BARTUS GÁBOR
Nem vitás, hogy 2020 a SARS–CoV–2 vírus és az általa okozott Covid–19 járvány éve lesz. Szerte a világon a társadalmak erőfeszítéseinek középpontjában a járvány megfékezése, kezelése, illetve az ebből fakadó gazdasági visszaesés menedzselése áll. A politikai közösségek vitafórumain gyakran megjelenik a járvány és a természeti erőforrások kezelése, a különböző ökológiai kihívások közötti kapcsolatok és párhuzamok feltárása, elemzése. Jelen írás arra tesz kísérletet, hogy az elmúlt fél évben felbukkant ilyen érvelések rendszerezését elvégezze. Nem a teljesség igényével és nem e vita lezárásának, hanem sokkal inkább a folytatásának szándékával.
Néhány összefüggés elemzésére szándékosan nem vállalkozom. Korai olyan vizsgálatokat végezni, ami a járvány okozta gazdasági aktivitáscsökkentés környezeti hatását tárná fel, még akkor is, ha ennek egyes elemei jól előre jelezhetők, mint például a légi közlekedés visszaesésének hatása a szén-dioxid-kibocsátás csökkenésére. Más hatások azonban nem láthatók még jól, mert a környezeti adatok többsége jóval nagyobb késéssel jelenik meg a statisztikákban, mint a gazdasági adatoké. Egyes hatások feltérképezéséhez pedig külön kutatásokra lenne szükség, többek között arról, hogy a 2020. március végi élelmiszer-felvásárlásoknak milyen hatása volt az élelmiszer-hulladékok mennyiségének növekedésére1 vagy milyen mennyiségi vagy minőségi hulladékproblémákat idézett elő a járvány elleni védekezés (például mennyi maszkot dobunk ki és azokat hogyan kezeljük). Itt arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy a járvány nemcsak környezeti előnyöket hoz (például a levegőminőség javulását egyes szennyezett levegőjű nagyvárosokban), hanem speciális környezeti terheléseket is.
A nem fenntartható természethasználat mint ok
A járvány kitörése nem mindenkit ért meglepetésként, bár arra a dolgok természeténél fogva senki sem volt képes, hogy pontosan előre jelezze, mikor milyen vírus fog globális problémákat okozni.
A tudományos szakirodalomban azonban két megállapítás már régóta megbízható igazolást nyert: a természeti rendszer nagymértékű megbolygatása – különösen a területhasználat-változtatás és az éghajlatba való beavatkozás nyomán – növeli a zoonózis és a pandémiák megjelenésének gyakoriságát,2 valamint egyes ázsiai országok, különösen Kína környezetpolitikája ezt a valószínűséget még tovább növeli. A koronavírusokat hordozó vadállatok előfordulása Kínában a legnagyobb, s hogy az ezekről az emberre való átugrás nagyobb valószínűséggel meg is történjen, ahhoz hozzájárulnak a kínai társadalom egyes szokásai (például a vadon élő állatok nagyobb arányban szerepelnek az étlapon, a frissen leölt állatból készült ételt ízletesebbnek tartják), valamint az ország alacsony színvonalú természetvédelmi és élelmiszer-biztonsági szabályozásai, amik a fenti szokásokat inkább támogatják, mint korlátozzák és ellenőrzik.3
A globális éghajlatváltozás is kedvez az olyan járványoknak, mint a malária vagy a dengue-láz, az ezeket terjesztő fajok számára kedvezőbb életkörülményeket biztosít az átlaghőmérséklet-emelkedés, ideértve azt is, hogy ezen vektorok számára új földrajzi területek lesznek elérhetők.4
A frissen megjelent IPBES-jelentés egyértelmű bizonyítékokkal és elemzéssel szolgál: a Covid–19-hez hasonló járványok alapvető oka a területhasználat-változás, azaz a természeti tőke felélése, a természeti fenntarthatóság figyelmen kívül hagyása a gazdaságfejlesztési döntésekből. Nem a járvány mint olyan a természetpusztítás eredménye, hiszen járványok mindig is megjelentek az emberiség történetében, hanem a járványok gyakoriságának növekedése az a hatás, amit a túlzott mértékű természetfelszámolás eredményez.
