LAKNER ZOLTÁN
Az Európai Unió eleve kivételesen zaklatott 2020-as évét a magyar és a len- gyel kormány azzal koronázta meg, hogy novemberben vétófenyegetéssel állt elő, mégpedig a legfontosabb témában, a hétéves költségvetéssel és a helyreállítási alappal szemben. Mindkét kormány azt kifogásolta, hogy a kifizetések összeköthetővé válnak a jogállamiság kérdésével, amelynek kapcsán évek óta intézményes és kommunikációs harcban állnak az Európai Unióval.
A közel egy hónapos extra feszültség nyomán a vétózás lehetőségét végül elengedték a szóban forgó államok, holott nem tudták kiiktatni a jogállami feltételrendszert, azonban ígéretet kaptak arra, hogy a jogállamisági eljárásról szóló, hatályba lépő rendeletet addig nem alkalmazza az EU, amíg nem dönt róla a közösség luxemburgi bírósága. A brüsszeli malmok őrlési sebessége tehát ezúttal sem lett gyorsabb, mégis mintha most közelebb lennénk a jogállami mechanizmus tényleges alkalmazhatóságához, mint bármikor, miközben a vétónál erősebb eszköze már nincs a két érintett kormánynak.
Más kérdés, mindez befolyásolja-e az Orbán-kormány 2022-es választási kilátásait, ám a többi uniós tagállamtól aligha várható el, hogy a magyar választási naptár szerint hozzák meg döntéseiket.
Az Orbán-rendszer európai pozíciója
Az az elgondolás, hogy az uniós pénzek kifizetését valamiképpen össze kellene kötni a jogállamiság feltételeinek teljesítésével, lassan tízéves múltra tekint vissza Magyarország kapcsán az Európai Unióban. Pontosabban a logika iránya fordított, s nagyjából úgy interpretálható, hogy ha adott egy partner, amely nem tévedésből vagy egyszer-egyszer rosszat lépve tér el a jogállami elvek érvényesítésétől, hanem ez a politikája, ebből következően pedig ismételt felszólításra sem hajlandó felhagyni ezzel, akkor vajon miből fog érteni – talán a pénzelvonásból. Ami azonban veszélyes fegyver lehet más tagállamokkal szemben is, hiszen alkalmi jogállamisági sérelmek másutt is történhetnek, és abban egyik tagállam sem érdekelt, hogy az ilyesmit pénzvesztés kövesse.
További probléma, hogy a jogállamiság terén elmarasztalható ország ettől még kiváló kapcsolatokat ápolhat a gazdaságában érdekeltségekkel rendelkező multinacionális cégekkel, amelyeknek az anyaországai óvakodnak szankcionálni a számukra befektetési paradicsomot jelentő tagtársat. Kérdés egy-egy ilyen esetben az is, hogy vajon milyen politikai következményei lehetnek a szankcionálásnak, nem éppen ettől eszkalálódik-e a feszültség az adott tagállamon belül, illetve a tagállamok és az uniós intézmények között. Az pedig már egy sokkal lassabban megfogalmazódó kérdésnek bizonyult, hogy vajon milyen hatást gyakorol az egyik tagállam illiberális elkanyarodása a többi országban hasonló terveket szövögető politikusok térnyerésére, illetve mekkora tekintélyvesztéssel jár az uniós intézmény- rendszer számára, ha éveken keresztül teljesen alkalmatlannak bizonyul az egyre nyilvánvalóbb jogállami sérelmek elítélésére és szankcionálására. Ehhez jönnek még azok a sajátos érdekek, amelyek az országokat különböző ügyekben táborokba rendezik, valamint a pártcsaládok formalizált rivalizálása. E tényezők előremozdíthatják vagy hátráltathatják az egyes problémák napirendre vételét, megfogalmazásának módját, a szankciókról való puszta szóejtés lehetőségét. S vannak még ezenfelül olyan rendkívüli helyzetek, mint az elmúlt évtizedben a gazdasági válság, aztán a görög krízis, a menekülthullám, majd a brexit-szappanopera és jelenleg a koronavírus-krízis, amelyek kapcsán könnyű arra a következtetésre jutni, hogy Európának van nagyobb baja is, mint az egyik ország több hazai választá- son megerősített kormányával szemben eljárni, legyen bármennyire is irritáló annak a viselkedése.
