Többdimenziós szelektivitás a magyar családpolitikában
Mi a családpolitika?
Milyen családpolitikát folytat a negyedik Orbán-kormány? Nehéz válaszolni erre a kérdésre anélkül, hogy tisztáznánk az elején, pontosan mit értünk családpolitika alatt. Ha szűkebben értelmezzük a fogalmat, és a családpolitikát csupán azokkal az intézkedésekkel azonosítjuk, amelyek közvetlenül segíthetik a családok boldogulását,[1] azaz olyan intézkedéseket és főként pénzbeli támogatásokat veszünk figyelembe, mint például a csecsemőgondozási díj, a gyed, a gyes, a családi pótlék, a családi adókedvezmény, akkor az orbáni családpolitika akár nagyvonalúnak is tekinthető. Főként ha a jobb módú, a munkaerőpiacon aktívan jelen lévő háromgyerekes családokra fókuszálunk. Például már 2015-ben Franciaország, az Egyesült Királyság és Svédország után a negyedik helyen állt Magyarország azon OECD-országok listáján, ahol a legtöbbet fordították családi juttatásokra: akkor a GDP mintegy 3,5 százalékát.[2] Ez az arány azóta nőtt is: már a GDP 4 százaléka körül járunk, és a növekedést főként a fent már azonosított (jómódú, a munkaerőpiacon aktívan jelen lévő, háromgyerekes) családok támogatására fordítjuk.
A családpolitika egyik megkülönböztető jegye talán éppen az, hogy – mondjuk a külpolitikával vagy a foglalkoztatáspolitikával ellentétben – nem alkot világosan elkülönülő, önálló egységet. Ha tágabban értelmezzük a családpolitikát, akkor beleértendő az is, ami csak közvetlenül kapcsolódik az egyes családok boldogulásához, azaz kapcsolatban áll más területekkel – például a szociális ellátórendszerrel, az egészségüggyel és az oktatással foglalkozó szakpolitikákkal.[3]
Néhány példa arra, hogy ezek a szakpolitikák milyen kölcsönhatásban állhatnak akár a gyermekvállalással kapcsolatos döntésekkel is. A gyermektelen nőkkel és férfiakkal végzett kutatásaink rávilágítottak arra, hogy egyáltalán nem elhanyagolható a gyermektelenek között azoknak az aránya, akik idős szüleiket ápolják, és sokszor ok-okozati a viszony az ápolás és a gyermekvállalás elmaradása között.[4] Ettől nem független az, hogy jelenleg súlyos gondozási deficit jellemzi Magyarországot, azaz nincs elég gondozási feladatot ellátó intézmény és szakember. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy az idős rászorulók csupán mintegy 3 százaléka tud igénybe venni szakellátást idősek otthonában, miközben a várakozók száma folyamatos növekedés mellett már jelenleg is meghaladja az ellátást igénybe vevők felét.[5] A felnőtt családtagot ápoló családi gondozók becsült száma 400–500 ezer fő. Mivel a 65 év felettiek száma már jelenleg is 1,8 millió fő, nagy szükség lenne arra, hogy az állam valódi támogatást nyújtson az idősek és a rászorulók otthoni ápolásához. Különösen azoknak jönne jól a támogatás, akiknek gyermekgondozási feladataik is vannak, mivel az idős-, illetve betegápolás és a gyermekgondozás nehezen összeegyeztethető feladatok. Ebben az esetben számíthatnánk arra, hogy a (nem tudatos választás eredményeként) gyermektelen nők és férfiak elől elhárulna a gyermekvállalást jelenleg akadályozó tényezők egy nem elhanyagolható része.[6]
A szociális háló és a gyermekvállalás szintén szorosan kapcsolódik egymáshoz, mivel a stabil párkapcsolat megléte után mind a nők, mind a férfiak elsődlegesen fontosnak gondolják a biztos anyagi körülményeket.[7] Ennek eléréséhez többek között a munkaerőpiaci bizonytalanságok elleni védelem növelésére lenne szükség (például hosszabb ideig és magasabb szinten biztosított ellátásokra a munkából való kiesés – betegség vagy munkanélküliség – időszakára). Hazánkban azonban munkanélküli segélyre a munkájukat elvesztett biztosítottak csak 90 napig jogosultak (függetlenül a munkában töltött évek számától), amivel Európában negatív csúcstartók vagyunk, nemcsak az ellátás rövidségét, de nettó helyettesíti rátáját tekintve is.
