VIII. kerületi kampányok, helyi és országos tanulságok
Ha van bántó kifejezés a józsefvárosiakra nézve, az biztosan a „nyóckerezés”. Magát ezt a fordulatot a kerületben leginkább már csak azok tartják életben, akiket a régi „nyóckeres” emlékek tartanak életben, akik fél életüket abban a szürke zónában élték le, amelynek felszámolása magának a toposznak a végét is jelenti.
2009-et követően a Fidesz–KDNP eltökélt szándéka volt, hogy rendpárti intézkedéseket is felvonultatva ismét Josefstadtot csináljon a kerületből.[1] Ez a folyamat a kerület szociális komplexitása miatt valószínűleg lassabban halad, mint azt a kerületvezetők szeretnék, de zajlik. Józsefváros sokszínűsége szuperdiverzifikációs léptékűvé vált,[2] a dzsentrifikáció előrehaladt,[3] zajlik a lakosságcsere, egyre több „kívülről jött” ugorja meg a kerülettel kapcsolatos bizalmatlanság szintjét. Az osztályviszonyok bonyolódnak, gyakran azért költöznek be az új lakók, mert „azok” kiköltöznek. Helyesebben kiköltöztetik őket, és a helyi Fidesz profitál is a maga gerjesztette folyamatból, rámutatva, hogy éppen a helyi osztálykonfliktusok kiéleződésének elkerülése végett kell polgári(bb) és „tisztább” Józsefvárost akarni, amely gondolattal szemben azok a baloldaliak és liberálisok állnak, akiknek elődei konzerválták a „nyóckeres” állapotokat – legalábbis a helyi kerületvezetés szerint.
Miközben gurulós bőrönddel TripAdvisor ajánlotta helyeket keresnek és találnak a külföldiek a kerületben, aközben Józsefvárosban az utóbbi években három kampány is zajlott. Egy időközi képviselőjelölti, egy országgyűlési és egy időközi polgármesteri választás. Mindhárom esetben a Fidesz jelöltje nyert, hiába próbálta ki az ellenzék a többjelöltes, civil indulós, az egy közös civil indulós és áprilisban a nem teljes körű, de koordinált modellt. Az indulás mikéntje, a technika nem utolsó szempont – és ez pártokon belüli és pártok közötti vitákkal jár, ami természetes –, de ezt megelőzően is akad számos olyan ellenzéki tanulság, amelyeket ha le is vontak az egyes választások után, azok előzményei mint a korábbi vereségek okai újra előjöttek a következő kampányokban is. Az alábbiakban ezeket tekintem át, továbbá a sorok közé megoldási javaslatokat is rejtek.
*
Kezdjük a legutóbbi, 2018. nyári időközi polgármester-választás értékelésével. A 2014. évi józsefvárosi polgármester-választást a fideszes Kocsis Máté nyerte 57 százalék feletti szavazataránnyal, 32 százalékos részvétel mellett. Sára Botond a 2018-as nyári időközin 23 százalékos részvétel mellett 63 százalékos szavazataránnyal győzött. A győztesek szavazatarányai között nincsen számottevő különbség, ugyanakkor 2014-ben az LMP, az Együtt–PM, az MSZP, a DK és a Jobbik is önállóan indítottak jelölteket. A 2014-es választás ebből a szempontból felfedte a választók preferenciáit, a Jobbik nélkül is kevéssel 35 százalék felett kaptak az ellenzéki jelöltek. Győrinek az időközin elért közel 36 és fél százaléka ehhez igen közel állt, azt is mondhatjuk, a választói preferenciák mintha befagytak volna – legalábbis ilyen alacsony részvétel mellett. Ebből következően az eredmény interpretálható úgy is, hogy az ellenzék hozta a 2014-es választási arányt, a jobbikosok pedig részben átszavazhattak Sára Botondra, ami valamivel növelte a Fidesz szavazatarányát.
