A brit járványkezelésről
Merker Iván
2020. október 21-én a brit Konzervatív Párt Twitter-posztban gúnyolta az ellenzéki Munkáspártot annak követelése, a rövid időre szóló „zárlatot megszakító” lezárás miatt, mondván, hogy a konzervatívok mozgásban fogják tartani az országot (ebben az esetben praktikusan Angliát). Néhány nappal később, október 27-én újból foglalkoztak a témával, ezúttal a munkáspárti vezetésű Waleset hozva elrettentő példaként, ahol az ott bevezetett „zárlatmegszakítás” idejére lezárták a boltok azon polcait, ahol „nem feltétlenül szükséges” áruk (például könyvek, ruhák) vannak. Majd négy nap múlva, október 31-én a westminsteri kormány is lezárásokat jelentett be Anglia egész területére, amely lezárások (meglepetés!) a boltok „nem feltétlenül szükséges” szekcióinak lezárásával is járnak.1
Ez az epizód több szempontból is példaértékű: egyfelől jól szemlélteti a Boris Johnson „kormányzására” a világjárvány berobbanása (vagyis március közepe) óta jellemző folyamatos kapkodást és száznyolcvan fokos fordulatokat, másfelől azt is megmutatja, hogy a brit kormány sokszor mintha direkt állítana csapdákat saját magának. Ez pedig mind igen tanulságos lehet a magyar olvasó számára is.
Köztudott, hogy az elhamarkodott, kapkodó döntéshozatal, a késve meghozott fájdalmas döntések milyen katasztrofális hatásokkal járnak, azonban a kormányzati hibák sora és az azokat még kínosabbá tevő, kapkodó kommunikáció nem fogja meghatni azokat az olvasókat, akik nem szimpatizálnak Boris Johnsonnal vagy pártjával. Ez azonban helytelen hozzáállás: ugyan „békeidőben” érthető, ha valaki azért drukkol, hogy egy számára ellenszenves politikai projekt belebukjon saját kommunikációs bakijaiba és rossz kormányzásába, ám egy világjárvány idején mégis az lenne a helyénvaló, ha a kormány végezné a dolgát, és mindehhez lenne egy megbízható és átlátható kormányzati kommunikáció. Például lehessen előre látni, hogy a járvány esetleges eldurvulása esetén milyen intézkedések jöhetnek, legyenek ezek a persze senki által nem kívánt szcenáriók előre átgondolva és előre közölve. Mind a kapkodás, mind az összeomló kommunikáció közvetlen károkat okoz (gondoljunk azokra a gazdasági szereplőkre, amelyek azzal számoltak, hogy úgysem lesznek korlátozások például a vendéglátószektorban), és mindkettő aláássa a bizalmat a kormányzattal szemben. Márpedig a járványt nem karhatalommal, hanem állampolgári bizalommal lehet megállítani.
A helyzetet tovább nehezíti, hogy a lezárás kérdésében a politikai törésvonalak egyáltalán nem esnek egybe a szokásos kormány–ellenzék megosztottsággal. Mint láttuk, az ellenzéki Munkáspárt már jó ideje ideiglenes lezárást követelt, de ugyanezt tanácsolta Chris Whitty tiszti főorvos és Patrick Vallance tudományos főtanácsadó, a kormányzati koronavírus-védekezés két tudós „arca” is.2 Ugyanakkor Johnson szerette volna elkerülni a lezárásokat (ahogy ez a kommunikációs fiaskó láttán nyilvánvaló), amelyek finoman szólva sem népszerűek a Konzervatív Párt parlamenti képviselőinek körében, ráadásul jobbról is egyre komolyabb nyomás éri a kormány lezárásokra épülő politkáját.