Az oktatás és az egészségügy színvonala szintén meghatározó lehet egy gyermekvállalás előtt álló pár számára. Az egészségügy állapota akár közvetlenül is hatást gyakorolhat a döntésre: vajon megbízhatok-e a magyar egészségügyben egy olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint a szülés? Persze ez csak kis szelete az egészségügy számbavételének, azonban az orvoshiány és a szolgáltatások színvonalának csökkenése, a hosszú várólisták mind elrettentően hathatnak.
Mindezen megfontolások alapján felmerül a kérdés, vajon a családpolitika tágabb megközelítése szerint is nagyvonalú-e a magyar rendszer. A válasz a fenti példák tükrében inkább nemleges. A családpolitika fent tárgyalt két megközelítése rávilágít arra, hogy amikor családpolitikáról beszélünk, érdemes tisztázni, pontosan mit értünk alatta, hiszen a kiinduló kérdésünkre ennek függvényében eltérő válaszokat kaphatunk.
A fogalom meghatározásához szintén szorosan kapcsolódik Pierre Bourdieu megközelítése, aki szerint a családpolitika megkonstruálja a családot, azaz meghatározza azt, hogy kiket tekintünk családnak az adott társadalomban.[8] A családpolitika ilyen jellegű szerepe hazánkban kétségtelen. Fontos tisztában lennünk azzal is, hogy itt egyáltalán nem valami elvont dologról van szó, mint ahogy elsőre gondolhatnánk, ugyanis a konstrukciónak számos nagyon is gyakorlati következménye lehet az egyének életére nézve.
Például a meleg párokat a többségi társadalom nem tekinti családnak, hiszen a családpolitika nemcsak a házasságkötést nem teszi lehetővé számukra, de azt sem, hogy úgy neveljenek közösen gyermeket, hogy mindketten hivatalosan szülők lehessenek. Márpedig a gyermekvállalás, úgy tűnik, egyre inkább kulcskérdés a család létrejöttében a kormány szerint. Ráadásul a konzervatív családpolitika nem is igazán következetes, és így egy igen ellentmondásos elemet is tartalmaz: a magyar jog nem teszi lehetővé az azonos nemű párok számára a közös örökbefogadást. Így annak ugyan nincs törvényes akadálya, hogy egy bejegyzett élettársi kapcsolatban élő azonos nemű pár egyik tagja gyermeket fogadjon örökbe, de a jelenlegi jogszabály nem teszi lehetővé, hogy ezt a pár másik tagja is megtegye. Márpedig a gyermek érdeke szempontjából nyilvánvalóan az lenne a legjobb, ha mindkét fél törvényesen is gondoskodhatna róla.
