Szerző: Kert Attila

Néhány hónappal ezelőtt egy brit újságíró megkérdezte, mire lehet számítani, vajon korrekt körülmények között rendezhető-e meg a következő magyarországi választás, illetve az LMBTQ-téma napirenden tartása céljából meghirdetett népszavazás. Válaszul az EBESZ megfigyelőcsoportjának az előző országgyűlési választás után kiadott értékelését idéztem, amely szerint a magyarországi választás szabad volt, de nem tisztességes. És mivel az elmúlt négy évben egyetlen olyan körülményben sem következett be javulás, amire ezt az értékelést alapozták, nincs okunk azt feltételezni, hogy a most esedékes választás tisztességesebb lesz a 2018-asnál.

Valójában a helyzet ennél rosszabb.

Legalábbis ami a választáson induló szervezetek médiához, illetve a választók tárgyilagos információkhoz való hozzáférésének lehetőségét illeti. A Fidesz által – döntően közpénzen – végrehajtott térfoglalás a média területén tovább fokozódott, a rendszer hatalomkoncentrációja és direkt irányítása tovább erősödött.

Közel három évvel ezelőtt az Ellensúly felkérésére kísérletet tettem a kialakult helyzet strukturális leírására.^[1] Akkori állításom lényege, hogy a Fidesz stratégiájának fundamentuma a támogatói bázisának számító 2-2,5 millió választó folyamatos kondicionálása és megfelelő időben való szavazásra bírása. Az akkori politikai matematika szerint ha ennyi ember rájuk szavaz, akkor a Fidesz megnyeri a választást, jó eséllyel kétharmados többséggel. Ezért a Fidesz (és persze a kormányzat, illetve minden egyéb, az érdekében kommunikáló szatellitszervezet) valójában kizárólag ezekkel a támogatóként azonosított (és nyilvántartott) választókkal kommunikál, akiket pedig ma már – mint ahogyan már akkor is – maradéktalanul képes elérni az általa kiépített, kontrollált és szigorúan kézi vezérelt, minden korábbinál nagyobb médiarendszere segítségével. Ez lehetővé teszi számára, hogy a teljes tőle független médiát ignorálja.

Ez az ignorancia azt jelenti, hogy a saját szavazóinak szánt üzeneteket a maga által felügyelt csatornákon juttatja el hozzájuk, a független sajtó számára pedig megnehezíti vagy egyenesen lehetetlenné teszi a hozzáférést alapvető fontosságú információkhoz, a felelős választott tisztségviselők, közhatalmi vezetők, államigazgatási funkcionáriusok számára pedig megtiltja a megjelenést független médiumokban. A cél ezzel az, hogy a Fidesz a közönségét teljesen leszoktassa a független média fogyasztásáról, nehogy a szavazók fejét megzavarják az ellenőrizetlen, a központi üzenetektől eltérő, a naponta sulykolt állításokkal nem összeegyeztethető hírek: csakisa pontosan kimért, központilag hangolt információ alapján hozzanak döntést. A struktúra lehetővé teszi azt is, hogy a támogatói számára a független médiát az általa irányított médiakonglomerátumhoz hasonló, csak éppen az ellenzék (Soros, Gyurcsány, illetve éppen az aktuális ellenség) által irányított propagandahálózatként mutassa be.

Ennek a médiahelyzetnek a magyar nyilvánosságára – ha tetszik, a választás tisztességére – nézve három következménye van:

1. A független sajtó az információktól való elszigeteltség, a felelős döntéshozókkal való interjúkészítés lehetetlensége miatt maga sem képes teljesen kiegyensúlyozottan működni (hiszen csak az információk egy részéhez fér hozzá), ezzel belekényszerül az „ellenzéki média” szerepébe, mintegy visszaigazolva a propagandamédia fentebb leírt narratíváját.

2. Kialakult egy számottevő nagyságú választói réteg, amely nem találkozik valódi hírekkel, kizárólag a kormányzati agytröszt neki szánt üzene­teivel. Közönségesen szólva: propagandával. Hozzájuk – különböző okokból – nem jut el független médiatermék. Bár ezek terjesztését adminisztratív és „piaci” eszközökkel igyekszik a hatalom korlátozni, ezek fogyasztása nem tilos és nem is lehetetlen. Akihez nem jutnak el ilyenek, azok valamilyen okból – megszokásból, a csekély érdeklődés miatt vagy elkötelezettségből – beérik a propagandamédia tartalmaival. Így vagy úgy, százezrek élnek az országban, akik alapvető hírekről nem értesülnek, s akiknek így a közélet fontos, a választói döntések meghozatalához nélkülözhetetlen információiról nincs is tudomásuk.