Ez persze rövid távon nem akadály, hiszen hiába szavazott nemmel több tory képviselő, köztük Theresa May volt miniszterelnök és Iain Duncan Smith, aki a kétezres évek elején vezette a Konzervatív Pártot, az új lezárásokat az ellenzék támogatásával így is 516:39 arányban fogadta el a képviselőház.3 Johnson többsége önmagában is kellően nagy egy ilyen mértékű lázadás átvészeléséhez, és az sem volna példátlan, hogy csak az ellenzék segítségével megy át egy kormányzati törvényjavaslat a képviselőházon – gondoljunk csak az azonos neműek házasságáról szóló törvény második olvasatára. Ugyanakkor ez egy különleges helyzet, hiszen a lezárás (és az ahhoz kapcsolódó gazdasági mentőcsomag) a kormány legfontosabb politikai döntése egy, a híreket március óta (okkal) monopolizáló témában. Ha Johnson a pártja élén kíván maradni, akkor nem elég a Munkáspárt külső támogatásával meghoznia ilyen fajsúlyú döntéseket. S bár Boris Johnson miniszterelnöki és azzal gyakorlatilag együtt járó pártvezetői pozíciója jelenleg nem látszik inogni, közvetlen elődje, Theresa May sorsa jól mutatja, hogyan tudnak párton belüli ellenfelei kitartó munkával megbuktatni egy miniszterelnököt.
Nem lehet nem megemlíteni a parlamenten kívüli lockdown szkeptikusokat sem, köztük Gődény György helyi megfelelőit, akik ugyan nem vádolhatók költségvetési csalással, viszont cserébe hírhedt antiszemiták.4
A Trafalgar térre szervezett lezárásellenes és konteós tüntetések mellett felbukkant a terepen egy régi ismerős, Nigel Farage, aki Reform UK néven éleszti újjá politikai mozgalmát, ezúttal az Európai Unió helyett a Covid miatti korlátozások ellen tiltakozva. Ez persze csak látszólag nagy váltás: Farage mindkét esetben egy olyan témát karolt fel, ahol a konzervatív pártvezetés ellentétben állt saját képviselői és tagsága jelentős részével. A gazdaság összeomolhat, emberek tízezrei halhatnak meg, de a zavarosban halászás a régi.
Az persze érthető, ha egy kormány mindent meg akar tenni a korlátozások elkerülésére. Itt azonban nem erről van szó: a lezárások nagyhangú kizárása nem egyenlő a védekezéssel. Ez utóbbiban pedig már bőven voltak hiányosságok. Sőt a második hullám berobbanása és a tesztelési rendszer szeptemberi összeomlása előtt a brit kormány még Eat Out to Help Out (kb. egyél étteremben, hogy segíthess)5 néven programot indított, ahol a részt vevő éttermekben (és sok más helyen is, ha étel fogyasztására sor került) a számla felét tíz fontig a kormány állta. Ez pedig megmutatja, miért is kellett annyira hangsúlyozni, hogy nem lehetnek lezárások: a kormány szeretné, hogy minden visszatérjen a normális kerékvágásba.
Itt érdemes a brit helyzetet a Magyarországon (tévesen) a szabados járványkezelés szinonimájaként ismert Svédországgal összevetni, ahol egyáltalán nem siettek, hogy 2020 nyara 2019 nyarához hasonlatos lehessen, és kifejezetten próbálták a részben spontán, részben a kormány (nem kötelező) ajánlásai nyomán visszaszorult érintkezéseket úgy is tartani (a vendéglátóhelyeket azért kötelező volt járványbiztossá tenni). De az Eat Out to Help Out program legalább tényleg segített egy olyan szektoron, amely most nagyon nagy bajban van, ám várhatóan a járvány után talpra fog állni. Ez nem igazán tűnik proaktív cselekvésnek a második hullám enyhébb eszközökkel történő lassítása érdekében. Sokkal kevésbé nyilvánvaló ez a szeptemberi irodaújranyitási kampány esetében. A brit kormány ekkor rövid ideig azt tervezte, hogy megváltoztatja a járványügyi ajánlásait, és megkéri a munkaadókat, hogy Covidbiztos módon újra kezdjék meg a hét öt napján az irodai munkát a teljes vagy részleges otthoni munka helyett – mégpedig nem titkolt módon az úgynevezett „Pret-gazdaság”, vagyis az irodai munkavégzés kiszolgálására létrejött szektor megsegítése érdekében. (A Pret a Manger egy kávézó- és szendvicsezőlánc, amelynek az irodai dolgozók adják a törzsközönségét.) Vagyis ebben az esetben egy, a pandémia terjedését lassító intézkedést dobtak volna sutba a gazdasági elit kedvéért. (Mert ne legyenek kétségeink, nem a munkavállalók segítése volt a motivációjuk, és ne legyenek illúzióink, az irodaházak takarítószemélyzete és a kávézók baristái eddig sem éltek valami jól.)