A családpolitika lehetséges céljai
A másik fontos kérdéskör, hogy mi a célja az adott családpolitikának. A családpolitikáknak a legkülönfélébb céljaik lehetnek, mint például a gyermekszegénység csökkentése azáltal, hogy magas színvonalú univerzális juttatásokat nyújtanak vagy több támogatást adnak a szegényebb családoknak. Az Egyesült Királyságban például a gyermekes családok szegénységének enyhítése a meghatározó családpolitikai cél az 1990-es évek második fele óta.[9] Ráadásul a 2008-as gazdasági válság a családpolitikának ezt a célját meg is erősítette számos európai országban. A lengyel családpolitika pedig az utóbbi pár évben elmozdult az univerzális juttatások irányába, ami akár csökkentheti a gyermekszegénységet is: 2016-ban például bevezették az 500+ programot, amelynek keretében minden család, ahol legalább két gyermeket nevelnek, 500 złotyt (mintegy 120 eurónak megfelelő összeg) kap havonta gyerekenként – függetlenül a jövedelmi helyzetétől és attól is, hogy volt-e munkaviszonya korábban a szülőknek. Az egygyermekes családok is megkaphatják gyermekük után az 500 złotyt, de náluk rászorultsági alapon jár, nem alanyi jogon.[10]
A svéd családpolitika fő célja az esélyegyenlőség megteremtése és a nemek közötti egyenlőség növelése.[11] Ennek egyik eszköze a férfiak bevonása a gyermekgondozásba például az apakvóta révén. Ez azt jelenti, hogy csak akkor jogosultak a szülők a rendelkezésre álló 16 hónapnyi gyermekgondozási idő teljes hosszát igénybe venni, ha abból legalább három hónapot az apa használ fel. Továbbá olyan egyéni adózási sémát alkalmaznak, hogy ne alakulhasson ki a családon belül a gondozói és a keresői feladatok különválasztása, és az adókból levonható a háztartási szolgáltatások után fizetett költségek 50 százaléka. Emellett elérhetők a rugalmas és jó minőségű szolgáltatást nyújtó bölcsődék.
A francia családpolitika fő célja, hogy ösztönözze a nők visszatérését a munkába.[12] Az apák bevonása ugyan kevésbé figyelhető meg, mint az északi államokban, viszont a válás utáni gyermekelhelyezés rugalmasabb, mint máshol. Például támogatja azokat a szülőket, akik képzett dadust alkalmaznak gyermekeik felügyeletére, valamint nagyon fejlett bölcsőde- és óvodarendszerük van. A francia bölcsődék már két és fél hónapos koruktól fogadják a gyerekeket – akár egész napra is –, és a magán-gyermekfelügyelők elvállalják a legkisebbeket is. A francia gyerekek hároméves korukban bekerülnek az iskolarendszerbe, ahol már kezdettől fogva ingyenes ebédet és délutáni foglalkozásokat biztosítanak nekik, így mindkét szülő teljes munkaidőben dolgozhat.
Egy-egy családpolitikai intézkedésnek persze többféle célja is lehet. Például Svédországban és Norvégiában azáltal, hogy növelik az apák részvételét a család életében, nemcsak a nemek közötti egyenlőséget mozdítják elő, hanem mindez magasabb születésszámmal is párosul. Úgy tűnik, a Lengyelországban bevezetett 500+ intézkedésnek is van pozitív hatása nemcsak a gyermekszegénység csökkentésére, hanem a gyermekvállalás ösztönzésére is: mintegy 15 százalékkal több gyermek született a 2016. decemberi és 2017. januári időszakban, mint az előző év ugyanezen időszakában.[13]
Nálunk családpolitika címszó alatt valójában népességpolitikai intézkedések sorozata figyelhető meg, melyek célja egyértelműen a gyermekvállalás ösztönzése annak érdekében, hogy megállítsák a népességfogyást. Elérik-e, elérhetik-e ezek az intézkedések a céljukat, megállítható-e a népességfogyás? A demográfusok úgy gondolják, hogy a magyar népességfogyás nem állítható meg. Ezt ugyanis nemcsak a 100 szülőképes korú nőre jutó születések száma határozza meg, hanem maga a szülőképes korú nők száma is. Márpedig ez adottság, és a következő években jelentős csökkenésre számíthatunk, hiszen a Ratkó-unokák pár éven belül kifutnak a szülőképes korból.