A fertőzések hetven százaléka, a globális járvánnyá alakuló fertőzések pedig szinte mindegyike zoonotikus eredetű. A társadalmak és a természet közötti területmegosztás drasztikus megváltoztatása viszont érdemben, exponenciálisan növeli annak esélyét, hogy egy vadállatban élő kórokozó átugorjon az emberre. 540–850 ezer olyan vírus létezik, ami csak erre az esélyre vár. Jelenleg évente több mint öt olyan vírusnak sikerül az emberre való átugrás, ami a pandémia potenciális lehetőségét is hordozza. Az 1960 óta észlelt összes fertőzések számának harmincszázalékos növekedését okozta a területhasználat-változtatás, azon belül elősorban az urbanizációs és a mezőgazdasági területek expanziója. Szintén hozzájárul a pandémiák előfordulásának gyarapodásához a vadon élő állatok legális vagy illegális kereskedelme.5
Kevésbé meghatározó ok a járványok kialakulásában a globalizáció. Az igaz ugyan, hogy egy kialakult fertőzés gyorsabban válik pandémiává, ha a nemzetközi (személyes és üzleti) kapcsolattartás intenzívebb, ahhoz azonban, hogy egy vírus országhatárokon belül maradjon, szinte teljes körű izolációra lenne szükség, amit már évszázadokkal korábban is nehezen lehetett volna kivitelezni. További fontos érv, hogy a globális kapcsolatok korlátozásának nagyobb a nettó társadalmi költsége, mint a területhasználat-változtatás megfékezésének és az éghajlatváltozás mérséklésének.
Figyelmünket tehát elsősorban a területhasználatok fenntartható voltára, másodsorban pedig az éghajlatváltozás megfékezésére kell koncentrálnunk, ha a globális járványok gyakoriságát akarjuk érdemben alacsony szinten tartani. Vagyis hatékonyabb a zoonózis, a fertőzés megelőzése, mint a globalizáció korlátozásával a már kialakult fertőzés országok közötti terjedésének megakadályozása.
Más környezeti válság is ilyen lesz
A közösségi médiában cirkuláló kép (egymást követő egyre nagyobb cunamihullámok) szerint a Covid–19 által okozott egészségügyi krízisnél nagyobb veszteségeket fog okozni a járvány okozta gazdasági válság, de még annál is nagyobb káraink lesznek az éghajlatváltozás vagy a biodiverzitás felszámolása miatt.
A Világbank júniusi előrejelzése6 szerint a Covid–19-járvány az országok 93 százalékát érinti negatívan, s a világ 2020-as GDP-értéke akár nyolc százalékkal is csökkenhet, ami mintegy 6700 milliárd dolláros veszteséget jelenthet. Ez megközelítőleg Nagy-Britannia és Németország együttes éves kibocsátása.
A beporzó rovarok esetleges kipusztulása a világ növénytermesztésének 35 százalékát érintené, a beporzás gazdasági értékének ezen az alapon becsült nagysága 235–577 milliárd dollár évente.7 A becslés alsó határa Csehország, felső szélsőértéke Lengyelország éves GDP-jének felel meg.
A különbség lényeges a két eset között: egy járvány rövid időre, egy-két éves távon okoz viszonylag nagymértékű veszteséget, míg egy ökológiai tragédia éves értéke ugyan alacsonyabb, de sokkal tartósabb. Ha a beporzó rovarok mint fajok nem pusztulnak ki, csak az állományuk zsugorodik, akkor néhány év elteltével, ha a rovarok létfeltételei javulnak, a veszteség eltűnhet. Ha ezek a fajok kihalnak, akkor a veszteség végleges lesz, s akkumulálódik. Értéke persze csökkenhet, ha a növénytermesztésben megjelennek helyettesítő technológiák, például ha valaki feltalálja a beporzó drónt.
Az ökológiai rendszerek elemei azonban összekapcsolódnak, egyes részproblémák más problémákat idézhetnek elő, illetve egymástól független környezetszennyezések és természetierőforrás-használati problémák alakulhatnak ki párhuzamosan, s az ökoszisztéma-szolgáltatások több típusának elvesztése már jelenthet olyan kumulatív értéket, ami a természet elvesztéséből adódó károkat megnövelheti a Covid–19 által okozott veszteségek szintjére vagy azon túl is.
