Techet Péter
A kínai koronavírus-járvány idején számos ország vezetett be rendkívüli intézkedéseket: ezeket vagy az alkotmányok meglévő intézkedéseire alapozták, vagy törvénymódosítással új helyzetet teremtettek. Akár az orbáni „felhatalmazási törvényről”, akár a német „nemzeti méretű epidemiológiai helyzet” fogalmának – mint rendkívüli intézkedéseket lehetővé tevő tényállásnak – a bevezetéséről volt szó, az elemzésekből – legtöbbször negatív értelemben – nem hiányozhatott egy név: Carl Schmitté.[1]
A német jogász, akit sokan csak a hitleri hatalom mellett betöltött „koronajogászi” minőségében ismernek,[2] közjogelméletében valóban olyan fogalmakkal dolgozott, amelyek esetében a rendkívüli helyzet központi jelentőséggel bír.[3] A rendkívüli helyzet az, amiben a legélesebben megmutatkozik Carl Schmitt és Hans Kelsen jogelméletének különbsége. Kelsennél a jog és az állam eleve azonos,[4] ekként semmiképp nem válhatnak ketté, érdekeik nem kerülhetnek szembe egymással. Schmittnél viszont éppen a rendkívüli helyzet az az állapot, amikor az állami érdek a jogot megkerülve érvényesítendő – ami azt is jelenti: Schmitt szerint van a jogtól függetlenül egy olyan állami entitás, amely saját (a jogtól függetleníthető) érdekét saját (a joggal is szembekerülhető) akaratával védheti meg. Gyakorlatilag ezt jelenti a schmitti szuverenitásfogalom.
Az alábbi cikkben azt vizsgálom meg, hogy (1) a koronavírus-járványban mennyire jelent meg ez a schmitti értelemben vett szuverén hatalom; (2) lehet-e a schmitti szuverenitásmodellt a helyzet leírására használni és (3) mennyiben jelenti a járvány alatti állami (jogi) szuverenitás a biopolitikai hatalom megerősödését. A cikkben nem egyetlen államra – így különösképpen nem Magyarországra – fókuszálok, inkább elméleti alapú következtetéseket vonok le általában a járványhelyzetből, anélkül, hogy az egyes országok speciális jogi szabályozásait megvizsgálnám. A kérdés ugyanis nem arra vonatkozik, hogy miként kezelték az államok in concreto a járványhelyzetet, hanem arra, hogy a schmitti szuverenitáselmélet használható-e a járványkezelés elméleti modelljeként.
Van-e valami a jog mögött?
Carl Schmitt elméletében a szuverenitás fogalma központi jelentőségű, noha nem sok helyen definiálja. A legismertebb definíciója, miszerint „a szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt”,[5] egyrészről nem magát a szuverenitást (hanem annak alanyát) definiálja, másrészről azt a nem definiált kivételes állapottal hozza összefüggésbe – azaz gyakorlatilag annyit tudhatunk meg ennek kapcsán a szuverenitásról, hogy az nem egy jelenség, hanem egy konkrét ember, akinek akarata valami rendkívülire – ennyiben per definitionem előre nem meghatározhatóra – irányul. Az ekként meglehetősen zavarosnak, ködösnek tetsző meghatározás (valami meghatározhatatlanra irányuló akarat) Schmitt egyéb elméleti konstrukciói révén nyer értelmet. Mivel a dolgozat nem Schmitt jog- és politikaelméletéről szól, itt csak röviden térek ki erre. Schmitt számára a politikai (das Politische) nem más, mint a barát és az ellenség megkülönböztetése,[6] azaz egy egzisztenciális döntés, amelynek a kritériuma azonban – akárcsak a szuverenitásnál – nem határozható meg előzetesen. Ez az egzisztenciális döntés az állam létrejötténél is szerepet játszik, annak alapja ugyanis Schmittnél nem más, mint egy politikai döntés,[7] amely kizárja az ellenségeket. Schmitt szerint ugyanis az államnak, a jogrendszernek feltétele az előzetes homogenitás – az alapító politikai döntés ennek megteremtésére irányul. Ekkor még csak az állam születik meg (amit Schmitt kettős alkotmányfogalmában magával az alkotmánnyal azonosít[8]); ezen állam ad aztán magának jogrendszert (amit mi alkotmányként ismerünk, azt Schmitt alkotmánytörvénynek nevezi[9]).
