Az 1989-es demokratikus átmenetet hajlamosak vagyunk a magunk ügyének tekinteni és ennek megfelelően értékelni, megvonva a rendszerváltók felelősségének mérlegét. A hazai folyamatok azonban nemzetközi mozgások jóval szélesebb összefüggésrendszerébe illeszkedtek, s az a gazdasági-politikai ideál, amelyhez akkor felzárkózni igyekeztünk, ma kétségtelenül válságos időszakát éli. A magyarországi rendszerváltás harmincadik évfordulója alkalmából Tölgyessy Péter alkotmányjogásszal Pápay György beszélgetett. Az interjúból itt részleteket közlünk, a teljes beszélgetés az alábbi linken érhető el.
– Sikertörténet vagy kudarc volt a magyarországi rendszerváltás? Erre a kérdésre bizonyára igen más válaszokat kaptunk volna 1999-ben vagy 2009-ben, mint 2019-ben. A harmincadik évfordulón meglehetősen egyértelműnek tűnik a közvélemény ítélete. A felmérések szerint a magyarok jelentős többsége mind a Kádár-korszakot, mind a 2010 utáni időszakot jobbnak tartja az 1990–2010 közötti időszaknál, egyébiránt messze a Kádár-korszak vezet. De a közéletben is alig találunk olyan szereplőket, akik számára pozitív hivatkozási alapot jelentene a rendszerváltás. Hogyan jutottunk el eddig a kudarcközpontú értelmezésig?
– Az elismerő értelmezés jobbára kezdettől hiányzott. A többi hasonló sorsú országgal ellentétben nálunk eleve meglehetősen kevesen vállalták az aktív cselekvést a demokratikus fordulat érdekében. Alig néhány tízezren kötötték hitüket, reményeiket tevőlegesen az új rendszerhez. 1989 nyarán a magyarokat leginkább az ausztriai bevásárlás lehetősége mozgatta meg. A politikai változásokat eleve kívülről, kétségekkel telve, aggodalommal fürkészve követték az emberek. A többség valahogy úgy gondolkodhatott: amennyiben a vágyott nyugati fogyasztási javak ára a versengő többpártrendszer, hát valahogyan azt is kibírjuk majd.
Csupán a véleményformáló elitek között látszott alternatíva nélkülinek a nyugatos megoldások rendje 1989 késő őszétől egy ideig. Ezek elfogadottsága azonban egyáltalán nem nyugodott biztos alapokon: az első világháborús összeomlástól kezdve a magyar közgondolkodást többnyire Nyugat- és kapitalizmusellenes, vagy legalábbis harmadik utas nézetek dominanciája jellemezte. Így a rendszerváltó alapkonszenzus eleve törékenynek számított. Már a szabad választások előtt akadtak nagy hatású értelmiségiek, akik durván kétségbe vonták az ellenoldal eredendő jószándékát: egyfelől magyarságát, másfelől európaiságát. Az ellenzéki véleményvezérek jelentékeny hányada már 1990 őszétől elvitatta a jobboldali kormánytöbbség demokratikus eltökéltségét, és már a következő évben az ellenzék baloldali blokkba tömörítésén fáradozott. Elsőként Csurka István a maga nemzetépítő állam iránti igényével, majd idővel mások is nyíltan felmondták a ’89-es nyugatos konszenzust. A hamarjában újra iránymutató párttá emelkedő MSZP pedig a régi kádári magatartásmintákra építkező politikájával apránként csorbította a rendszerváltás alapvetéseit.