Természetesen a globális átlagok óriási regionális eltéréseket takarnak. Az alpesi síterepek bevételeik akár felét is elveszíthetik a klíma- és demográfiai változások következtében 2030–2040-ig.13 Afrikában a kisebb népességű, természeti erőforrásaikat még jórészt fel nem élő országok (Gabon, Egyenlítői Guinea) a következő évtizedekben kevésbé veszíthetnek a gazdasági növekedési lendületükből az éghajlatváltozás körülményei között, míg a nagy népességgel és egyben a mezőgazdaságból élők nagy arányával rendelkező Etiópia, Kenya és Niger jelentős gazdasági felzárkózási lefékeződéssel néz szembe.14
Több társadalompszichológiai szempont is azt erősíti egyébként, hogy a Covid–19 hatásait erőteljesebbnek érezzük, mint az egyéb környezetterhelés eredetű veszteségeinket, még akkor is, ha az utóbbiak egybeszámított összege nagyobb lenne. A pandémia által okozott veszteség rövid idő alatt, koncentráltan jelentkezik, míg egyes környezeti veszteségek szép lassan, apránként, mintegy „láthatatlanul” fejtik ki hatásaikat (például a levegőszennyezés egészségügyi veszteségei). A járvány a már elért jövedelmünket csökkenti, míg sok ökoszisztéma-szolgáltatás elvesztése egy lehetséges jövőbeli jövedelem elporladását (egy lehetőségveszteséget) jelenti; az előbbit pedig mindig nagyobbnak érzékeljük, mint az utóbbit.
Egy vagy több 21. századi természetpusztítás eredetű válság bekövetkezésének esélyének és az esetlegesen kialakuló károk nagyságának előrejelzésében óriási bizonytalanságok vannak. Ennek oka többek között, hogy a természet sok ponton összekapcsolódó, komplex hálózatot alkot, ahol nem mindig evidens, melyik pont kiiktatása mely más pontokra van hatással. Ha a Föld ökológiai rendszere skálafüggetlen hálózatnak tekinthető, akkor nagyobb strukturális zavar (vagyis a Covid–19-nél is tartósabb és nagyobb társadalmi veszteség) csak akkor következik be, ha a hálózat egy másoknál sokkal több kapcsolattal rendelkező pontja kerül kiiktatásra. Az antropocénben az ember dzsengát játszik a természettel: nem lehet megjósolni, mikor melyik elem kihúzása okoz majd összeomlást.
Válságkezelés: a krízisgörbe lelapítása
Azt mindenki álmából felébresztve is tudja, hogy a járványkezelés egyik legfőbb alapszabálya: a kontaktuskorlátozások megfelelő mértékével el kell érni, hogy a kórházi kezelést igénylő megbetegedések száma ne legyen nagyobb az egészségügyi ellátórendszer kapacitásánál. Azaz a járványgörbét le kell szorítani az egészségügy kapacitásegyenese alá.
Azt már jóval kevesebben látják – s a jelenségek különösen eltérő időtávja miatt ez érthető is –, hogy egy hasonló problémával állunk szemben a természeti erőforrások túlhasználatával kapcsolatban is. Itt az antropogén környezethasználatok volumenét kellene bepréselni a természeti tőke ökoszisztémaszolgáltatás-nyújtási kapacitásegyenese alá. Problémánk lényege, hogy a civilizáció fenntartása igényli a természet szolgáltatásait, aminek mennyisége, hozama azonban csökken, ha az ökoszisztéma-szolgáltatást nyújtó tőke mennyisége zsugorodik, minősége romlik.
A 20. század második felében lényeges változás következett be ezen a téren. A népesség növekedésével és az egy főre eső fogyasztás bővülésével, továbbá a technológiák fejlődésével radikálisan megváltozott az ember és a természet viszonya. Korábban, évszázadok során az ember természetitőke-felélő képessége globális léptékben elhanyagolható volt, a természetből eltüntetett rész marginális volt az ökológiai tőke teljes nagyságához képest. Ma az arány megfordult: egy évnyi emberi tevékenység a természeti tőke látható, érzékelhető részét képes megsemmisíteni. Ezt a változást a társadalmak szabályrendszere nem követte, gazdasági ösztönzőinket, korlátainkat még a természet bőségének állapotához igazítottuk, pedig közben beköszöntött a természeti erőforrások szűkösségének kora.