Ez pedig már komoly kérdéseket vet fel, amelyek messze túlmutatnak a Covid-krízisen: milyen módon képzeljük el az irodai munka jövőjét? Mivel éttermekre és kocsmákra biztos, hogy a jövőben is lesz igény, azok a pandémia után újra el fogják majd látni a korábbi társadalmi funkcióikat (még ha esetleg egy kis földrajzi átrendeződés mellett is). Nem hiszem, hogy erről társadalmi párbeszédet kellene nyitni, és ne lenne elegendő a remélhetőleg minél rövidebb ideig szükséges segítségnyújtás. Az azonban már egyáltalán nem biztos, hogy a pandémia után újra a heti ötnapos, kilenctől ötig tartó irodai munkavégzésre állnak majd vissza azok a cégek, amelyek most kiválóan működnek teljes home office mellett, és nem térnek át mondjuk egy vegyes, az irodai jelenlétet az otthoni munkavégzéssel összekötő munkaszervezési formára. Ez legalábbis egy legitim és fontos vita lehetne a munkavégzés jövőjéről, melyet azonban a kormány, amíg a járványhelyzetben tehette, megpróbált rövidre zárni, és mindenkit visszaterelni az irodaházakba. Ebben az esetben pedig még az irodai munkavégzést kiszolgáló cégek munkavállalói sem biztos, hogy jobban járnak, ha az elkerülhetetlen kicsit később következik be. Akik jól jártak volna, azok a nevezett cégek (nem meglepő módon sokszor a kormánnyal baráti viszonyt ápoló) tulajdonosai.6 (Ezzel ironikus módon azt is megmutatva, mennyire is tartják fontosnak a „spontán” piaci folyamatokat, ha azok nem az ő szájuk íze szerint történnek.)
Mégis, a toryk ragaszkodását a 2020. március előtti állapotok visszaállításához, illetve az ezzel összefüggő, a lezárások elkerülését hangoztató retorikát tévedés volna valamiféle „konzervatív” (valójában: a szó eredeti értelmében reakciós) gondolkodásmódnak látni, „a föld ne mozogjon, hanem álljon” elv jegyében. Az sokkal inkább tükröz egyfelől egy nem igazán átgondolt kísérletet a költségvetés kiadási oldalának visszafogására, másrészt pedig egy olyan ideológiát, amely egy „természetes” piaci állapotot hozna helyre, melyet csak átmenetileg befolyásolnak a politikusok a döntéseikkel. A költségvetési kiadások és a lezárások összefüggése igen egyszerű: ha az állam utasítására be kell zárnia mondjuk egy cipőboltnak, akkor az államnak anyagi felelősséget kell vállalnia azért, hogy a cipőbolt ne menjen csődbe, annak dolgozói ne váljanak munkanélkülivé és nélkülözővé (legalábbis a brit kormány úgy véli, nem teheti meg, hogy ne vállaljon anyagi felelősséget a döntéseiért ebben a konkrét esetben). Akkor pedig az államnak bele kell nyúlnia a zsebébe – illetve hitelt kell felvennie az államadósság terhére. Ez egyébként az államnak megéri: a veszélybe kerülők megsegítése élénkíti a gazdaságot, hiszen ha nincs fogyasztás, akkor még nagyobb bajba kerül az amúgy is erősen szolgáltatásalapú, tehát a járvány miatt különösen veszélyeztetett brit gazdaság. Egyrészt tehát növeli a GDP-t (ami azt jelenti, hogy a nagyobb állami növekedés megfelelően meghozott élénkítő intézkedések mellett paradox módon kisebb GDP-arányos hiánnyal járhat), másrészt ennek egy jelentős része egyből visszajön adóbevételek formájában, harmadrészt pedig a brit állam (ellentétben mondjuk a magyarral) igen kedvezően tud a piacról pénzhez jutni. És itt az „igen kedvező” gyakorlatilag az ingyen hitelezést jelenti: e sorok írásakor a Bloomberg adatai alapján az ötéves brit államkötvény hozama 0,01 százalék, míg a kétévesé –0,04 százalék, vagyis egy kétéves brit államkötvényért a hitelező fizet kamatot.7