3. Azzal, hogy a kormányzati politikusok megtehetik, hogy ne adjanak független csatornának – különösen élő adásban – interjút, a média nem tudja betölteni egyik legfontosabb demokratikus szerepét: a hatalom számonkérését. Számtalan olyan példa sorolható az elmúlt évekből, amikor a kormányzat felelős szereplői, az államigazgatás vezető tisztségviselői, a kormányzópárt döntéshozói egy valódi demokratikus országban nem úszhatták volna meg, hogy válaszoljanak a kormányzattól független sajtókérdéseire. A járványkezelés ellentmondásos intézkedései, a vakcinabeszerzések körüli visszásságok, a komplett Pegazus-ügy, a felsőoktatási intézmények kiszervezése, a Magyarországon befogadott bűnözők ügye mind olyan téma, amelyben egy működő demokratikus országban az érintetteknek a nyilvánosság előtt kellene válaszolniuk a kérdésekre, élükön a miniszterelnökkel. Az, hogy ez nem történik meg, ugyancsak hozzájárul ahhoz, hogy sokak egyszerűen tudomást se szerezzenek ezekről az ügyekről, hogy ne ismerjék meg a történések kormányzati narratívától eltérő értelmezését. Mindez végeredményben súlyosan korlátozza az információs szabadságot.

Ebben a rendszerben az elmúlt években – egyetlen körülménytől eltekintve – érdemi változás nem következett be. Ez az egyetlen fejlemény azonban minőségileg új szintre emelte a hatalom nyilvánosság feletti befolyását. A választók információhoz való hozzáférésének kormányzati kontrollját ugyanis tovább fokozta az a minapi fejlemény, hogy a Fidesz-világhoz sorolt üzleti kör megszerezte az egyik legnagyobb távközlési céget. A Digi megvásárlásával az elektronikus média kontrollja szintet lépett: a kormánypárti erők immár nem csak a tartalomelőállításában és a tartalomszolgáltató médiumokban, hanem e tartalmaknak a fogyasztókhoz való eljuttatásában is befolyásoló pozícióra tettek szert.

Ettől eltekintve a rendszer változatlanul, megerősödve működik. Előfordulnak hibák, a KESMA komplett vezérkarának novemberi kirúgása például azt mutatja, hogy a megrendelők nem elégedettek a médiakonglomerátum működésének hatékonyságával, de a gépezet alapjában véve változatlanul üzemel. Volt azonban az elmúlt években némi átmeneti változás, és néhány érdemi fejlemény is bekövetkezett a nyilvánosság szerkezetében.

A következőkben ezeket a változásokat, a hazai nyilvánosság szerkezetének alakulását és a struktúrának a közelgő választásokra várhatóan gyakorolt hatását igyekszem áttekinteni.

Az önkormányzati választás és a centrális erőtér vége

A 2019-es önkormányzati választást megelőző kampányban volt egy időszak, amikor átmenetileg zavar keletkezett a Fidesz egyébként magabiztosan működő szisztémájában. Két egymástól nem teljesen független okból.

Az egyik ilyen ok a Borkai-ügy volt: a botrány – nyilván annak „pikáns” volta miatt – olyan erővel ment át a nyilvánosságba, hogy arról a kormányzati kommunikációs gépezet akarata ellenére is gyakorlatilag mindenki tudomást szerzett. A gépezet – a kézi vezérelt média lényegéből adódóan – az „elhallgatás” utasítást kapta, az emberek viszont ellenállhatatlan kényszert éreztek, hogy megismerjék a zaftos részleteket. Így aztán sok, egyébként a Fidesz békés és boldog információs szigetén élő választó is kénytelen volt a független média híreit olvasni és nézni – ott pedig számára ismeretlen hírekkel és összefüggésekkel szembesülni.

A másik ok sokkal inkább politikai természetű volt. Néhány héttel – vagy inkább nappal – a választás előtt, a Borkai-ügytől nem teljesen függetlenül Tarlós István, a Fidesz főpolgármester-jelöltje felismerte, hogy Budapesten már nem elég a győzelemhez a meglévő és a rendszerhez tartozó médiumok által elérhető szavazók megszólítása és mozgósítása. Ezért – könnyen lehet, hogy a központi direktíva ellenére – némileg meglepő módon elkezdett a kormányzati erőközponttól távolabbi, horribile dictu független médiumokkal is szóba állni.