A tömeges állampolgári részvétel hiánya nálunk eleve kikezdhetővé tette az új berendezkedést. A szélesebb közvélemény sosem érezte sajátjának a harmadik köztársaságot. Egy darabig még abban lehetett reménykedni: a nyugatos felzárkózás civilizációs eredményei idővel majd kisegítik a kezdettől fájdalmasan ingatag politikai legitimációt. Ahogy a második világháború utáni új német demokráciát is egy darabig nem a megalapításában történő állampolgári részvétel, hanem a jóléti eredmények igazolták. Csakhogy a Kádár-rendszer bukása és a rá következő demokratikus fordulat a magyar történelem békeidőben legnagyobb gazdasági visszaesésével járt együtt. Amit tovább tetézve egyszerre felborultak a hétköznapi élet évtizedekig örökkévalónak tetsző, helyénvalónak gondolt keretei. A régi mércék kiszámíthatósága egy csapásra odalett. Sokmilliónyi magyar számára hirtelen „minden egész eltörött”.
[…]
Pedig ha nemzetközi összevetésben néznénk a velünk történteket, akkor sok minden lényegesen összetettebbnek látszana. Hazánk többé-kevésbé ezúttal is együtt mozgott a többi hasonló sorsú állammal. Amennyiben főleg a magyar gazdaság teljesítményét nézzük, az elmúlt harminc esztendő korántsem homogén egész, a többiekkel egybevetve az eleje és a vége jobban sikerült, mint a közepe. A többiekhez képest a legrosszabbul 2002 és 2012 között teljesítettünk, a magyar lemaradás javarésze ebben az időszakban következett be. De a térség egészében általában hasonló gondok mutatkoznak. Köztes-Európa ezeréves vágya, hogy civilizációja végre hiánytalanul utolérje a régi nyugati magországokét, most sem teljesült. Ami sajnos évszázadok óta ismétlődő eredmény; ebben az a különösen drámai számunkra, hogy a kudarc most nem felmenőink, apáink, nagy- és dédapáink sorsa, hanem a magunk személyes fiaskója, legszebb induló reményeink ellenére.
– Vagyis, mint minden, ez is nézőpont kérdése lenne: minél inkább magyar történetként vizsgáljuk a rendszerváltást, annál inkább tűnik kudarcnak, míg ha nemzetközi perspektívába helyezzük, máris jobban kidomborodnak a pozitív, előremutató vonásai? Ennek némileg ellentmondani látszik, hogy a térség országaiban többféleképpen játszódott le a demokratikus átmenet folyamata, és ebben az összehasonlításban sem a magyar út tűnik a legsikeresebbnek.
– A kudarc nemzetközi összehasonlításban is kudarc: a magyar harminc év egésze kétségkívül Kelet-Közép-Európa sikertelenebb feléhez tartozik. Ha főleg a jobban mérhető gazdasági mutatókat nézzük, a miénk az alsó harmadban van. Azzal, hogy ebből az utolsó három-négy év eredményei már határozottan átlag felettiek. Különösen a nyolcvanas évekhez képest például Lengyelország gazdasági teljesítménye a miénknél számottevően kedvezőbb. Mégse látszik a lengyel politika állapota tökéletesen másnak. Létezik ugyan egy általánosan cselekvőképesnek látott, erőteljes polgári ellenzék, kitartó állampolgári öntevékenység, míg nálunk ilyesmi lényegesen kevésbé mutatkozik. Ettől még a frissen újraválasztott lengyel kormánypárt meglehetősen hasonló utakon jár, mint magyar. De a másik két visegrádi országban is számos közéleti hasonlóság akad a miénkkel. Az egykori kelet-európai szürkeségből és szegénységből hatalmasat előrelépő volt keletnémet tartományokban a régi nyugati régióknál jóval hangsúlyosabban jelentkeznek a korábbi középre tartó politika térvesztésének jelei. Félek, jókora nemzeti eltérésekkel és kulturális különbségekkel, de egész Kelet-Közép-Európa sokban egyező bajokkal küszködik. Messze jobb esélye lenne a jövendő magyar politikának gondjaink megoldására, ha ezeket mégis inkább a hazai politikusi bűnök eredményeznék, csakhogy főleg nem ezek okozzák.
