A környezetvédelem és a klasszikus liberalizmus kapcsolata ellentmondásos. Mind a szabad piacon alapuló gazdasági liberalizmus, mind a demokratikus részvételre épülő politikai liberalizmus nagy hangsúlyt helyez a személyes szabadságra, az egyén jogainak tiszteletére és az állampolgárok bölcs döntéseibe vetett bizalomra. Az ipari és polgári forradalmak óta a fenti liberalizmusok korábban elképzelhetetlen mértékben és gyorsasággal növelték a világgazdaság fejlődését, aminek eredményeképpen a gazdaságilag sikeres országokban jelentős társadalmi bázisra tettek szert. A liberalizmusra épülő gazdaság magával hozta a természeti környezet fokozott használatát és egyre növekvő rombolását is. Ma már csak kevesek számára kérdéses, hogy a globális környezeti krízis az egyik legnagyobb kihívás, amivel az emberiség valaha szembesült.
A klasszikus liberalizmus magántulajdonra és az egyén kezdeményezésére építő gazdasági modellje azt eredményezte, hogy a környezet védelméért tenni akaró egyének és csoportok az állam és annak szervei felé fordították figyelmüket, hogy azok hozzanak létre olyan, a természeti környezetet védő jogszabályokat és intézményrendszert, amelyek megnyirbálják az egyéni aktorok cselekvési szabadságát, és előírják számukra a természeti környezettel kapcsolatos követelményeket. A folyamat eredményeképpen szerte a világon nemzeti parkok sora alakult, s olyan környezetvédelmi törvények sokasága született, amelyek a levegő, a vizek és a talaj tisztaságától a veszélyeztetett fajok védelméig rendkívül széles területet szabályoztak.
Eközben számos kritika érte az állam túlzó, a szabad versenyt csorbító beavatkozását a környezetvédelem érdekében. A piacgazdaság érdekeinek és a természet védelmének egyik első dokumentált konfliktusa az a dél-walesi Merthyr Tydfil környékén 1836-ban lefolytatott parlamenti vizsgálat, amelynek során a Dowlais vasöntöde gyárigazgatója részletesen ismertette a vizsgálóbizottsággal, miért lehetetlen a gyár szempontjából a helyi munkásváros életét megkeserítő légszennyezés csökkentése. Új, hatékonyabb gőzgépek beszerzése nélkül a gyár szennyezése csupán a termelés rovására lett volna csökkenthető. Mind az új gépek beszerzése, mind a teljesítmény csökkentése veszélyetette volna a gyár jövedelmezőségét, ami közvetlen kapcsolatban állt a profitabilitásával és a konkurenciával szemben elfoglalt helyével.[1]
A 20. század elejétől kezdve a környezetvédelem kérdése szorosan összefonódott a helyi közösségek védelmével, valamint a „munkásosztály” érdekeinek képviseletével. Ezért a liberális gazdaságpolitika védelmezői gyakran mosták össze a természeti környezet védelmét a gazdasági aktorok szabad cselekvésének akadályozásával, vagyis a nemzetközi munkásmozgalommal és a kommunista ideológiával. A folyamat eredményeképpen mind a környezetvédők, mind a környezetvédők céljaival egyet nem értők az állam felé fordultak, és várták a környezet védelmét erősítő vagy a gazdasági környezet liberalizálását elősegítő állami beavatkozásokat.