Ettől függetlenül Rishi Sunak pénzügyminiszter szeretné kontroll alatt tartani a deficitet, amiben részben szerepe lehet annak, hogy a toryk éppenséggel tízéves kormányzásukat pont a deficit visszaszorításának szentelték az államháztartási szinten nehezen értelmezhető „addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér” elv szerint, amely a lakosság részéről igen komoly áldozatokkal járt. De a konzervatív ideológiától függetlenül is felmerül a kérdés: meddig lehet az államháztartás terhére hitelt felvenni? Az egyik érv szerint a koronavírus okozta gazdasági válsághelyzetre válaszul adott állami kiadásokra úgy kell tekinteni, mint bármilyen más állami kiadásra, ennek megfelelően nem szabad csak úgy elengedni az államadósságot, valamint nincs is lehetőség már nagyon sok hitel felvételére („a kormány elhasználta a hitelkártyakeretét”). A másik elgondolás szerint (amely korántsem csak a baloldalon népszerű, hanem bizonyos tory körökben is) a rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásokat kíván: ahogy a második világháború idején sem törődött senki a háborús adósságok elszabadulásával, hiszen az elsődleges prioritás az volt, hogy a háborúból győztesen kerüljön ki az ország, úgy most is felelőtlenség az államadósság kontroll alatt tartását előbbre helyezni a gazdaság megmentésénél. (Főleg, hogy az államadósságot egy összeomló gazdaság összeomló adóbevételei mellett akkor is nehezebb lesz visszafizetni, ha éppenséggel az alacsonyabb.)8
Sunak pénzügyminiszter és tanácsadói az első utat választották. Ennek részeként kísérletet tettek a vírus és a védekező intézkedések miatt ideiglenesen munkát nem végző munkavállalók számára a fizetések nyolcvan százalékát garantáló ún. furlow rendszer kivezetésére, hogy annak helyét egy, a munkavállaló és különösen a munkaadó szempontjából sokkal kevésbé előnyös munkahelyvédelmi intézkedéscsomag váltsa fel. Azonban ez csak akkor vállalható politikailag, ha közben nem zárják le újra az országot. Hiszen ha kiesik egy havi adóbevétel – a fenti példánknál maradva – egy cipőboltnál, akkor elbocsátják a dolgozókat (hiszen ekkora munkanélküliség mellett nem lesz különösebb probléma új embereket felvenni, ha egyszer újranyithatnak), akiknek viszont a konzervatív kormány imént említett megszorító intézkedései következtében igen szűkmarkúra tervezett brit segélyekből (valójában az adófizetők pénzéből finanszírozott nemzeti biztosítási rendszer kifizetéseiből) kellene valahogy megélniük – hiszen a második hullámra megtakarítása aligha maradt sokaknak.
Ebből következett egy sor igen érdekes jelenség, mint például az őszi háromszintes lezárási rendszer9, amelyet mintha direkt úgy terveztek volna, hogy a kormánynak ne kelljen politikai felelősséget vállalnia a vendéglátószektor összeomlásáért. Ebben a rendszerben három különböző szintje volt a korlátozásoknak, amelyeket helyi szinten, a helyi járványhelyzet szerint szabályoztak. Egy valós példát hozva: Liverpoolra a harmadik (legszigorúbb) szintű korlátozások vonatkoztak, Londonra a második szintűek, míg a dél-angliai kisvárosokra az első, legenyhébb szintűek. Csakhogy még a legszigorúbb korlátozások sem jártak a vendéglátóhelyek bezárásával, miközben tilos volt beltérben vagy akár kiülős vendéglátóipari egységekben nem egy háztartásban élőknek találkozniuk. (Közterületeken, például parkokban volt erre lehetőség.) Ez persze szimpatikusnak tűnhet, hiszen így a vendéglátóhelyeknek maradt valamennyi lehetőségük, hogy bevételekhez jussanak. Valamennyi bizonyára maradt is, de nem sok. A vendéglátás ugyanis alapvetően szociális funkciókat lát el, oda emberek azért (is) járnak, hogy más emberekkel érintkezzenek: randevúzzanak, megigyanak egy sört vagy kávét a barátaikkal. És ha valaki ezt csak limitált társasággal teheti meg, akkor kevesebbszer fogja megtenni. Vegyük ehhez hozzá, hogy amúgy sem biztos, hogy a járványhelyzetben sokan kocsmákban és éttermekben szerettek volna ücsörögni, illetve hogy az embereknek kevesebb pénzük van szórakozásra, és világossá válik: a korlátozások úgy sodorták veszélybe a vendéglátóhelyeket, hogy közben a kormány megpróbálta elkerülni mind a nekik való érdemi segítségnyújtást, mind a politikai felelősség vállalását.