A Covid-hasonlatot folytatva, a járványgörbe lelapítása itt azt jelenti, hogy megfelelő intézményrendszert, szabályokat hozunk létre annak érdekében, hogy a természet használata annak hozamainak élvezetét, ne pedig a tőke felélését jelentse. Ez pedig, az én értelmezésemben, inkább a kapitalizmus mint sajátos intézményi megoldások rendszerének kiterjesztését jelenti: a szűkös erőforrásokkal való észszerű gazdálkodás lehetőségeinek biztosítását egy olyan területen, ahol eddig azt még nem vezettük be.
A felületes szemlélőt itt talán félrevezetheti, hogy a fejlett országokban már most is jelentős mennyiségű környezetvédelmi jogszabály van érvényben, azonban ezek az intézmények többségükben az emberi egészséget, a komfortot védő szabályok: ha természeti erőforrást használunk, azt az emberre nem ártalmas módon kell tenni. Az azonban mindeközben nem változott meg, hogy a jólét növelésének gyakori forrása a természeti tőke felélése. Leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk, hogy ma ugyan gyorsabban, de sokkal tisztábban számoljuk fel a természetet.
Reziliens társadalom építése: fenntarthatósággal a járványok ellen
A negyedik típusú kapcsolat a pandémia és a fenntarthatóság közötti ös – szefüggésekről való gondolkodásban annak feltételezése, hogy a fenntartható társadalom ellenállóbb az olyan válságokkal szemben, mint a járvány. Továbbá a fenntarthatóság jellemzőjeként reziliens társadalom rugalmasabban, kisebb veszteségekkel képes a válságokból való kilábalás, a megfelelő változtatás, alkalmazkodás megvalósítására.
A közbeszédben gyakori, hogy a járvánnyal kapcsolatos védekezés alternatíváit úgy értelmezzük, mint amelyek kizárólagosan az aktuális parlament és kormány mérlegelésébe tartoznának. Ez azonban korántsem így van. A Covid–19-járvány jellegzetessége, hogy a haláleseteket elkerülni a fertőzöttek elkülönítésével és az emberek közötti kapcsolatok számának csökkentésével lehet. A találkozások mérséklése azonban a gazdasági aktivitás csökkenését eredményezi, egyfajta átváltási (trade-off) helyzet van a járvány okozta egészségügyi veszteségek, a halálozások, valamint a társadalom egészének gazdasági teljesítményében (és így az emberek, családok jövedelmében) bekövetkező veszteségek között. Magyarországon tavasszal úgy védekeztünk, hogy inkább vállaltuk a gazdasági visszaesést, semmint a halálozások magas arányát. Ősszel előtérbe került a vírus okozta gazdasági sokk kezelése, több gazdasági aktivitás vált megengedetté, ennek eredményeképpen viszont októberben Európa egyik legrosszabb Covid-halálozási statisztikáját kezdtük produkálni.15
E fenti trade-off mérlegelésben rosszabb helyzetben van az az ország, ahol a társadalom általános demográfiai helyzete és egészségügyi állapota jobban kedvez annak, hogy a SARS–CoV–2 vírus halálos kimenetelű legyen. Az eddigi tudásunk szerint a fertőzés inkább lesz végzetes kimenetelű az idősek és bizonyos alapbetegségekben szenvedők között. Azaz egy elöregedő és alacsony egészségtudatosságú társadalomban ugyanolyan szintű járványvédekezés nagyobb mortalitáshoz vezet, mint egy kiegyenlített korfájú vagy inkább fiatal társadalomban, illetve ott, ahol egészségesebben élnek az emberek.
A mérleg másik serpenyője a gazdaság szerkezetét hordozza. Az egyes gazdasági aktivitások eltérő mértékben érintettek a kijárási korlátozások, a fizikai közelség tiltása miatt. Például abban az országban, ahol a turizmus, különösen a nemzetközi idegenforgalom nagyobb mértékben járul hozzá a GDP-hez, mint máshol, a járvány nagyobb gazdasági visszaesést fog okozni.
Magyarország mindkét tekintetben kevésbé reziliens egy védőoltással még nem kezelhető járvánnyal szemben. Hazánk az Európai Unió egyik legrosszabb egészségtudatosságú lakosságával bír, minden olyan tényező (túlsúly és elhízás, dohányzás, mozgásszegény életmód, illetve az ebből adódó magas vérnyomás betegség, szív- és érrendszeri problémák) szempontjából a rosszabb teljesítményű országok közé tartozunk, amik növelik a kockázatát annak, hogy a megfertőződés halálhoz vezethet. De országunk a mérlegelés másik irányából is fokozottan sérülékeny: például a nemzeti jövedelemben relatív nagy szerepe van a turizmusnak. Az OECD egy 2018as értékelése16 szerint Magyarország a gazdaságilag fejlett országok 36 elemű mintájában a hetedik helyen áll a turizmusban foglalkoztatottak arányát és a turizmusból származó GDP mértékét tekintve is, tehát a gazdasági szerkezetünk kifejezetten sérülékenynek számít egy pandémia idején.