Molnár György közgazdász a Mércén megjelentetett,[4] általa kiszámított korrelációs együtthatói (a mostani időközi választáson Győri Péterre leadott voksok, illetve a 2018. évi országgyűlési választás listás szavazatai / a 2014-es polgármester-választás szavazatai választókörönként) igen tanulságosak, de messzemenő következtetések aligha vonhatók le belőlük ebben a formában.[5] A komparatisztika lehetőségéről csak három dolgot: egyrészt a két összehasonlított választás körülményei jelentősen eltérnek egymástól, ami ha nem is kérdőjelezi meg az eredmények validitását, de a következtetések levonását illetően óvatosságra késztethet. Másrészt Molnár elemzésében csak ötven körüli szavazókör állt rendelkezésre, ami kis elemszámnak tekinthető. Harmadrészt mindezekhez jön még az a tény is, hogy 2014-ben az ellenéki pártok önálló jelölteket indítottak a polgármesteri posztért. A két helyi polgármesteri/országgyűlési választás közötti főbb különbségekre mindenképpen reflektálni kell ahhoz, hogy meggyőző magyarázattal szolgáljunk az eredményekkel kapcsolatban.
Molnár – az előbbiektől függetlenül is – alapos elemzésében számos, nem ismertetett implicit feltételezéssel él. Például hogy az országgyűlési választás listás eredményei a valós támogatottságot jelentenék az időközi polgármester-választások idején is, függetlenül az azóta előállt körülményektől. Ez erősen vitatható.
Nézzük részletesebben Molnár egyik-másik hipotézisét. Kezdjük a következővel: „Leginkább az Országgyűlési választás taktikai szavazói szavaztak Győrire […] Konkrétan arról van szó, hogy ebben a kerületrészben [Külső- és Középső-Józsefváros] az LMP, a Momentum és az Együtt listájára az országgyűlési választásokon összesen leadott szavazatok jobban korrelálnak Győri Péter szavazati arányával, mint ezeknek a pártoknak az egyéni jelöltjeire adott szavazatok.” Molnár elemzése alapján nem tűnik teljesen bizonyítottnak, hogy ez az állítás megállja a helyét. Nem szabad elfelejteni például azt, hogy az országgyűlési választáson a DK-s és MSZP-s listás szavazóknak nem kellett átszavazniuk, mert – indirekt becslés ellenére – a baloldali jelölt volt a legesélyesebbnek mondott. Emellett az, amit Molnár állít, éppen azért fordulhatott elő, mert az alacsony részvétel miatt felértékelődtek a kis pártok (listás) szavazóinak voksai (például LMP és Momentum), súlyuk nőtt az ellenzéki szavazók körén belül a DK-s vagy MSZP-s listás szavazók rovására – legalábbis arányaiban a szóban forgó szavazókörökben (látnunk kellene tehát a korrelációs együtthatók értékét).
Molnár egy újabb hipotézise: „A DK-sok sem támogatták egységesen Győrit.” Ez a feltételezés az alacsony részvétel fényében eleve reálisnak tűnik. Az viszont, hogy a tavaszi országgyűlési választás DK-s szavazatai szavazókörönként nem korrelálnak a Győri Péterre leadott szavazatokkal, azért is lehet, mert a DK-s szavazók a kerületben egyenletesen oszlanak meg, ami különösen érvényes lehet az időközin (amikor is a párt szavazóinak csak a kemény magja megy el). Éppen ezért a bizonyításhoz érdemes lett volna megvizsgálni a pártok szavazónak térbeli homogenitását a 2014-es polgármesteri választások alapján.
Újabb hipotézis: „Az Együtt listás szavazói Győrire szavaztak.” Abszolút valószínűnek tekinthető, de az Együtt támogatottsága igen alacsony volt az országgyűlési választáson, így a párt szavazói valószínűsíthetően érdemben nem befolyásolhatták az időközi polgármester-választást sem – ez utóbbira csak igen alacsony részvétel, továbbá az Együtt-szavazók jóval az átlagon felüli aktivitása mellett lehetett volna reális esély.