A termékenységi arányszámok 2011 és 2016 között 1,23-ról 1,53-ra nőttek, azaz míg 100 szülőképes nő 2011-ben 123 gyermeknek adott életet, addig ez a szám 2016-ig 153-ra emelkedett.[14] Nehéz azonban szétszálazni, hogy ez mennyiben tudható be a meglévő családpolitikai intézkedéseknek, illetve mennyiben köszönhető az elhalasztott gyermekvállalások bepótlásának. Ne felejtsük el, hogy 2008 és 2013 között a gazdasági válság hatására sokan elhalaszthatták tervezett gyermekvállalásukat, amit aztán éppen azokban az években pótolhattak be, amikor elindultak a nagy családpolitikai reformok. Az elhalasztott gyermekvállalás szcenárióra enged következetni az, hogy a legújabb termékenységi adatok már némi visszaesésről árulkodnak a gyermekvállalásban.[15]
Túlzott szelektivitás
A jelenlegi magyar családpolitikai intézkedések nagyon szelektívek.[16] Ennek egyik bizonyítéka, hogy a nem munkaviszonyhoz kötött, alanyi jogon járó juttatások – a családi pótlék, az egyszeri alkalommal folyósított anyasági támogatás, a gyes és a gyet – összege 11 éve nem nő. Ezzel párhuzamosan a biztosítási jogviszonyhoz kötött ellátások aránya egyre növekszik a családpolitikai eszköztárban. Tulajdonképpen a családi adókedvezmény kevesebb mint tíz év leforgása alatt átvette a családi pótlék szerepét: 2010-ben 367 milliárd forintot, 2018-ban pedig 308 milliárdot költött az állam családipóték-fizetésre; mindeközben a családi adókedvezményre 2010-ben 180 milliárdot, 2018-ben pedig már 320 milliárdot.[17] Szintén hasonló nagyságrendben szerepelt a költségvetési kiadások között a csok: 2018-ban már 316 milliárdot tett ki. Ugyanakkor sok, lakhatási szempontból leginkább rászoruló család számára így sem válik elérhetővé egy új otthon, hiszen valószínűleg nem rendelkeznek kellő erőforrással ahhoz, hogy lakást vásároljanak, esetleg a foglalkoztatási helyzetük (időszakos foglalkoztatás) nem teszi lehetővé, hogy igénybe vegyék a támogatást. Továbbá a csokhoz kapcsolt kedvezményes hitel felvételéhez is megfelelő rendszeres jövedelem szükséges. Miközben láthatjuk, hogy alulról korlátos az igénybe vevők köre, felülről valójában semmilyen plafon nem gátolja a támogatások felhasználását. Tehát a csok igénybevételének nincs például felső jövedelmi korlátja, de még a meglévő ingatlanok számától függetlenül is igénybe vehető 2018 óta, 2019. július 1-jétől pedig a megvásárolt ingatlan értékének felső határát is eltörlik.[18]
Ugyanez a logika követhető nyomon a családvédelmi akcióterv másik két intézkedésénél is: a 2,5 millió forintos támogatás új, hétszemélyes gépkocsi vásárlására elsősorban szintén a jobb módú rétegeket célozza. Ennél a támogatásnál sem vizsgálják a jövedelmi helyzetet, sem a meglévő gépkocsik számát, miközben önerőt megkövetelnek (a maximális állami támogatás a vételár felét teszi ki). Így azok a családok tudják legjobban kihasználni a támogatást, amelyek rendelkeznek legalább 2,5 millió forintos megtakarítással. A babaváró hitel kapcsán is csak alulról van megszorítások: a jelentkezőknek hitelképesnek kell lenniük, azaz megfelelő jövedelemmel kell rendelkezniük ahhoz, hogy igénybe vehessék.
