Kapelner Zsolt
A tudományos közösségben széles körű konszenzus uralkodik arról, hogy a klímaváltozás oka az emberi tevékenység. Ez az elterjedt kifejezésmód azonban bizonyos mértékig mégis félrevezető. A klímaváltozás oka nem akármiféle emberi tevékenység, hanem az emberi tevékenységek egy meg- határozott köre, amely rendkívül speciális történeti körülmények között jött létre, és amelynek fennmaradása is kontingens feltételekhez kötött. Ez az emberi tevékenység elsődlegesen a fosszilis tüzelőanyagok ipari mértékű kitermelése és elégetése, ezen keresztül pedig üvegházhatású gázok légkör- be juttatása. Ha az emberi történelem egészét vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy ez a tevékenységforma nem általános jellemzője az emberi létnek, ha- nem csakis nagyon speciális körülmények között jön létre és marad fenn. E speciális körülmény a kapitalista gazdaság megjelenése és uralkodóvá válása előbb Európában, majd az egész világon. A kapitalizmus 18. századi európai térnyerése teremti meg az igényt az áruk minden korábbinál jelentősebb, ipari mértékű termelésére és szállítására. Erre az igényre válaszul indul robbanásszerű fejlődésnek a gépesítés a 19. század elején, amelynek, hogy a kialakuló kapitalista világgazdaság szükségleteivel lépést tartson, egy olyan energiaforrásra van szüksége, amely viszonylagos könnyedséggel kinyerhető, beszerezhető, egyszerűen tárolható és szállítható – tehát a világ távoli részeire is probléma nélkül eljuttatható –, és amelynek elérhetősége nem függ olyan esetlegességektől, mint az időjárás viszontagságai, az eső, a szél, a napsütés mértéke – elvégre a gyáraknak minden körülmények között üzemelnie kell. Ezeket az igényeket a 19. század elejétől kezdve elsődlegesen a fosszilis tüzelőanyagok elégítették ki, amelyektől a világgazdaság egésze fokozatosan függővé vált.[1]
Aligha véletlen tehát, hogy a bolygó melegedését az ipari forradalom előtti átlaghőmérsékletekhez mérjük, és aligha gondolhatjuk, hogy maga az ipari forradalom független lenne a kapitalizmus térhódításától. Meglehet azonban, hogy a kapitalizmus képes megoldást találni a saját maga által okozott probléma. Elvégre a klímaváltozás elleni küzdelem komoly innovációt követel úgy az energiatermelés szűkebb területén, mint a gazdaságszervezésben általában. A kapitalizmus pedig közismerten kiváló innovációs képességgel bír – egyebek mellett ebben állna előnye a lassú és a hirtelen felmerülő új helyzetekre reagálni képtelen tervgazdasággal szemben. Valóban, a tapasztalat mintha azt mutatná, hogy az elmúlt évtizedekben a megújuló energiaforrások felhasználása egyre olcsóbbá és hatékonyabbá válik, egyre több befektetés irányul a hatékony klímatechnológiák kifejlesztésére – gondoljuk csak meg, micsoda összegekkel járul hozzá ezekhez a kutatásokhoz Bill Gates és sok hozzá hasonló milliomos –, és amint a közvélemény is egyre nagyobb érdeklődéssel fordul a klímaváltozás ügye felé, úgy egyre több és több vállalatnak éri meg a tevékenységét klímatudatos módon folytatni.
Azonban bármilyen reménykeltők is ezek a fejlemények, jó okunk van azt gondolni, hogy végül mégis elégtelennek bizonyulnak majd. Először is látnunk kell, hogy a kapitalizmus innovációs képessége korlátozott. Ez az innovációs képesség azon alapul, hogy a kapitalista piacgazdaság kihívás elé állítja a gazdaság szereplőt: csak úgy maradhatnak bent a szabadpiaci versenyben, ha hatékonyabb profittermelésre képesek, mint versenytársaik; ez ösztönzi őket a profitnövelést segítő innovációk kifejlesztésére – és csakis arra. Ha valamely problématerületen az innovációtól nem várhatjuk a profittermelés rövid távú hatékonyabbá válását, úgy ott a kapitalizmus nem is kényszeríti ki az innovációt. Hisz ha, teszem azt, egy gazdasági szereplő valamely technológiai újítása hosszú távon hatékonyabbá is tenné profit- termelését, mire e hosszú távú számítás gyümölcseit learathatná, addigra kiszorítják a versenyből azon konkurensei, akik a rövid távú haszonszerzés növelésére koncentráltak. A kapitalizmustól tehát csak akkor remélhetjük, hogy innovációs képességét a klímaváltozás problémájának megoldása érdekében fogja hasznosítani, ha az rövid távon is jó üzletnek bizonyul azon gazdasági szereplők számára, akik ezt az innovációt finanszírozni képesek.