Van azonban még két szempont, ami megint csak fordíthat a gondolkodáson. Az egyik, hogy egy adott ország viselkedése nemcsak irritáló, de bomlasztó hatású is lehet, ha például különutas külpolitikája miatt a közös uniós külpolitika kialakulását akadályozza, illetve gátolja, hogy közös uniós mechanizmusok jöjjenek létre, akár a menekültügyben, akár a pénz- ügyeket illetően. A másik, hogy a rendszerszintű korrupció – a korrupciótól persze még a legcsillogóbb demokrácia sem mentes, ám a kizárólagos hatalomgyakorlással egyenesen kéz a kézben jár – miatt a közös európai források felhasználását is gyanú övezi. Ettől kezdve a nettó befizető országok kormányainak különösen hangsúlyos érdekük lesz utánajárni, hova lesz saját adófizetőik pénze, akik ezt el is várják tőlük. Mi több, ha az illiberális országokban elméletet tudnak szőni a jogállamiság „alternatív” verziója köré, akkor a liberális demokrácia liberális, szociáldemokrata, konzervatív és zöld hívei is megfogalmazzák saját elveiket, amelyeknek az érvényesítését elvárják saját tagállami kormányuktól és az uniós intézményektől. Vannak tehát olyan tényezők is, amelyek az egy-két országban megjelenő jogállamiság-ellenes tendenciákkal szembeni fellépésre sarkallnak. Más kérdés, hogy rendelkezésre állnak-e erre szolgáló intézmények és mechanizmusok. A magyar és lengyel vétó pontosan az ilyen intézményi megoldások kiépítésére tett eddigi legerőteljesebb próbálkozást igyekezett megakasztani.
Mindebből az is kiolvasható, hogy ha az Európai Unió és az egyes tag- államok, pártcsaládok sokáig nem is mérték fel a magyar, majd a lengyel út minden következményét, pontszerűen azért észlelték az egymást követő problémákat. Magyarország esetében ez nagyon korán elkezdődött: emlékezetes, hogy már a 2011 első fél évében esedékes magyar uniós elnökség- re is árnyékot vetett a médiatörvény, valamint az alkotmánybírósággal és a bíróságokkal kapcsolatos kormányzati beavatkozás. 2012 elején volt né- hány hónap, amikor az Európai Bizottság a magyar hitelfelvételi kérelem elbírálását akarta összekötni a jogállamisággal, de aztán elengedték ezt a verziót – s mint később kiderült, az Orbán-kormány csak blöffölte, hogy az EU és a Nemzetközi Valutaalap közös hitelére pályázna. 2013 nyarán fogadta el az Európai Parlament a Tavares-jelentést, amely részletesen taglal- ta a magyar jogállamot ért sérelmeket, ám ebből nem következett semmilyen jogállami eljárás. A 2014-es kampányt, tehát még a menekültügy előtti időket is meghatározta a Fidesz Brüsszelnek szóló üzengetése, ennek ellenére az Európai Néppárt vezetői a helyszínen kampányoltak Orbán Viktor újraválasztásért.
A menekültügy kapcsán keletkezett feszültségek új szintre emelték a konfliktusokat egyes uniós tagállamok, illetve az uniós intézmények és az egyre magabiztosabbá váló magyar kormány között, ráadásul 2015 őszén Orbán fontos szövetségese, Jarosław Kaczyński pártja választást nyert Lengyelországban. A magyar kormányzati propaganda ráfordult Soros Györgyre, akiknek a brüsszeli bürokráciára gyakorolt állandó és konkrét nyomását láttatta a hazai közvéleménnyel. Mindezek nem csak szóvirá- gok voltak: e folyamatos kampány során született a civil szervezetekkel és a CEU-val szembeni törvény. Ezekben az ügyekben Orbán továbbra is tá- maszkodott arra a meghatározó néppárti vélekedésre, hogy jobb a magyar miniszterelnököt házon belül tartani, mintsem hogy végképp elszabadult hajóágyúként lövöldözzön. Kulcstényező továbbá a viták „eljogiasítása”: a magyar kormány gyakorlata eleve az, hogy mindent „lepapíroz”, csak éppen alapelveket sért meg, amelyeknek a mibenlétéről – mint például a jogállamiságéról – relativizáló, kontúrhomályosító vitákat folytat az uniós intézményekkel. Mindezt Orbán a „pávatánc” jegyében kisebb, látszólagos vagy ideiglenes engedményekkel variálja, miközben politikája lényegén jot- tányit sem változtat.
2018 őszétől azonban beállt bizonyos fordulat a magyarországi helyzet megítélését és ily módon Orbán európai mozgásterét illetően. 2018 szeptemberében az Európai Parlament elfogadta a Sargentini-jelentést, immár az Európai Néppárt képviselőinek többségével együtt, és ez az aktus beindította a 7-es cikkely szerint eljárást, amely valamikor a nagyon távoli jövő- ben akár az adott tagállam tanácsbeli szavazati jogának megvonásához is vezethet. 2019-ben Orbán összerúgta a port az Európai Néppárttal, amikor a távozófélben lévő néppárti bizottsági elnököt, Jean-Claude Junckert beemelte a Soros-ellenes kampányba. Közvetlenül ez vezetett a Fidesz nép- párti tagságának 2019. márciusi felfüggesztéséhez. Ezt követte egy olyan európai parlamenti választás, amelyet Orbán ugyan fölényesen megnyert Magyarországon, ám az európai erőviszonyok alakulását tévesen mérte fel: nem történt meg az a populista-nacionalista áttörés, amelyre tétjeit feltette. Az Európai Bizottság új elnökének megválasztása ügyében időben sikerült átállnia a győztes oldalra, de Ursula von der Leyen mandátuma alapvetően mégiscsak attól függ, hogy a néppártiak, a szocialisták, a liberálisok és a zöldek elvárásai között tudjon egyensúlyozni. Orbán konkrét szituációk- ban továbbra is taktikusan használja a rendelkezésére álló mozgásteret az európai politikában, csakhogy ez a mozgástér sokat szűkült az elmúlt két és fél évben.
