Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a 2019. októberi önkormányzati választás új fejezetet nyitott a magyar politikában.
Bár az Ellensúly folyóirat általában kívülről, elemző jelleggel tekint a közéleti folyamatok alakulására, ezúttal fontosnak éreztük, hogy teret adjunk a belső nézőpontoknak is. Ezért közvetlenül a politika szereplőihez fordultunk, és arra kértük fel a hazai ellenzéki pártokat, hogy a maguk szemszögéből értékeljék a mögöttük álló három választás eredményeit, valamint az azokból következő új kihívásokat és lehetőségeket.
Felkérésünket azokhoz a formációkhoz intéztük, amelyek országgyűlési frakcióval, illetve európai parlamenti képviselettel rendelkeznek. Lapzártánkig öt párttól kaptunk válaszokat, melyek helyenként meglepő őszinteséggel szólnak a korábbi stratégiai hibákról és dilemmákról, miközben – talán kevésbé meglepő módon – több ponton is jól érzékelhető összhangot mutatnak a jövőre nézve levont következtetéseikben. Az írásokat a lapszámot felvezető, elemző igényű interjúval összeolvasva plasztikus képet kaphatunk a magyar politika alakulásáról és az ellenzéki térfél jelenlegi állapotáról. A félreértések elkerülése végett jelezzük, hogy az írások sorrendjének kialakításánál – megszokott gyakorlatunktól ugyancsak elérően – a szerzők ábécérendjét vettük alapul, elkerülve ezzel a részrehajlásnak még a látszatát is.
LENDÜLETBEN
HAJNAL MIKLÓS (MOMENTUM)
Nagyot fordult a világ velünk és Magyarországgal is az elmúlt két évben.
Már-már hihetetlen belegondolni abba, hogy a tavaly tavaszi kilátástalanságból hogyan sikerült alig egy-másfél év alatt talpra állnunk, és hogy ma már az Országgyűlésen kívül minden meghatározó politikai intézményben megvetették a lábukat a Momentum képviselői – az Európai Parlamenttől kezdve a polgármesteri hivatalokon át a megyei közgyűlésekig. Merőben új helyzet ez nekünk: valódi felelősséggel ruháztak minket fel a magyar választók. Olyan felelősséggel, amellyel élni és nem visszaélni kell – olyan felelősséggel, amelyről bő egy éve még álmodni sem mertünk. Bízom benne, hogy a közelmúlt eseményeibe való betekintéssel egyben jövőbeli elképzeléseink, várakozásaink is könnyebben megérthetők.
Nincs mit szépíteni rajta, 2018 bitang nehéz évként indult. Nem tartozik éppen a legkedvesebb emlékeim közé, amikor eszembe jut, hogy a Momentum ekkor élte át az első nagyobb válságát: a párt politikai és operatív vezetésében húzódó konfliktusok szétfeszítették a közösséget, a különböző kisebb kezdeményezésekbe pedig belefáradtak az aktivistáink. Mindez felszorozva a bejutási küszöb alatti közvélemény-kutatási eredményekkel közel sem ideális rajtpozícióba tett minket az országgyűlési kampányra. Egyértelművé vált viszont az is, hogy ahhoz kellően meghatározó a súlyunk, hogy felelősségünk legyen több egyéni választókerületi párharc végkimenetelében. Stratégiailag a Momentum kényszerpályára került: saját kezünk megkötésével nem szálltunk be az elhúzódó és – néhány részsikertől eltekintve – kudarcba fulladó ellenzéki koordinációs tárgyalásokba, ugyanakkor legalább egyoldalúan visszaléptettük jelöltjeinket az általunk billegőnek ítélt körzetekben. Április 8-án könnyeinkkel küszködve néztük végig az újabb kétharmados letarolást.
A választásokat követően a többi párthoz hasonlóan a Momentumban is tisztújítást tartottunk. Míg más pártoknál a tisztújítás a konfliktusokat mélyítette, nálunk a belső választás eredményét mindenki elfogadta, ezért egy alapvetően támogató, békés környezetben kezdhettük meg a munkát.
Az új elnökségnek kimondatlanul is hármas mandátuma volt:
1. megtalálni azokat a parlamenten kívüli eszközöket, amelyek egy kétharmados hatalommal szemben is ellensúlyt tudnak képezni;
2. leszűrni a választási eredmény tanulságait és új stratégiát alkotni az idei EP- és önkormányzati választásokra;
3. valamint stabilizálni a pártot mind politikai, mind szervezeti értelemben.
Hónapokba telt, míg rendeztük sorainkat, azonban az őszi-téli tüntetéshullámmal új erőre kapott a közösség. Paradox módon a CEU kiűzetése, bár a demonstrációk kudarcát jelentette, éppen hogy megerősített bennünket, a rabszolgatörvény-ellenes tüntetéshullám pedig már csak olaj volt a tűzre egyre gyorsabban szerveződő tagjaink számára. Személyes tapasztalatom a tüntetések első soraiból, hogy minden egyes könnygázbevetés csak feltüzeltebbé tett minket, minden egyes rendőrségi igazoltatás bajtársiasabb közösséget kovácsolt belőlünk. Így fordultunk rá 2019-re, egy összetartó, ám még sok tekintetben instabil közösséggel.
