ki-vegre-ez-nem-parlamenti-demokracia/.
[5] A maffiaállam koncepciójához lásd Magyar polip. A posztkommunista maffiaállam, szerk. Magyar Bálint, Noran Libro, Budapest, 2013.
[6] Az itt használt elemzési keret (és adatok) forrása: Levitsky, Steven, Way, Lucan A., Competitive Authoritarianism. Hybrid Regimes After the Cold War, Cambridge University Press, Cambridge, 2010 és Schedler, Andreas, The Politics of Uncertainty. Sustaining and Subverting Electoral Authoritarianism, Oxford University Press, Oxford, 2013. (A tágabb szakirodalom áttekintéséhez lásd még: Gyulai Attila, Stein-Zalai, Juliane, Hibrid rezsimek és a szürke zóna: új válaszok a politikai rezsimek rendszertanának örök kérdéseire, Metszetek, 2016/2., 42–59. és Tóth Gábor Attila, Demokrácia és diktatúra között: az autoritarizmus, Fundamentum, 2016/2–4., 5–18.). Idáig a legátfogóbb tudományos kísérlet ezeknek az elméleteknek a magyar helyzetre alkalmazására: Bozóki András, Hegedűs Dániel, A kívülről korlátozott hibrid rendszer. Az Orbán-rezsim a rendszertipológia tükrében, Politikatudományi Szemle, 2016/2., 7–32. Publicisztikai téren érdemes felidézni: Filippov Gábor, A hibrid ellenforradalom kora, 24.hu, 2018. július 31., https://24.hu/belfold/2018/07/31/filippov-gabor-a-hibrid-ellenforradalom-kora/ és Szűcs Zoltán Gábor, Ha nem demokráciában élünk, akkor…?, Élet és Irodalom, 2018. augusztus 3.
[7] Nem mindenki osztja ezt a véleményt. Van, aki például „plebiszciter vezérdemokráciáról” beszél inkább (Körösényi András, Weber és az Orbán-rezsim: plebiszciter vezérdemokrácia Magyarországon, Politikatudományi Szemle, 2017/4., 7–28) vagy bizonytalan kimenetelű „hibridizálódásról” (Gyulai Attila, Magyarország a szürke zónában? A magyar politikai rendszer hosszú hibridizációja = Trendek a magyar politikában 2. A Fidesz és a többiek: pártok, mozgalmak, politikák, szerk. Boda Zsolt, Szabó Andrea, Napvilág, MTA TK Politikatudományi Intézet, Budapest, 2017, 15-42).
[8] Tóka Gábor, A 2018. évi országgyűlési választás = Társadalmi riport 2018, szerk. Kolosi Tamás, Tóth István György, Tárki, Budapest, 2018.
[9] Így tesz például Tóka Gábor idézett cikkének második felében.
[10] A kérdés politikai etikai dimenzióiról írok készülő könyvemben (Political Ethics in Illiberal Regimes, Manchester University Press, Manchester, megjelenés előtt).