Előjáték a vétóhoz
2020 tavaszán új helyzet állt elő Európában: februártól egymást követték a koronavírus-járvány miatt hozott tagállami intézkedések, márciusra pedig általánossá vált a drasztikus lezárások bevezetése kontinensszerte. Ha- mar világossá vált, hogy ez a gazdasági teljesítmény drámai visszaeséséhez vezet, aminek a kezelésében valamiféle európai együttműködésre is szükség lehet, egyben lehetőség is nyílhat új közös politikák megformálására. Fontos volt ez amiatt is, mert a 2021-től induló hétéves EU-költségvetésben ekkor még volt mód a válság miatt szükségessé váló új elemek érvényesítésére.
Áprilisban vetődött fel az a gondolat, hogy az Európai Unió a tagállamoknak címzett segítséget – a megnövelt tagállami hozzájárulásokon felül – közös hitelfelvételi konstrukcióval bővíthetné. Az ötlet arra épült, hogy a legrosszabb helyzetben lévő országok közül sokaknak rossz az adósbesorolása, s mivel az ő gazdasági földhöz csapódásuk mindenkire rossz hatással lenne, megéri, hogy a jobb adósnak számító tagállamok némelyike vagy maga az EU vegyen fel hitelt, amiből aztán valamilyen egyeztetett algoritmus alapján részesülhetnek az egyes országok. A konstrukció tervezetét május 27-én mutatta be a bizottság elnöke az Európai Parlamentnek.
A magyar álláspont kezdetben kifejezetten elutasító volt, legalábbis a nyilatkozatok szintjén: „Berzenkedik ellene az ösztönvilágom” – ahogy Orbán Viktor fogalmazott.1 A fő kifogása az volt, hogy a közös felelősségvál- lalás következtében a jobb adósnak számító országok akár olyan helyzetbe is kerülhetnek, hogy a már eleve nagy adóssággal rendelkező országok be- szakadása esetén az ő visszafizetésükért is nekik kell helytállniuk. „Ideoló- giailag” pedig felújíthatóvá vált Orbán számára a Soros-ellenesség, ugyanis Soros György egy önálló cikkben maga is hitelfelvételt javasolt az Euró- pai Uniónak. Orbán azonnal egybemosta Soros és a bizottság felvetését, és adósrabszolgaságnak minősítette az örökjáradék-kötvény ötletét, amely tehát nem az EU, hanem Soros gondolatkísérelete volt. A magyar minisz- terelnök azt is hozzáfűzte: „a kamatot szeretik ők nagyon”,2 nem részletez- ve, kikre utal. Mindez Orbán szerint szemben állt a 2010 óta érvényesített, az adósságcsökkentésre irányuló magyar kormányzati törekvéssel.
Háttérként mindehhez hozzá kell fűzni, hogy a magyar kormány ek- kor még abban gondolkodott, hogy a lezárások megszüntetését követően a gazdaság gyors regenerálódása következik; a visszaesést és a költségvetési hatásokat egyaránt alábecsülték. Még hónapokig úgy tűnt, Magyarország nem akarja kihasználni a költségvetési kritériumok lazítására adott bizottsági lehetőséget egy csupán néhány hónaposra taksált krízis leküzdése érdekében, már csak azért sem, mert az az adósság növekedéséhez vezetne. Másfelől viszont Orbán odaszólásaival szinte egy időben magyar államkötvényeket bocsátottak ki, így az adósságkorlátozás érve meginog. Valószínűbb – és Orbán egész EU-politikájából is az következik –, hogy a magyar miniszterelnök általában idegenkedik a közös európai mechanizmusoktól, különösen az ilyen mechanizmusok számának növelésétől, mert azok korlátozzák a mozgásterét.