Molnár egy további állítása a Mércén megjelent írásában: „A Győri Péterre leadott szavazatok és a 2014-es voksok között a legerősebb pozitív összefüggés az akkori Együtt–PM és az LMP szavazataival van. Kisebb az MSZP akkori szavazóival és lényegében nincs a DK-éval.” Az állítás teljes körű bizonyítása a kis mintaelemszám (mintegy ötven használható szavazókör) miatt nehézkes, valamint az sem következik automatikusan az eredményből, hogy a kis ellenzéki pártok szavazói nagyobb mértékben támogatták volna Győri Pétert. Ez a 2014-es polgármester-választás és a mostani, 2018-as időközi polgármester-választás adatain lett számolva, amely választói preferenciák közel sem biztos, hogy 2018-ban is fennálltak. A korreláció csak annyit mond(hat), hogy szorosabb kapcsolat van-e egyes pártok 2014-es szavazataránya és a mostani között vagy sem. Ha a szerző pontosan prezentálta volna az eredményeket, úgymint a korreláció mértékét pártonként, illetve azt, hogy melyik szavazóköröket vette figyelembe, úgy állításának bizonyítása teljes lehetne, illetve csak így lehetne teljes.
A fentiek ellenére azért foglalkoztam részletesen Molnár György elemzésével, hogy bizonyítsam: az ellenzéki elemző gondolkodás minden ellenzéki cselekvési kudarc ellenére sincs rossz formában. Molnár azonban számos szempontot kénytelen volt figyelmen kívül hagyni, így a következőkben ezekkel folytatom. Véleményem szerint ezek lennének ugyanis a legfőbb politikai kihívások Józsefvárosban, ahogy másutt is.
*
A 2014–2018 közötti politikai ciklus lényegében egészét végigkísérte minden időközi választás jelöltállítása során az a kérdés, hogy ha egy közös jelölt lesz, úgy az civil induló vagy pártpolitikus legyen. Bár az ellenzéki pártok szavazatszerző képessége érdemben nem javult a tárgyalt időszak alatt, ami folyamatosan kitapintható kritikája az ellenzéki politikának, ennek tényleges okairól csak a közéleti diskurzusok szintjén „győződhettek meg” a politikát követők. Ez annyit jelent, hogy annak tulajdonképpeni hátteréről, hogy milyen tényezők és magyarázatok állhatnak a választópolgárok kritikája mögött, megalapozott tudás nem állt a közvélemény rendelkezésére. Megalapozott alatt azt értem, hogy rendszeresen elvégzett és publikált, az ellenzék tevékenységével foglalkozó kutatások álltak volna a megszólalók rendelkezésére. Ebben az esetben könnyen kialakulhat az a (beszélői) helyzet, hogy aki elég hangosan érvel (jelentsen ez gyakori főműsoridős médiaszereplést vagy posztolt publicisztikák alatti lájk- és megosztásszámot), annak a „meggyőződése” lesz az alaptétel. A véleményvezérség privatizálódása egyúttal azzal is járt, hogy az új típusú visszacsatolások miatt hirtelenjében eluralkodott és adottnak lett tekintve az a beszédmód, amely akár korábbi, akár az adott beszédhelyzet témájára vonatkozó kutatásokra szinte alig vagy egyáltalán nem támaszkodik.
Ehelyütt kell megemlíteni, hogy az ellenzéki politikai stratégia és narrálás egyik legszembetűnőbb sajátossága az utóbbi években a kutatások nélküli beszéd (és politika). Bár az intuíció fontos eleme a politikának, annak kizárólagossága már megkérdőjelezhető, ha kutatások nem erősítik a helyesnek vélt intuíció valóságát. Visszatekintve éppen ez utóbbiak nyilvános taglalásából vagy egyáltalán meglétéből volt hiány, miközben olyan intuíciókat vettünk alapnak, mint hogy a „régi” baloldal pártjaira nem szavaznának a 2010 után vagy közvetlenül előtte létrejött pártok szavazói. Azt is számosan adottnak vették, hogy a civil jelölt mindig a jobb, vagyis az esélyesebb jelölt. Már előzetes kutatások is megmutatták,[6] hogy például az LMP-s szavazók is hajlandóságot mutatnak esélyes „régi” baloldali jelöltre való szavazásra, amennyiben a saját jelöltjüket kevésbé látják esélyesnek, majd az eredmények – például a tárgyalt józsefvárosi eset – számos helyen igazolták is ezt a kutatásokból kiolvasható jelenséget. Nem lehet viszont általánosítani: ahogy nem törvényszerű az, hogy mindenhol át kívánna szavazni egy LMP-s vagy momentumos az MSZP vagy a DK jelöltjére, úgy az sem igaz, hogy ez elképzelhetetlen lenne – ahogyan azt a 2010 utáni pártok elitjei saját szavazóikról állítják.