Mivel a társadalom tagjainak egészséget befolyásoló szokásai évtizedek alatt alakulnak ki és csak lassan változtathatók meg, továbbá a gazdasági szerkezet változásai több kormányzati cikluson át tartanak, a járvány idején éppen kormányon lévő politikusok keze több szempontból is meg van kötve: a járvány kimenete nemcsak az aktuális, a pandémiás intézkedések mértékét, jellegét meghatározó döntéseiktől függ, hanem a korábbi kormányok és minden polgár évtizedekre visszamenő elhatározásaitól, választásaitól is. Ezzel tipikus fenntarthatósági problémához érkeztünk: időben jóval korábbi döntések akár nem szándékos mellékhatásai révén is jelentősen korlátozottak a mai választási lehetőségeink. A magyar miniszterelnöknek másoknál nagyobb gazdasági veszteséget kellene vállalnia, ha életeket akar menteni; s másoknál több halálos áldozattal kell számolnia, ha a gazdasági aktivitást (s benne mindenki jövedelmi szintjét, életminőségét) nem akarja egy bizonyos mértéknél jobban csökkenni hagyni. Bár úgy látszik, mindenről Orbán Viktor dönt és most dönt (és persze azért még így is érdemi mozgástere van), valójában elődeink és mi, mindnyájan már régóta hozott több döntésünkkel is nem kizárólagosan, de jelentős mértékben meghatároztuk, mi a lehető legtöbb, amit a Covid–19-járvány elleni védekezésből kihozhatunk.
A jövőbeli lehetőségek egy adott skálájának, tartományának fenntartása előnyös lehet. A nemzet jövőbeli társadalmi-gazdasági fejlődési pályájának becslésekor, befolyásolásakor tehát a fenntarthatósági szempontokat is figyelembe kellene venni. Például ha a területhasználat-változásból és éghajlatváltozásból fakadóan a zoonotikus járványok gyakorisága nőni fog a 21. században, akkor a turizmus milyen aránya optimális és milyen formái fejlesztendők? Melyek azok a magyar adottságok közé illeszthető termelési-fogyasztási módok, amik kevésbé kitettek a járványoknak, amelyek kevésbé érzékenyek például a kijárási korlátozásokra?
Új típusú válság – új típusú kezelés
A társadalmak gazdasági tevékenységének teljesítménygörbéje nem konstans módon felfelé törő, a válságok természetesek. A 20. századi gazdaságpolitika ennek megfelelően ki is alakította válságkezelő megoldásait, amik közül a leggyakrabban az állam által vezérelt keresletélénkítést szokás alkalmazni. Ilyenkor a kormányzatok a legkülönbözőbb módokon – az állami finanszírozású beruházások felpörgetésével, a háztartásoknak folyósított jövedelempótló támogatásokkal – többletforrást pumpálnak a gazdaságba, a személyek és a vállalatok így a megszokott szint közelében tudják tartani az egymás közötti tranzakcióik mértékét.
A koronavírus-járvány jellegzetessége, az emberek közötti kontaktusok, találkozások számának csökkentési, minimalizálási kényszere miatt azonban a válságkezelés ezen módja korlátozott.17 Hiába ad pénzt az állam bárkinek, ha a többletjövedelem birtokosa azt nem költheti el bármire, mert a vásárlási lehetőségek a bezárások, a szigorítások miatt szűkösebbek. A keynesi mechanizmus – bárhová is teszek forrást, az a gazdasági kapcsolatok láncolatain végigáramolva a társadalom többségének használ – lehetőségei csökkennek, ha éppen azok a láncolatok darabolódnak fel, szakadnak meg, ahol a bepumpált jövedelemnek áramolnia kellene.