További politikai körülmény, hogy néhány héttel később, amikor Orbán a „berzenkedését” legyőzve már hajlandó volt belemenni a közös hitelfelvételbe – felismerve, hogy ez az európai pénzosztás központi elemévé válik –, akkor a pénzosztás módjával kapcsolatban emelt kifogásokat, holott saját korábbi logikája alapján óvatosan kellett volna eljárnia a hitelből szerzett európai pénz lekötésével. Ezen a téren további érvelési nehézséget okozott, hogy míg a saját válságkezelését kiemelkedőnek állította be, kisebbítve a magyar gazdaságot ért tényleges károkat, a pénzosztásnál „szegény országként” utalt Magyarországra,3 amelyet nem előzhetnek meg gazdag államok, még akkor se, ha adott esetben nagyobbat ütött rajtuk a válság. A hitel elleni magyar tiltakozás egyébként abból a szempontból is ellentmondásos volt, hogy a hazai válságkezelésnek, közelebbről a vállalatok támogatásának központi elemét képezték a kedvezményes hitelkonstrukciók.
Ahogy az új költségvetési ciklus egész tervezési folyamatában, úgy a helyreállítási „különpénz” előkészítése kapcsán is felmerült a kifizetések összekötése a jogállami feltételekkel. A magyar kormány évek óta pontosan tudta, hogy ezen a terepen csatára kell készülnie, csak éppen a 750 milliárd eurós új csomaggal a tétek jelentősen megnövekedtek. A július közepén esedékes személyes (már nem online) brüsszeli uniós tanácsülésre a magyar miniszterelnök egy országgyűlési határozattal készült, amely a következőket tartalmazta: az azonos helyzetben lévő tagállamoknak azonos elbánásban kell részesülniük; a gazdagabb tagállamok polgárai ne kapjanak több támogatást, mint a szegényebb országok polgárai; a 7-es cikkely szerinti eljárásokat le kell zárni; civil szervezetek uniós forrásból nem támogathatók; a források jogállamisági feltételekhez kötése elfogadhatatlan.4 Itt jegyezzük meg: míg több tagországban alapvető, hogy a kormányfő az uniós csúcstalálkozó előtt tájékoztatja a nemzeti parlamentet arról az álláspontról, amelyet képviselni fog a tárgyalások során, Magyarországon a miniszterelnök előzetes beszámolójának nincs sem kötelezettsége, sem hagyománya. A határozat elfogadása tehát kivételes esetnek számít – mi- közben a kétharmados többséggel rendelkező kormányfő arra adathatott magának felhatalmazást, amire akart, ez tényleges kontrollt nem jelentett. A határozat a tárgyalások során arra szolgált Orbán számára, hogy rá- mutathasson: egy ponton túl nem tehet engedményt, hiszen őt a parlamenti képviselők kötött mandátummal küldték Brüsszelbe. Ennek azonban az a hátulütője, hogy a miniszterelnök maga adta meg a „checklistet”, amit a közvélemény számon kérhet rajta.
Az előkészületekhez tartozott az is, hogy Orbán Budapesten fogadta a portugál (baloldali) miniszterelnököt, akivel arról állapodott meg, hogy Magyarország nem akadályozza a déli államok mielőbbi pénzhez juttatását – aminek feltétele az is, hogy a tárgyalások ne akadjanak el például a jogállami kritériumokon. Ugyanakkor az országgyűlési határozat utalt arra is, hogy egyes tagországok rossz adósnak számítanak, amivel mintha a „fukar- ként” emlegetett Ausztria, Dánia, Hollandia és Svédország (a júliusi csúcs- találkozón velük mozgott Finnország is) felé tett volna gesztust a magyar kormány. A német uniós elnökség felé pedig a gyors megegyezési szándékot hangsúlyozták.
Az ötnapossá nyúló, 2020. július 17–21. között zajló uniós csúcstalálkozót még a tárgyalások lezárulta előtt úgy kommentálta a hazai kormánypárti média – nyilvánvalóan központi iránymutatás alapján –, hogy Orbán Viktor mindent elért az országgyűlési határozatban rögzített célokból, és még hárommilliárd eurót hozzá is keresett az eredeti magyar célkitűzéshez.5 Ez azonban nem igaz. A tanácsülés elhúzódásának egyik fő oka ugyanis pontosan a jogállami mechanizmus napirenden tartása volt, és a magyar miniszterelnök sem az újfajta eljárás valamilyen formában történő bevezetésének elvetését, sem a már folyamatban lévő 7-es cikkely szerinti eljárás megszüntetését nem tudta elérni. Habár nem csak ő bírálta a „holland fickót”, azaz Mark Rutte miniszterelnököt és a többi „fukart”, a magyar jogállamisággal kapcsolatos vádak mindvégig defenzívába szorították Orbánt, vagyis olyan ellenvetésekkel is meg kellett küzdenie, amelyekkel például a pénzre igencsak rászoruló olasz vagy bolgár kormányfőnek nem. Az előzetes körbebiztosításból leginkább az működött, hogy Angela Merkel német kancellár mindenképpen döntéssel akarta befejezni a találkozót, ami segített Orbánnak abban, hogy a keményebb szankciórendszer rá leselkedő veszélyét elhárítsa.