Mivel az állami akarat (a homogenitást megteremtő politikai döntés) a jogrendszer megszületésének előfeltétele, egyértelmű, hogy Schmitt számára – ahogy a német közjogtudomány többsége számára is a mai napig – az állam és a jog nem azonos, az állam a jogrendszer felett, mögött lévő akarat. Ez azt is jelenti, hogy az állam érdeke a jogtól különválasztottan is elgondolható, éppen ezért – és itt jön a képbe a kivételes állapot schmitti fogalma – bizonyos helyzetekben az állami akarat saját érdekeinek, céljainak megvalósítása érdekében túlléphet a jogrendszeren.
Hans Kelsen számára viszont, aki az államot – legalábbis normatív értelemben – kizárólag a jogrendszerrel azonosította, egy olyan helyzet, amelyben az állam és a jog mást „akar”, fogalmilag elképzelhetetlen,[10] elvégre nála nincs semmi olyan „állami”, ami a jogtól független lenne, „afelett”, „amögött” létezne. Éppen ezen okból vetette el Kelsen a szuverenitást is, mondván: ez minden jogrendszer sajátossága.[11] De abbéli értelmében, ahogy kialakult és ahogy egyesek ma is használják (mármint az „állam” valamiféle „politikai”, azaz a jogrendszeren túlnyúló hatalmaként), értelmetlen, elvégre az állam és a jogrendszer egymás szinonimái; ha mindehhez hozzávesszük még a szuverenitás kifejezést is, akkor legfeljebb egy harmadik szinonimát kapunk ugyanazon jelenségre, azaz magára a jogrendszerre. Schmitt azonban, mint láttuk, teljességgel elvetette az állam és a jog öszszemosását, ugyanis szerinte – és tegyük hozzá: ebben igaza is volt – az állam és a jog azonosítása, ekként a „politikai hatalom” és a „szuverenitás” fogalmának dekonstruálása – mintha azok nem mást jelentenének, mint a jogot magát – kizárja a jog megszületésének kérdését a megválaszolható kérdések köréből. Elvégre ha csak a jogrendszer van – amint Kelsen állítja –, és minden más fogalom, amely Schmittnél éppen a jogrendszer mögötti tényleges hatalmi-politikai helyzetre utalna (szuverenitás stb.), felesleges – amint Kelsen szintén állítja –, akkor az a kérdés, hogy miért és hogyan jön létre a jogrendszer, nem válaszolható meg. A kelseni jogtudomány számára fogalmilag leírhatatlan marad a jogrendszer létrejöttének sohasem normatív, hanem nagyon is faktuális, politikai folyamata. Kelsen persze tudta, hogy az ő jogelmélete a már kész, már érvényes jogot és annak működését, akár annak – ahogy a joglépcsőelméletben tette – belső politikai dinamizmusát képes leírni, miközben nem tagadta, hogy a jog létrejöttének folyamata politikai akaratokról szól.[12] Kelsen „tiszta jogtana” nem rendelkezik fogalmi és módszertani apparátussal a jog mögötti politikai akaratok észlelésére és leírására, ennyiben Carl Schmitt jogelmélete valóban szélesebb és valósabb képét adja a jog egészének (beleértve annak határhelyzeteit is). Schmitt jogelmélete ugyanis – elvégre ő nem vette annyira szigorúan a Sein és a Sollen szétválasztását – a jog létrejöttének Sein folyamatát a jog egészének elemzésébe is bevonta. Így jött létre az a konstrukció, amelyben az állam oka egy politikai döntés (tény), és ezen állam, ha érdeke úgy kívánja, túlléphet a maga által tételezett (de önmagával nem teljességgel azonos) jogrendszeren.
Kivételes-e a kivételes állapot?
A schmitti és a kelseni elméletek a kivételes helyzet kapcsán is élesen elválnak. Értelemszerűen a kelseni jogelmélet számára, amely tagadja az állam és a jog kettőségét, valamint a jogi folyamatokat csak normatíve, de nem ténylegességükben tudja (és akarja) megragadni, egy olyan kivételes állapot, amelyben holmi „szuverén” döntéssel a jog megkerülhető, hogy az állami érdek még közvetlenebbül érvényesülhessen – elvégre így lehet a schmitti kivételes állapotot összefoglalni –, teljességgel értelmetlen, értelmezhetetlen, elgondolhatatlan. Kelsen számára a kivételes állapot nem más, mint a meglévő jogrendszer azon szabályai, amelyek bizonyos előre egyértelműen meghatározott helyzetek esetén érvényesülnek – ennyiben valójában nem is kivételesek, elvégre (1) a jogrendszernek normálhelyzetben is ismert részei, (2) az alkalmazásuk feltételéül szolgáló helyzetek előre meghatározottak. Azaz semmi rendkívüli, kivételes, titokzatos, „csodaszerű” nincs a kelseni kivételes állapotban – az nem holmi szuverén akarata, nem az állami érdek érvényesülése a joggal szemben, nem a teológiai csoda szekuláris változata (ahogy Schmitt értelmezte a szuverén döntést), hanem igen profán módon nem más, mint egy előre ismert jogszabály előre ismert rendelkezései, amelyeknek a rendkívüliségét az adja, hogy alkalmazásukra csak bizonyos – persze szintén előre meghatározott, ismert – tényállások esetén kerülhet sor. Tegyük hozzá: ez minden jogi rendelkezésről elmondható, elvégre hiába érvényesek, alkalmazásukra csak megfelelő tényállások esetén kerül sor. Így nézve Kelsennél gyakorlatilag nincs is értelme a rendkívüli helyzetre vonatkozó jogszabályokat bármilyen értelemben külön kezelni, hiszen mind az érvényességükre, mind az alkalmazásukra az vonatkozik, ami minden más jogszabályra.