Maradjunk csak a józsefvárosi példánál – ehelyütt az IDEA Intézet korábban a 24.hu-n publikált elemzésére támaszkodom (szemléltető ábrák elérhetők a lábjegyzetben található link alatt).[7] Budapest 6. számú egyéni választókerülete (Józsefváros–Ferencváros) számos szempontból várakozásokkal „terhes” volt. Egyrészt 2014-ben szoros eredménnyel győzött Kocsis Máté, másrészt utóbbi személye eleve politikailag megemelte az itt folytatott kampányt, harmadrészt ebben a választókerületben elmaradt a teljes koordináció: sem az LMP, sem a Jobbik, sem pedig a Momentum jelöltje nem lépett vissza, amely jelöltekre eső szavazatmennyiség messze elmaradt a végül Kocsissal szemben (18 818 szavazat) alulmaradt DK-s Ara-Kovács Attiláéhoz képest (14 947 szavazat). Utóbbi „ejtőernyős” jelölt volt, a választókerülethez (politikai) kötődéssel nem bírt. Hozzá képest az LMP-s Jakabfy Tamás józsefvárosi önkormányzati képviselő (2582 szavazat), a 2017 óta a kerületben aktívan építkező jobbikos Dúró Dóra (6001 szavazat) vagy a választókörzet IX. kerületi részében ismert és aktív, az Együtt színeiben politizáló Baranyi Krisztina (1154 szavazat) inkább bírt beágyazottsággal. Ennek ellenére ebben a választókerületben az esélyesnek mondható jelölt felismerése részben működött, ugyanakkor a koordináció hiánya megágyazott annak, hogy a Fidesz–KDNP VIII. kerületi polgármestere, Kocsis Máté nyerje a választókerületet.
Nyolcvanhárom szavazókör adatait elemezve megállapítható, hogy az Együtt listás szavazói szinte egyáltalán nem szavazhattak át a IX. kerületben a saját jelöltjüknél jóval esélyesebb DK-s jelöltre, de ez nem volt igaz a józsefvárosi részben. Az LMP-sek a választókerületben vélhetően nagy arányban átszavazhattak a DK egyéni jelöltjére, sőt a momentumosok még az ökopártnál is nagyobb arányban szavazhattak át egyéniben Ara-Kovács Attilára (mind a IX., mind a VIII. kerületben, de az utóbbiban jelentősebb mértékben). A teljesség kedvéért említem, hogy a VIII. kerület legtöbb részében az átszavazó jobbikosok Kocsist támogathatták. A Momentum szavazóinak átszavazási hajlandósága bizonyulhatott tehát a legmagasabbnak (átlagosan 55–60 százalék), az LMP-nél ugyanez 45, a Jobbiknál mintegy 6–7, míg az Együtt esetében csupán 3–4 százalék.
Egy másik példával illusztrálva az ellenzéki választók átszavazási hajlandóságának különbségeit, nézzük meg Veszprém megye 3. számú országgyűlési egyéni választókerületét, ahol a hosszú ideje elismert szocialista Schwartz Béla Ajkája is található, és ahol előzetesen a jobbikos Rig Lajos számított esélyesnek. A választókerületben 116 szavazókör van, a két legnagyobb településen, Ajkán és Tapolcán sorrendben 29, illetve 15 darab található. A Fidesz az egyéni szavazatok 44,2 százalékát és a listás szavazatok 45,7 százalékát szerezte meg Ajkán, míg Tapolcán 36,4, illetve 43,1 százalékot. Az adatok tükrében a választókerületben az LMP listás szavazói nagy arányban szavaztak át a jobbikos jelöltre. A párt listás eredménye közelében van az országos átlagnak, 1–2 százalékponttal maradt el a 7 százaléktól. Ajkán és Tapolcán átlagosan 6 százalékot, a kisebb településeken átlagosan 4 százalékos eredményt ért el a párt. Ha a nettó átszavazási arányt nézzük, akkor egyértelműen kitűnik, hogy összességében az LMP szavazói szavaztak át a legnagyobb mértékben, de jelentős volt az átszavazás az MSZP–Párbeszéd és DK szavazói körében is, alig elmaradva az LMP-től. Ez a két példa csak annak az illusztrálását szolgálja, hogy az egyes pártok választói akár választókerületről választókerületre másképp viselkedhetnek – elég, ha csak arra gondolunk, hogy például az LMP szavazóinak jelentős része Budapest 5. számú egyéni választókerületében már előzetesen is saját jelöltjük visszalépése mellett volt az esélyesebb DK-s jelölt javára (lásd erről az IDEA Intézet helyi kutatását).[8]
Sajnos kevés – legalábbis nem elégséges – publikált kutatás, illetve április 8-át követően is csak elhanyagolható mennyiségű, a fentihez hasonló, a pártok egyéni és listás szavazatarányának tükrében született elemzői anyag került napvilágra.[9] Ezek nélkül azonban a jövőben sem lehet nyílt politikai vitákat lefolytatni. Ennek hiányában véleményvezérinek gondolt pozícióból beszélni a szavazók (vélt) viselkedéséről felelőtlenség, ez ugyanis téves következtetések levonásához, de legalábbis nem bizonyított álláspontok kialakításához vezet.