Ugyanakkor a megnyert hárommilliárd euró sem volt igaz, mert míg enynyivel gyarapodott a hétéves költségvetésből Magyarországnak járó összeg – éppen a „szegény ország” érvelés révén, felzárkóztatási vonalon –, addig a helyreállítási alapnál 2,4 milliárd mínuszt könyvelhettünk el. Igaz, nem annyira a jogállami problémák miatt, mint inkább a spórolósabb (nettó befizető) országok törekvéseinek betudhatóan. Magyarország nem kapott olyan speciális bánásmódot, mint más országok – például mint Lengyelország a szénbányászat lassabb leépítése kapcsán.
Azt, hogy a brüsszeli tartózkodás végén a magyar és a lengyel miniszterelnök pezsgővel ünnepelt, betudhatjuk a győzelmi propagandának – az elmúlt tizenegy évből nem fogunk olyan „csatát” találni, amelyet Orbán ne világraszóló diadallal fejezett volna be saját értékelése szerint –, valamint legfőképpen annak, hogy a magyar kormányfő úgy gondolta: a csúcstalálkozón elvégzett felpuhítást követően a jogállamisági elvárások teljes elimináláshoz is hozzáláthat a konkrét uniós jogszabály megfogalmazásának folyamata során.
Tulajdonképpen a magyar fél – Lengyelországgal együtt – már szeptemberben felvetette a vétó lehetőségét, mondván, semmiféle olyan megállapodáshoz nem járul hozzá az uniós pénzek kapcsán, amely akármilyen gyenge jogállami kritériumot tartalmaz. Ezt viszont kifogásolta az Európai Parlament négy nagy frakciója, amelyek szigorúbb feltételrendszert követeltek, és ezzel egyetértettek a pénzükre a jogállami érveken keresztül vigyázni próbáló „fukar” tagállamok is. A magyar kormány azt jelezte az EP-nek, hogy amíg nincs megegyezés a lehető leggyengébb jogállami kritériumokról, addig a magyar parlament nem fogja ratifikálni a helyreállítási alap szabályrendszerét. Ha ez még nem is vétó, de egyértelmű ultimátum. A mindezek hatására felpuhított német javaslatot – Hegedűs Dániel szerint stratégiai hibát vétve6 – a magyar és a lengyel kormány képviselő- je szeptember 30-án, az uniós nagykövetek ülésén leszavazta. Igaz, éppen a puhasága miatt ellene voksolt Belgium, Dánia, Finnország, Hollandia és Svédország is.
Végül aztán november 5-én alakult ki a „trialógus”, vagyis a tanács, a bizottság és a parlament egyeztetései során az a feltételrendszer, amelyet a német soros elnökség az állam- és kormányfők, majd az európai képviselők elé kívánt terjeszteni. A vita lényege az volt, hogy az Európai Parlament ragaszkodott hozzá: az új jogszabály ne csak akkor legyen alkalmaz- ható, amikor „korrupció vagy csalás révén konkrétan visszaélnek az uniós forrásokkal”, hanem abban az esetben is, ha „a minden tagállam által tiszteletben tartandó alapvető jogok – például a demokrácia vagy az igazság- szolgáltatás függetlensége – rendszerszintűen sérülnek”, és ennek hatása van vagy lehet az uniós források kezelésére.7 Nem volt kétséges, hogy az Európai Parlamentben meglesz a döntéshez szükséges többség, emellett az állam- és kormányfők tanácsában is reális esély látszott a minősített többség elérésére. Ebben a helyzetben, ha Orbán és Kaczyński továbbra sem kívánt engedni, csakis a vétó állt rendelkezésük- re eszközként, amelynek a lehetősége ekkor már egy ideje közszájon forgott. Tényleges alkalmazásának előszeleként Varga Judit igazságügyi miniszter úgy nyilatkozott: „Az uniós költségvetés egyetlen eleméről sincs megálla- podás addig, amíg az összes eleméről meg nem állapodtunk.”
A vétócsata és következményei
A „semmiről sincs megállapodás, amíg nincs megállapodás mindenről” megközelítést képviselte az a levél is, amelyet Orbán Viktor 2020. november 16-án küldött Ursula von der Leyennek, tájékoztatva az Európai Bizottság elnökét a magyar vétóról. Azaz arról, hogy a magyar kormány a helyreállítási alaphoz és a hétéves költségvetéshez kapcsolódó „jogalkotási csomag valamennyi eleme ellenében fog szavazni, beleértve azok megvétózását, melyek egyhangúságot igényelnek”.