A kivételes állapot csak Carl Schmittnél jelenik meg önálló kategóriaként, elvégre (1) nála az állam több és más, mint a jog (a jog csupán az egyik lehetséges államakarati megnyilvánulás), (2) elgondolhatók olyan helyzetek, amikor az állam érdeke más, mint amit a jog a számára lehetővé tenne. Ekkor lép fel az a kivételes állapot, amelynek se a tartalma, se az eredménye, se az előzetes feltétele nem meghatározott, hiszen ez maga a szuverén döntés. Mindez amúgy a római jog dictatura fogalmával is megfeleltethető, amit Schmitt – aki a diktatúrát egy támogatandó politikai formának tartotta – komisszárius diktatúrának nevezett:[13] olyan diktatúrának, amely túllép ugyan a jogrendszeren, de éppen az adott mögöttes politikai döntés (az állam) érdekében.
Döntés a kivételes állapotban vagy a kivételes állapotról: történelmi példák
Hogy a schmitti és a „normál” rendkívüli helyzet közötti különbséget megértsük, érdemes még jobban szemügyre venni az ismert schmitti szuverenitásdefiníciót. Schmitt ugyanis – akinek, noha szeretett homályosan fogalmazni, a homály mögött világos céljai voltak – nem véletlenül nem azt írja, hogy „szuverén az, aki a kivételes állapotban dönt”, hanem hogy „szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt”. Egy állapotról való döntés azt jelenti, hogy az adott döntés idézi elő az adott állapotot: a schmitti szuverén tehát nem más, mint aki a kivételes állapotot előidézi. A schmitti kivételes állapot ebben az értelemben fikcionális: elmesélve van (fikcionalitás), hogy bizonyos politikai-hatalmi célokat, amelyeknek a jogrendszer mind normál, mind „kivételes” helyzetben korlátot szab, korlátlanul és abszolút módon lehessen érvényesíteni (manipuláció).
A schmitti kivételes állapot fiktív és manipulatív jellege a történelemben is megmutatkozott: az 1932-es „Preußenschlag” idején, amikor a birodalmi elnök a szociáldemokrata vezetésű porosz tartományi kormány elmozdítása érdekében idézett elő kivételes állapotot, valamint az 1934-es hosszú kések éjszakáján, amikor Adolf Hitler kancellárként leszámolt pártbeli ellenfeleivel (szintén úgy téve, mintha ezt bármiféle kivételes állapot vagy helyzet megkövetelte volna).
Noha 1932-ben az akkori porosz kormány, amelyben a szociáldemokraták adták a miniszterelnököt, elvesztette parlamenti többségét a választásokon, a birodalmi elnök döntése, amivel a kormányt leváltotta és helyére egy elnöki kabinetet nevezett ki, nem volt sem szükséges, sem arányos (azaz nem állt fenn semmiféle kivételes állapot, amelyet egy ilyen szuverén döntéssel kellett volna eldönteni), ugyanis a kormány – amint azt a jogrendszer előirányozta ilyen esetekre – ügyvezetőként működhetett volna tovább. Tehát nem az volt a kivételes helyzet, hogy a kormány elvesztette parlamenti többségét (elvégre erre volt megfelelő jogi szabályozás), hanem az, ahogyan a birodalmi elnök erre reagált: valójában a kormány elmozdítása volt rendkívüli, amit a birodalmi elnök maga idézett elő azzal a céllal, hogy megszabadulhasson a legnépesebb tartomány szociáldemokrata vezetésétől. Azaz a szuverén nem a kivételes állapotban döntött, hanem a kivételes állapotról (értsd: előidézte azt).