Ebből a helyzetből következett a kicsit kapkodós kísérlet az ország rendes kerékvágásba való visszaugrasztására, hiszen ha minden újra a legnagyobb rendben lenne, akkor ezek a kérdések lekerülnének a napirendről. Vagyis mindenki tegyen úgy, mintha minden (nagyjából) rendben lenne. Ehhez amúgy kormányzati ösztönzés is járt, erről szólt az említett Eat Out to Help Out program is, amely azt üzente, hogy itt az idő újra éttermekbe járni.
A másik, mondhatni ideológiaibb motiváció valamivel összetettebb. A Konzervatív Pártban – meglepőnek nem nevezhető módon – konzervatívok ülnek, akik ebből adódóan nem igazán hívei a radikális társadalmi változásoknak. Mégpedig az, hogy emberek tömegei szó szerint néhány hét leforgása alatt otthonról kezdenek dolgozni, majd soha nem is térnek vissza (vagy ha igen, csak limitáltan) az irodai munkavégzéshez, éppenséggel valóban elég hirtelen változás ahhoz, hogy az ne férjen össze a konzervatív gondolkodásmóddal.
Másfelől ott van az angolszász konzervatívok liberális gyökerű szabadságképe, amely szerint megmondani embereknek és – ami legalább annyira fontos – gazdasági szereplőknek, hogy mit csinálhatnak és mit nem, ellentétes a szabadsággal. Ezzel persze bizonyos esetekben aligha lehet vitatkozni: megmondani – pláne előírni – embereknek, hogy csak bizonyos esetekben hagyhatják el az otthonaikat, csak bizonyos körülmények között találkozhatnak más háztartásban élőkkel és így tovább, nyilvánvalóan az emberek szabadságának korlátozása. (Az persze már kevésbé egyértelmű, amikor az adózást tartják a szabadság korlátozásának, de a mi szempontunkból most nem igazán érdekes.) Ez nem jelenti azt, hogy ezek a korlátozások ne lehetnének indokoltak akár még ebben a tág értelemben vett liberális fogalomrendszerben is: gondoljunk csak John Stuart Mill kárelvére, amely a szabadságjogok liberális korlátait hivatott kijelölni, és amely – elvileg – alkalmas a Covid miatti korlátozások indoklására. Mindenesetre az ilyen mértékű szabadságkorlátozások természetesen különleges indoklásra szorulnak.
Felmerül viszont a kérdés: akkor miért nem lehetett valamivel korábban kevésbé drasztikus intézkedéseket tenni a járvány megfékezésére? Miért nem lehetett mondjuk a svédekhez hasonlóan továbbra is érvényben hagyni legalább bizonyos járványügyi intézkedéseket? Nos, azért nem, mert az angolszász konzervatívok (szerintem kategóriahibát elkövetve) a gazdasági szereplők szabadságát is tartják annyira, mint az egyénekét. Ebben az esetben pedig egy enyhébb korlátozás is – például annak megszabása, egyszerre hányan lehetnek jelen egy üzlethelyiségben – a szabadság korlátozásának tűnhet.