Korán szerettük volna kezdeni a kampányt, de az Állami Számvevőszék közbeszólt az állami támogatásunk felfüggesztésével. Két hónapnyi szélmalomharc után az ÁSZ elismerte, hogy a belső szabályaink megfelelnek a törvényi elvárásoknak, ezért feloldották a felfüggesztést, nekünk pedig majdnem fél év helyett két-három hónap alatt kellett ráfordulnunk az EP-választásokra, ekkorra sikerült csak végleg rögzíteni a stratégiai alapvetéseket.
Utólag visszatekintve kiemelt fontosságúnak tartom, hogy fel mertük vállalni, hogy ez egy arányos választási rendszer, ezért nincs szükség ellenzéki összefogásra. Hiszen látszik, hogy az EP-választási eredmények óriási hatással voltak az azóta is átrendeződő politikai térre. Ez biztosítja a hitelességünket akkor is, amikor azzal vádolják akár a belső kritikusok, akár a túloldal szócsövei az ellenzéki oldalt, hogy „mindenki mindenkivel” alapon összefekszenek a pártok. Csak és kizárólag azért van így, mert a választási törvény ezt diktálja – amikor nem követeli meg a rendszer, amikor nem a győztes visz mindent, akkor a pártok közötti különbségek is megmutatkozhatnak. Mi pedig tavasszal éltünk is a megkülönböztetés lehetőségével mind a jelöltek állítása, mind a választási célok, üzenetek meghatározása terén. A listánk vezetésére nem a pártelnököt jelöltük, hanem két nőt, ami kifejezetten ambíciózusnak tűnt az akkori mérések tükrében – valójában reálisan egy helyre számíthattunk. Mégis úgy gondoltuk, hogy fontos üzenetet képvisel ez a döntés. Haladni a korral nemcsak szavakban, hanem tettekben is érdemes, olyan kulcskérdésekben pedig, mint a nők közéleti szerepvállalása, nekünk élen kell járnunk.
A jelöltek személye mellett az erőforrásaink jelentős részét a választási kampányunk kulcstémájára, az EU-s pénzek értelmesebb és tisztességesebb elköltésére fókuszáltuk. Nem volt könnyű döntés egy pártnak, amely ennél sokkal többet gondol az EU-ról, ennyiben összefoglalnia a célját.
Azonban a kampány során folyamatosan kaptuk a pozitív visszajelzéseket – sokaknak EU-tagságunk egyik meghatározó kérdése a támogatási rendszer, és hogy annak szétrablásából ne lehessen tovább fenntartani az állampárti holdudvart.
Amekkora sokk volt 2018. április 8-a, akkora megkönnyebbülést jelentett 2019. május 26-a. Nincs mit szépíteni, valójában a túlélésért küzdöttünk.
Egy újabb választási kudarc után sokkal mélyebb önvizsgálatot kellett volna tartanunk, hogy miért nincs igény arra, amiben hiszünk, amit képviselünk. Az élet azonban úgy hozta, pontosabban a választók úgy döntöttek, hogy ezt az önvizsgálatot más pártokra bízzák, minket pedig inkább lehetőséggel és önbizalommal vérteztek fel. Így fordultunk rá a nyárra és az önkormányzati választásokra.
Stratégia tekintetében az ellenzék szemszögéből az önkormányzati választás nem az összetétel, annál inkább az arányok, a konstrukció és az időzítés küzdelme volt. Nem az volt a kérdés, hogy együttműködünk-e: azt szerencsére minden párt belátta előbb vagy utóbb, hogy muszáj. A kérdés az volt, hogyan működünk együtt. Minket több kritika is ért amiatt, mert az EP-választások előtt gyakorlatilag egyedüliként megállapodtunk a baloldali pártokkal. Önmagában ezt az egy döntést is külön cikkben lehetne elemezni, annyi érv merül fel mindkét oldalon. Ezért csak annyit emelnék ki, hogy bár több kerületben és településen is megszületett már az ellenzéki megállapodás május 26-a előtt, komoly korrekciós folyamat indult meg a választásokat követő tárgyalásokon, amelynek leglátványosabb eleme a főpolgármesteri előválasztáshoz való csatlakozásunk volt, ugyanakkor ennél sokkal több pártról és képviselőjelöltről is szólt. Sajnos a korábbi megállapodások miatt bizonyos mértékű útfüggőség már elkerülhetetlen volt, és a „jókor kell szerződni” elvet más pártok jobban érvényesítették a saját érdekükben. Ugyanakkor azzal, hogy nem vállaltuk túl magunkat, megnyílt a jelöltjeink számára a lehetőség, hogy tényleg a legjobbat hozzák ki magukból.
Az önkormányzati választások eredményéről rengeteg elemzés született, ezért inkább csak néhány kilógó mintázatra hívnám fel a figyelmet.