1934-ben, a hosszú kések éjszakája esetében a kivételes állapot fiktív és manipulatív jellege még világosabb volt. Hitler pártbeli ellenfeleinek legyilkolását még a nemzetiszocialista jog se tette volna lehetővé, azaz ebben a tettben Hitler valóban – egy maga által tudatosan előidézett (azaz fiktív és manipulatív) „kivételes helyzetre” hivatkozva – a csupasz erő által legitimálta magát, a saját jogrendszerével szemben is.
A két történelmi eseményt azért is érdemes kiemelni, mert Schmitt mindkét alkalommal fontos szerepet játszott. A Preußenschlag idején ő vitte a birodalmi elnöki döntés jogi védelmét a lipcsei Állambíróság előtt,[14] a hosszú kések éjszakája után pedig megírta híres-hírhedt cikkét A Führer oltalmazza a jogot címen,[15] ahol a schmitti jogkoncepció, amely szuverenitástanának is alapját adja, még egyértelműbben jelenik meg. A jog Schmitt számára nem más, mint a mindenkori szuverén (azaz jogilag nem kötött politikai hatalom) önkényes akarata. Értsd: nincs olyan jog, amely a vezér (a szuverén) akaratát korlátozhatná. Az, amit Carl Schmitt ebben az írásában megfogalmazott, nem más, mint saját politikai teológiájának gyakorlati alkalmazása: Hitler szuverénként döntött a kivételes állapotról, szuverenitása nem a jogrendszerből fakadt (azaz nem a kivételes állapotban döntött), hanem saját akaratából (még pontosabban: saját akaratának sikeréből). Így tudott a tényleges (sikeres) hatalom a fiktív és manipulatív kivételes állapotból előlépni – ebben áll a politikai teológia világi csodája.[16]
A járványhelyzet nem schmitti kivételes állapot
Schmitt szuverenitás- és kivételesállapot-fogalmainak használata a jelenlegi járványhelyzetben nem csupán félrevezető – elvégre a legtöbb országban alkotmányosan vagy más törvény által előre meghatározott szabályok aktiválásáról, azaz gyakorlatilag a jogrendszer normális működéséről volt szó (és nem holmi „szuverén döntésről”) –, de egyenesen veszélyes is. Ugyanis és ez az állításom az eddigi leírások után – Schmitt szuverénje nem csupán dönt a rendkívüli helyzetben (tehát mintegy az „államot” védi a jogot megkerülve), hanem eleve maga teremi meg fiktív és manipulatív jelleggel a rendkívüli helyzetet, amelynek az értelme így nem holmi állami akarat védelme, hanem csupán – az „állami érdek” ideologikus fogalmának használatával – a jog megkerülése.
Ami a jogon felüli „állami érdekként” jelenik meg, az nem más, mint azon uralkodó osztály akarata, amely szabadulni akar a jog kötöttségétől. Ebben az esetben jelenik meg a szuverén, aki nem a kivételes állapotban, hanem a kivételes állapotról dönt, tehát olyan állapotot teremt, amely lehetővé teszi számára a jogon kívüliséget. A schmitti szuverenitás ebben az értelemben nem az „állami érdek” elsőbbsége a joggal szemben, hanem a jog leváltása a csupasz önkényre. Ahogy láttuk, Schmitt a kivételes állapotot a szuverén felől határozza meg. A szuverenitás nála nem egy jogi fogalom, hanem az a személy, aki a kivételes helyzetre való hivatkozással hatalmi helyzetbe tud kerülni. Ez a hatalmi helyzet – szintén a fentiekből következően – nincs jogilag kötve, azaz a schmitti szuverenitásnak és kivételes állapotnak a lényege a jogtól való elszakadás. Ebben az értelemben Schmitt nem az alkotmányjogilag értett kivételes (rendkívüli stb.) állapot teoretikusa, hanem azon kontroll nélküli politikai hatalomé, amely a „kivételes állapotra” hivatkozva teszi zárójelbe a jogrendszert. A kivételes állapot ebben az értelemben nem az a tényállás, amely bizonyos döntéseket igényelhet (azt most hagyjuk, hogy ezek jogi vagy politikai/szuverén döntések-e), hanem a kivételes állapotot magát is a szuverén idézi elő: nem válaszol rá, hanem belőle (a döntéséből) születik meg az, amit kivételes állapotnak nevez, és ami eszerint kivételes megoldásokat tesz szükségessé. A kivételes állapotot, amely elvileg a szuverént életre hívná, valójában maga a szuverén hívja életre.