Az állam környezeti kérdésekben betöltött kulcsszerepe a kritikusok szerint kockázatokat rejthet magában, hiszen az állam olyan veszélyes erő is lehet, amely a hatalom közelében lévők érdekében hoz döntéseket, és amely lecsaphat a másként gondolkodókra, valamint a saját szempontjából „kártékonynak” ítélt elemekre. Az állam túlzó beavatkozásának egyik legnagyobb hatású kritikája James C. Scott Seeing Like a State című monográfiája.[2] Scott politikai-ideológiai beállítottságuktól függetlenül bírálja a „bürokratikus” rezsimeket, mert azok szerinte a „magas modernizmus” technokrata eszmeisége mentén szervezik a társadalmat, és nem veszik figyelembe a helyi lakosság specifikus tudását, ami társadalmi elnyomáshoz és ezáltal a technokrata projektek szükségszerű kudarcához vezet. Scott a központosító államot a homogenizálás katalizátorának látja, függetlenül attól, hogy a Szovjetunióról vagy az Egyesült Államokról ír. Mindazonáltal Scott értékítélete egyértelmű a központi tervgazdaságot folytató autoriter rendszerekről: a központi irányítás alatt álló gazdaságokat rossz irányba tereli a túl jelentős befolyással rendelkező szakértők hada, a folyamat egyik legaggasztóbb eredménye pedig a természeti környezet drámai uniformizálódása, amit a kommunista rezsimek a mezőgazdaság kollektivizálásával, kemizálásával és gépesítésével értek el. Ezzel párhuzamosan Scott a helyi tudás nélkülözhetetlenségét és az individuum szabadságát élteti, amivel akaratlanul is erősíti az olvasóban az egyéni akaratba vetett hit nyugati ideálját. Scott egész sor, a humán környezettudománnyal foglalkozó kutatót inspirált, és megerősítette azt a vélekedést, hogy a globális környezeti válság és a klímaváltozás ellenére a liberalizmus és az individualizmus pozitívabb ember és környezet közötti kapcsolatot alakított ki az elmúlt évtizedekben, mint a kollektivizmusra törekvő, az állam központi szerepe köré szerveződő autoriter rendszerek.
Scott elmélete jól megfeleltethető a szovjet blokk környezetvédelméről kialakult általános képpel. A hidegháború derekán Nyugaton megjelent politika- és gazdaságtudományi munkák még mértéktartóan fogalmaztak a szovjet környezetpolitika hibáit illetően, és elismerték, hogy a kommunisták relatíve gyorsan fordultak a környezet problémái felé, amelyeket az 1950–80-as években nem is kezeltek teljesen eredménytelenül. Az 1980-as években azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kommunista országok kormányai nem bírják hatékonyan finanszírozni a megelőző évtizedekben kialakított környezetvédelmi intézmény- és infrastruktúrarendszereket. A csernobili katasztrófa ennek a környezeti minőségromlási tendenciának lett az egyik emblematikus esete. A rendszerváltozás körüli időkre olyannyira leromlott a szovjet környezetvédelem megítélése, hogy Nyugaton egy radikálisabb kritika tört utat magának. Az 1990-es és a 2000-es években az ún. ecocide interpretációk dominálták a társadalomtudományi diskurzust. Az ecocide tézis az angol homicide (gyilkosság) szóból eredeztethető, és a természeti környezet szándékolt tönkretételét feltételezi. A kifejezést Murray Feshback és Alfred Friendly Jr. használta elsőként,[3] hogy aztán a villámgyorsan divatossá váló kutatási téma futószalagon termelje ki az újabbnál újabb környezetrombálásra koncentráló ecocide történeteket a volt szovjet érdekszféra országaiból.[4] A tézis olyan nagy hatásúnak bizonyult, hogy mind a mai napig erőteljesen jelen van a társadalomtudományos közvéleményben a témával kapcsolatban.
Az autoriter rendszerek környezettel kapcsolatos kutatása részleges változáson ment keresztül a 2000-es években. E fordulat egyik katalizátora a náci Németország környezetpolitikáját kutató munkák sora volt, amelyek alaposan módosították a korábbi teóriákat a környezetvédelem szerepéről Hitler Németországában, és hangsúlyozták a környezeti szempontok figyelembevételét még a totális háború időszakában is.[5]
A kelet-európai autoriter rezsimek környezettel való kapcsolatának kutatásában fordulópontot jelentett Gille Zsuzsa Magyarországgal foglalkozó monográfiája, a From the Cult of Waste to the Trash Heap of History.[6] Gille többek között a garéi hulladéklerakó esetét vizsgálta, amely az 1970-es évek végétől fogadta a Budapesti Vegyiművek veszélyes hulladékát, és bocsátott ki jelentős mértékben szennyező anyagokat. A szerző a környezeti kérdéseket, hasonlóan szinte valamennyi, a témát kutató társadalomtudományi munkához, a „kommunizmus = rossz”, „kapitalizmus = jó” séma alapján tárgyalja. Azonos kérdésfelvetéssel azonban ennél jóval komplexebb és ellentmondásosabb válaszhoz jut. Gille a könyvében bemutatja, hogy a garéi hulladéklerakó működése mind az államszocializmus idején, mind az azt követő demokratikus korszakban problematikus és környezetkárosító volt. A szerző további érdeme, hogy az államszocialista magyar ipar fejlesztését globális keretbe helyezi, és felveti a nyugati exportra termelő magyar állami cégek környezetszennyezése esetében – az államszocialista rezsim felelőssége mellett – a megrendelő nyugati demokratikus országok felelősségét is. Gille könyvének egyik legprogresszívebb újítása, hogy bemutatja, milyen egyoldalú és torz képet eredményez az ecocide koncepció széleskörű és általános használata, valamint hogy mennyire nem működik a kommunizmust minden rosszért hibáztató, a kapitalizmust minden jóért ajnározó társadalomtudományi szemlélet. Érdekes módon Gille szociológiai munkája nem annyira saját diszciplinájában fejtett ki jelentős hatást, sokkal inkább a témával foglalkozó történészek körében, és a kelet-közép-európai környezettörténeti kutatások egyfajta új kiindulópontjává vált.