A magyar kifogások alátámasztásaként többféle – jellegét tekintve is el- térő – érvet hozott fel a kormány. A vétót bejelentő közlemény például arra utalt, hogy egyszerűen szólván nem erről volt szó, vagyis a magyar kormány szerint a júliusi csúcson kialkudott feltételek nem szóltak arról, hogy általános jogállami problémák miatt lehessen pénzkifizetést visszatartani. Felmerült továbbá az is, hogy a beharangozott feltételek nem határozzák meg pontosan, mi a jogállamisággal kapcsolatos jogsértés, ily módon a magyar kormány attól tart, politikai vita tárgyává válik, mikor és ki ellen kell vagy lehet szankciókat bevezetni, alapot adva ezzel a kettős mérce alkalmazására – aminek a felpanaszolása évek óta a magyar kormányzati kommunikációs repertoár része. Ebben a közleményben is felmerül, hogy a magyar kormány persze a jogállam híve, de ennek helyi leképeződését a magyar embereknek kell megítélniük. Ez részben a szokásos szuverenitási érvelés, részben viszont a többségi elv orbáni értelmezésének átszűrődése, hiszen az illiberális vezetők szerint a demokráciának helyi változatai vannak. Ez esetben a jogállamiság magyar modelljét már pusztán az a tény igazol- ja, hogy az ezt reprezentáló kormány többséget szerzett a választásokon. (Miközben a jogállami kifogások egy része éppen arról szól, hogy a választási küzdelmet is befolyásolják a jogállam lebontásának lépései.)
A november 16-a és december 10-e közötti időszakban, amikor a magyar vétó lehetősége napirenden volt, további politikai érvek valóságos tárházát nyitotta meg a hazai kormánykommunikáció. Kezdve azzal, hogy a magyarok tudják csak igazán, mi a jogállam, hiszen megharcoltak érte a rend- szerváltáskor, maga a miniszterelnök pedig „utcai harcosként” vett részt a jogállamiság kivívásában. Szó esett arról is, hogy a Magyarország elleni támadások arra vezethetők vissza, hogy nem akarunk bevándorlóországgá válni. Ezenkívül felmerült, hogy hiba a járvány idején politikai eltere- lő műveletekkel lekötni az energiákat – miközben pontosan ekkor került a magyar parlament napirendjére az erősen ideologikus elemeket tartalmazó kilencedik alaptörvény-módosítás –, valamint az is, hogy mindezek mögött Soros György aknamunkája áll. Nem először vádolta meg a magyar kormányfő az uniós adminisztrációt és az Európai Parlamentet azzal, hogy Soros befolyása alá került. Hozzá kell tenni, figyelemre méltó, hogy a rend- szerint a népre hivatkozó, magát is populistának tekintő Orbán mennyire nagy erőfeszítéssel igyekszik nem tudomást venni arról, hogy az európai intézmények közül valójában kizárólag az Európai Parlamentnek vannak közvetlenül választott tagjai.
A magyar vétó hazai politikai környezete sokkal kevésbé volt szövevényes, mint a lengyelé: Orbánnak nem kell szembenéznie utódlási vitákkal és koalíciós villongásokkal. Ellenben sokadszorra igyekezett előállítani azt a szituációt, amelyben az ellenzék csakis rosszat léphet: a vétót ugyanis nem támogathatja, ezzel viszont beszorítható abba a pozícióba, mintha annak a híve lenne, hogy pénzt vegyenek el Magyarországtól.
Az uniós játszma során azonban éppen a vétó drasztikus eszközének alkalmazása jelezte, hogy Orbán manőverezési tere beszűkült. Húzásával alapvetően arra a kényszerhelyzetre játszott rá, hogy a végre végigtárgyalt, az elhúzódó járvány és válság miatt egyre szükségesebbé váló pénzalapok megnyitására égetően szüksége van az EU összes tagjának. Megpróbált te- hát olyan helyzetet előidézni, hogy sok ország gondolja úgy: inkább adjuk meg ismét Orbánnak, amit akar, de indítsuk be végre a gazdaságot. Állás- pontjának volt azonban egy nyilvánvaló gyengesége – és emiatt lehetett akár blöffnek is értékelni a vétót –, nevezetesen az, hogy Magyarországnak (és Lengyelországnak) ugyancsak szüksége van a pénzre.
A vétózó országok mellé – ha nem is vétóval, de politikai nyilatkozattal – odaállt Janez Janša szlovén miniszterelnök, aki november 17-én kelt levelében arra figyelmeztette Charles Michelt, az Európai Tanács elnökét, valamint „bekopizva” a német kancellárt, hogy ha nem sikerül egyhangú döntéseket hozni, akkor újabb hajó hagyhatja el az Európai Unió amúgy is zord vizeken navigáló konvoját.11 Habár a magyar és a lengyel kormány – elsősorban az uniós támogatások miatt – jelen állapot szerint egyáltalán nem számol az EU elhagyásával, a brexit folyamatára utalva Janša szándékosan tapintott érzékeny pontra. Érvelésének fő eleme gyakran felbukkan az illiberális államok részéről: eszerint az unió nemzetállamok együttműködése, amely nem közös intézményeket igényel, hanem az államok közötti megegyezéseket. Mivel senkire sem lehet semmit ráerőltetni, a közös ál- láspont afféle lefelé tartó versenyben születik, hogy a lehető legkevesebb közös kötöttséggel járjon. Érdekes módon ugyanezek az államok egyszer sem érveltek az uniós pénzalapok szűkítése mellett, ami pedig ugyancsak következhetne ebből a logikából.