Az egyes alkotmányokban manapság is megtalálható szabályozások a szükség-, kivételes vagy rendkívüli állapotról nem összetévesztendők azzal a kivételes állapottal, amelyet a schmitti szuverén saját politikai hatalmát legitimálandó idéz elő.[17] Amikor az alkotmányok (vagy más jogszabályok) felsorolják azon eseteket, amelyek időlegesen rendkívüli jogszabályokat tesznek lehetővé, nem a schmitti szuverenitás, hanem egy speciális – de előzetesen ismert, lefektetett – jogrend érvényül. A járványhelyzetben bevezetett rendkívüli intézkedések a meglévő jogrendszeren belül maradtak, a szuverenitás (a nép vagy a parlament szuverenitása) se változott.
Természetesen felléphetnek a jogrendszeren belüli speciális, rendkívüli jogrendszerek kapcsán is értelmezési problémák – hogy német példát említsek: mikor és miként áll elő „a nemzeti jelentőségű járványhelyzet”, valamint mikor és miként lehetséges az alapjogokat a fertőzésvédelmi törvény (Infektionsschutzgesetz) egyetlen generálklauzulája alapján korlátozni –, de az látható, hogy a legtöbb európai országban a végrehajtó hatalom nem törekedett a jogrendszer megkerülésére, intézkedései azon belül maradtak. Ezzel szemben a schmitti kivételes állapot nem meglévő jogszabályok alkalmazását jelenti, a szuverén döntés ugyanis nem a kivételes állapotban születik – tehát ahol valamiféle kivételes állapot előzetesen fennforogna –, hanem a kivételes állapotról, azaz a kivételes állapotot maga a szuverén idézi elő. A schmitti kivételes állapot ebben az értelemben nem egy időbelileg behatárolt, parlament által kontrollált alkalmazása egyfajta speciális normakomplexumnak – azaz nem kivétel a jogban, hanem kilépés belőle. A kivételes állapot ugyanis vagy integráns és kontrollált része a „normális” jogrendszernek (de ebben az esetben strictu sensu nem is kivételes, csupán egy másik normakomplexum ugyanazon jogrendszeren belül), vagy azon etatista célt szolgálja, hogy a jogrendszer mögé lehessen posztulálni egy, a jog által nem teljesen kötött, azzal nem teljesen azonos „államot” mint valamiféle jog feletti, jog mögötti entitást, akaratot. Ami tehát számos országban a járvány idején megfigyelhető volt – azaz az alkotmányban vagy más törvényben rögzített kivételes vagy rendkívüli állapot alkalmazása –, semmiben sem felel meg a schmitti szuverenitásnak és kivételes állapotnak. Amíg a kivételes állapotot alkotmány vagy más törvény szabályozza, alkalmazása bizonyos előre lefektetett esetek kapcsán nem szuverén döntést jelent. Ebben az értelemben tehát nincs is igazából különbség a normális és a rendkívüli állapot között, mert a jogrendszer mindkettőt előzetesen szabályozza.
Az, hogy ezen jogrendszerszerű kivételes állapot elemzésekor is előkerül a schmitti szuverenitás fogalma, a szuverenitás azon értelméből adódik, amely szerint – és a mai napig sokan vallják még ezt – a jog és az állam lényegi tulajdonságáról van szó. Mivel a mostani jogi gondolkodás is használja a jogrendszer és az állam jellemzésénél a szuverenitás fogalmát, annak politikai, faktikus, jogrendszerellenes jellege nem jelenik meg egyértelműen. A fogalmi zavart, amely egyben veszélyes is – elvégre egy olyan szóval („szuverén”) jellemzi a jogot és az államot, amely éppen ezek önkényes megkerülését jelenti –, azzal lehetne eloszlatni, ha a jogtudomány – amint Hans Kelsen már több mint száz éve javasolta is – teljességgel felhagyna ennek a fogalomnak a használatával. Hiszen a szuverenitás fogalma (1) vagy semmit sem tesz hozzá ahhoz, amit egyszerűen jogrendszernek is nevezhetünk (ebben az esetben nem kell felesleges szinonimákat használni), (2) vagy megnyitja a gondolati lehetőséget a politikai önkény előtt, ezért annak, aki az utóbbit nem támogatja, egyszerűen fel kellene hagynia a szuverenitás fogalmának használatával. Az olyan fogalmak, mint „állam”, „szuverenitás” vagy „nép” azt implikálják, mintha a jogrendszer mögött lenne még „valami” – amúgy valóban lehet: ez a politikai önkény, amely szereti az akaratát „az állam érdekeként” vagy „a nép szavaként” a jog ellenében érvényesíteni.