Így fordulhat elő, hogy ma az állam sokkal többet költ a középosztályra és az afeletti rétegekre, akinek van állandó jövedelmük és bejelentett munkájuk, mint a szegényebb rétegekre, akik időszakosan dolgoznak, nincs bejelentett munkájuk vagy nagyon alacsony a jövedelmük. Ráadásul a családi adókedvezmény is a legalább háromgyerekes, gazdagabb rétegnek kedvez. Érdekes, hogy amíg az univerzális juttatások hangsúlyosabbak voltak, addig gyakran lehetett hallani a közbeszédben, hogy a szegények csak a segély miatt szülnek, ezzel szemben az „adógyerek” kifejezés kevésbé terjedt el.
Arról már kevesebb szó esik, hogy a szelektivitás nemcsak vertikálisan figyelhető meg a családpolitikai intézkedésekben, hanem horizontálisan is. Azaz a hasonló jövedelmű csoportok között is erősen differenciál a rendszer, mégpedig gyerekszám szerint. Ugyanis a gyerekszám növekedésével nem arányosan, hanem növekvő mértében támogatja a három- és többgyermekes családokat – tulajdonképpen egyetérthetünk azzal a háromgyermekes, középosztálybeli anyukával, aki saját tapasztalata alapján azt állapította meg, hogy „két gyermeket vállalni luxus”. Holott, figyelembe véve azt, hogy a legtöbben két gyermek vállalását gondolják ideálisnak,[19] kissé következetlennek tűnik a három- és többgyerekesek kiemelkedő támogatása. Nagyobb merítés lenne, ha az egygyermekeseket ösztönöznék arra, hogy vállalkozzanak a második gyermekre.
Például a csok esetében láthatjuk, hogy az egy vagy két gyermek után járó támogatással szemben a három vagy több gyermek után igényelhető lényegesen nagyobb: a támogatás összege egy gyerek esetén 6 százaléka annak, amit egy háromgyerekes család kaphat új ingatlan vásárlásához. Ugyanez a logika érvényesül a babaváró hitelnél, ahol a hitelösszeg teljes egészét elengedik három gyermek után, míg egy gyerek vállalása nem jár a hitelösszeg mérséklésével, két gyerek után pedig a fennmaradó összeg mindössze 30 százalékát engedik el. Továbbá a 2,5 millió forintos támogatást új, hétszemélyes gépkocsi vásárlására is csak a legalább háromgyerekes családok vehetik igénybe.[20]
Ezenfelül egy időbeli szelektivitásról is beszélhetünk az életút tekintetében, mivel a családtámogatások jelentős része, „közel fél tucat juttatás a 3 éven aluli gyermeket nevelő családokat célozza meg”.[21] Ez némileg érthető is, hiszen a gyermek érkezésekor legtöbbször az anya – amennyiben dolgozott – ideiglenesen kiesik a munkaerőpiacról, hogy a csecsemőt gondozni tudja, így a család elesik a keresetétől vagy annak egy részétől. Azonban nem szükségszerű azt gondolni, hogy a szülő csak a gyermeke születésekor szakíthatja meg gyermekgondozási céllal a munkaerőpiaci részvételét. Például, mint fentebb láthattuk, Svédországban 16 hónapnyi gyermekgondozási idő áll rendelkezésre a szülők számára (amennyiben abból mindkét fél legalább három hónapot felhasznál). Ezt a 16 hónapot azonban nem szükséges egyszerre igénybe venni: akár több részletben is kivehető a szülést megelőző hatvanadik naptól egészen a gyermek nyolcadik születésnapjáig. (Például ha egy szülő azt tartja fontosnak, hogy iskolakezdéskor töltsön együtt hosszabb időt a gyerekével, akkor tartalékolhat pár hónapot erre az időszakra.) Emellett a gyermek életkorával akár a gyermekneveléshez kapcsolódó költségek is emelkedhetnek, amire a magyar családpolitika kevéssé reflektál. Kivételt jelentenek persze az olyan természetbeni juttatások, mint az ingyenes tankönyvellátás és az ingyenes gyermekétkezetés, amelyek az idősebb gyermekek nevelésekor érvényesíthetők. Jó lenne az ellátások volumenét a későbbi időszakban is arányosan megőrizni: ez például jól megfigyelhető a francia családpolitikában, ahol a különböző életkorú gyerekek után a családok végig magasabb támogatás kapnak, mint az OECD-átlag. Az 500+ program bevezetésével a lengyel családpolitika is abba az irányba mozdult el, hogy időben is arányos juttatást nyújtson, hiszen a családok a gyermek 18 éves koráig számíthatnak erre a jelentős támogatásra.