Napjainkban azonban a klímaválság megoldása nem jó üzlet. Pontosabban: korántsem annyira jó üzlet, mint klímatudatosságot színlelni a közvélemény megnyerése érdekében, miközben az érdemi megoldást halogatjuk, és a fenntarthatatlan status quo előnyeit az utolsó pillanatig igyekszünk élvezni. Ennek okai számosak. Egyrészt a kapitalista világgazdaság meglévő infrastruktúrája a fosszilis tüzelőanyagok kitermelésére és elégetésére épül jellemzően jobban megéri az embernek a már meglévő rendszerek, infrastruktúrák, energiatechnológiák kerete közt munkálkodni, mint rajtuk kívül, különösen, ha erről a „zöldre festés” olcsó és ártalmatlan gesztusaival könnyedén el tudja terelni a figyelmet. Másrészt a fosszilis tüzelőanyagokra épülő gazdaság mintegy két évszázados hegemóniája sajátosan erős hatalmi pozícióba juttatta a világgazdaság számos olyan szereplőjét, akiknek elemi érdeke fűződik ahhoz, hogy a szükséges technológiai és gazdaságszervezési innovációk ne valósuljanak meg, legalábbis ne rövid távon.
Az olaj- és földgázszektor, a jelentős fosszilis erőforrásokkal bíró államok kormányai tetemes veszteségeket volnának kénytelenek elkönyvelni, ha a világgazdaság fosszilis tüzelőanyagoktól való függése lazulna, esetleg meg is szűnne. Valóban, azt tapasztaljuk, hogy ezek az érdekcsoportok minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a klímaváltozás elleni küzdelemnek gátat szabjanak. Ma már meglehetősen jól dokumentált tény, hogy eminens olajvállalatok úgy a múltban, mint a jelenben jelentős erőforrásokat ölnek a klímatagadás, a klímaváltozással kapcsolatos szkepticizmus és a klímatudomány hiteltelenítésében élen járó kezdeményezésekbe és szervezetekbe, mint például a hírhedt Heartland Institute.[2]
Felvethetnénk azonban, hogy mindez aligha mutatja meg a kapitalizmus képtelenségét, hogy választ adjon a klímaválság kihívására. A kapitalizmus ideálja egy olyan gazdasági rendszer, amelyben az egyének privát erőforrásaik felhasználásával termelt javaikat és munkaerejüket szabadon és méltányosan – azaz kényszer, manipuláció, zsarolás és hasonlók nélkül – értékesítik egy nyilvános piacon. A kérdés, hogy vajon a kapitalizmus képes-e megoldást nyújtani a klímaválságra, nem egyéb, mint az a kérdés, hogy ha ezt az ideált a valóságos gazdaságszervezés területén – lokálisan és globálisan egyaránt – a lehető legjobban megközelítjük, akkor ettől a klímaválság enyhülését vagy súlyosbodását várhatjuk-e. Mármost ha egy olajvállalat pénzügyi eszközeit és befolyását a gazdasági érdekeire káros tudományos és politikai nézetek hiteltelenítésére, a közvélemény manipulálására használja fel, úgy éppenséggel visszaveti a kapitalizmus ideáljának megvalósulását, hiszen gátat szab annak, hogy a termelők és fogyasztók közt zajló piaci csere valóban szabad és méltányos legyen. Ezek a jelenségek tehát mit sem árulnak el a kapitalizmus képességéről a klímaválság kezelésére, hiszen maguk is a kapitalizmus megfelelő működése ellen hatnak.