Az az illúzió, hogy a jog mögött „valaminek” lennie kell, decizionista és völkisch irányban egyaránt továbbgondolható, attól függően, hogy „a nép” (a nemzetiszocialista „konkrét gondolkodás” elméletében18) vagy „a vezér” (a decizionizmusban) a jog mögötti „valami”. Carl Schmitt amúgy – tudományos pályaívétől meg persze személyes karriercéljaitól is függően – a jogot „alulról”, azaz „a nép” felől ugyanúgy képes volt megkettőzni (azaz a tételes joggal szembeállítani), mint „felülről”, azaz „a szuverén” felől.
A hatékonyság kérdése és a biopolitika veszélye
Persze annak kérdése, hogy a jogrendszer hatékonyan tud-e problémákat megoldani, azaz szükséges-e mögé egy tényleges hatalom, már jogosan felvethető. Ez a kérdés azonban nem a kivételes állapotot érinti, mert egy esetleges közigazgatási állam – ami a jogállam ellenpárja lehetne – szintén normálhelyzetet jelentene, csupán a legitimitása nem a legalitásán, hanem kizárólag a hatékonyságán nyugodna. Ernst Forsthoff vezette be a jogi nyelvbe a „Daseinsvorsorge” fogalmát19 (magyarra csak rosszul, mondjuk „létfenntartás-gondoskodásként” lehetne fordítani), amivel a hatékonyság kérdését tette a jog központi elemévé, összhangban a közigazgatás felértékelődésével. Hasonló koncepciót dolgozott ki Adrian Vermeule harvardi professzor is, aki a valós élet egyre bonyolultabb problémái kapcsán nemrégiben egy Carl Schmitt-i megalapozottságú administrative state-et állított a liberális jogállam alternatívájaként.[20]
Az, hogy rendkívüli helyzetekben a hatékonyság fontos hangsúlyt kap, a járványhelyzetben is megfigyelhető volt. Egy járvány idején ráadásul különösen az állam biopolitikai hatalma és hatékonysága – mint egyszerre elvárás és félelem – jelenik meg. A biopolitika a csupasz test feletti hatalmat jelenti; annak folyamatát, amikor és ahogy a test jogi szabályozás tárgyává válik (népegészségügy, járvány stb.).[21] A biopolitikának van rasszista és ökológiai olvasata: mind a nemzetiszocializmus, mind a zöldgondolat abból indul ki, hogy az élet/természet szubszanciálisan adott, amit politikai témává, szabályozás tárgyává kell tenni (a faj és/vagy a természet szubsztancialitását védendő).[22] Ahogy a mostani járvány kapcsán – és eleve a kritikai elméletekben – a biopolitika megjelenik, az már egészen mást jelent. Michel Foucault vezeti be a fogalmat abban az értelemben, hogy a biopolitika nem a biosz és a politika mint két szubsztantív szféra – találkozása, hanem a politika logikájának és módszerének lényegi megváltozása, amennyiben az „élet” („egészség”, „természet”) politikai és normatív kategóriaként jelenik meg, mert a politikai hatalom (az állam) így tudja az emberek feletti kontrollját kiterjeszteni. Az „élet” ebben az értelemben nem létezik a politikától függetlenül, hanem a kiterjesztett politika lényegét, új szabályozási logikáját jelentené.[23] Foucault a biopolitikát a liberális racionalizmussal hozza összefüggésbe, szerinte ugyanis a racionalizmus hozza létre azon szabályozó (diszciplináló) tudomány- és szakpolitikai ágakat – mint például a statisztika, a közegészségügy, a járványügy, a virológia stb. –, amelyek az ember egészét akarják racionalizálni (gouvernementalité), és ennek révén gyakorlatilag – mint a vulgárbiopolitikai kritikát követő oltásellenesek állítják is – uralni.
A mai vitákban főleg Giorgio Agamben képviseli az ez irányú biopolitikai kritikákat, a járvány idejét is – főleg a konzervatív Neue Zürcher Zeitungban megjelentetett esszékben – végigaggódta,[24] attól tartva, hogy az ember a bevezetett járványügyi intézkedések miatt egyre inkább „csupasz testként” válik jogi szabályozások – és ezzel az állami akarat – tárgyává. Agamben azonban rosszul mérte fel a helyzetet. A kivételes állapotot, amelyben az ember „csupasz teste” központivá lett, nem az állam, nem egy schmitti szuverén idézte elő, hanem a járvány okozta és indokolta. Nem a schmitti szuverén döntött a kivételes állapotról, hanem a meglévő jogrendszernek kellett egy tőle függetlenül keletkezett kivételes állapotban döntenie. Amennyiben a járványra reagált az állam – ennek mértéke vitatható volt, vitatták is sokan, de az, hogy volt (van) koronavírus, már kevésbé vitatott –, a kivételes állapotot nem fiktív és manipulatív módon idézte elő.