Hasadások a konzervatív családpolitika szövetén
Napjainkban egyre inkább pozitív kapcsolat figyelhető meg a nők munkavállalása és gyermekvállalása között: azokban a társadalmakban születik több gyermek, ahol a nők aktívabban jelen vannak a munkaerőpiacon. Úgy tűnik, ezzel a konzervatív kormány is tisztában van, mert számos olyan intézkedést vezetett be, amelyek a kisgyermekes nők munkaerőpiacra való visszaintegrálását segítik elő. A kormány 2014-ben feladta az anyák „otthon tartásának” célját, ehelyett a kisgyermekes anyák, azon belül is a tanultabb rétegek munkavállalását kezdte támogatni. Egy 2016-os reform alapján a gyed mellett már a gyermek féléves korától kezdve lehet dolgozni, ami praktikusan annyit jelent, hogy a csecsemőápolási díj (csed) időszakának (6 hónap) lejárta után az anyák teljes állásban visszamehetnek dolgozni úgy, hogy egy fillért sem veszítenek az ellátásukból. Ez nagyvonalú juttatásnak számít, bár számos környező országban (például Csehország, Románia) is megjelenik, hogy a szülők választhatnak: rövidebb ideig maradnak otthon magasabb összegű havi támogatásért vagy hosszabb ideig maradnak otthon alacsonyabb összegű havi támogatásért. Ehhez képest a magyar rendszer még bőkezűbbé vált, hiszen nem is kell választani, mivel ugyanannyi ideig (a gyermek kétéves koráig) jár a gyed extra – akkor is, ha gyermek féléves korától dolgozik a szülő. Ez egyébként szintén a jobb módú, tanultabb rétegeknek kedvez.[22] Ennek ellenére Magyarországon kiugróan alacsony a munkaerőpiacon nem jelenlévő, hat év alatti gyermeket nevelő anyák aránya. A kisgyermekes nők munkavállalásának ösztönzése a hétpontos családvédelmi akciótervben is tetten érhető: ezt szolgálja a bölcsődebővítés, a nagyszülői gyed és a négy gyermek után járó szja-mentesség is.
Van egy olyan terület, ahol a kormány nem hajlandó előrelépéseket tenni, és ez a nemi egyenlőség kérdése: ide tartozik például az apaszabadság és az apakvóta is. Az Európai Unió irányelvként fogalmazza meg a két hét, a „másik szülő” által igénybe vehető szülői szabadságot.[23] Ez azt célozza, hogy a szülést követően az apák legalább két hetet otthon tölthessenek az újszülött gyermekükkel. Magyarországon az apasági szabadság 2002-es bevezetése óta öt nap maradt – ezen se a második, se a harmadik Fidesz-kormány nem változtatott, és úgy tűnik, a negyedik sem fog. Mivel ez az intézkedés kifejezetten a nemek közötti egyenlőség növelését célozza, a konzervatív ideológiával látszólag teljesen konzisztens az apaszabadság változatlanul rövid ideje. Holott számos kutatás támasztotta alá, hogy mindez nemcsak a nemi egyenlőséget mozdíthatja elő, hanem a második gyermek vállalását is.[24] Azok az apák, akik legalább két hétig otthon maradnak az újszülött gyermekükkel, nagyobb arányban vesznek részt a gyermekgondozási feladatokban, ezáltal stabilabb lesz a párkapcsolat, ráadásul nagyobb eséllyel születik újabb gyermek is ezeknél a családoknál.