Ám még ha a kapitalista világgazdaságot meg is szabadítanánk az olajvállalatok piactorzító túlhatalmától, akkor is maradna alapunk arra, hogy kételkedjünk a kapitalizmus válságkezelő képességében. Még ha el is tekintünk ugyanis a klímatagadó lobbi közvéleményre gyakorolt befolyásától, és még ha figyelmen kívül is hagyjuk, hogy a világgazdaság fennálló infrastruktúrája milyen mértékben függ a fosszilis tüzelőanyagok kitermelésétől, és hogy ez a fosszilis gazdaságnak bizonyos értelemben még akkor is valamelyes tehetetlenséget kölcsönöz, ha máról holnapra mindenki belátja, hogy klímaügyben drasztikus lépésekre van szükség – tehát ha mindezt fel is tételezzük, akkor is igaz marad, hogy a jelenkor körülményei közt a klímaváltozásból nem úgy lehet a leghatékonyabban – a leggyorsabban és a legnagyobb mértékű – profitot termelni, hogy az egyes gazdasági szereplők igyekeznek azt féken tartani, esetleg megszüntetni, hanem úgy, hogy externalizálják a költségeit, azaz piaci ellentételezés nélkül áthárítják a klímaváltozás negatív következményeit másokra, míg ők maguk így voltaképpen ingyenpénzhez jutnak. Miért van ez így? A válasz a piaci mechanizmusban magában keresendő. A piac melletti egyik legerősebb érvként szokás számon tartani, hogy az képes a forgalomban lévő javakat a piaci szereplők preferenciái szerint elosztani: aki jobban szeretne egy adott jószágot, az hajlandó többet áldozni rá, a piaci mechanizmus tehát neki juttatja azt. Ez azonban csak féligazság: a piac nem kizárólag a preferenciák erőssége alapján osztja el a javakat, hanem a preferenciák erőssége és a fogyasztók fizetőképessége alapján. Akinek semmije sincs, az bármennyire is akarja az adott jószágot, nem tud semmit kínálni érte, a piac így nem is neki juttatja azt, hanem annak a tehetősebb fogyasztónak, aki bár kevésbé szeretné megkaparintani a szóban forgó jószágot, mégis többet képes áldozni rá. A piac tehát csakis akkor oszthatja el hatékonyan a javakat, ha minden piaci szereplő egyenlő erőforrásokkal vág neki a piaci árucserének, és minden csere méltányos. Ez a feltétel azonban a valóságban értelemszerűen nem teljesül: a globális kapitalizmus telis-tele van méltánytalan egyenlőtlenségekkel. Napjainkban is sokan élnek már, akik mindennap a bőrükön érzik a klímaváltozás áldatlan hatásait, ám ők jellemzően a fejlődő világ és az úgynevezett globális Dél szegény országainak lakói vagy a fejlett országok társadalmainak kiszolgáltatott szegényei, akik fizetőképesség híján nem jelentenek kívánatos piacot a világgazdaság potenciális klímainnovátorai számára.
E probléma egy kézenfekvő megoldását nyújtja a piacpárti klímapolitika kedvelt jelszava: „Be kell árazni a klímaváltozást!” A probléma – mint említettem – az, hogy a klímaváltozás költségei túlontúl könnyedén externalizálhatók. Az emelkedő tengerszintek elleni védőgátakat nem a nemzetközi gáz- és olajvállalatoknak kell felépíteniük, nem nekik kell gondoskodniuk a felmelegedés miatt lakhatatlanná vált trópusi területek, a süllyedő szigetországok lakóinak elhelyezéséről, nem az ő feladatuk lesz megbirkózni a tevékenységük nyomán előálló élelmiszer- és vízhiánnyal, politikai instabilitással és más hasonlókkal. Voltaképpen az történik tehát, hogy a világ kormányai és végső soron adófizető állampolgárai szubvencionálják a fosszilis gazdaságból profitáló nagyvállalatok tevékenységét. Azt kell tehát elérni, hogy a gazdaság szereplői internalizálják, azaz maguk viseljék a klímaváltozás költségeit. Ennek legkézenfekvőbb módja a „szénadó”, azaz az üvegházhatású gázok kibocsátására kivetett adó, illetve a „szénárazás” („carbon pricing”) különféle egyéb formái. Ha sikerülne nemzetközi egyezmények által úgy átalakítani a világgazdaság működési kereteit, hogy a klímaváltozás következményei megfelelően be legyenek árazva, hogy azokat senki ne háríthassa át ellentételezés nélkül senki másra, akkor a gazdaság szereplői többé nem lennének érdekeltek az üvegházhatású gázok mértéktelen kibocsátásában – előbb remélhetnének profitot a zöldenergiába való beruházásoktól, mint egy újabb olajfúró torony, egy szénerőmű felállításától. A kapitalizmus – állítják – igenis képes a klímaválság megoldására, ha a klímaváltozás megfelelően be van árazva.