És akkor még ott van a harmadik ideológiai ellentmondás a toryk (legalábbis Thatcher óta) megszokott világnézete és a Covidra adandó reakciók közt, amely ráadásul komoly politikai színezetet is kapott: ez pedig az állam kisebbítésére való igény. Triviális, hogy a kisebb állam politikai célja nem igazán fér össze azzal, hogy az állam milliók fizetésének a nyolcvan százalékát magára vállalja. Ezt talán nem is annyira a lezárásokra adott, elég hűvös konzervatív backbencher reakciók, hanem az iskolai ingyenebédügy illusztrálja legjobban. Ebben a botrányban ugyanis (amit a konzervatívok csak saját maguknak és borzalmas PR-érzéküknek köszönhetnek) a párt azért került kritikák össztüzébe, mert nem tűnt hajlandónak kiterjeszteni az iskolai szünetekre a rászoruló gyerekeknek járó iskola ingyenebédet, ahogy azt a Marcus Rashford focista nevéhez köthető kampány követelte. (Rashford maga is kapott gyerekként ingyenebédet.) Ráadásul hogy még kínosabb legyen a helyzet, miután végül Rashford nyáron ki tudta harcolni az ingyenebédprogram kiterjesztését, gyorsan kapott egy állami kitüntetést a munkájáért – hogy aztán ősszel a toryk leszavazzák az általa kezdeményezett javaslatot.10
Ami azonban érdekessé teszi az ügyet, az a konzervatív álláspont (vagyis hogy nem kell az iskolai szünetekben élelmezni a rászoruló gyerekeket) indoklása: a gyerekek élelmezése a szülők feladata, és különben is, aki rászorul, az kap segélyt. (Az utóbbi érv legszebb cáfolata egyébként egy tory képviselőtől érkezett: segély iskolaidőben is jár, mégis jár ingyenebéd a diákoknak, márpedig szünetben a segélyek nem lesznek magasabbak, és a diákoknak ekkor is kell enniük.) A „család feladata” retorika mögött nem nehéz meglátni Margaret Thatcher „nincs olyan, hogy társadalom, csak egyének és családok vannak” mondását. Az állam és a társadalom csak nyűg, attól nem várhatjuk el, hogy az állampolgárokért felelősséget vállaljon, mindenki foglalkozzon a saját maga és családja boldogulásával. Az érem másik oldalán pedig ott van a piac, amely – gondolják – ideális esetben a szabad gazdasági szereplők természetes interakciói szerint alakul, ha nem telepszik rá az állam.
Akkor viszont ne is várjuk, hogy az állam lépjen közbe, lassítsa a járványt és így óvja az egészségügyi rendszert az összeomlástól – a vírus menjen csak végig a populáción annak rendje és módja szerint. Mintha egy vírus terjedése elválasztható lenne a gazdasági fejlettségtől (kínos felhívni rá a figyelmet, hogy esetleg a globalizáció és a felgyorsult közlekedés is szerepet játszhatott abban, hogy a vírus néhány hónap alatt elterjedt az egész világon – amely felismerés persze nem kell, hogy a globalizáció teljes elvetésével járjon), mintha a gazdaság elválasztható lenne a társadalomtól (ezt persze Marx szemére is lehetne vetni), mintha a privatizáció nem lenne ugyanúgy politikai döntés, mint az államosítás (függetlenül attól, hogy kinek mi a véleménye a privatizációról), és mintha bármilyen természetes állapot automatikusan optimális állapot lenne.
Vegyük mindehhez hozzá, hogy a Corbyn-érában a Munkáspárt éppen ezen a téren, tudniillik az állam méretének növelését illetően állt talán legélesebben szemben a torykkal (mármint közpolitikai szinten), és itt Keir Starmer is folytatni látszik elődje politkáját (de legalábbis nem szakított azzal nyíltan), miközben sok mindenben radikális cezúrát próbál sugallni a Corbyn-korszakhoz képest. Így különösen kínos a toryk szempontjából a 2017-es „nincs varázslatos pénzfa” szlogen után gyakorlatilag pénzt osztani és az államot növelni.
Ez a politikai és ideológiai környezet bizonyos szempontból érthetően vezetett ahhoz, hogy a kormány sokáig azt hangsúlyozta: nem fogják lezárni az országot. Tulajdonképpen egyértelmű, hogy ezt tényleg megpróbálták elkerülni. Csakhogy ugyanazok a politikai és ideológiai ösztönzők, amelyek a kormányt a lezárás elkerülésére sarkallták, legalább annyira keresztbe tettek a hatékony „puha” védekezésnek is. Láttuk már, mit jelent ez a vendéglátás esetében, nézzünk ezért egy másik példát: ahhoz, hogy mindenki, aki Covidra gyanakszik, otthon is maradjon, tisztességes betegszabadságolási rendszer kell, amely megfelelő bért ad a kimaradó akár két hétre (növekvő költségvetési kiadások), továbbá védi a munkavállalót, hogy akár többször is otthon maradjon családostul (munkaerőpiaci szabályozás). Ahhoz komolyan kell venni az állami szolgáltatásokat, és nem odaadni a kontaktuskutatás vezetését egy, az üzleti életből érkező embernek, aki ugyan vitán felül elkötelezett tory, de azért távozott az általa vezetett internetszolgáltató éléről, mert egy kibertámadás során milliók (!) adatait tudták ellopni tőlük.11 Ahhoz társadalmi szolidaritás kell, ahol az emberek hajlandók lemondani dolgokról idegen emberek egészségéért.