Összegzés
A magyar családpolitika rendkívül nagyvonalú juttatásokat nyújt a közép- és a felső osztály számára, miközben kevésbé támogatja a szegényebb családokat. Az anyagi támogatások hatékonysága megkérdőjelezhető, hiszen a gyermekvállalás sokkal összetettebb döntés, mint pusztán anyagi dimenziók figyelembevétele. Ahhoz, hogy több gyermek szülessen, fontos lenne, hogy a családpolitika tágabb megközelítését alkalmazzuk, és a gyermekvállaláshoz csak közvetetten kapcsolódó szegmensekben is javulás következzen be: például magasabb színvonalú egészségügyi ellátásra és oktatási rendszerre, nagyvonalúbb munkanélküli-ellátásra lenne szükség. A másik fontos tényező, hogy az állam hosszú távon segítse a családokat, azaz a nagyvonalú juttatások ne érjenek véget, amikor azokra a gyermek idősebb korában is szükségük lenne a családoknak – gondoljunk például a kamaszokat nevelő szülőkre. Harmadrészt azt is meg kellene fontolni, mennyire racionális lépés, hogy a családpolitika a harmadik gyermek megszületését kívánja messzemenőkig ösztönözni, miközben sokszor a második gyermekek sem születnek meg.
Végül az sem elhanyagolható tényező, hogy a társadalmi attitűdökben is változásra van szükség. Európában ott születik több gyermek, ahol rugalmasabban kezelik a gyermek- és a munkavállalás összeegyeztetésének kérdését. Bár ezen a téren jelentős változások következtek be a szakpolitika területén (lásd például gyed extra, nagyszülői gyed, bölcsődei férőhelyek számának növelése), ahhoz, hogy ezek az intézkedések célba érjenek, azaz hogy emelkedjen a kisgyermekes nők aránya a munkaerőpiacon, több erőfeszítést kell tenni. Fontos lenne a tudatosság növelése azzal kapcsolatban, hogy az intézményes gyermekgondozásnak számos előnye is van, például a szociális készségek fejlődését segítheti elő. Különösen azért, mert nálunk nagyon mélyen gyökerezik az a nézet, hogy egy három év alatti kisgyermek megsínyli, ha az anyja dolgozni jár,[25] ami kapcsolatba hozható a több évtizede bevezetett, rendkívül hosszú gyermekgondozási díjjal.
Ráadásul fontos lenne, hogy a gyermeknevelésre ne úgy tekintsünk, hogy az kizárólag az anya kompetenciája, hanem a férfiak is egyenrangú félként vállalhatnak benne szerepet. Abban pedig felelőssége van a mai magyar kormánynak is, hogy ennek előmozdítására eddig nem tett lépéseket.
JEGYZETEK
[1] Vö. Neyer, Gerda, Anderson, Gunar, Consequences of Family Policies on Childbearing Behavior: Effects or Artifacts?, Population and Development Review, 2008/4., 699–724.; Kamerman, Sheila, Kahn, Alfred, Family Policy: Government and Families in Fourteen Countries, Columbia University Press, New York, 1978.
[2] Public Spending on Family Benefits, OECD Family Database, 2019. március 25.,
http://www.oecd.org/els/soc/PF1_1_Public_spending_on_family_benefits.pdf.
[3] Neyer, Anderson, I. m.
[4] Szalma Ivett, Takács Judit, Gyermektelenség – és ami mögötte van. Egy interjús vizsgálat eredményei, Demográfia, 2014/2–3., 109–137.; Szalma Ivett, Takács Judit, A gyermektelenség mintázatai magyar férfiak körében: egy interjús vizsgálat folytatása, Szociológiai Szemle, 2018/3., 60–86.