A többek között Gille révén növekedésnek indult új kutatási iskola egyik legérdekesebb munkája Stephen Brain sokat vitatott monográfiája, a Song of the Forest.[7] Brain a nagy sztálini természetalakítási tervvel kapcsolatos kutatási projektjében egy egészen új koncepciót állított fel, amely elszakítja a környezetvédelem fogalmát és működési modelljét a Nyugaton megszokottól, és elfogadja, hogy a szovjet közegben a nyugatitól eltérő környezetvédelmi intézményhálózat és diskurzus alakult ki. Módszere korrigálja azt a korábbi gyakorlatot, amely normának tekintette a nyugati demokráciákban a II. világháború után kialakult környezetvédelmi diskurzust. A nyugati környezetvédelmi jog- és intézményrendszer, illetve diskurzus automatikus normává emelése lehetetlenné tette ugyanis a nyugatitól eltérő jogrenddel, intézményrendszerrel és a társadalmi párbeszédhez rendelkezésre álló térrel rendelkező autoriter rezsimek környezetvédelmének objektív értékelését.
Brain vizsgálódásai részben Gille, részben Douglas Weiner nyomán indultak el. Weiner, aki Magyarországról kivándorolt családban született az Egyesült Államokban, több, a Szovjetunió környezettörténetét tárgyaló alapmunkát jegyez, amelyek egy egész tudományos területet indítottak útjára az elmúlt három évtizedben.[8] Weiner nyomon követi a szovjet környezeti diskurzus kialakulását és változásait az októberi forradalomtól a Szovjetunió felbomlásáig. Fő állítása, hogy a környezetvédelem szempontrendszere és az ezzel kapcsolatos diskurzus bizonyos korszakokban visszaszorult ugyan, de még a legsötétebb sztálini időkben sem tűnt el teljesen.
Brain szerint a történelmi dokumentumok ezzel szemben azt bizonyítják, hogy a környezetvédelmi diskurzusokat meghatározó koncepciók folyamatosan újrahasználódtak: eltűntek, majd újból felemelkedtek a Szovjetunióban az 1920-as és az 1960-as évek között. Ilyen újrahasznosított teória volt például G. F. Morozov (1867–1920) orosz erdész erdőökológia-elmélete, amely az erdők védelmező funkciójára és az Oroszországra jellemző erdőállományra épít. Morozov szerint ezek együttesen nem csupán azt határozzák meg, hogy Oroszország mely területén milyen erdőt érdemes telepíteni, hanem azt is, hogyan lehet védelmezni a sztyepp rendkívül sérülékeny ökoszisztémáját vagy felhasználni az erdőtelepítéseket a helyi klíma „javítására”.
Brain kutatásai alapján jól követhető az orosz tudományos erdészet kialakulása és fejlődése a 19. század második felétől kezdődően. Ennek a tudományos tudásnak számos eleme átmenetileg feledésbe merült az 1920-as években, és bármilyen hihetetlenül hangzik is, a sztálini tervgazdaság volt az, amely új életet lehelt a 19. századi orosz erdészek világszínvonalú elméleteibe. Bár a sztálini Oroszországban a környezetvédelmi szempontok folyamatosan visszaszorultak, ennek ellenére teret kaphattak azok az ökológiai elméletek, amelyek segítették a Szovjetunió új, ambiciózus gazdasági céljainak elérését, és beilleszthetők voltak a tervgazdasági modellbe. A Morozov és mások elméletei nyomán elindult sztálini erdősítés és a védő erdősávok kialakítása felemás eredményeket hozott. A kudarcok azonban részben magyarázhatók T. Gy. Liszenkónak az erdősítési projektet eredeti céljaitól eltérítő befolyásával. Liszenko úgy vélte, egyes növényfajok képesek extrém gyors és nagymértékű alkalmazkodásra, és részben a 19. századi orosz tudományos erdészet elméleteire építve azt feltételezte, hogy a szorosan, „fészekbe” telepített facsoportok egyedei automatikusan elkezdenek majd egymással „együttműködni”, akárcsak a kommunista társadalom valamennyi alkotóeleme.