Az önkormányzati választás után azonban a Borkai-ügy elmúlt és lekerült a napirendről, a Fidesz pedig az azóta eltelt időben látványosan elengedte Budapestet, és az egyetlen (állami erőforrásokból) kitartóan kampányoló Fürjes Balázst leszámítva lényegében lemondott a fővárosi mandátumokról.

Az önkormányzati választás politikai következménye a centrális erőtér megszűnése lett. Bár a Fidesz különféle szatellitszervezeteivel továbbra is igyekszik többosztatúnak bemutatni az ellenzéket, az ma már a közvélemény nagy része számára teljesen egyértelmű, hogy a 2022-es választás a Fidesz és az ellenzéki tömb között fog eldőlni.

Ennek a politikai stratégiára nézve is következményei vannak. Minden jel szerint a kormánypárt elfogadta a helyzetet, és ahhoz igazodva igyekszik stratégiáját alakítani. Lényegében feladta a kétharmados győzelem lehetőségét, szoros versenyre készül. Ehhez azonban több helyen már nem elég azoknak a szavazóknak a mozgósítása, akiket a propagandagépezet képes elérni. Sok olyan egyéni választókerület van, ahol érdemi harcot kell vívni a bizonytalan szavazók támogatásának megszerzéséért.

Ez érdemi dilemmát okozhatott a döntéshozók számára: fel lehet-e, fel szabad-e adni a tökéletesen zárt médiabuborék előnyeit néhány billegő körzet bizonytalan szavazóinak biztosra nem vehető megszerzése érdekében? Ha ugyanis a bizonytalanokért folytatott harc jegyében a Fidesz kimerészkedik a tökéletesen kontrollált információkkal komfortossá tett és tökéletesen zárt médiabuborék biztonságából, és megjelenik üzeneteivel, politikusaival a független médiában, akkor azt kockáztatja, hogy meglévő választói is követik politikusaikat, és – mint a Borkai-ügy esetében – a független médiában olyan hírekkel, összefüggésekkel, ad absurdum vitákkal találhatják szembe magukat, amelyek néhányukat elbizonytalanítják a helyes döntést illetően.

A kérdés tehát az volt, hogy érdemes-e néhány (minden értelemben) bi­zonytalan szavazat érdekében kockáztatni sok százezer biztosat.

Minden jel szerint a kampánystratégák döntése az volt: nem érdemes. Fontosabb a meglévő választói tömeg megtartása, mint néhány bizonytalan szavazat megszerzése – legalábbis a médiában. Úgy tűnik, a bizonytalanokért folytatott harcban a döntéshozók el akarják kerülni a nyilvánosság harcmezőjét. Az el nem kötelezett szavazókat nem kommunikációval, hanem készpénzzel igyekeznek megnyerni. Minden bizonnyal erre szolgál a tizenharmadik havi nyugdíj, a nyugdíjprémium és a gyerekesek szja-visszatérítése.

Talán egy kísérleti terepet hagytak a kampánystratégák, ami kivétel a szigorúan zárt rendszer szabályai alól, és ez egyben a Fidesz elmúlt 12 éves médiapolitikájának talán legnagyobb újdonsága: az Index.

Index, Telex

Az Ellensúly számára írt legutóbbi cikkemben^[2] a követő időszak két legfontosabb kérdésének neveztem, hogy:

1. a „régi” (valójában persze új) Index képes-e megtartani korábbi olvasóinak és hitelességének nagy részét, így azt a pozícióját, hogy a politikai árok mindkét oldalán elérjen olvasókat;

2. az új (valójában persze a régi) Index, tehát a Telex képes-e megszerezni ugyanezt a pozíciót.

Index

Az előbbiek szempontjából ez azt jelentette, vajon képes lesz-e a bekebelezett Index úgy átállni az új tulajdonos által elvárt irányba, hogy közben megtartja olvasótáborának nagy részét is. A némileg talán meglepő válasz: igen, képes volt.

Az Index a Fidesz érdekkörébe került médiumok közül az első, amely az politikai irányítás alá kerülés után rövid időn belül nem vált egyértelmű propagandafelületté.