[5] Gyarmati Andrea, Idősödés, idősellátás Magyarországon. Helyzetkép és problémák, Friedrich Erbert Stiftung, 2019. április, http://library.fes.de/pdf-files/bueros/budapest/15410.pdf.
[6] Szalma, Takács, A gyermektelenség mintázatai magyar férfiak körében.
[7] Szalma Ivett, Attitűdök a házasságról és a gyermekvállalásról, Demográfia, 2010/1., 38–67.
[8] Bourdieu, Pierre, On the Family as a Realized Category, Theory, Culture & Society, 1996/3., 19–26.
[9] Thévenon, Olivier, Willem, Adema, Nabil, Ali, Family Policy in France and Europe: Recent Changes and Effects of the Crisis, Population & Societies, 2014. június.
[10] Sowa, Agnieszka, „Family 500+”: A new family income-supporting benefit in Poland, ESPN Flash Report, 2016. június.
[11] Ferrarini, Tommy, Duwander, Ann-Zofie, Swedish Family Policy: Controversial Reform of a Success Story, Nordic Countries, 2009/3., 1–10., https://library.fes.de/pdf-files/bueros/stockholm/06527.pdf.
[12] Thévenon, Willem, Nabil, I. m.
[13] First Results of Poland’s Family 500+ Programme Released, European Commission, 2018. május 16.,
https://ec.europa.eu/social/main.jsp?langId=en&catId=1246&newsId=9104&furtherNews=yes.
[14] Lásd a KSH adatait: https://www.ksh.hu/docs/hun/eurostat_tablak/tabl/tsdde220.html.
[15] Kevesebb születés és több halálozás, nagyobb természetes fogyás, KSH, 2019. április 26.,
https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/gyor/nep/nep1902.html.
[16] Vö. Szikra Dorottya, Ideológia vagy pragmatizmus? Családpolitika az orbáni illiberális demokráciában = Lépték és irónia. Szociológiai kalandozások, szerk. Bozóki András, Füzér Katalin, L’Harmattan, MTA TK, Budapest, 2018, 219–241.
[17] Jövőre 360 milliárd forintot tesznek majd ki a családi adókedvezmények, kormany.hu, 2018. július 5., https://www.kormany.hu/hu/nemzetgazdasagi-miniszterium/adougyekert-felelos-allamtitkarsag/hirek/jovore-360-milliard-forintot-tesznek-majd-ki-a-csaladi-adokedvezmenyek.
[18] Családvédelmi Akcióterv, 2018, http://csalad.hu/csaladvedelmiakcioterv/hirek.
[19] Takács Judit, Unattainable Desires? Childbearing Capabilities in Early 21st Century Hungary = Childbearing, Women’s Employment and Work-Life Balance Policies in Contemporary Europe, szerk. Ewa Fratczak, Palgrave Macmillan, New York, 2013, 179–206.
[20] Családvédelmi Akcióterv, 2018.
[21] Makay Zsuzsanna, Családtámogatás, női munkavállalás = Demográfiai portré 2018, szerk. Monostori Judit, Őri Péter, Spéder Zsolt, KSH NKI, Budapest, 2018, 86.
[22] Szikra, I. m.
[23] Work-Life Balance: Commission Welcomes the Provisional Agreement Reached Today, European Commission, 2019. január 24., http://europa.eu/rapid/press-release_STATEMENT-19-424_en.htm.
[24] Huerta, M. et al., Fathers’ Leave and Fathers’ Involvement. Evidence from Four OECD Countries, European Journal of Social Security, 2014/4., 308–346.
[25] Blaskó Zsuzsa, „Hároméves kor alatt mindenképpen megsínyli?” = Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről 2011, szerk. Nagy Ildikó, Pongrácz Tiborné, TÁRKI, Budapest, 2011, 156–170.,
https://www.demografia.hu/hu/letoltes/kiadvanyok/Szerepvaltozasok/156-170Blasko.pdf.