Kissé leegyszerűsítve, de azt mondanám, 1989-ben a történelem az egyik kezével váratlanul kinyitott előttünk egy kaput, amelyet a másik kezével rögvest be is zárt. Ugyanaz a történelmi folyamat szabadította ki országunkat a társadalmi rendszerek világméretű mérkőzésében alulmaradó szovjet birodalom kötelékéből, amelyik visszahozta a világkapitalizmus versengésébe az addig a kommunizmus egyik legrútabb változatával kísérletező Kínát, a korábban harmadik utas Indiát és a többi új feltörekvő államot. A kilencvenes évektől a gyors gazdasági felzárkózás lehetősége Európából átkerült Délkelet-Ázsiába. A régi ázsiai civilizációk szorgos és szerény igényű népeinek visszatérése a globális kapitalizmus rendszerébe nem pusztán a közepesen fejlett országok felzárkózását nehezítette meg lényegesen, hanem érezhetően gyengítette a régi magországok középosztályainak pozícióját is. Egyúttal nagyban tovább terhelte a Föld klímáját. 2008 után a korábbi évtizedek változásai összeadódtak, és mind világosabban megmutatkozott: a Nyugat magországainak régebben olyannyira eredményes kapitalizmusa és demokráciája is megingott.
[…]
– Minden jel arra mutat, legyen szó felmérésekről vagy egyszerű, hétköznapi tapasztalatokról, hogy sokak számára korántsem világos a Kádár-korszak lemaradása. A volt szovjet blokk többi országához képest mi okozza ezt az optikai csalódást, és mi biztosítja a Kádár-rendszer töretlen népszerűségét?
– Sajnos egyszerűen rettenetes száz év van mögöttünk. A történelmi Magyarország bukásával hosszú időre vége szakadt a kiszámítható, tervezhető életnek idehaza. A Kádár-korszak lapályáig egyik katasztrófa rövid szünetekkel jött a másik után. Első világháborús összeomlás, Károlyi-féle köztársaság, kommün, Trianon, majd alig néhány év megnyugvás a bethleni konszolidáció idején, de aztán újra nincsen megállás: gazdasági világválság, világháború, holokauszt, kommunista hatalomátvétel, Rákosi-rendszer, 1956. Tartósan kiszámítható békeévek egyedül a hosszú kádári évtizedekben, a termelőszövetkezetekbe kényszerítés után, nagyjából 1963-tól voltak. Tulajdonképpen ezek sem tartottak túlságosan sokáig, a viszonylag egészséges növekedés csupán az első olajválságig, 1973-ig tartott. Ez alig tíz esztendő. Az életnívó később már részben hitelből emelkedhetett 1979 nyaráig, amikor már elkerülhetetlenek lettek az első kifejezetten durva megszorítások. Ekkortól már nem 3 forint 60 fillér a kenyér. 1978 után már csökkent vagy stagnált a reálbér, a magyar gazdaság mindinkább lefelé zötykölődött. Egyedül a végszükségben újra elindított reformoknak és a reformországot ismétlődően kisegítő nyugati kormányoknak köszönhetően nem zuhant Magyarország a lengyelekéhez fogható szakadékba.
Mégis, a kádári évtizedek többségében minden magyar úgy érezhette, alapvetően valós Kádár János állítása: aki nálunk dolgozik, az boldogul. Temérdek túlmunkával, a kiskapukat mindig megtaláló kivételes leleményességgel az állampolgárok többsége az elérhető kis célokat, a kislakást, a kiskertet, a kisautót, a saját vidéki kisházat megszerezhette családjának. Kádár János rendszere kiszabadította az embereket a Rákosi-korszak terrorjának rettenetéből. A régi magyar életet sarkaiból kifordító zsarnokság után a kisemberek világához igazította a kommunizmus hatalmi gyakorlatát, ahol már az egyéni érdekérvényesítés és az alku is helyet kapott a továbbra is felülről irányított rendszerben. A kisembereknek teremtett otthonosság és kiszámíthatóság a többség számára végre élhetővé tette a kádári világot, amely a kezdeteknél bántóan idegen és rideg kommunizmust a nálunk szokásosabb paternalista uralmi módszerekhez honosította.