Felmerül például a kérdés, mire alapozva gondoljuk, hogy egy civil jelöltnek mindig nagyobb esélye van a győzelemre, mint egy „pártosnak”, hogy jobban mobilizálja a bizonytalanokat és/vagy az elégedetleneket, mint egy kampánytechnikai értelemben jól szervezetett mozgósítás révén egy helyben ismert(ebb) pártpolitikus? A civil jelölt minden esetben rá van szorulva a pártok adatbázisaira és egyéb hátterére – ami nem probléma, hanem adottság –, és mint azt a 2018. nyári józsefvárosi időközi polgármester-választás mutatta, nem biztos, hogy egy, a politikai értelmezés terébe egyre több társadalmi teret bevonni akaró kormánypárti jelölttel szemben az antipolitikai attitűd a legbiztosabb út a győzelemhez. Adekvátnak tűnik ugyan, hogy a mindent túlpolitizáló Fidesz–KDNP-vel szemben egy antipolitikai keret (frame) bizonyulhat hatásosnak, de helyi kutatások és komplex tudás nélkül ezt is csak feltételezni lehet, és Győri Péter civil polgármesterjelölt nyári józsefvárosi kampánya bizonyítja, hogy ebben el is lehet bukni.
Az is kérdés, mi alapján gondoljuk, hogy éppen az adott civil jelölt a legalkalmasabb, hiszen – ismerve kissé a józsefvárosi hátteret – nem „civilcastingok” zajlanak a háttérben, hanem egy magát a kijelölésre képesnek tartó civil szervezet – szerencsés esetben több más civillel hálózatban – jelöli ki a támogatandó indulót. Nem beszélhetünk tehát civil előválasztásról – nem mintha az indokolt lenne –, bár ettől még alkalmas civil jelöltek kerülhetnének kiválasztásra.
Az is megkérdőjelezhető gyakorlat, amit nagyon sok civil adottnak vesz, hogy lehetőleg pártlogók ne kerüljenek a kampányanyagokra. A pártlogók ugyanis informatív értékkel is bírnak, és egy-egy nem pártos jelölt esetében nemcsak a választás súlyára hívják fel a figyelmet, hanem tájékoztató és mobilizációs szerepük is van. Például az olyan kerületekben, mint Józsefváros, ahol a politikai informáltsági szint és memória nem egyformán adott vagy erős, a logó üzen: „ő az ellenzék jelöltje”. Könnyen előfordulhat, hogy nem indokolt a pártos szimbolika, de erről is nagyobb bizonyosságnak kellene lennie. Ha például a rákospalotai időközi polgármester-választásra gondolunk, ott a civil jelölt, Németh Angéla mellett nem voltak ott a pártok logói, még ha támogatták is őt (egyébként ha nem pártok a jelölő szervezetek, azok logóinak szerepeltetése a plakátokon törvénybe ütközik) – miközben Németh az addigi DK-s polgármesterrel, Hajdu Lászlóval együtt szerepelt a plakátokon, és úgy látszik, Hajdunál egyértelműbb „logó” már nem is kellett.