Amitől Agamben tartott és ami ellen könyveiben is fel szokott szólalni – azaz a permanens kivételes állapot veszélye[25] –, a schmitti kivételes állapotnak, a schmitt szuverén döntésnek felel meg, elvégre ott tényleg se tartalmi, se időbelikorlát nincs, és eleve: maga a kivételes állapot is, amiigazolni lenne hivatott a szuverén döntést, fiktív. A schmitti kivételes állapotban a szuverén előállít („elmesél”) egy helyzetet, amelyben a jog őt már nem köti, az embereket pedig nem védi. A jelen helyzetben azonban nem egy szuverén hívta életre a kivételes állapotot: ha a jogrendszer a meglévő eszközeivel reagál egy kivételes helyzetre, akkor nem lép elő egy új szuverén.
Természetesen fennáll annak a veszélye, hogy a hatalmon lévő személyek a kivételes állapot ténylegességét is politikai céljaikra használják fel, amenynyiben schmitti értelemben vett szuverénként kezdenek el dönteni – tehát a jogrendszert (akár annak a kivételes állapotra vonatkozó szabályait is) megkerülve. A jelenlegi Európai Unión belül is lehettek ilyen tendenciák talán éppen ezért vélte úgy Donald Tusk (amúgy mind Schmittet, mind Orbánt, mind saját hatáskörét félreismerve), hogy Carl Schmitt büszke lenne Orbán Viktorra.[26] Bár éppen a magyar példa mutatja: ahol normális helyzetben is eleve megvan a jog kontroll nélküli uralásához szükséges politikai hatalom, ott nincs szükség a schmitti szuverenitásra vagy kivételes állapotra – ennyiben a fideszes Alapjogokért Központ is tévedett, amikor az orbáni „felhatalmazási törvény” elfogadását egy Carl Schmitt-fotóval és Schmitt ismert szuverenitásdefiníciójával ünnepelte a Facebookon. A schmitti kivételes állapot csak ott jut szerephez, ahol a politikai akarat (szuverén) a meglévő jogrendszert annak normális működésében nem tudja teljességgel uralni, ezért azt megkerülni, leváltani igyekszik. Mivel azonban a Nemzeti Együttműködés Rendszerének legitimitása szilárd legális talapzaton nyugszik, a schmitti kivételes állapotnak megfelelő nyílt politikai önkényre semmi szüksége – hiába értette így félre az orbáni járványkezelést a liberális értelmiség.
[1] Carl Schmitthez lásd Mehring, Reinhard, Carl Schmitt: Aufstieg und Fall. Eine Biographie, Beck, München, 2009; magyarul lásd TECHET Péter, Carl Schmitt. Egy szellemi kalandor, Attraktor, Máriabesnyő– Gödöllő, 2013.
[2] A kérdéshez, hogy Carl Schmitt mennyiben (és miért) volt náci, lásd TECHET Péter, Carl Schmitt és a nemzetiszocializmus, Politikatudományi Szemle, 2012/1., 133–152.
[3] Carl Schmitt fogalmainak jelentőségéhez a mostani járványhelyzetben lásd Mehring, Reinhard, Carl Schmitt und die Pandemie. Teil II, Verfassungsblog, 2020. május 12., https://verfassungsblog.de/carl-schmitt-und-die-pandemie-teil-ii/
[4] Lásd többek között Kelsen, Hans, Allgemeine Staatslehre. Studienausgabe der Originalausgabe 1925, Mohr – Verlag Österreich, Tübingen–Bécs, 2019, 59.
[5] SCHMITT, Carl, Politische Theologie. Vier Kapitel zur Lehre von der Souverenität, Duncker und Humblot, München–Lipcse, 1934, 17.
[6] SCHMITT, Carl, Begriff des Politischen, Duncker und Humblot, München, 1932, 25.
[7] SCHMITT, Carl, Verfassungslehre, Duncker und Humblot, Berlin, 2017, 21.
[8] Uo., 3.
[9] Uo., 11.
[10] Kelsen kivételes állapottal, szükségállapottal kapcsolatos nézeteihez lásd Dreier, Horst, Kelsen im Kontext. Beiträge zum Werk Hans Kelsens und geistesverwandter Autoren, Mohr, Tübingen, 2019, 49.
[11] Kelsen, Hans, Das Problem der Souveränität und die Theorie des Völkerrechtes. Ein Beitrag zu einer reinen Rechtslehre (1920) = Hans Kelsen Werke. Band 4: Veröffentlichte Schriften 1918–1920, szerk. JesTaeDT, Matthias, Mohr, Tübingen, 2013, 285.