Ezzel párhuzamosan a Kádár-korszakban kialakult számos olyan magatartásminta, amelyek máig nagyon mélyen hatnak a hazai politika és a gazdaság mozgásában, és rendkívül súlyos következményekkel járnak egy piacgazdaságban. Ezek közül talán a legkárosabb, hogy aki nálunk előre akar jutni, az a határokat feszegető, azokat át is lépő szabálykerülés révén remél jobbára boldogulást. Olyan, hogy objektív piaci értékítélet, objektív teljesítmény a legtöbb magyar szerint nem is nagyon létezik. A siker nyitja inkább az „ügyesség”, ami alapvetően két dolgot jelent: egyrészt az állam átverését, az ilyen-olyan támogatások lenyúlását, a közadók lehető elkerülését, másrészt az üzleti partnerek kijátszását. Számos hazai cég első helyen ma sem azon gondolkodik, hogyan tud piaci innovációval, a lehető legjobb munkaszervezéssel, a legapróbb részletekre is figyelő gondossággal, megbízható piaci magatartással érvényesülni, hanem inkább azon, miként képes a közhatalom és piaci partnerei terhére előnyökhöz jutni.
[…]
– A fogyasztásnövelés kényszere már a Kádár-korszakban is állandó reformkényszerhez vezetett, mert a gazdasági szerkezet emiatt előállt torzulásait újra és újra korrigálni kellett. Nem véletlen, hogy a rendszer kései szakaszához kapcsolódó legjellegzetesebb kifejezések egyike a „reform”. Mennyiben voltak specifikusak a magyar reformok és miként készítették elő a későbbi gazdasági-politikai átmenetet?
– Az indulásától kezdve 1956-os élményei alapján cselekvő, elfogadottságát okkal gyengének érző kádári hatalom eleve a fogyasztás növelésével remélte igazoltságát megalapozni. Ezért már 1957-ben végrehajtotta az elmúlt száz esztendő egyik legnagyobb felülről levezényelt reálbérnövelését – amit tulajdonképpen csak egyszer sikerült a későbbi kormányoknak felülmúlni, a hasonlóképpen legitimitáshiánytól szenvedő Medgyessy Péter száznapos programjával. Majd következett a háztáji gazdaságok jellegzetes kádári engedménye és a szabálykerülés fokozódó eltűrése. Később pedig valóban jöttek a reformok. Előbb a régóta kísértő élelmiszerhiány megszüntetése végett a mezőgazdaságban, aztán a gazdaság egészében. 1968 januárjával megszűnt a direkt tervutasítás átfogó mechanizmusa, ám ettől még egyáltalán nem keletkezett Magyarországon versengő piacgazdaság. Hanem csak új formát kapott a hiánygazdaság rendje. De ezzel együtt szabályos reformgondolkodás és a többi térségbeli állammal egybevetve jelentékeny reformértelmiség született.
[…]
A magyar pártállam fiatalabb vezetőiben közben régóta elenyészett a kommunizmusba vetett hit. Főleg a gazdasággal foglalkozó részük naponta szembesült a magyar állam fizetési gondjaival és a váltig lefelé tartó gazdasági trendekkel. Az 1985-ös dinamizálási kísérlet azonnali kudarcával. Hát mindjobban a modellváltás értékű gazdasági reformtól kezdték remélni az egyébként reménytelennek látszó gondok megoldását. Az újabb pártállami vezető generáció már annyit hallott az államszocializmus reformálhatóságáról, hogy elhitte annak lehetőségét. Magyarországon még Grósz Károly miniszterelnöksége alatt megszülettek az új magyar kapitalizmust megalapozó jogszabályok. Kiépült a piacgazdasági adórendszer: a végső adófizető a vállalatok helyett a személyi jövedelemadó és az új forgalmi adó révén mindenki számára nyilvánvalóan az állampolgár lett. Megszületett a későbbi privatizációt megalapozó társasági törvény, kétszintű lett a bankrendszer. Mindezekből lényegében összeállt az irányított kapitalizmus hazai gondolata, amelyben már szerepet kap a nagymagántulajdon és a közvetlen külföldi tőkebefektetés is, ám a végső mozgató továbbra is az állam, és marad az egypártrendszer is. Valami olyasmi, mint ami később Kínában megvalósult.