Talán kevesen tudják, de a józsefvárosi nyári időközi polgármester-választás során az ellenzék jelöltje nem azért lett a hivatásában elismert Győri Péter, mert ő volt a legalkalmasabb vagy a legesélyesebb, hanem mert a pártoknak nem volt versenyképes jelöltjük. Napnál világosabb volt, hogy csak a kockás füzetben van esély szoros eredményre, mert egyrészt az április 8-i választás tétje, súlya egészen más volt, másrészt a jelölt ugyan helyi volt és jól ismerte a kerületet, de a kerület őt már kevésbé. Harmadrészt egy újabb kétharmad után került sor a választásra egy, a Fidesz–KDNP által jól megdolgozott, a városvezetés szempontjából sikeresnek mondható terepen, és a tavaszi vereség miatt feltételezni lehetett, hogy az ellenzéki szavazók még poszttraumatikus állapotban vannak, kevéssé lehet őket mobilizálni. Negyedrészt alacsony választási részvétellel bíró kerületekben felértékelődik az adatbázisok szerepe: ezzel a Fidesz–KDNP helyben rendelkezik, míg az ellenzéknek – elmondások alapján – ilyenek érdemben nem álltak rendelkezésére, helyesebben nem frissítettek azokat az évek alatt. Ötödrészt a Fidesz–KDNP rendelkezik azzal a helyi aktivistahálózattal, amely képes egy ilyen nyári kampányidőszakban is az adatbázisok leghatékonyabb felhasználását kivitelezni.
Szemben a bevett értelmezésekkel, a Fidesz adatbázisába úgy is bekerülnek emberek, hogy eleve benne akarnak abban lenni. 2008 óta a kerületben élve, a helyi kiadványt – amelyben ellenzéki kritikák a legritkább esetben szerepelnek – olvasva tapasztalható, hogy a kormányzó párt itt is felépítette a maga civil társadalmát, aktív lokálpatrióta politikát folytat. Ténylegesen – leginkább a kerület honlapján – konzultáltatja a helyieket, azaz ügyek és témák mentén mozgásban tartja a politikailag leginkább érdeklődőket és a hangadókat. Egy ilyen politikailag kevéssé aktív kerületben – ezt a lakosokra értve – ezeknek a hangadónak fontos szerepük van. Referenciák saját köreikben, utcáikban és gangjaikon. Mindezen szempontokat mérlegelve adott volt a nyári időközi vereség.
Visszatérve még Győri személyére, ő tehát azért lett jelölt, mert a pártoknak se volt jobb. Józsefváros a kihagyott ziccer esete: Kocsis Máté személyében egy reflektorfényben lévő, konfrontatív stílusú, a Fidesz politikai és kommunikációs keményvonalát képviselő polgármestere volt a kerületnek, és tulajdonképpen 2009 óta egyetlen ellenzéki politikus sem használta ki annyira Kocsis ezen tulajdonságait, hogy abból magának politikai arcélt tudjon rajzolni. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy országos híradóban hányszor szerepelt ellenzéki politikus Józsefváros és Kocsis Máté (ügyei) kapcsán. A fakivágás elleni tiltakozáshoz (Orczy-kert) hasonló megmozdulások beleillenek a kötelező és indokolt ellenzéki politizálásba, de ehhez hasonló ügyek mentén aligha fog bevésődni a választók fejébe a tiltakozó ellenzéki arca ilyen nagy arányú helyi kormánypárti aktivitás és térfoglalás közepette. Kocsis Máté 2014 és 2018 között érdemi politikai botrány nélkül kormányozhatta Józsefvárost, hiába kínált személye páratlan támadási felületet az ellenzék számára.
A kellő szerénység mellett, de rálátással bírva a helyi folyamatokra elmondható, hogy az ellenzéki politikusok nem feltétlenül találják meg a közösséget leginkább foglalkoztató témákat, illetve gyakran többségi véleménynek tudják be a sajátjukét. Egyrészt ez megint visszavezet a kutatások és a teljesebb politikai tudás hiányának kérdéséhez, másrészt ezzel nem azt állítom, hogy egy felelős ellenzéki politikának nem kellene edukálnia a választókat vagy fel kellene adnia értékeit, és a hatalomra kerülés érdekében kizárólag a többségi véleménnyel kellene azonosulnia. Mivel azonban a kormánypárt és az ellenzék erőforrásai, illetve reprezentációs lehetőségei helyi szinten sincsenek egyensúlyban – és ez a helyzet a jövőben sem fog változni –, az erőforrások allokálása döntő szempont lesz a későbbiekben. Az utóbbi évek helyi ügyeit és kampányait követők számára úgy tűnik (ismét a kutatások vagy a szélesebb társadalmi merítés, illetve a mélyebb beágyazottság hiánya következtében), mintha eltérő percepciós bolygón élnek az ellenzéki politikusok és a választók.