Mit tartsunk erről a javaslatról? Gondolhatnánk, hogy amennyiben a kapitalizmus híve elfogadja, hogy szükség van a klímaváltozás megfelelő beárazására, ezzel voltaképpen máris elfogadta vereségét. Elismerte ugyanis, hogy a szabadpiaci kapitalizmus gazdasági mechanizmusai önmagukban, állami beavatkozás nélkül – például az üvegházhatású gázok megfelelő meg- adóztatása nélkül – képtelenek a klímaválság kezelésére. A kapitalizmus pártfogója azonban joggal tiltakozna e felvetés ellen. A szabadpiaci kapitalizmus gazdasági mechanizmusai ugyanis soha nem működnek, nem működhetnek teljes mértékben függetlenül az olyan szabályozó politikai intézményektől, mint az állam vagy az olyan nemzetek feletti intézményektől, mint a Világkereskedelmi Szervezet. Ezen intézmények szabályozó tevékenysége nem szükségképpen gátja a szabadpiaci kapitalizmus működésének, hanem gyakorta szükséges feltétele. A kapitalizmus ideálja nem egy teljes mértékben állami beavatkozás nélkül működő szabadpiaci mechanizmus, hanem ellenkezőleg, egy olyan rendszer, ahol megfelelő mértékű állami beavatkozás biztosítja a méltányos, tiszta piaci verseny feltételeit.[3] Egy megfelelő szénadó például nem korlátozná a kapitalizmus működését, hanem ellenkezőleg, kiküszöbölne egy olyan piactorzító hatást – egyes gazdasági szereplők képességét, hogy bizonyos költségeket büntetlenül átháríthassanak másokra, és így voltaképpen méltánytalan szubvencióban részesüljenek –, amely maga is inkább eltávolítja a gazdaságot a kapitalista ideáltól, mintsem közelebb hozná ahhoz. A klímaváltozás beárazása tehát nem egy kapitalizmust korlátozó, hanem egy azt kiteljesítő intézmény.
Ez a válasz azonban nem lehet korlátlan érvényű. Ahogy nem minősül mindenfajta állami beavatkozás a kapitalizmus korlátozásának, úgy nem minősülhet mindenfajta állami beavatkozás a kapitalizmus kiteljesítésének sem. Ez igaz azokra az állami beavatkozásokra is, amelyek célja, hogy a klímaváltozás költségei internálissá váljanak. Ha van egy gyár, amelynek működése olyan környezetszennyező hatásokkal jár, amelyek negatív következményeit az állampolgárok közössége viseli, úgy a környezetszennyezés költségeit két különböző módon is internálissá tehetjük: vagy a gyártulajdonost adóztatjuk meg, vagy a gyárat vesszük köztulajdonba. A végkimenetel mindkét esetben az, hogy a környezetszennyezés költségeit a környezetszennyező tevékenységért felelős szereplő maga viseli: az egyik esetben az adózni kénytelen gyártulajdonos, a másik esetben az állampolgárok közössége – ezt jelenti a köztulajdon: nem állami tisztviselők vagy bürokraták, hanem az állampolgári közösség általi birtoklást és demokratikus felügyeletet – akik immár maguk dönthetnek arról, szeretnék-e beszívni azt a levegőt, amelyet a gyár kéményei beszennyeznek vagy sem.
Bizonyos értelemben mindkét megoldást felfoghatjuk egyfajta szénárazásként. Érvelhetünk azonban amellett, hogy csak az első tekinthető a kapitalista ideál kiteljesítésének, míg az utóbbi sokkal inkább a piaci szocializmus irányába mutat. Még ha el is fogadjuk tehát, hogy a klímaváltozás megfelelő beárazása megoldaná a klímaválság problémáját, ebből akkor sem következik az az állítás, hogy a kapitalizmus képes a klímaválság megoldására. Meglehet, a megfelelő beárazás a gazdaság olyan jellegű átszervezését követelné meg, amely – mint a gyár köztulajdonba vétele – szétfeszítené a kapitalizmus kereteit.