Az azonban már Morozov követőinek egyértelmű sikere volt, hogy elérték a fakitermelés korlátozását a folyóvölgyekben. A siker titka az erdészek és ökológusok által használt nyelv alkalmazkodása volt a sztálini tervgazdasági célokhoz: sokkal inkább az erdővédelem révén megjelenő gazdasági eredményeket ecsetelték, mintsem hogy a fakitermelés ökológiai káraira hívták volna fel a figyelmet. A szakértők figyelmezették a tervhivatalt, hogy túlzott folyóvölgyi fakitermelés esetén nő az erózió esélye, valamint a folyókba bemosott, az árral lefolyó üledék mennyisége. A gombamód szaporodó szovjet vízerőművek gátjai előtt nagy valószínűséggel leülepedett volna az erózió által lemosott talaj, ezzel további problémát és járulékos költséget okozva a szovjet gazdaság számára. Így vált egy ökológiai kérdés – megváltozott nyelvhasználattal – gazdasági kérdéssé.
A sztálini nagy természetalakítási terv számos projekje vált látványos kudarccá vagy félsikerré Magyarországon is. Ezeknek a történetét Borvendég Zsuzsanna és Palasik Mária dolgozták fel közös monográfiájukban. A szerzők ideológiai beállítottságuk ellenére is elismerik, hogy a rengeteg elpazarolt pénz és felesleges erőfeszítés mellett, bármilyen meglepő, de „napjainkig is maradandó értéket jelent az ötvenes években kezdődött erdősítés és a mezővédő erdősávok telepítése”.[9]
Gille nyomdokában és Brain működésével párhuzamosan egy egész globális generáció nevelődött ki azokból a szakemberekből, akik az autoriter rendszerek környezettörténetét kutatják, és nem hordanak politikai szemüveget. Ezeknek a kutatóknak a munkái közül tíz tanulmány jelent meg 2018-ban a Routledge kiadó Environmental Humanities sorozatában, Stephen Brain és Pál Viktor szerkesztésében Environmentalism under Authoritarian Regimes címmel.[10] A kötetben foglalt írások négy kontinenst fednek le, Afrikától Európán át Kínáig és Latin-Amerikáig. A tanulmányok közös vonása, hogy úgy látják: az autoriter rendszerek környezetvédelmi kérdéseit tárgyaló munkák hajlamosak készpénznek venni, hogy a nyugati liberális demokráciák kevésbé károsítják a környezetet és jobban védik természeti értékeiket, mint az autoriter államok. Teszik mindezt anélkül, hogy vennék a fáradságot, és szisztematikusan összevetnék a nyugati liberális demokráciák és az autoriter rezsimek környezetvédelmi rendszereit. Az általunk szerkesztett kötet tanulmányai nem kívánnak pálcát törni sem a liberális demokráciák, sem az autoriter rezsimek felett, hanem abból indulnak ki, hogy az autoriter társadalmak is kialakítanak környezetvédelmi rendszereket, s a témával foglalkozó kutató célja ezek szisztematikus elemzése és megértése kell legyen, politikai szimpátiától és egyéb személyes preferenciáktól függetlenül.