Ugyanaz a kérdés, ami a makroszintű politikában működik, az egy az egyben mikroszinten már nem mindig, hiszen egész másként is jelentkezhet helyben. Ilyen például a józsefvárosi dzsentrifikáció, a lakhatási kérdés, a közbiztonság vagy a szociális konfliktusok különböző vetületei. Ezek a kérdések még az ellenzéki szavazókat is megosztják, s míg egy országgyűlési választás alkalmával „antiorbánista fejjel” gondolkodnak, hiszen közvetve is csak kismértékben a józsefvárosi perspektívákról és konkrétumokról szól a választás, addig egy önkormányzati választás nemcsak az addigi kerületvezetői tevékenység mérlege, hanem a választópolgár legközvetlenebb környezetének kezelési módjáról mondott vélemény is. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy ellenzéki pártpreferenciájuk ellenére nem kevesen vannak azok a kormánykritikusok és -ellenesek, akik respektálják a fideszes többség kerületi tevékenységét. Mindez nem csak józsefvárosi kihívás: elég, ha csak a VI. kerületre vagy Újpestre gondolunk, ahol egyéniben az országgyűlési választáson nyer a baloldal, az önkormányzati választás mégis könnyű megmérettetés a Fidesznek.
Talán ez is összefüggésben lehet azzal, hogy az utóbbi években sem az ellenzéki (legális) adatbázisok nem újultak meg, sem jelentős helyi aktivistahálózat nem épült ellenzéki oldalon. Attól sem lehet eltekinteni, hogy az ellenzéki politika gyakran olyan nyelvvel és agendával lép fel, amellyel nem lehet többséget elérni, sem pedig egyéniben nyerni. Például mind a 2017-es időközi képviselő-választás, mind a 2018-as időközi polgármester-választás alkalmával a civil jelöltek már rögtön a kampány elején beleragadtak egy olyan szociális témába (lakhatás), amely egyértelműen megosztó, és igen különböző véleményeket generál a helyiek körében.
E sorok íróját 2018. április 8-án a vereség ellenére is inkább meglepte, hogy egy ejtőernyős, semmilyen helyi beágyazottsággal nem bíró baloldali jelölt csak ennyivel kap ki Kocsistól. Mindez nem magyarázható csak az átszavazással, hiszen négy évvel korábban még szorosabb volt a küzdelem. A DK-s jelölt kampánya kevéssé volt látványos, lévén a párt sem a Garancsi-, sem a Simicska-féle felületeket politikai okból nem kívánta használni, míg például a távolról sem esélyes Dúró Dóra „fellobogóztatta” plakátjaival a Baross utca – Józsefváros főutcája – oszlopait. A kevéssé informált választó akár azt is gondolhatta, hogy Dúró az esélyes jelölt, egy plakát nagysága és elhelyezése ugyanis tájékoztatás a jelölt komolyságáról is. Jó volna tudni, hogy csak az antiorbánista tehetetlenség vitte-e el a szavazókat áprilisban, vagy valamiféle komolyabb lokális mobilizációs kampány is folyt. Mindenesetre egyetlen kampány nem bízhat semmit a véletlenre, itt pedig mindegyik kampány esetében nagy szerep jutott ennek a faktornak.
*
Ezen írás célja nem a legutóbbi józsefvárosi kampányok negatívumainak bemutatása volt, hanem azon kihívások szemléltetése, amelyek kezelésének elmaradása esetén a soron következő önkormányzati választás sem lesz könnyebb (sikeresebb) a jelenlegi ellenzék számára. Csak abba gondoljunk bele, hogy a választási rendszer módosításával az önkormányzati választási szisztéma nem változott, Józsefvárosban az ellenzék mégis olyan helyzetbe került, hogy ha egyéni képviselői mandátumot kíván szerezni, úgy még arra is megállapodást kell kötnie. Ami elég nehézkes folyamatnak bizonyul, csak hát egyéniben együttműködés nélkül kevés esély mutatkozik képviselői helyekre: a fideszes jelöltek taroltak 2014-ben is. De éppen ez a helyzet világít rá arra is, hogy a szövetségi politika szorosabbra húzása messze nem elégséges megoldás, még jobban kell ismerni „a falut, ahol élünk”.