Van-e okunk rá, hogy elfogadjuk ez utóbbi állítást? Egy lehetséges érv kiindulhatna abból a megfigyelésből, hogy a beárazási stratégia kiindulópontja nagymértékben egybevág, de legalábbis rezonál az antikapitalista ökokritika számos központi meglátásával. Jason W. Moore nyomán ez az iskola is gyakorta hangsúlyozza, hogy a klímaváltozás létrejöttében kulcsszerepe volt annak a ténynek, hogy a kapitalizmus fejlődéstörténete során a gazdaság szereplői mindig számíthattak az „olcsó természet” elérhetőségére, vagyis – egyebek mellett – arra, hogy a környezetkárosítás terheit büntetlenül externalizálhatják.[4] Az antikapitalista ökokritika képviselői egyúttal úgy is vélik azonban, hogy a kapitalista gazdaság működése oly mértékig függ az olcsó természet elérhetőségétől, hogy amennyiben az megszűnne – a fenti idiómában: ha a klímaváltozást megfelelően beáraznánk –, akkor e gazdasági rendszer sem maradhatna tovább működőképes. A kapitalista vállalatok – melyek így vagy úgy, de mindenképp függnek a fosszilis tüzelőanyagoktól – olyan mértékben rá vannak utalva arra a társadalmi szubvencióra, amelyről az imént beszéltem, hogy ha azt megvonnák tőlük, akkor költségeik annyira megemelkednének, hogy a profittermelés lényegében lehetetlenné válna. Ezzel pedig megszűnne a kapitalista gazdaság hajtóereje, a profitért folytatott piaci verseny. A „klímaváltozás beárazása” tehát egy antikapitalista programmal egyenértékű. Ahhoz ugyanis, hogy e beárazás után bármiféle gazdasági tevékenység megmaradjon, a gazdasági rendszert egészen új alapokra kell helyezni – úgy kellene berendezni, hogy az ne függjön a nyereségvágytól, a profit utáni hajszától. Ez a kapitalizmus felszámolásával lenne egyenértékű.
Meggyőző-e az antikapitalista ökokritika érvelése? Úgy vélem, van okunk kételkedni benne. Az ellenvetés egy központi empirikus állításon alapszik, miszerint a klímaváltozás megfelelő beárazása olyan költségeket róna a kapitalista gazdaság szereplőire, amely mellett a profittermelés lehetetlen volna. Kétséges azonban, hogy vannak-e perdöntő bizonyítékok egy ilyen empirikus előrejelzés mellett. Még ha Moore és mások érvei meggyőznek is arról, hogy a kapitalista gazdaság a múltban mindig támaszkodott az olcsó természet elérhetőségére, ebből még nem következik, hogy ez a jövőben és szükségszerűen így lesz. Nem szabad alábecsülnünk a kapitalizmus alkalmazkodó képességét: a múlt századforduló antikapitalista teoretikusai úgy vélték, a kapitalizmus nem lehet meg imperializmus és gyarmatbirodalmak nélkül, ám az a posztkoloniális érában is fennmaradt. A 20. század közepén sokak számára úgy tűnt, a szakszervezetek és a jóléti állam előretörése alapjaiban veszélyezteti a kapitalizmus tőkefelhalmozó képességét, ám a neoliberális fordulat maga alá gyűrte ezeket a tendenciákat. A század végén jelentős antikapitalista teoretikusok gondolták, hogy a digitális forradalom és az internet olyan kreatív és kooperatív erőket szabadít fel, amelyek szükségképpen áttörik majd a kapitalizmus kereteit – mondanom sem kell, ez a forradalom is elmaradt. Az antikapitalista elméletalkotás történetének fontos tanulsága, hogy az olyan ambiciózus előrejelzések, amelyek azt jósolják, hogy a kapitalizmus képtelen alkalmazkodni bizonyos fejleményekhez, társadalmi vagy gazdasági változásokhoz, eleddig nemigen bizonyultak megbízhatónak.
Én ehelyett egy másik gondolatmenetet ajánlok. Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, képes-e a kapitalizmus túlélni a fosszilis gazdaság végét – amire, valljuk meg őszintén, nem tudjuk a választ –, kérdezzük inkább azt, kívánatos lenne-e a túlélése. A kapitalizmust mint társadalmi vállalkozást az az elképzelés hivatott motiválni és igazolni, hogy a „magánvétkek – közhaszon” mandeville-i elve értelmében sikerülhet megszelídíteni és a köz javára fordítani az emberi önzést és kapzsiságot.[5] Ha ezeket a nemtelen ösztönöket egy megfelelően felépített és kalibrált intézményi keretben – a kapitalista piacgazdaságban – engedjük szabadjára, úgy a létrejövő rendszer éppen úgy fog viselkedni, mintha annak vezérlő elve a legmélyebb társiasság és altruizmus lenne, mintha szántszándékkal mindenki igényeinek leghatékonyabb kielégítésére törekedne, holott erről a valóságban szó sincs. Ahogy az atomtechnológia igyekszik megzabolázni és az emberiség javára fordítani a maghasadás irdatlan erőit, úgy igyekszik a kapitalizmus megzabolázni az emberi természet sötét és pusztító oldalát. Ám a múlt és a jelen század atomkatasztrófái emlékeztetnek arra, hogy az uránium atommagjai nem azért hasadnak, hogy a kedvünkre tegyenek; hogy a folyamatok, amelyeket kordában igyekszünk tartani, nincsenek tekintettel ránk, és ha elszámítjuk magunkat, irdatlan erővel támadnak ellenünk. Nem azért, mintha a hübriszt akarnák megbosszulni, de mert személytelen, embertelen erők, amelyeknek mindegy, hogy áldást vagy átkot osztanak. A kapitalizmus is ilyen személytelen erő, amelynek vezérlő elvei, belső mechanizmusainak működési logikája teljességgel érzékeltlen a valóságos emberi igények, szükségletek, az emberi szenvedés és öröm iránt.