Így Boris Johnson kormánya a saját maga által állított csapdába sétált bele. Fennen hangoztatta, hogy semmilyen lezárás nem lesz, de közben ugyanazon okokból nem volt képes eleget tenni azért, hogy azok ne váljanak szükségessé. És mivel kommunikációval nem lehet kormányozni, a thatcherizmus követése pedig önmagában nem lassítja a járványt, nem meglepő, hogy Johnson kormánya végül belenavigálta magát egy olyan helyzetbe, amelyben addig ordították, hogy nem lesznek lezárások, amíg el nem jött az a pillanat, amikor hirtelen muszáj volt lezárásokat bevezetni.
1 Coronavirus: Supermarkets Shut Off Parts of Stores Following Government Advice to Limit Access to „Non-essentials”, Sky News, 2020. november 8., https://news.sky.com/story/coronavirus-supermarkets-shut-off-parts-of-stores-following-government-advice-to-limit-access-to-non-essentials-12126532.
2 Stewart, Heather, Sample, Ian, How No 10’s Relationship with Its Scientists Broke Down, The Guardian, 2020. október 16., www.theguardian.com/world/2020/oct/16/scientists-call-to-arms-went-unheeded-how-the-relationship-with-no-10-broke-down.
3 Elgot, Jessica, Stewart, Heather, England Enters Second Lockdown After MPs Approve Regulation, The Guardian, 2020. november 4., www.theguardian.com/world/2020/nov/04/johnson-accused-of-lack-of-transparency-as-he-appeals-for-unity-on-lockdown.
4 Twitter Permanently Suspends Conspiracy Theorist David Icke’s Account, The Guardian, 2020. november 4., www.theguardian.com/world/2020/nov/04/twitter-permanently-bans-conspiracy-theorist-david-ickes-account.
6 Lásd például Alan Sugar ingatlanmágnást: Former Labour Peer Lord Sugar Urges Voters to Back Conservatives in General Election, www.politicshome.com/news/article/former-labour-peer-lord-sugar-urges-voters-to-back-conservatives-in-general-election.
7 Az aktuális adatokhoz lásd www.bloomberg.com/markets/rates-bonds/government-bonds/uk.
8 Az alábbi cikk nagyjából összefoglalja, mi is a baj a kormányzati költések és a háztartási költségvetések közötti analógiákkal: Bush, Stephen, No, the UK Has Not “Maxed Out Its Credit Card”, New Statesman, 2020. november 25., www.newstatesman.com/politics/economy/2020/11/no-uk-has-not-maxed-out-its-credit-card. Az alábbi kettő pedig finoman szólva sem baloldali szemszögből érvel ugyezen álláspont mellett: Morales, Alex, Goodman, David, U.K. Chancellor Sunak Urged to Treat Coronavirus Borrowing as War Debt, Bloomberg, 2020. június 10., www.bloomberg.com/news/articles/2020-06-10/rishi-sunak-urged-to-treat-coronavirus-borrowing-as-war-debt; Bearing the Burden of Coronavirus Debts, Financial Times, 2020. november 23., www.ft.com/content/60bb0c85-27bf-451d-91a7-7bf069a44222.
9 Shutdowns, Alerts and More Rules: This is How UK Lockdown is Going to Work, CNBC, 2020. október 13., www.cnbc.com/2020/10/13/uk-lockdown-a-guide-to-the-alert-system-shutdowns-and-rules.html.
10 Gittins, Paul, Marcus Rashford Awarded MBE in Queen’s Birthday Honors List, CNN, 2020. október 10., https://edition.cnn.com/2020/10/10/football/marcus-rashford-manchester-united-gbr-spt-intl-scli/index. html; weale, Sally, aDaM, Richard, Marcus Rashford in “Despair” as MPs Reject Free School Meal Plan, The Guardian, 2020. október 21., www.theguardian.com/education/2020/oct/21/marcus-rashford-in-despair-as-mps-reject-free-school-meal-plan.
11 TalkTalk Cyber-attack: Boss „Receives Ransom Email”, BBC, 2015. október 23., www.bbc.com/news/uk-34615226.
A teljes cikket az Ellensúly 2020/3-4. számában jelent meg. A folyóiratot megrendelheti az ellensuly.hu/elofizetes oldalon.