A kormányerők által korábban befolyás alá vont médiumok – a köz­szolgálati televízió, az Origó, a TV2 stb. – esetében is volt szándék arra, hogy az adott médiumot „középen tartsák”, vagyis fenntartsák a függetlenség látszatát, bizonyos értelemben és korlátozottan, de versenyképes színvonalú hírszolgáltatást nyújtsanak, így megtartva azok korábbi kö­zönségének nagy részét, hogy csak a stratégiailag fontos pillanatokban álljanak be a megfelelő irányba egy-egy hír elhallgatásával vagy éppen megfuttatásával, ezzel a gyanútlan „bizonytalanok” számára is hitelessé téve a propaganda által kidolgozott narratívát. Az MTI akkori vezérigazgatója például 2011-ben még arról beszélt,^[3] hogy a közszolgálati MTVA portálját, a Híradó.hu-t olyan minőségű híroldallá kívánja fejleszteni, amely képes lesz versenyre kelni az akkori időszak két meghatározó híroldalával, az Origóval és az Indexszel. (A sors – vagy a NER – iróniája, hogy bár a Híradó.hu sem elérésben, sem szakmai színvonalában nem tudta soha megközelíteni az említett vetélytársakat, időközben az akkor még etalonnak nevezett két portált is sikerült megszerezni, és – főképp az Origót – színvonalában lehúzni a „közmédia” szintjére.)

A „középen tartás” azonban egyetlen esetben sem valósult meg. A megszerzett felületek eddig minden esetben rövid időn belül a látszatra sem adó, teljesen egyoldalú propagandacsatornává váltak. Felületeiken nemhogy az ellenzék, de a kormányzati agytröszttől független szakértők sem jelenhetnek meg, kizárólagos feladatuk a kormányzati politika százszázalékos kiszolgálása és az ellenzék, illetve minden, aktuálisan ellenségnek kinevezett entitás lejáratása, eszközökben nem válogatva.

Az Indexnél nem ez történt. A portál, bár az utóbbi időben észrevehető olvasóvesztést szenvedett el, a sorozatos vezetőváltások ellenére is meg tudta őrizni közönsége nagy részét, és továbbra is az olvasottsági listák első öt helyezettje között van. A lap nem változott nyilvánvaló kormányzati vagy pártszócsővé. Bár a figyelmes olvasó számára világos lehet, hogy egyre nyilvánvalóbban követi a kormánypárt érdekeit és narratíváját, továbbra is megjelennek benne ellenzéki témák és szereplők, a kormányzat számára nem kedvező ügyek és vélemények. Az ellenzéki előválasztásról például éppúgy beszámolt – vagy legalábbis majdnem úgy – mint a független médiumok. Bár a témák kezelése, a címadások, az egyes hírek tálalása, a hírek súlyozása egyértelműen mutatja, hogy a lap igazodott az elvárásokhoz, nem vált a NER korábbi médiumaihoz hasonló agresszív propagandafelületté.

Ez lehetővé tette, hogy a korábbi olvasók jó részét megtartsa, akikre nagy szükség lehet, amikor majd esetleg a sokat emlegetett „bizonytalanokért” kell küzdeni. Jól mutatja az Index használata mögötti stratégiát – és annak működőképességét – az, hogy egy újságírói szempontból és politikailag teljesen irreleváns sztorit, az úgynevezett „Városháza-ügyet” be tudta vinni a közbeszédbe, és hosszú hetekig napirenden tudta tartani. A sztori tálalása pedig azt leplezi le, hogy nem valóságos újságírói munkáról, hanem megtervezett politikai akcióról van szó. (Ezt a leleplezést erősítik a lap szerkesztőségéből a szakmai közvéleményhez kiszivárgó célozgatások, amelyek szerint ezek az írások valójában nem az Index szerkesztőségében születnek.)

Egy olyan „sztoriról” van szó, amelyben az ügyben semmilyen döntési kompetenciával nem rendelkező személyek beszélgetnek egy ingatlan eladásának lehetőségéről. A beszélgetéseket titkosszolgálati eszközökkel valakik rögzítik, és bár az eladásról semmilyen döntés nem született, még csak döntéshozatali előterjesztés sem készült, mégis hetekig központi téma tud maradni a lapban „Városháza-botrány” címszóval. Úgy, hogy egyébként a romos állapotú, ezért nyilván meglehetősen gazdaságtalanul működ­tethető budapesti Városháza eladásának megfontolása egy anyagilag szorongatott, bevételei nagy részétől megfosztott önkormányzat esetében teljesen racionális lenne. Különösen abban az országban, ahol műemlék budapesti paloták, vidéki kastélyok tömkelege került a NER milliárdosainak tulajdonába minden különösebb botrány nélkül. A budapesti irodapiacnak mindeközben az állam az egyik legnagyobb bérlője, első osztályú üzleti irodák négyzetmétereinek ezreit bérelve minisztériumok és más főhatóságok számára.