A kapitalizmus működései mechanizmusai a hatékonyabb profittermelésre és tőkefelhalmozásra irányulnak. E célok azonban nem szükségszerűen esnek egybe a közjóval; a kapitalizmus akkor is csupán az egyre hatékonyabb profittermelést és tőkefelhalmozást fogja előmozdítani, mikor az emberi elnyomás, kiszolgáltatottság, szenvedés kiterjedésével és mérhetetlen növekedésével jár együtt – tudjuk ezt, hiszen mindez megtörtént már a múltban. A 19. századi „vadkapitalizmus” szörnyűségei – a munkások nyomortanyái, a gyermekmunka, a kapitalizmussal mélyen összefonódó gyarmati elnyomás – nem a kapitalizmus gyermekbetegségei, hanem jelei igazi természetének: a kapitalizmus nem gonosz, de érdektelen velünk szemben. A tőke és a társadalom céljait, érdekeit mesterségesen kell fedésbe hozni egymással, és ha a kettő összhangja bármiféle külső ok vagy belső fejlemények folytán meginog, úgy nincs semmi a kapitalista gazdasági rendszerben magában, ami visszatartaná a társadalom számára pusztító működésmódtól. Ha a rövid távú profittermelés és tőkefelhalmozás hatékonyabbá tételének ára a fosszilis gazdaság fenntartása, úgy a kapitalizmus akkor is ez utóbbit részesíti előnyben, ha az hosszú távon a Föld lak- hatatlanná válásával fenyeget. Még ha sikerülne is megfelelően beárazni a klímaváltozást, a kapitalizmus belső mechanizmusai akkor is a szabályok kijátszására teremtenének ösztönzőket a nagyobb nyereség érdekében. Az üvegházhatású gázok megadóztatásának bármilyen kiváló rendszerét sikerül is létrehozni, a kapitalista gazdasági berendezkedés mindig abban teszi érdekeltté a pénzügyi, gazdasági hatalom birtokosait, hogy vagyonukat politikai befolyásra fordítsák, és igyekezzenek a profittermelés számára kedvezőbb szabályozási környezetet kieszközölni. Hogy az emberi társadalmak képesek-e kellő politikai erőt és akaratot mozgósítani a tőke ámokfutásával szembeni védelemre, kérdéses. A társadalom küzdelme a tőke megszelídítése érdekében mindig is kínkeserves volt, a győzelem – a klímaváltozás megfelelő beárazása – mindig ingatag és időleges, ha nem pirroszi.
Vajon egy olyan globális kihívás megoldásában, mint a klímaválság, valóban egy ilyen volatilis erőre kívánunk-e hagyatkozni, remélve, hogy sikerül féken tartanunk a kapitalizmus pusztító erőit? Biztos, hogy reményeinket egy olyan rendszerbe kívánjuk helyezni, amelyről tudjuk, hogy mindig a hatékonyabb profittermelés és tőkefelhalmozás számára teremt ösztönzőket, még akkor is, mikor ezek a köz javával ellentétesek? A kapitalizmus hívei úgy vélik, érdemes vállalnunk ezt a veszélyt, hiszen a tapasztalat elárulja nekünk, hogy az emberi életkörülmények javítására épp a kapitalizmus volt a leghatékonyabb módon képes; semmi a világon nem járult úgy hozzá a világszegénység visszaszorításához, mint a kapitalista világpiac által előidézett gazdasági növekedés – mondják. Az ilyen kijelentések persze sokszor pusztán féligazságok, hisz általában nem számolnak például azzal a kérdéssel, hogy a globális egyenlőtlenségek, a világszegénység kialakulásában milyen szerepe volt a globális kapitalizmus létrejöttével mélyen összefonódó európai gyarmatosításnak. Mindazonáltal, ha másként nem is, e kijelentések épp a klímaváltozás fényében mindenképp egyoldalúnak bizonyulnak.