Ezen elvek alapján, a pártatlanságon alapuló megértés jegyében íródott Tony Andersson fejezete a guatemalai polgárháborúról.[11] Andersson a Guatemala északi részén elhelyezkedő nagy kiterjedésű dzsungel, az El Petén szerepét elemezte az ország hidegháborús időszakában, és azt vizsgálta, hogy a különböző felkelő csoportok és a kormány mire és hogyan használták az őserdőt. A gazdag növényzet miatt az El Petén tökéletes búvóhelynek bizonyult a kormánnyal szemben szervezkedő gerillák számára. A szisztematikus tömeggyilkosságok elől menekülők szintén illegális telepek sokaságát alapították a dzsungel mélyén, abban a reményben, hogy a katonaság ott majd nem zaklatja őket tovább. A kormány az 1960-as években még úgy képzelte, hogy az El Petént az amerikai Tennessee Valley Authority mintájára egy komplex gazdasági rendszerré fejleszti. A fakitermelésre koncentráló, iparosító kormányzati beavatkozástól a junta fokozatosan jutott el a dzsungel hermetikus lezárásáig, amit a „Maya Bioszféra Rezervátum” létrehozásának formájában tett meg. A természetvédelmi terület kialakítása ürügy volt a gerillák elleni csapások végrehajtására és a menekültek illegális telepeinek felszámolására a dzsungelben. Bármennyire bizarrul hangzik is egy olyan országgal kapcsolatban, ahol százezereket mészároltak le egy közel négy évtizedig tartó polgárháborúban, de Guatemala történetének ezen korszaka nem volt mentes a hatékony környezetvédelmi beavatkozásoktól, amelyek célja független volt ugyan a környezetvédelmi szempontoktól, áttételesen mégis elősegítette az El Petén biodiverzitásának és természeti értékeinek megőrzését a tömeggyilkosságok ideje alatt is.
Ugyancsak jobboldali diktatúrát dolgoz fel Leonardo Valenzuela Perez Chilével foglalkozó fejezete.[12] Pinochet 1973-as hatalomátvétele után Chile gyorsan elszigetelődött, ami súlyos következményekkel járt az ország gazdaságára és áttételesen annak környezeti állapotára nézve is. Chile egyik legfontosabb exportbevétele a feldolgozott rézérc exportjából származik: az ország a Föld egyik legnagyobb réztermelője, és megfelelő kohászati berendezések hiányában a rézérc feldolgozása hatalmas környezeti károkkal járt. Tovább tetézte a bajt, hogy Chile központi tervhivatala, az ODEPLAN szinte teljes mértékben olyan szakemberek irányítása alatt állt, akik a liberális gazdaságpolitikát oktató Chicagói Egyetemről, Milton Friedman keze alól kerültek ki. Friedman szélsőségesen liberális teóriái, amelyek az állam szerepének radikális visszaszorítására törekedtek, szinte maradéktalanul megvalósulhattak Chilében, a ODEPLAN-nál dolgozó „chicagói fiúk” működésének következtében. Az állam totális visszavonulása többek között a környezetvédelem területéről katasztrofális levegőszennyezési helyzetet eredményezett a rézipari üzemek körül. Chilében a környezeti krízis volt az az ár, amit a gazdasági növekedésért a diktatúrának meg kellett fizetnie.
A kötet talán legaktuálisabb és Magyarország szempontjából legérdekesebb tanulmánya a kimagasló ökológiai értéket képviselő, az UNESCO által is védett kelet-lengyelországi Białowieża őserdő körül kialakult keserű vita történetét dolgozza fel.[13] Ez az állóháború – annak ellenére, hogy a terület távol helyezkedik el a nagyobb lengyel városoktól – sokban emlékeztet az Orbán-kormány városligeti konfliktusára a Ligetvédők nevű környezetvédő csoporttal. Białowieżában a konzervatív jobboldali kormányt képviselő erdészeti szerv, valamint a lengyeleket és külföldieket egyaránt magában foglaló aktivistacsoport konfliktusának oka a kéregszú fokozott elterjedése volt, pontosabban az erre adott eltérő válaszok. A lengyel erdészek véleménye szerint a szú és az általa megfertőzött fák olyan fertőzést jelentenek az erdő életében, amelyet egy sebészeti beavatkozáshoz hasonlóan ki kell vágni az őserdő egészséges testéből, meghatározott számú még meg nem fertőzött fával együtt. Az aktivisták szerint viszont a fakitermelésnek nem sok értelme van, mivel az elpusztult vagy kivágott fák kérgéből tovább tudnak vándorolni a kéregszúk, akkor is, ha a kivágott farönköket eltávolítják az erdőből. Nem is beszélve arról, hogy Európa egyik utolsó őserdejéről beszélünk, amelyet kiemelt védelem illet. Az aktivisták javaslata a minimális beavatkozás elvéből indul ki, és azt feltételezi, hogy a kéregszú elszaporodása önszabályozó folyamat, amely egy ponton a visszájára fordul, ezért az erdészek túlzott beavatkozása felesleges. A kormányt képviselő erdészek és az erdő területén táborozó tiltakozók közti konfliktus odáig fajult, hogy az erdészeket egy idő után éles lőfegyverrel szerelték fel, ami kifejezetten elrettentő lépésnek tűnt az ügy kontextusában. Az őserdő védelmének kérdése végletekig átpolitizált. A civilek úgy gondolják, hogy az erdészek a régi kommunista ideológia szellemében próbálják korlátozni a gyülekezési és véleménynyilvánítási szabadságot. Az erdészek és az őket támogató lengyel kormány illetékesei pedig úgy vélik, hogy az erdőben táborozó civilek sokszor idegen érdekek szerint járnak el, és csakis a kormány álláspontja védheti meg a lengyel nemzet és az őserdő érdekeit, mindezt a fertőzött és nem fertőzött fák fokozott kitermelésével.