A kapitalista gazdaságszervezési modell, a piacgazdaság több alapvető jellemzővel bír. Sokan ezek közül azt szokták kiemelni, hogy a termelést megalapozó termelési tényezők, tőkejavak milyen jellegűek, mennyiségűek és kinek a kezében vannak, adott esetben milyen egyenlőtlenségek figyelhetők meg az emberek tőkebirtoklásában. Mások a piaci verseny szerepét, funkcióját emelik ki. A Covid–19 arra világított rá, hogy a kapitalizmusnak, a piacgazdaságnak van egy további, talán még fontosabb fundamentuma: jellegzetes intézményrendszere segíti, ösztönzi az emberek közötti kapcsolatok minél nagyobb számú kialakítását, fenntartását – az együttműködés szabadságát.18 A járvány hatalmas kibocsátáscsökkenést okozott, de semmilyen tőke nem semmisült meg, s elsősorban nem is a verseny, hanem az együttműködések lehetősége sérült, korlátozódott. Míg a piacgazdaság tipikus konjunkturális válságai esetén a szabad együttműködések hálózata nem szakadozik fel végzetesen, a kapcsolódási lehetőségek megmaradnak, legfeljebb a bizalom csökkenése miatt a kapcsolatok fizikai lehetőségével nem élnek a szereplők, addig a Covid-válság az együttműködések jelentős részét fizikailag lehetetlenítette el, tiltotta meg. A nem járvány formájában jelentkező jövőbeli esetleges környezeti válságokat talán ezért lehet majd könnyebben kezelni, mint a járvány formájában megjelenőket: ez utóbbi minden másnál nagyobb pusztítást végez az együttműködések hálózatában.
Tovább növeli a rutinszerű válságkezelés problémáit, ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy esetlegesen hosszan elnyúló járvány után nem pontosan abba az életmódba térünk vissza, amit a vírus felbukkanása előtt éltünk. A járványhelyzethez való ideiglenes alkalmazkodások egy része tartóssá válhat: a vállalatok rövidíthetik az ellátási láncaikat, többen és gyakrabban dolgozhatnak otthonról, közelebbi helyekre tervezhetjük a nyaralásainkat, s még az is előfordulhat, hogy a járványkockázat érdekében bizonyos természetvédelmi szabályokat, korlátozásokat vezetünk be. Ezek az alkalmazkodások megváltoztatják, átstrukturálhatják a keresletet: egyáltalán nem is biztos, hogy egyes termelési kapacitásokat a keynesi módon érdemes megmenteni.
A pályamódosítás pillanata
Végül a hatodik gondolatmenet nem a közvetlen vagy közvetett logikai kapcsolatot keresi a járvány és a fenntarthatóság között, hanem egyszerűen csak az alkalmat használja ki, a pillanatot próbálja megragadni. Jelentős strukturális változtatásokat, az életmód gyökeres módosítását, a paradigmaváltás igényével megfogalmazott reformokat többnyire lehetetlen végrehajtani a társadalmak prosperáló időszakaiban. Amikor viszont válságba kerülünk, hajlamosabbak vagyunk a változtatásokat elfogadni. Mindazok pedig, akiknek már korábban is voltak jobbító javaslataik, de azokat rendre elvetették, most nyilvánvaló esélyt látnak reformelképzeléseik bevezetésére.
A The Economist magazin címlapján hirdette, hogy ragadjuk meg a pillanatot, és kezdjünk neki az üvegházhatású gázok kibocsátása csökkentésének.19 Klaus Schwab, a World Economic Forum elnöke kifejtette: „A pandémia ritka, szűk ablaknyitás világunk átgondolására, a reflexióra és az újraindítására.”20
A természeti erőforrások nem fenntartható használata, ennek lehetséges súlyos következményei az emberi életfeltételek alakulására immár fél évszázada hangsúlyosan jelen vannak a tudományos gondolkodásban, a szakpolitikai javaslattételi folyamatokban, az üzleti filozófiákban és a politikusi üzenetekben. A fenntarthatóság kritériumait nagyszámú nemzetközi, regionális vagy nemzeti egyezménybe, stratégiába foglalták bele. Csak éppen ezek eddig mindig megbuktak a kellő számban jelen lévő, kellő politikai és gazdasági erővel bíró ellenérdekeltek ellenállásán, de legfőképpen azon, hogy a tömegek, a szavazók nagyobb része számára tulajdonképpen igen kényelmesnek bizonyult a természetet felélő jóléti növekedés modellje. Mivel a járvány sokunkat kimozdított a komfortzónájából, esély nyílhat, hogy egyes szokásaink megváltozzanak, a kényszermegoldások egy részéről kiderülhet, hogy hosszú távon is kényelmes vagy még éppen elviselhető lehet. Járványt akkor akartunk látni, amikor a hátunk közepét, viszont ha már nem úsztuk meg, érdemes a Covid–19 végét követő újrakezdést kihasználni a fenntartható társadalom irányába való átmenet erősítésére.