Meglehet, a globális kapitalizmus milliókat emelt ki a – talán részben épp maga teremtette – nyomorból, ám – ma már látjuk – pusztán azért, hogy a szegénységből a klímaváltozás által előidézett szárazságok, országnyi erdőtüzek, víz- és élelemhiány és globális politikai instabilitás poklába vesse őket.[6] Még ha ma vitán felül is állna, hogy a kapitalizmus a világ szegényeinek valaha volt legnagyobb jótevője – amit kétlek –, akkor is kérdéses, hogy egy negyed vagy fél század múlva ugyanígy gondolkodnánk-e.
Ámde mi jelenthet megoldást, ha nem a kapitalizmus megszelídítése? Az apologéták erősködni fognak: nincs alternatíva. Ez bevett retorikai fogás a fennálló rend képviselői részéről: a status quo hívei számára az abszolút monarchia, a rabszolgaság, a gyarmatbirodalmak is megváltoztathatatlan, alternatíva nélküli rendnek számítottak, amely magában az emberi természetben gyökerezik, és amelyet megváltoztatni tilos és életveszélyes. A demokrácia, a rabszolgafelszabadítás, a népek önrendelkezése – mondták – hagymázas utópia, ha nem veszedelmes bujtogatás, amely végül mindenképp visszafelé sül el. A jelenlegi rend – bevallják – nem tökéletes, egyenlőtlenségekkel, igazságtalanságokkal, szenvedéssel terhes, de semmi jobb nem vár, nem várhat a túloldalon, törődjetek bele tehát a megváltoztathatatlanba – ez az igazságtalanság haszonélvezőinek mindenkori mantrája, amely nem szolgál egyébre, mint igazságtalan előnyeik igazolására és védelmére, és mint ilyen, több szót nem érdemel. Ugyanígy nem érdemes sokáig időznünk azoknál az érveknél, amelyek szerint a kapitalizmus alternatívája csakis a represszív autoritarizmussal kevert szovjet típusú tervgazdaság lehet, hisz ezt „a történelmi tapasztalat megmutatta”. Mintha valaki úgy érvelne a kora újkorban, hogy mivel a feudális hűbériség rendszerét az abszolút monarchia váltotta fel, ezért választási lehetőségeink erre a kizáró diszjunkcióra szűkülnek: vagy hűbériség, vagy abszolutizmus – aki az egyiket elveti, szükségképpen a másik híve, egyéb alternatíva nincs. Az ilyen érvelések szűklátókörűségének tárgyalására kár szót vesztegetni.
Mi volna tehát a megoldás? A probléma – mint láttuk – az, hogy a kapitalizmus érzéketlen a fizetőképességünktől független, valóságos, rövid és hosszú távú igényeinkre, érdekeinkre és szükségleteinkre; a profitszerzés nem arra ösztönzi a kapitalista gazdaság szereplőit, hogy erőforrásaikat a legégetőbb emberi problémák megoldására, a legalapvetőbb igények kielégítésére fordítsák, hanem arra, hogy bármiféle emberi igénnyel és szükséglettel csak annyiban törődjenek, amennyiben ahhoz megfelelő fizetőképesség társul. E probléma megoldásához arra van szükség, hogy mind- annyian képesek legyünk fizetőképességünktől függetlenül is kommunikálni igényeinket és szükségleteinket, és mikor ezek konfliktusba kerülnek egymással, e konfliktus ne minden alkalommal a tehetősebb, a többet ígérő javára dőljön el, hanem a döntés olyan elvek mentén szülessen meg,
amelyek érdekeinket és szükségleteinket méltányos módon veszik figyelembe, és minden érintett számára észszerűen igazolhatók. E gazdaságszervezési elv mintaképe tehát nem annyira a piac, mint inkább az eklészia, a demokratikus népgyűlés. Döntéshozási mechanizmusának modellje nem az árverés, hanem a közösségi deliberáció. A megoldás tehát nem a központosított tervgazdaság, hanem a gazdasági demokrácia. Ez egyúttal megoldást kínál a kapitalizmus által generált perverz ösztönzők problémájára is: ha a gazdaság működése fölött a társadalom egésze rendelkezik, akkor nem merül fel az a probléma, hogy a gazdasági hatalom birtokosai a köz javát félredobva szeretnének nagyobb nyereségre szert tenni, hisz a gazdasági hatalom birtokosa a közösség egésze. Ez egy antikapitalista alternatíva, amennyiben felszámolná a kapitalizmus két lényegi jellemzőjét, illetve lényegesen szűkítené fennhatóságukat: ezek a termelőeszközök magántulajdona és az áruk piaci elosztása.