Ezekben a 2020. november–decemberi feszült hetekben valóságos politikai állóháború alakult ki Budapest és Varsó körül. Általános meglepetést tulajdonképpen az keltett, hogy a bizottság nem hátrált meg, holott a korábbi évek tapasztalata az volt, hogy a „bemozdulás” Brüsszel irányából len- ne várható. Ugyanakkor az idő előrehaladtával a soros német elnökség is megkezdte utolsó hónapját, márpedig Merkel kancellár egyértelművé tette, hogy utolsó nagy nemzetközi szerepvállalása nem érhet véget eredményre vezető megállapodás nélkül. A vétózó államok azzal számoltak, hogy emiatt az idő nekik dolgozik.
A helyzet kulcsa végül is éppen ez lett, Berlin ugyanis a megmaradt szűk mozgástéren belül állt elő egy lehetséges megoldási javaslattal. Nem teljesen világos, hogy ezt a tervezetet Orbán vitte Varsóba, amikor december 8-án odautazott, vagy a lengyelek ismertették Orbánnal, s ezért ment a magyar miniszterelnök Lengyelországba, esetleg korábban mindkét kormány meg- kapta Németországtól, ámbár ez utóbbi a legvalószínűbb. Előzőleg, december 3-án az egyik lengyel miniszterelnök-helyettes nyilatkozott a vétó ejtésének lehetőségéről és a vétózás értelmetlenségéről,12 ami nemcsak a lengyel kormány berkeit bolygatta meg, de a magyar pozíciót is alapjai- ban megrengette. A magyar és a lengyel miniszterelnök ugyanis korábban, november 26-án demonstratív közös nyilatkozatot adott ki Budapesten, amelyben biztosították egymást „érveink és erőink egyesítéséről”.13 Orbán december 8-i útja azt volt hivatott biztosítani, hogy Németország erős ösztönzésére kivitelezhető megoldást találjanak, ne kelljen presztízsveszteséget jelentő módon felmondaniuk a magyar–lengyel közös álláspontot, és mindketten azt kommunikálhassák: vétójukat eredményért cserébe ejtették. A 2020. december 10–11-én tartott újabb állam- és kormányfői tanácsülésen sem a magyar, sem a lengyel kormány nem vétózott, ellenben a jog- állami kritériumokat sem vonták vissza a tagállamok vezetői. A júliusi ma- gyar parlamenti határozat idevágó elvárásai tehát nem teljesültek. Annál is kevésbé, mivel a 7-es cikkely szerinti eljárás hatályon kívül helyezésére sem került sor. A németek által javasolt kompromisszum lényege az volt, hogy a jogállami feltételeket – ahogy bármely jogszabályt – Magyarország és Lengyelország megtámadhatja az Európai Unió Bíróságánál, és addig nem alkalmazzák a kritériumrendszert, amíg Luxemburgban döntés nem születik. Mindezt a tanácsülésről készült feljegyzés I. 2. c) pontja tartalmazza: „Amennyiben a rendelet megsemmisítése iránti keresetet nyújtanának be, az iránymutatások véglegesítésére csak a Bíróság ítéletét követően kerül sor, hogy az iránymutatásokba be lehessen építeni az ítéletből származó releváns pontokat. A Bizottság elnöke teljes körű tájékoztatást fog nyújtani az Európai Tanácsnak. Az iránymutatások véglegesítéséig a Bizottság nem javasol a rendelet alapján hozandó intézkedéseket.”
Habár ezúttal nem ivott pezsgőt Brüsszelben Orbán Viktor és Mateusz Morawiecki, ismételten győzelemnek tartották a fejleményeket. Orbán 0:1-ről megfordított mérkőzésként értékelte saját teljesítményét,15 annak ellenére, hogy a jogállamiság és az uniós pénzek kifizetése közötti szálat nem sikerült elszakítania. Nyilvánvaló volt azonban a következő lépés: a magyar és a lengyel kormány az uniós bírósághoz fordult, méghozzá a rendelkezésére álló intervallumon belül minél később – 2021. március 11-ig vártak ezzel –, hogy a lehető legtávolabbra legyen kitolható a luxemburgi döntés megszületése. Ezáltal Orbán joggal reménykedhet abban, hogy a 2022-es választást nem fogja érinteni az ügy, vagyis képes lesz lehívni és a kampányban bevetni a helyreállításra szánt eurómilliárdokat.
