LAKNER ZOLTÁN
Az Európai Unió eleve kivételesen zaklatott 2020-as évét a magyar és a lengyel kormány azzal koronázta meg, hogy novemberben vétófenyegetéssel állt elő, mégpedig a legfontosabb témában, a hétéves költségvetéssel és a helyreállítási alappal szemben. Mindkét kormány azt kifogásolta, hogy a kifizetések összeköthetővé válnak a jogállamiság kérdésével, amelynek kapcsán évek óta intézményes és kommunikációs harcban állnak az Európai Unióval.
A közel egy hónapos extra feszültség nyomán a vétózás lehetőségét végül elengedték a szóban forgó államok, holott nem tudták kiiktatni a jogállami feltételrendszert, azonban ígéretet kaptak arra, hogy a jogállamisági eljárásról szóló, hatályba lépő rendeletet addig nem alkalmazza az EU, amíg nem dönt róla a közösség luxemburgi bírósága. A brüsszeli malmok őrlési sebessége tehát ezúttal sem lett gyorsabb, mégis mintha most közelebb lennénk a jogállami mechanizmus tényleges alkalmazhatóságához, mint bármikor, miközben a vétónál erősebb eszköze már nincs a két érintett kormánynak.
Más kérdés, mindez befolyásolja-e az Orbán-kormány 2022-es választási kilátásait, ám a többi uniós tagállamtól aligha várható el, hogy a magyar választási naptár szerint hozzák meg döntéseiket.
Az Orbán-rendszer európai pozíciója
Az az elgondolás, hogy az uniós pénzek kifizetését valamiképpen össze kellene kötni a jogállamiság feltételeinek teljesítésével, lassan tízéves múltra tekint vissza Magyarország kapcsán az Európai Unióban. Pontosabban a logika iránya fordított, s nagyjából úgy interpretálható, hogy ha adott egy partner, amely nem tévedésből vagy egyszer-egyszer rosszat lépve tér el a jogállami elvek érvényesítésétől, hanem ez a politikája, ebből következően pedig ismételt felszólításra sem hajlandó felhagyni ezzel, akkor vajon miből fog érteni – talán a pénzelvonásból. Ami azonban veszélyes fegyver lehet más tagállamokkal szemben is, hiszen alkalmi jogállamisági sérelmek másutt is történhetnek, és abban egyik tagállam sem érdekelt, hogy az ilyesmit pénzvesztés kövesse.
További probléma, hogy a jogállamiság terén elmarasztalható ország ettől még kiváló kapcsolatokat ápolhat a gazdaságában érdekeltségekkel rendelkező multinacionális cégekkel, amelyeknek az anyaországai óvakodnak szankcionálni a számukra befektetési paradicsomot jelentő tagtársat. Kérdés egy-egy ilyen esetben az is, hogy vajon milyen politikai következményei lehetnek a szankcionálásnak, nem éppen ettől eszkalálódik-e a feszültség az adott tagállamon belül, illetve a tagállamok és az uniós intézmények között. Az pedig már egy sokkal lassabban megfogalmazódó kérdésnek bizonyult, hogy vajon milyen hatást gyakorol az egyik tagállam illiberális elkanyarodása a többi országban hasonló terveket szövögető politikusok térnyerésére, illetve mekkora tekintélyvesztéssel jár az uniós intézményrendszer számára, ha éveken keresztül teljesen alkalmatlannak bizonyul az egyre nyilvánvalóbb jogállami sérelmek elítélésére és szankcionálására.
Ehhez jönnek még azok a sajátos érdekek, amelyek az országokat különböző ügyekben táborokba rendezik, valamint a pártcsaládok formalizált rivalizálása. E tényezők előremozdíthatják vagy hátráltathatják az egyes problémák napirendre vételét, megfogalmazásának módját, a szankciókról való puszta szóejtés lehetőségét. S vannak még ezenfelül olyan rendkívüli helyzetek, mint az elmúlt évtizedben a gazdasági válság, aztán a görög krízis, a menekülthullám, majd a brexit-szappanopera és jelenleg a koronavírus-krízis, amelyek kapcsán könnyű arra a következtetésre jutni, hogy Európának van nagyobb baja is, mint az egyik ország több hazai választáson megerősített kormányával szemben eljárni, legyen bármennyire is irritáló annak a viselkedése.
Van azonban még két szempont, ami megint csak fordíthat a gondolkodáson. Az egyik, hogy egy adott ország viselkedése nemcsak irritáló, de bomlasztó hatású is lehet, ha például különutas külpolitikája miatt a közös uniós külpolitika kialakulását akadályozza, illetve gátolja, hogy közös uniós mechanizmusok jöjjenek létre, akár a menekültügyben, akár a pénzügyeket illetően. A másik, hogy a rendszerszintű korrupció – a korrupciótól persze még a legcsillogóbb demokrácia sem mentes, ám a kizárólagos hatalomgyakorlással egyenesen kéz a kézben jár – miatt a közös európai források felhasználását is gyanú övezi. Ettől kezdve a nettó befizető országok kormányainak különösen hangsúlyos érdekük lesz utánajárni, hova lesz saját adófizetőik pénze, akik ezt el is várják tőlük. Mi több, ha az illiberális országokban elméletet tudnak szőni a jogállamiság „alternatív” verziója köré, akkor a liberális demokrácia liberális, szociáldemokrata, konzervatív és zöld hívei is megfogalmazzák saját elveiket, amelyeknek az érvényesítését elvárják saját tagállami kormányuktól és az uniós intézményektől. Vannak tehát olyan tényezők is, amelyek az egy-két országban megjelenő jogállamiság-ellenes tendenciákkal szembeni fellépésre sarkallnak. Más kérdés, hogy rendelkezésre állnak-e erre szolgáló intézmények és mechanizmusok. A magyar és lengyel vétó pontosan az ilyen intézményi megoldások kiépítésére tett eddigi legerőteljesebb próbálkozást igyekezett megakasztani.
Mindebből az is kiolvasható, hogy ha az Európai Unió és az egyes tagállamok, pártcsaládok sokáig nem is mérték fel a magyar, majd a lengyel út minden következményét, pontszerűen azért észlelték az egymást követő problémákat. Magyarország esetében ez nagyon korán elkezdődött: emlékezetes, hogy már a 2011 első fél évében esedékes magyar uniós elnökségre is árnyékot vetett a médiatörvény, valamint az alkotmánybírósággal és a bíróságokkal kapcsolatos kormányzati beavatkozás. 2012 elején volt néhány hónap, amikor az Európai Bizottság a magyar hitelfelvételi kérelem elbírálását akarta összekötni a jogállamisággal, de aztán elengedték ezt a verziót – s mint később kiderült, az Orbán-kormány csak blöffölte, hogy az EU és a Nemzetközi Valutaalap közös hitelére pályázna. 2013 nyarán fogadta el az Európai Parlament a Tavares-jelentést, amely részletesen taglalta a magyar jogállamot ért sérelmeket, ám ebből nem következett semmilyen jogállami eljárás. A 2014-es kampányt, tehát még a menekültügy előtti időket is meghatározta a Fidesz Brüsszelnek szóló üzengetése, ennek ellenére az Európai Néppárt vezetői a helyszínen kampányoltak Orbán Viktor újraválasztásért. (…)
A cikk folytatását elolvashatják az Ellensúly 2021/1-2. számában, amely ingyenes postázással megrendelhető az ellensuly.hu/elofizetes oldalon vagy megvásárolható az Írók Boltjában.