Az így felfogott gazdasági demokrácia persze – Max Weberrel szólva – pusztán ideáltípus, melyet idővel egyre jobban megközelíthetünk. A valóságos gazdasági berendezkedések sohasem egyeznek pontosan efféle ideálokkal – ahogy a kapitalizmus mechanizmusai sem léteznek és működnek teljesen tiszta formában sehol a világon –, és aligha törekedhetünk arra, hogy azokat tökéletesen megvalósítsuk abban a szűk időkeretben, amely a klímaválság megoldására rendelkezésünkre áll. E válság számtalan sürgető gazdaságszervezési – valamint társadalmi és politikai – feladatot ró ránk, amelyek konkrét megoldása minden helyzetben mérlegelést, gyakorlati okosságot és belátást követel, és amelyeknek e fejtegetések pusztán irányát és végcélját, nem pedig eszközét és mikéntjét tudják kijelölni. Így tehát míg a fenti fejtegetések alapján elvetném azt az állítást, hogy a kapitalizmus képes a klímaválság megoldására, arra a kérdésre, hogy a klímaválság megoldásában juthat-e szerep a kapitalizmus olyan építőelemeinek, mint például a piaci mechanizmusok, azt válaszolnám: erre a kérdésre nem lehet a priori választ adni.
Túlélhetjük-e a klímaválságot gazdasági demokrácia nélkül, átvészelhetjük a klímaváltozás viszontagságait a kapitalizmus megtartásával? Meglehet. Ám ekkor életünket továbbra is egy olyan rendszernek vetnénk alá, amely érzéketlen érdekeinkkel, szükségleteinkkel, életünkkel szemben. Amely talán átsegített a klímaválság közvetlen kihívásain, ám jól tudjuk, ha a profittermelés és tőkefelhalmozás úgy kívánja, minden további nélkül újabb ökológiai, gazdasági, társadalmi kataklizmákat szabadít ránk. Amely saját működési mechanizmusának belső logikája folytán szükségképpen részrehajló a fizetőképes társadalmi rétegek irányába; nagyobb súllyal veti latba azokat az igényeket, amelyek kielégítése hatékonyabb profittermeléshez, tőkefelhalmozáshoz vezet, a nyomorgó és nincstelen tömegeket pedig szemrebbenés nélkül lenne képes sorsára hagyni. Csakugyan abba kívánjuk helyezni minden reményünket, hogy egy ilyen rendszert sikerülhet örökös küzdelmek és nehézségek árán kordában tartani? Nem lehet, hogy a klímaváltozás fenyegetésének árnyékában sokkalta inkább lenne érdemes egy olyan rendszer létrehozásán fáradozni, amelyben a nincstelenek és kiszolgáltatottak is képesek saját érdekeiket ugyanúgy érvényesíteni, mint az olajmágnások és a fejlett országok jólétben élő polgárai – amelyben úgy gazdasági, mint politikai döntéseinkben a demokrácia alapelve értelmében egyenlő szót kapnak? Az antikapitalizmus végső üzenete – úgy a klímaváltozás kontextusában, mint általában –, hogy fel kell hagynunk azzal a hiábavaló kísérlettel – amely mérhetetlen szenvedésnek, elnyomásnak és kizsákmányolásnak volt az okozója évszázadokon át a mai napig –, hogy domesztikálhatjuk az emberi önzést, kapzsiságot és félelmet, és ideje végre mindannyiunk biztonsága, boldogsága és méltósága érdekében az őket megillető helyre állítani a természetünkben lakozó angyalokat.
[1] Malm, Andreas, Fossil Capital: The Rise of Steam Power and the Roots of Global Warming, Verso, London, 2016.
[2] Klein, Naomi, This Changes Everything – Capitalism vs. The Climate, Simon & Schuster, New York, 2014.
[3] Hayek, F. A., Út a szolgasághoz, ford. Mezei György Iván, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1991.
[4] Moore, Jason W., Az olcsó természet vége, avagy rájöttem, hogy nem kell félteni „a” természetet, meg is lehet szeretni a kapitalizmus válságát, ford. TillMann Ármin, Fordulat 25., 17–52.
[5] Cohen, G. A., Why not Socialism?, Princeton University Press, Princeton, 2009.
[6] Malm, Andreas, The Progress of This Storm, Verso, London, 2018.
Fotó: Freepik.com