1 Egy friss elemzés szerint 12 százalékkal nőtt az élelmiszer-hulladékok mennyisége 2020 első felében, a kijárási korlátozások idején Európában. Lásd Aldaco, R. és tsai., Food Waste Management During the COVID–19 Outbreak, Science of the Total Environment, 2020. november 10. * A cikk a szerző saját nézeteit tükrözi, azok nem tekinthetők a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács álláspontjának.
2 Ezen összefüggések bemutatása szerepelt már mindkét nagy nemzetközi, tudományos metaelemzést végző testület, az IPBES és az IPCC jelentéseiben is (a pontos források későbbi lábjegyzetekben szerepelnek).
3 Fan, Y., Zhao, K., Shi, Z., Zhou, P., Bat Coronaviruses in China, Viruses, 2019. március.
4 Special Report: Global Warming of 1.5 o C, IPCC, 2018. október, www.ipcc.ch/sr15.
5 Workshop Report on Biodiversity and Pandemics, IPBES, 2020. október 29., https://ipbes.net/sites/ default/files/2020-10/20201028%20IPBES%20Pandemics%20Workshop%20Report%20Plain%20 Text%20Final_0.pdf.
6 The Global Economic Outlook During the Covid–19 Pandemic: A Changed World, The World Bank, 2020. június 8., www.worldbank.org/en/news/feature/2020/06/08/the-global-economic-outlook -during-the-covid-19-pandemic-a-changed-world.
7 The Assessment Report on Pollinators, Pollination and Food Production, szerk. Potts, Simon G., Imperatriz-Fonseca, Vera, Ngo, Hien T., IPBES, Bonn, 2017, https://ipbes.net/sites/default/files/downloads/ pdf/2017_pollination_full_report_book_v12_pages.pdf.
8 Uo.
9 Wang, J., Zhang, L., Niu, X., Liu, Z., Effects of PM2,5 on Health and Economic Loss, Journal of Cleaner Production, 2020. június 1.
10 Chen, Y., Liu, A., Cheng, X., Quantifying Economic Impacts of Climate Change Under Nine Future Emission Scenarios within CMIP6, Science of the Total Environment, 2020. február 10.
11 Kalkuhl, M., Wenz, L., The Impact of Climate Conditions on Economic Production, Journal of Environmental Economics and Management, 2020. szeptember.
12 The Global Economic Outlook During the Covid-19 Pandemic.
13 Witting, M., Schmude, J., Impacts of Climate and Demographic Change on Future Skier Demand and its Economic Consequences, Journal of Outdoor Recreation and Tourism, 2019. június.
14 Baarsch, F. és tsai, The Impact of Climate Change on Incomes and Convergence in Africa, World Development, 2020. február.
15 E cikk megírását 2020. október 31-én fejeztem be, minden járvánnyal kapcsolatos értékelésem az eddig felhalmozódott információkra, tapasztalatokra épül, s így nyilvánvalóan magában rejti a tévedés lehetőségét.
16 OECD Tourism Trends and Policies 2018, OECD, 2018. március 8., www.oecd-ilibrary.org/urban-rural-and -regional-development/oecd-tourism-trends-and-policies-2018_tour-2018-en.
17 A Covid–19 miatti gazdasági válság kezelésének problémáiról részletesebben írtunk az alábbi, a European Climate Fundation megbízásából készült tanulmányban: Balás Gábor, Baranyai Zsolt, Bartus Gábor, Csite András, Tóth Kinga, Varró András, Újranyitás, válságkezelés, fenntarthatóság, HÉTFA Kutatóintézet, 2020. június 15., http://hetfa.hu/wp-content/uploads/2020/06/HÉTFA_ECF _20200615_fin.pdf.
18 Mike Károly, Szelíd kapitalizmus, kézirat, http://hetfa.hu/wp-content/uploads/2019/04/szelidkapit _egyben_draft5.pdf.
19 Seize the moment. A The Economist folyóirat 2020. május 23–29-i számának címlapja.