Az együttműködő pártok egyéni képviselőinek száma nagyjából arányos a jelöltek számával, ami azt mutatja, hogy az egyéni körzetekben ritkán múlt a jelölt személyén a végeredmény. A polgármestereknél azonban már számított a jelölt személye és a kampány is, hiszen óriási különbségek rajzolódtak ki az egyes települések és kerületek között. Azt, hogy a fővárosban a momentumos polgármesterjelöltek háromnegyede, a Budapesten kívüli városokban pedig a polgármesterjelöltjeink fele nyerni tudott, jelentős mértékben a jelöltek személyének és kiváló kampányainak tulajdonítom. Ebből következik az is, hogy az együttműködés szükséges, de nem feltétlenül elégséges tényező a választási kampányban. Amennyiben 2022-ben országosan akar győzelmet aratni az ellenzék, ennél sokkal nehezebb körzetekben kell legyőzni a Fideszt – ehhez pedig jobb jelöltek és jobb kampányok kellenek majd. Hasonló nehézségeket igazolnak a megyei listás választási eredmények: bár négy megyében is együtt indult az ellenzék, ennek nem volt jelentősebb hozzáadott értéke a Fidesszel szemben, amely az egyesült és a külön-külön induló pártlistákkal szemben is többséget szerzett minden megyei közgyűlésben. Nem elegendő tehát potyautaskodni az ellenzéki összefogás reményén, ha ’22-ben is ünnepelni szeretnénk.
Az önkormányzati választások utáni hetekben gyorstalpalót kaptunk a politikai kompromisszumok legkeményebb leckéiből: közösen kormányozni ezerszer nehezebb, mint közösen kampányolni. Az ellenzéki együttműködés kulcsfontosságú, mert az ország rengeteg pontján egymásra vagyunk utalva, de törékeny is, mert egy-egy ügy könnyen erodálhatja a megelőlegezett bizalmat a különböző pártok esetében. Ebből a szempontból szerencsés, hogy nincs egy domináns szereplő, és reményeink szerint egymás fékei és ellensúlyai tudunk lenni a hitelesség megőrzése céljából.
Ugyanakkor segítenünk is kell egymást az önkormányzati munkában, hiszen a politikai verseny dimenziói merőben átalakulnak: többé nemcsak az egyik oldalon lesz kormányzás, míg a másik oldalon kritika, hanem az ellenzéknek is eredményeket kell tudnia felmutatni. Kormányzó ellenzéket, nem kritizáló ellenzéket kell építenünk. Ezt több tényező is nehezíti: egyfelől a kormánynak való jogi és pénzügyi kitettség jelenthet korlátot a céljaink megvalósításában, amit rögtön vissza is igazolnak az elmúlt hetek hírei az önkormányzatok jogköreit érintő átalakításokról. Másrészt a kormányzás vízióját, irányát nehezebb ennyi ellenzéki szereplővel közösen meghatározni: olyan vitás önkormányzati kérdésekben, mint a parkolási rendszer, a bulinegyed szabályozása vagy éppen az atlétikai stadion építése komoly elvi viták lehetnek az ellenzéki pártok és politikusok között.
Azt, hogy mennyire sikerül ezeket a vitákat mederben tartani és világos célok mentén jól vezetni kerületeinket, településeinket, csak az idő tudja megmondani. De szerencsés az ellenzék, hogy „kicsiben” megtanulhatjuk ezeknek az elvi vitáknak a rendezését, és nem úgy fordulunk rá a 2022-es választásokra, hogy ebben nem szerzünk tapasztalatot.
Nagy lehetőség előtt állunk: mind a politikai eszköztárunk, mind az emberi erőforrásaink bővültek az önkormányzati választásoknak köszönhetően. A következő évek fő kérdése az, hogy ezzel a lehetőséggel mennyire tudunk élni – sokféleképpen lehet a tisztesség keretein belül is. Éppen ezért merül fel a dilemma, hogy egységes terveken és ideológián alapuló kormányzást folytatunk-e majd vagy alternatív víziók bizonyíthatnak a következő években. Nehéz megjósolni a jövőt, amikor napi szinten átadás-átvétellel, átvilágításokkal és személycserék tömegével kell foglalkozni.
Ha mégis jósolni kellene, fővárosi szinten inkább az egységre, kerületi-települési szinten inkább a versengő víziókra látok nagyobb esélyt, mivel míg a fővárosban minden párt integrálása kulcskérdés, addig az utóbbi szinten egy-egy szereplő mindig dominánsabb. Persze lesznek közös minimumok: az átláthatóság és a zöldpolitika terén már most is látszik ez. De ha nem gáncsol el minket a kormány az önkormányzati munkában, és mi sem gáncsoljuk egymást, akkor a különböző kerületi-települési „modellek” versenye lesz az egyik legizgalmasabb dolog, ami Magyarországgal történhet a következő években – hiszen víziók nemcsak papíron, hanem a kormányzásban is versenyezhetnek.
Az írás az Ellensúly 2019/4. számában jelent meg.