Kádár János ’56-os tapasztalatai alapján még értette: amennyiben akár csak egy talpalatnyi helyet is átengednek az autonóm állampolgári önmozgásnak, az olyan archimédeszi pont lehet, amelyből rövidesen ki lehet fordítani az egész rezsimet. Ám a fiatalabb párvezetők ekkor már az „Öregben” csak akadályát látták a modellváltás értékű reformoknak, ezért minden tiszteletük ellenére a leváltására szövetkeztek. Grósz Károlynak sikerült meggyőznie Gorbacsovot Kádár elmozdításának szükségességéről. Csakhogy az új főtitkár nem örökölhette elődje tekintélyét, így a régi kádári vezetők többségét eltávolító személycserékkel nyomban elkezdődött az egyközpontú rendszerekben ilyenkor csaknem elkerülhetetlen utódlási harc.
[…]
– A tárgyalásos átmenet meghatározó jellegzetessége a magyar rendszerváltásnak. Milyen hatással volt az új, demokratikus berendezkedés társadalmi elfogadottságára, hogy annak alapjai gyakorlatilag szűk elitcsoportok megegyezése révén születtek meg?
– Ezzel egy döntő különbségre kérdez rá, amely máig hatóan elválasztja a legtöbb közép-európai ország demokratikus fordulatától a magyar átmenetet. Térségbeli sorstársainknál rendszerint egyetlen hatalmas ellenzéki szerveződés fordult szembe az elnyomó pártállami hatalommal. Ezeknek a valóságos nemzeti egységmozgalmaknak egy időre országuk csaknem egészét összefogó hősei támadtak. Az ellenzék támogatói valósan hihették: „mi vagyunk a nép”. Emberek milliói érezhették személyes ügyüknek a demokratikus változásokat. Leginkább a balti országokban, de Prágában, Lipcsében és Varsóban is százezrek részesülhettek az élményben, hogy megmozdulásaikkal visszaszerezték maguknak a hazájukat. Megannyi évtized idegensége után végre övék az ország. Nálunk ilyen legfeljebb nyomokban létezett. Az első szabad választásokon másutt rendszerint kilencven százalék feletti volt a részvétel, még Romániában is 86 százalék, nálunk viszont mindössze 65,8 százalék.
Ahogy egyszerre összeomlott az államszocializmus gazdasága, a többi országban főleg a kommunizmus örökségének látták a bajokat, nálunk viszont inkább az új demokrácia kudarcának. A Baltikumban negyven százalék körüli volt a teljes visszaesés mértéke, az állam egy ideig olykor elemi funkciói ellátásra is alig volt képes. Mégis a legtöbben valahogy úgy gondolhatták, még ezen az áron is megéri, ha ezután a magunk urai lehetünk. A magyar visszaesés ennek csupán a fele volt, az egyik legkisebb az egész régióban, ám a régi panaszkultúra, a sérelmi politika rögtön kivirágzott. Az emberek különösen nagy arányban visszavágytak a Kádár-korszak folytathatatlan világába.
[…]
– Mára a rendszerváltás meghatározó szereplői közül egyedül a legfiatalabb nemzedék, a Fidesz képviselői maradtak vezető pozícióban. Vajon mi vezetett oda, hogy éppen hozzájuk, vagyis már-már szimbolikus módon a rendszerváltás utolsó aktív politikusaihoz kötődik az átmenet során létrejött közjogi-politikai keretrendszer lebontása?