Az Index feladata nyilvánvalóan ez: megtartani az eredeti olvasók minél nagyobb részét a pártatlanság látszatának minél nagyobb mértékű fenn­tartásával, és e közönség számára adagolni az ellenzékkel kapcsolatos „ügyeket”, a brüsszeli támadásokat és persze az adóvisszatérítésről szóló információkat. Ezek a hírek nem a Fidesz szavazóinak szólnak, ők megkapják az eligazítást a már korábban meglévő felületeken. Sokkal inkább a magukat gondolkodó emberként leíró bizonytalanoknak, akik intellektuális integritásuk és politikai intaktságuk alátámasztására hajlamosak egyen­lőségjelet tenni a kormánypártok és az ellenzék között, mondván, egyik sem jobb a másiknál. Ha a „Városháza-ügyhöz” hasonló botrányokkal egy részüket sikerül megerősíteni ebben a véleményükben, és így lebeszélni az ellenzék támogatásáról, az éles helyzetben döntő mandátumokhoz juttathatja a jelenlegi kormánypártokat azáltal, hogy fontos szavazatokat vesz el az ellenzéktől.

Az „egyik sem jobb a másiknál” ugyanis valójában a Fidesz narratívája a kormánnyal elégedetlen, de nem elkötelezett ellenzéki szavazók számára.

Ezt a narratívat hivatott az Index eljuttatni a célcsoporthoz. Talán az újabban az Index rendszeres publicistájaként működő Puzsér Róbert politikai „elemzése” mutatja be legpontosabban ezt a törekvést. „Ellen kell állni mindkét oldal agymosásának” – írja a korábbi „független” főpolgármester-jelölt. Az a beállítás, hogy egyenlőséget lehet tenni a kormányzati média által újságok és rádiók százaiban, portálok tucatjában, tévécsatornák műsorainak tömkelegében folytatott egyoldalú, az esetek többségében a tényszerűség minimális követelményeinek sem megfelelő, megbélyegző és gyakran uszító propagandája, valamint a „másik oldal” eszközökben, erőforrásokban és felületekben összehasonlíthatatlanul gyengébb próbálkozásai között a fentiek leleplezésére és saját üzenetei setesuta eljuttatására választóihoz, az maga a kormányzati agymosás. Puzsér Róbert írása pontosan láthatóvá teszi a politikai stratégák célját az Indexszel.

Telex

A Telex létrejötte furcsa módon a NER időszakának másik, az Index átalakulása utáni viselkedéséhez mérhetően fontos újdonsága. A kormányzat gátlástalan nyomulása a médiában és a rendkívül lojális közönségű Index megszerzése az olvasók piaci értelemben is számottevő része számára világossá tette, hogy minden tartalomért fizet valaki, és csak az a médium lehet igazán szabad és független, amelyet az olvasói tartanak el, nem pedig a politika különböző – direkt vagy áttételes – csatornákon keresztül.

A Telex képes volt kizárólag olvasói adakozásból rövid idő alatt a médiapiac meghatározó szereplőjévé válni. Indulásakor azt feltételezhettük, hogy ha a szerkesztőség megszolgálja az olvasók előzetes bizalmát, az a teljes magyar nyilvánosság számára fontos mérföldkő lehet, és egy páratlanul erős lap létrejöttét eredményezheti. Úgy tűnik, ez be is következett, a Telex olvasottsága az alapítók által tervezett ütemben nő, támogatói kitartottak mellette, és megfelelő, biztos hátteret biztosítanak a szerkesztőség számára a független működéshez.

Nem hagyhatók említés nélkül a fizetős online tartalom korábbi úttörői, mint a Válasz online és a Magyar Hang, de a Telex volt az első „napilap” formátumú híroldal, amely tömeges közönséget képes elérni. Sikere példát mutatott, hiszen a fizetős megoldás adaptálásával és az olvasók általi elfogadottá válásával a 444.hu – igaz, ott a fizetőfalat is bevezették, tehát részben más megoldást választottak, mint a Telex – is biztos alapokra helyezte működését. Ennek jelentőségét a demokratikus nyilvánosság szempontjából nem lehet túlbecsülni.

Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a Telex képes lett volna áttörni az ellenzéki buborékon, felülírva az e cikkben körvonalazott médiarendszert. Nagy biztonsággal úgy vélhetjük, hogy a Telex olvasói többségében elkötelezett ellenzéki szavazók, és kicsi az esély arra, hogy ez lesz az a felület, amely valódi bizonytalanok tömegét fogja választói döntéshez segíteni. Még kevesebb arra, hogy elkötelezett Fidesz-szavazók a Telex híreit olvasva bírálják felül korábbi véleményüket.

Közösségi média

Van még egy területe a nyilvánosságnak, ahová a kormányzati kampánystratégák számottevő erőforrásokat csoportosítottak, így az elmúlt két évben ott is érdemi változás következett be: ez a közösségi média területe, azon belül is elsősorban a Facebook.

A kormány és a Fidesz politikusainak, véleményvezéreinek és „elemzőinek” jelenléte és kommunikációjuk szervezettsége a közösségi médiában látványosan fejlődött az elmúlt pár évben. A jelenlétnövekedés döntő többségben a fizetett tartalmak miatt nőtt. A miniszterek, képviselők és más „saját jogú” szereplők mellett a Megafon nevű szervezet és több hasonló képződmény támogatott posztjaiban jelennek meg a Fidesz különböző célcsoportoknak szánt arcai, döntően az ellenzéket, illetve Brüsszelt és az éppen aktuális ellenségeket: melegeket, migránsokat, Sorost, Gyurcsányt, Karácsonyt és az utóbbi időben Márki-Zay Pétert „leleplező”, gúnyoló, tevékenységüket „elemző” videóikkal.

Megérne egy külön elemzést nemcsak a közösségi médiában elköltött százmilliók összegzése, de az is, hogyan próbálja a különböző vélt célcsoportokat más-más karakterű szereplőkkel elérni a kampánygépezet: a „polgári” Rákay Philiptől a pislogó jótanuló imázsú Deák Dánielen át az egykor szebb napokat élt volt újpesti polgármesterig, akire a mindenkinek elsőként tapsoló stréber, a főnök viccén leghangosabban nevető mameluk szerepét osztották az agytrösztben. Bár mindez biztosan izgalmas elemzés tárgya lehetne, ennek az írásnak a kereteit sajnos bizonyosan meghaladja.

A kérdés most az, kiket akarnak a kormányzati stratégák ezeken a csatornákon elérni, és mindennek milyen hatása lehet a következő választás eredményére.

Az első kérdésre az a válasz, hogy feltehetőleg itt is főleg az elkötelezett hívek vagy szimpatizánsok elérése a cél, közülük azonban a fiatalabb korosztályok megszólítása lenne a feladat. Természetesen addicionális haszon lehet esetleg el nem kötelezett, bizonytalan szavazók véletlenszerű elérése, és az Indexnél tapasztalhatóhoz hasonló módon az ő ellenzéki szavazóvá válásuk megakadályozása, továbbá néhány ellenzéki szavazó bosszantása, provokálása. A közösségi média lényegéből, az algoritmusok működéséből adódóan azonban ezek a tartalmak előbb-utóbb nagy többségükben vélhetően csak a kormányzat politikájával szimpatizáló vagy az az iránt más okból érdeklődő felhasználókat éri el.

Tovább gyengíti a közösségi média erejét a bizonytalanok elérésére a Meta, a Facebook és az Instagram anyavállalatának az a novemberi döntése, hogy megtiltja a hirdetések targetálását etnikai vagy politikai hovatartozásra, vallásra vagy szexuális irányultságra vonatkozó jellemzők alapján. Bár a bejelentés szerint a döntés csak januártól hatályos, hatása máris érzékelhető: a Facebook hírfolyamából – a követőkét leszámítva – látványosan eltűntek Varga Judit videói és fotói, amelyek a témától függetlenül (legyen az Brüsszel, jogállam, labdarúgás vagy szennyvíz) kizárólag a miniszterasszonyt ábrázolják különböző helyszíneken és ruhákban. Ugyanígy eltűntek vagy megfogyatkoztak Novák Katalin család- és Európa-ügyi posztjai és a fideszes egyéni képviselők Gyurcsány, Karácsony, Márki-Zay „megállítását” sürgető (illetve Karácsony esetében sikeres megállítását ünneplő) posztjai.