A helyzetet azonban néhány tényező tovább bonyolította. Az Európai Parlament 2020. december 16-án fogadta el az uniós költségvetésről és helyreállításról szóló jogszabályokat, köztük a jogállami megkötésekkel, viszont a tanács alkalmazást halasztó kitétele nélkül. Ennek tehát semmilyen jogi kötőereje nincs. Az is igaz viszont, hogy az állam- és kormányfők politikai súlya meghatározó az Európai Unión belül, így a gyakorlatban az ő politikai akaratuk akár még egy uniós jogszabályt is felülírhat – a jogállamiság nagyobb dicsőségére. További politikai küzdelem tárgya lesz tehát, hogy a bíróság döntése előtt alkalmazzák-e a jogállami feltételeket, sőt éppen ez a téma lehet a parlament és a tanács közötti hatásköri küzdelem egyik leg- fontosabb terepe.
Időközben a magyar kormány, illetve a kormánypárt pozíciói az euró- pai centrumban tovább gyengültek. 2020 decemberében dicstelenül kellett távoznia a közéletből a Fidesz legbefolyásosabb európai parlamenti képvi- selőjének, az Európai Néppártban még mindig komoly tárgyalópartnernek tartott Szájer Józsefnek. 2021 elején pedig újabb – meglehetősen nívótlan – konfliktusok hatására vagy azok ürügyén az Európai Néppárt végre elhatá- rozásra jutott, és nekiviselkedett a Fidesz tényleges kizárásának. Orbán ezt nem várta meg, hanem miniszterelnöki fejléces papíron jelentette be pártja kilépést a legnagyobb európai pártcsaládból, amit Novák Katalin család- ügyi miniszter, a Fidesz külkapcsolatokért felelős alelnöke hozott nyilvá- nosságra 2021. március 3-án.16
Eleddig végső csavarként pedig a magyar kormány április végén úgy döntött: egyelőre nem kéri a helyreállítási alapból neki járó hitelrészt, csak a vissza nem térítendő támogatást hívja le. Ez nem egyedülálló a tag- országok között, sőt igen kevesen hívják le a teljes hitelrészt. Ám ha erről voltak is belső egyeztetések, a kormány április 24-ig – Orbán Viktor és Ursula von der Leyen e tárgyban tartott egyeztetésének másnapjáig – erre a lehetőségre még csak nem is célzott a nyilvánosság előtt. Még a pénzek felhasználásáról szóló, április 13-i keltezésű kormányzati koncepció is szá- molt a most fel nem használt 3300 milliárd forintnyi összeggel. Mindezek alapján tehát nehéz lenne előre tervezett lépésnek tekinteni a pénz – talán csak átmeneti – „bent hagyását”. A döntéshozatali mechanizmus teljes átlát- hatatlansága közepette inkább arra gondolhatunk, hogy a magyar kormányt a kevesebb, de kisebb kötöttséggel felhasználható uniós forrás szempontja győzte meg a választás felé közeledve, az uniós bíróság döntésére várva (és itt a kötöttségek nem jogállami, hanem gazdaságfejlesztési jellegűek). Az eladósodás veszélyeire hivatkozó kormányzati érvelést a Paks II-re fel- vett orosz, valamint a Belgrád–Budapest-vasútvonalra és a Fudan-projektre felvett kínai hitelek fényében igen nehéz komolyan venni. Nem mellékes az sem, hogy a magyar országgyűlés eddig még napirendjére sem vette a hely- reállítási alap ratifikációjának ügyét, bár az is igaz, hogy a tagállamok közül több is adós még a parlamenti jóváhagyással. Lengyelországban lapzártánk idején zajlik a ratifikáció szenátusi vitája a nagy viták során kialakult alsó- házi többségi döntést követően.
Lezárás: az eddiginél is bizonytalanabb jövő
Mindezek alapján alighanem joggal következtethetünk arra, hogy a vétó- vita csak az egyik epizódja az Orbán-kormány és az Európai Unió egyre több feszültséggel terhes viszonyának. Habár a magyar vezetésnek most is van esélye kievickélni a veszélyzónából, ahogy arra is, hogy újabb Brüszszel-ellenes választási kampány gyúanyagaként használja a jogállamiságra hivatkozó pénzelvonások lehetőségét, az utóbbi években ezek a belpolitikai fogyasztásra szánt fogások súlyos és érzékeny veszteségekhez vezettek a külkapcsolatokban. Az Orbán-rendszer a jogállami eljárás ellenzése során nem „dobta le az atomot”, csak megmutatta a fegyvert, azaz nem alkalmazott vétót, csak fenyegetőzött vele. Ezzel együtt is nehéz azonban elképzelni, milyen ennél keményebb eszköz maradt a magyar miniszterelnök kezében a későbbi öszszecsapások esetére. Ezek elkerülhetetlensége pedig könnyen megjósolható, hiszen a magyar kormány által folytatott küzdelem célja pontosan az, hogy semmi esetre se kelljen változtatnia jogállamellenes politikáján.