A fentieket összefoglalva: a globális ökológiai válság nem válogat jobb- és baloldali, liberális és autoriter politikai rendszerek között, és az országhatárokon sem áll meg. Annak ellenére, hogy a szakirodalom nagy része még mindig elveti annak lehetőségét, hogy autoriter rezsimek felléphetnek a természeti környezet védelme érdekében, érdemes a kérdést tovább feszegetni, mert az utóbbi évek vizsgálódásai alapján úgy tűnik, ezek a rezsimek is kialakítják saját intézmény- és válaszrendszerüket a környezeti problémákra. Ezek olykor radikálisan különböznek a nyugati normától, és éppen ezért van szükség a jobb megértésükre, mivel a globális környezeti válság kezelése minél pontosabb és objektívebb ismereteket igényel. További érdekes kérdés lehet az, mi a relevanciája ennek a tézisnek Orbán Viktor Magyarországán.
JEGYZETEK
[1] Vö. Pál Viktor, Technology and the Environment in State-socialist Hungary: An Economic History, Palgrave, London, 2017, 17.
[2] Scott, James C., Seeing Like a State: How Certain Schemes to Improve the Human Condition Have Failed, Yale University Press, New Haven, 1998.
[3] Feshback, Murray, Friendly, Alfred Jr., Ecocide in the USSR: Health and Nature under Siege, Harper Collins, New York, 1988.
[4] Vö. Goldman, Marshall I., The Spoils of Progress: Environmental Pollution in the Soviet Union, MIT Press, Cambridge, 1972; Pryde, Philip R., Conservation in the Soviet Union, Cambridge University Press, Cambridge, 1972; DeBardeleben, Joan, The Environment and Marxism-Leninism: The Soviet and East German Experience, Westview, Boulder, 1985; Pryde, Philip R., Environmental Management in the Soviet Union, Cambridge University Press, Cambridge, 1991.
[5] Vö. How Green were the Nazis?, szerk. Brüggemeier, Franz-Josef, Cioc, Mark, Zeller, Thomas, Ohio University Press, Athens, 2005; Uekötter, Frank, The Green and the Brown: A History of Conservation in Nazi Germany, Cambridge University Press, Cambridge, 2006.
[6] Gille Zsuzsa, From the Cult of Waste to the Trash Heap of History: The Politics of Waste in Socialist and Post-Socialist Hungary, Indiana University Press, Bloomington, 2007.
[7] Brain, Stephen, Song of the Forest: Russian Forestry and Stalinist Environmentalism, 1905–1953, University of Pittsburgh Press, Pittsburg, 2011.
[8] Weiner, Douglas, Models of Nature: Ecology, Conservation, and Cultural Revolution in Soviet Russia, University of Pittsburgh Press, Pittsburgh, 1988; Uő, A Little Corner of Freedom. Russian Nature Protection from Stalin to Gorbachev, University of California Press, Berkeley, 1999.
[9] Borvendég Zsuzsanna, Palasik Mária, Vadhajtások. A sztálini természetalakítási terv átültetése Magyarországon, 1948–1956, Napvilág, Budapest, 2015, 163.
[10] Environmentalism under Authoritarian Regimes. Myth, Propaganda, Reality, szerk. Brain, Stephen, Pál Viktor, Routledge, New York, 2018.
[11] Andersson, Tony, Red and Green All Over: Counterinsurgency and Conservation in the Jungles of Cold War Guatemala = Environmentalism under Authoritarian Regimes, 34–50.
[12] Perez, Leonardo Valenzuela, Crafting Authoritarian Atmospheres under Pinochet’s Dictatorship = Environmentalism under Authoritarian Regimes, 75–95.
[13] Blavascunas, Eunice, Konczal, Agata Agnieszka, Bark Beetles and Ultra-right Nationalist Outbreaks = Environmentalism under Authoritarian Regimes, 96–122.