Ezek alapján számomra úgy tűnik, a közösségi média nem fog döntően új, más szerepet betölteni a következő választási kampányban, mint korábban, vagy eltérőt, mint a hagyományos médiumok. Az eddig látható jelek alapján arra következtethetünk, hogy inkább a hagyományos média elérését próbálják ezen a csatornán keresztül szélesíteni, de alapvetően azonos célcsoport számára, ám az eddigieknél sokkal szervezettebb, jobban megtervezett (és persze fizetett) módon.

Figyelemre méltó erőfeszítéseket tett a Fidesz a fiatalok elérésére a YouTube-on elszórt hirdetések tömegével is. Egyelőre nehéz felmérni azoknak a kizárólag ellenzéki figurákat támadó hirdetéseknek a hatását, amelyeket a videómegosztón tettek közzé, főként az ellenzéki előválasztás idején. Külön figyelmet érdemel, hogy a gyermekvédelmi népszavazással kampányoló párt gátlástalanul célozza politikai hirdetéseit a rajzfilmeket és más gyermektartalmakat fogyasztó korosztályokra.

De mi lesz akkor a bizonytalanokkal?

Ha mindez így igaz (és így is marad) – hogy tehát a Fidesz leginkább a saját szavazóit célozza üzeneteivel a rendelkezésére álló hatalmas médiáján keresztül; az ellenzék pedig a kormányzattal elégedetlen ellenzéki szavazókat próbálja elérni a független médiumokon keresztül –, akkor mi lesz az oly sokat emlegetett bizonytalan szavazókkal?

A politikai elemzés nem az én területem, de az az érzésem, hogy őket a politikusok más eszközökkel próbálják, illetve kénytelenek elérni.

A Fidesz és kormány elsősorban a célzott anyagi juttatásokban és a rendkívül erős szervezettségét kihasználva a terepmunkában („krumpli”) bízhat. Az ellenzék a független médiában próbálja biztosítani, hogy a kormánnyal elégedetlen, ellenzéki gondolkodású választók le is szavazzanak jelöltjeire, a többieket pedig úgyszintén terepmunkával kell elérnie. Más lehetősége nincsen, mert bár próbálkozások voltak, az elmúlt két évben nem volt képes az ellenzéki önkormányzatokra alapozott alternatív médianyilvánosság létrehozására. A terepmunkában persze – szervezettséget, erőforrásokat, aktivistákat tekintve – legalább akkora a hátránya a kormánypártokkal szemben, mint a média területén. Ha nem jóval nagyobb.

Átszakadnak-e a buborékok?

A fentiek alapján összességében arra számítok, hogy a politikai kommunikáció csatornái és azok használata a kampányban nem mutatnak majd döntő eltérést a korábbiaktól. Elképzelhető-e mégis olyan szituáció, amikor a politikusok képesek eljutni a jelenleg főként a másik oldal által használt csatornákon keresztül az ellenoldal szavazóihoz, illetve a „misztikus” bizonytalanokhoz is? Lehetséges-e olyan helyzet, amikor átszakadnak a buborékok falai vagy, ahogy Török Gábor fogalmaz, az elkötelezett kormánypárti szavazók kimerészkednek saját szigetük biztonságából, és független médiumok híreit fogyasztják (és persze vice versa)?^[4] Adódhat-e olyan pillanat, amikor a Fidesz elszánt hívei bármilyen módon olyan helyzetbe kerülhetnek, hogy kénytelenek találkozni a kormánypártétól eltérő véleményekkel, a médiájában sulykolttól eltérő tényekkel, horribile dictu ellenzéki politikusok állításaival, cenzúrázatlan véleményével és érvelésével, ezáltal egy új, eddig általuk alig ismert világgal szembesülni? Ez három esetben történhet meg:

1. A Tarlós-effektus

Ha egy szorossá váló verseny esetén a Fidesz úgy méri, hogy egyes körzetekben a választás megnyeréséhez nem elegendő a saját médiája által elért és az állami támogatásokkal meggyőzött választók szavazata, egyúttal a kampánystratégák úgy ítélik meg, hogy megéri vállalni a korábban kifejtett és részletezett kockázatokat. Erre helyi szinten van némi esély, de országosan kevésbé tartom valószínűnek. Legföljebb néhány elszigetelt, Tarlós-féle megnyilvánulásra számítok, főképp a Varga Mihályhoz vagy Fürjes Balázshoz hasonló, szakmai értelemben a kevésbé elkötelezett ellenzékiek számára is hiteles karakterek esetében.