Józsefváros folyamatosan változik, dinamikus fejlődésen megy keresztül, és a változásokat különbözőféleképpen élik meg az ott lakók. Nem magától értetődő tehát politikai koalíciókat létesíteni itt utcáról utcára, térről térre. E sorok írásakor még nem látszik, ki lehet a kihívója a Kocsis Máté politikáját folytató Sára Botondnak, annyi azonban bizonyos: ha egynél több baloldali-liberális polgármesterjelölt lesz, biztos az ellenzéki vereség. Tanulság azonban az is, hogy nem mindig az a legjobb jelölt, akit elsőre annak gondolunk. Józsefváros sokszínű lett, a jelöltnek is annak kell lennie.
2019-ben már Jozefstadt, és nem csak Józsefváros jelöltjének kell lenni.
fotó: Földházi Árpád
JEGYZETEK
[1] Erről a folyamatról részletesebben lásd Böcskei Balázs, Józsefváros és a baloldal – Kocsis Máté Josefstadtja és választásai, Mérce, 2017. április 24., https://merce.hu/2017/04/24/jozsefvaros_es_a_baloldal_kocsis_mate_jozefstadtja_es_valasztasai/.
[2] Vö. Boros Lajos, Fabula Szabolcs, A sokszínűség érzékelése és megítélése Józsefvárosban, Regio, 2017/4., 80–107.
[3] Vö. Szurovecz Illés, Lebontani mindent, mintha nem is létezett volna, Abcúg, 2018. november 5., https://abcug.hu/lebontani-mindent-mintha-nem-is-letezett-volna/; Bende Csaba, A közösségi kertek mint a nagyvárosi dzsentrifikációs folyamatok produktumai? – A budapesti Leonardo kert esete, Településföldrajzi Tanulmányok, 2016/2., 38–52.
[4] Molnár György, Néhány megállapítás a józsefvárosi polgármester-választásról, Mérce, 2018. július 28., https://merce.hu/2018/07/28/nehany-megallapitas-a-jozsefvarosi-polgarmester-valasztasrol/.
[5] E sorok írója biztos abban, hogy meggyőző részletességgel tovább lehetne folytatni azt a gondolkodást, amit a közgazdász-matematikus megkezdett, és ezt már csak azért is érdemes lenne megtenni, mert hipotézisei kissé erősek, így bár láthatók az elemzése mögötti számítások, de a bizonyításhoz azok részletesebb prezentálása lenne indokolt.
[6] Hódmezővásárhely meghozta az ellenzéki szavazók átszavazási kedvét?, ATV.hu, 2018. március 7., http://www.atv.hu/belfold/20180307-hodmezovasarhely-meghozta-az-ellenzeki-szavazok-atszavazasi-kedvet.
[7] Nagy ellenzéki szövetség lehet elég a Kocsis Máté-hatással szemben Józsefvárosban, 24.hu, 2018. április 23., https://24.hu/kozelet/2018/04/24/nagy-ellenzeki-szovetseg-lehet-eleg-a-kocsis-mate-hatassal-szemben-jozsefvarosban/.
[8] Biró Marianna, Jelentős arányban szavaznának át Oláh Lajosra az LMP szavazói, hogy le lehessen győzni az Orbán-család ügyvédjét, 168 Óra, 2018. március 28., https://168ora.hu/itthon/jelentos-aranyban-szavaznanak-at-olah-lajosra-az-lmp-szavazoi-hogy-le-lehessen-gyozni-az-orban-csalad-ugyvedjet-147462.
[9] A jelenségre ellenpélda: Böcskei Balázs, Egyszer mint tragédia, és másszor is: baloldaliak és szavazóik, területi olvadások és átszavazások = Várakozások és valóságok. Parlamenti választás 2018, szerk. Böcskei Balázs, Szabó Andrea, Napvilág, MTA TK Politikatudományi Intézet, Budapest, 2018, 168–194.