[12] Kelsen, Hans, Reichsgesetz und Landesgesetz nach österreichischer Verfassung (1914) = Hans Kelsen Werke. Band 3: Veröffentlichte Schriften 1911–1917, szerk. JESTAEDT, Matthias, Mohr, Tübingen 2010, 371.
[13] SCHMITT, Carl, Die Diktatur. Von den Anfängen des modernen Souveränitätsgedankens bis zum proletarischen Klassenkampf, Duncker und Humblot, Berlin, 1994, 133.
[14] Schmitt szerepéhez lásd többek között SEIBERTH, Gabriel, Anwalt des Reiches. Carl Schmitt und der Prozess „Preußen contra Reich” vor dem Staatsgerichtshof, Duncker und Humblot, Berlin, 2001; illetve herMans, Stefan, Carl Schmitts Rolle bei der Machtkonsolidierung der Nationalsozialisten. Ein Engagement auf Zeit, VS Verlag, Wiesbaden, 2018.
[15] SCHMITT, Carl, Der Führer schützt das Recht. Zur Reichstagsrede Adolf Hitlers vom 13. Juli 1934, Deutsche Juristen-Zeitung, 1939/15., 945–950.
[16] Ahhoz, miként analóg a teológiai „csoda” és a jogi „szuverenitás”, lásd Kelsen, Hans, Gott und Staat (1923) = Uő, Aufsätze zur Ideologiekritik, Hermann Luchterhand Verlag, Neuwied am Rhein, 1964, 49.
[17] Az alkotmányos renden belüli „kivételes állapotról” lásd Kaiser, Anna-Bettina, Ausnahmeverfassungsrecht, Mohr, Tübingen, 2020.
[18] LARENZ, Karl, Deutsche Rechtserneuerung und Rechtsphilosophie, Mohr, Tübingen, 1934; Uő, Über Gegenstand und Methode des völkischen Rechtsdenkens, Junker und Dünnhaupt, Berlin, 1938.
[19] FORSTHOFF, Ernst, Von den Aufgaben der Verwaltungsrechtswissenschaft, Deutsches Recht, 1935. augusztus 15., 398–400.; Uő, Die Verwaltung als Leistungsträger, Kohlhammer, Stuttgart–Berlin, 1938; Uő, Rechtsfragen der leistenden Verwaltung, Kohlhammer, Stuttgart, 1959.
[20] VERMEULE, Adrian, Law’s Abnegation. From Law’s Empire to the Administrative State, Harvard University Press, Cambridge, MA, 2016.
[21] A biopolitikai elméletekhez bevezetésként lásd LEMKE, Thomas, Biopolitik zur Einführung, Junius, Hamburg, 2007.
[22] LEMKE, Thomas, Eine Analytik der Biopolitik. Überlegungen zu Geschichte und Gegenwart eines umstrittenen Begriffs, Behemoth – A Journal on Civilisation, 2008/1., 73.
[23] Lásd többek között FOUCAULT, Michel, Histoire de la sexualité I. La volonté de savoir, Gallimard, Párizs, 1976; Uő, Sécurité, territoire, population. Cours au Collège de France (1977–1978), Seuil – Gallimard, Párizs, 2004; Uő, La Naissance de la biopolitique. Cours au Collège de France (1978–1979), Seuil – Gallimard, Párizs, 2004.
[24] Például AGAMBEN, Giorgio, Nach Corona: Wir sind nur mehr das nackte Leben, Neue Zürcher Zeitung, 2020. március 8., https://www.nzz.ch/feuilleton/giorgio-agamben-ueber-das-coronavirus-wie-es-un- sere-gesellschaft-veraendert-ld.1547093?reduced=true; Uő, Wir sollten uns weniger sorgen und mehr denken, Neue Zürcher Zeitung, 2020. április 7., https://www.nzz.ch/feuilleton/giorgio-agamben-zur-coronakrise-wir-sollten-uns-weniger-sorgen-und-mehr-nachdenken-ld.1550672
[25] AGAMBEN, Giorgio, Ausnahmezustand (Homo sacer II.I), ford. Möll-schöll, Ulrich, Suhrkamp, Frankfurt, 2004, 102.
[26] TECHET Péter, Carl Schmitt nácisága és büszkesége, Élet és Irodalom, 2020. május 15., https://www.es.hu/ cikk/2020-05-15/techet-peter/carl-schmitt-nacisaga-es-buszkesege.html.
A tanulmányt elolvashatja az Ellensúly 2020/1-2. számában, amely megrendelhető ezen a linken: https://ellensuly.hu/elofizetes/