2. A Borkai-effektus

Ez – a Borkai-ügy mintájára – akkor alakulhat ki, ha a kampányban olyan nagy horderejű botrány kerül nyilvánosságra, ami szinte mindenkit érdekel. Ennek valószínűsége szerintem viszonylag nagy, ahogy annak is,, hogy a kormánypárti média ismét nem tud egy ilyen ügyet másként kezelni, mint elhallgatással, aminek a valószínűsége úgyszintén igen nagy, sőt gyakorlatilag biztosra vehető. A botrányok jellegéből és a központi irányítású média működésének logikájából következik, hogy ilyen esetekben az alapvető reflex az elhallgatás. Ha ez bekövetkezik – tehát lesz „atombomba”, és azt a propagandamédia megpróbálja elhallgatni –, akkor jó eséllyel ismét kormánypárti, illetve az amúgy a politikában kevésbé tájékozott szavazók tömegei fognak független médiumokra vándorolni.

3. Vita, főleg és elsősorban miniszterelnökjelölti vita

A Fidesz Orbán Viktor 2006-os veresége óta következetesen elkerül minden nyilvános vitahelyzetet. Ennek a Gyurcsány Ferenctől az akkori vitában elszenvedett megalázó vereség okozta traumán kívül világos stratégiai okai is vannak. Ezek az okok nem különböznek a fent ismertetettektől: ha a kormánypárt képes saját csatornáin keresztül elérni és szavazásra bírni a győzelemhez elegendő számú választót, nincs értelme a vitával járó kockázatot vállalnia. Ez a kockázat egy esetleges szerencsétlen (vitabéli) vereségen kívül ismét csak az lehet, hogy a Fidesz biztos szavazói „megbízhatatlan” médiát lennének kénytelenek fogyasztani, ellenőrizetlenül szerezve tudomást tényekről, nem megfelelő véleményeket és összefüggéseket megismerve. Bár a vitát a Fidesz változatos érvekkel szokta elhárítani – most nem a viták ideje van, nem méltó a vitapartner, nincs idejük, már elmondtak mindent stb. –. a döntés oka mindig ez az egyszerű politikai megfontolás volt.

Mostanra azonban változott a helyzet. Elképzelhető egyes körzetekben, sőt akár országosan is olyan helyzet, amikor a Fidesznek szüksége lesz arra, hogy egyes jelöltjeit kiállítsa vitára. Szélsőséges esetben 16 év után maga Orbán Viktor is kénytelen lehet megvívni egy miniszterelnök-jelölti vitát.

Hogy mindez bekövetkezik-e, ma még nehezen megjósolható. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy ha egy ilyen szoros versenyhelyzet előáll, a Fidesz kampánystratégáinak legfontosabb, alapos mérésekkel alátámasztott döntése lesz, hogy rész vesznek-e nyilvános politikai vitában. Minden esetben alaposan elemezni fogják a vitapartner (ellenfél) karakterét, gyengeségeit, és megpróbálnak számításokat végezni arról, mennyit hozhat vagy mennyit vihet a vita vállalása. Szinte biztosan mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy a vita vagy viták a számukra kedvező terepen, az általuk felügyelt médiumban, a nekik kedvező szabályok között, egy számukra elfogadható moderátor közreműködésével történjenek.

Ezeknek a helyzeteknek persze az a politikai természete, hogy akinek fontosabb a vita, tehát az, aki adott helyzetben jobban kénytelen kapaszkodni, kénytelen többet is engedni a feltételeiből, aki pedig előnyösebb helyzetben érzi magát, könnyebben tud feltételeket szabni. Ha lesz nyilvános politikai vita a választás előtt, az nem magától fog megtörténni: csakis az ellenzék tudja kikényszeríteni, kemény és következetes munkával.

---

^[1]   Kert Attila, Illúziók nélkül, Ellensúly, 2019/2., 125–131.

^[2]   Kert Attila: Ingyenebéd és függetlenség, Ellensúly.hu, https://ellensuly.hu/ingyenebed-es-fuggetlenseg.

^[3]   Az MTI két éven belül lenyomná az Indexet, Index, 2010. november 24., https://index.hu/kultur/media/2010/11/24/az_mti_ket_even_belul_lenyomna_az_indexet.

^[4]   Török Gábor: Óriásplakátokon nélkülözhetetlen, de a mindennapokhoz nem kell, 24.hu, 2019. október 7., https://24.hu/kozelet/2019/10/07/torok-gabor-interju-onkormanyzati-valasztas.