– Valóban, az Ellenzéki Kerekasztal többi pártjai lényegében jó ideje letűntek. A még 2010 után is elpusztíthatatlannak látszó MSZP mostanra csupán árnyéka hajdani önmagának. A Fideszt viszont megtartotta a változó körülményekhez történő pragmatikus igazodás, valamint Orbán Viktor kezdettől munkáló rendkívüli eredményorientáltsága és társadalomismerete. Harminc esztendő alatt a párt igencsak távol került indulása harsány nyugatos elkötelezettségétől. A Fidesz eredetileg az eminens diák tankönyvszerű mindent jobban tudásával követelte a nyugatos minták hazai megvalósítását. Nem véletlenül volt a kilencvenes évek legelején még a reformértelmiségnek és a sajtónak az SZDSZ-t is megelőző kedvence.
A hajdani Ellenzéki Kerekasztal pártjai, csaknem egyformán, sokféle kultúrájú embert egyesítettek. Általában vérbeli gyűjtőpártok voltak. Ha jól ment a szekér, vezetőik általában összetartottak. Ám nem állott mögöttük hosszú évtizedek szervesen rögzült belső kohéziója: amennyiben útelágazáshoz értek, rendszerint egymásnak ugrottak. Első helyen mindegyikük önmagát számolta fel, a kisgazdáktól kezdve az MDF-en át egészen az SZDSZ-ig. A Fidesz viszont kezdettől fogva belülről zárt pártként indult, és belső kohézióját azóta a végletekig fokozta. A Fidesznek sosem voltak igazán tömegesen tagjai, inkább csak alkalmazottai. Még a polgári köröket is tudatosan a párton kívül hozták létre, a döntéshozatalba való tényleges beleszólás lehetősége nélkül. A pártot eleve egy hallatlanul homogén csapat teremtette, mindannyian jobbára egyező kulturális közegből érkeztek, hasonló egyetemekre jártak, még családi kapcsolataik is sokban azonosan alakultak. Az első tíz esztendőben a pártot még öt-hat személy együttese mozgatta. A legzártabb férfiközösségek, szerzetesrendek, katonai harci alakulatok feltétlen bajtársiassága tartotta őket egybe. Mindez kezdettől rendkívüli hajlékonyságot adott a Fidesznek harci akcióinak taktikus végigvitelében.
Orbán Viktor azonban már az első miniszterelnöki periódusa alatt továbblépett. Egyedül is felvállalta a folyamatos döntéshozatal rendkívüli terheit. Ezzel minden korábbinál inkább kiemelkedett vezetőtársai közül. 2002 után az ismét felülkerekedő baloldali blokkal szembeszálló egységes jobboldalt pedig végképp nem partneri, gyűjtőpárti alapon építette fel, hanem személyes vezetése alatt, sajátos, erősen hierarchikus főkutya–alkutya rendszerben. A Fidesz 2002 előtt többnyire még nyugatos társadalompolitikát képviselt, ám kormányzati magatartását a háborús logika mozgatta. Már régen nem a közéleti közép felé politizált, hanem inkább annak felszámolására törekedett. Politikáját mindjobban a magyarok értékvilágának árnyékosabb oldalára építette.
[…]
Orbán Viktor nevét ma a világ alighanem inkább ismeri, mint valamikor Puskás Öcsiét. Személye a Nyugat régi rendje elleni kihívás egyik legerőteljesebb szimbóluma. Általa a magyar politikai elit ismét bizonyította kivételes rendszerteremtő innovatív teljesítményét. Csakhogy a magyar miniszterelnök eddigi háromszoros kétharmados parlamenti többsége utóbb könnyen bizonyulhat az országot veszélyesen félrevivő átmeneti diadalmenetnek. Amit csak egy újabb rendszerváltás hozhat ismét egyenesbe.
A teljes beszélgetés elolvasható az Ellensúly 2019/3. számában, illetve az alábbi linken.
Pápay György
