„Azok a gondolatok és értékrend, amelyek mentén mi annak idején elindultunk, azok a mai popzenei erőtérben vereséget szenvedtek. Vagy legalábbis másodlagossá váltak.” Lovasi András, a Kispál és a Borz együttes alapítója – akinek zenészi karrierje lényegében a politikai rendszerváltással párhuzamosan indult és bontakozott ki – összegzi így az elmúlt bő három évtized fejleményeit. Bár letaglózó megállapítása közvetlenül a popzenére vonatkozik, sajnos eléggé nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás nemzedékének kulturális és közéleti illúziói többségére, így a nyilvánosságra, közelebbről az újságírásra és a televíziós híradózásra is érvényes.
Minden egyformán popzene
A rendszerváltás idején színre, majd fokozatosan pozícióba lépett nemzedék elképzelése a demokratikus társadalom működéséről, a polgári társadalom egyes elemeiről, ezen belül is a média struktúrájáról vereséget szenvedett. Vagy legalábbis másodlagossá vált.
Ahogy a hibrid rendszer többi alkotmányos intézménye – szabad választás, alkotmánybíróság, ügyészség, igazságszolgáltatás, számvevőszék stb. –, úgy a sajtószabadság is létezik, de nem képes betölteni alkotmányos funkcióját. A hatalom korlátozására hivatott intézmények többsége a hatalom szolgálójává, politikai ellenségeivel szemben használt fegyverévé vált. Működik a számvevőszék, de ahelyett, hogy az állam megdöbbentően nagyvonalú és korrupt pénzszórását korlátozná, inkább az ellenzéki pártok működését próbálja ellehetetleníteni. Létezik az Alkotmánybíróság, de inkább tűnik a Miniszterelnökség egyik főosztályának, mint a kormányzat jogsértő terjeszkedését korlátozó intézménynek.
És igen, Magyarországon lézetik a sajtószabadság, hiszen bármit le lehet írni, bármi megjelenhet – a média mégsem tölti be a hatalom ellenőrzésének funkcióját.
Másik Magyarország
A kilencvenes évek első felében, a médiatörvény keserves megalkotásakor meg kellett válaszolni egy alapvető dilemmát: milyen legyen a magyar (elektronikus) nyilvánosság szerkezete, különös tekintettel a közszolgálati médiumokra. Az egyik nézet szerint minden legitim politikai erőnek rendelkeznie kell rádió- és televízióműsorokkal vagy inkább csatornákkal, amelyek annak az irányzatnak a világnézeti, politikai és kulturális értékeit jelenítik meg. Az akkori erőviszonyok szerint ez azt jelentette volna, hogy egymás mellett működik például egy, a kisgazda világot tükröző rádióadó agrárgazdasági tematikával és magyar nótákkal, egy konzervatív adó polgári vitákkal és bécsi klaszikusokkal meg egy liberális csupa alternatív zenével és sok környezetvédelemmel.
A másik koncepció szerint viszont az elektronikus médiának és főleg a közszolgálati adóknak kulturális és politikai semlegességet kell tanúsítaniuk, minden irányzat értékeit egyformán – és egyformán kritikusan – megjelenítve, független szakemberek közreműködésével, a politikai pártok és az állam beleszólása nélkül, a civil társadalom ellenőrzése mellett.
Végül a szereplők többségének egyetértésével a második koncepció került a törvénybe – és az első valósult meg. Mindazok, akik a kilencvenes években mély meggyőződéssel hittek egy alapvetően a politikától függetlenül működő, a politikai erőktől egyenlő távolságot tartó médiarendszerben, tévedtek. Az az elképzelés, amely szerint igenis létezik elfogulatlan, tárgyilagos, kritikus és tisztességes hírszolgáltatás, mára verséget szenvedett. Vagy legalábbis másodlagosság vált.
Miért hagytuk, hogy így legyen
Hogy mindez így alakult, annak persze technológiai okai is vannak: ellentétben a kilencvenes évekkel, amikor csak meghatározott számú frekvencia állt rendelkezésre, a digitális technológia megjelenésével elvileg korlátlanná vált a televízió- és (nagyon csak elvileg) a rádiócsatornák száma. Az online, majd a közösségi média megjelenése is hozzájárult a médiumok világszerte tapasztalható szegmentálódásához és végeredményben a buborékhatás kialakulásához. A magyarországi, világviszonylatban is páratlan helyzet létrejöttének azonban elsődlegesen politikai oka van.
Ez az ok pedig a kormányzó erők politikai stratégiájából következik. Ennek a stratégiának a lényege, hogy a Fidesz egyetlen politikai feladata, hogy a vele szimpatizáló két-két és félmillió potenciális szavazót folyamatosan kondicionálja, és szükség szerint (négyévente meg amikor kell: EP-választás, önkormányzati választás, népszavazás – ha lehet, minél többször) elvigye szavazni. Ennek megfelelően a kommunikációja kizárólag ennek a csoportnak szól. Mivel ez a csoport ma már maradéktalanul elérhető az általa birtokolt és közvetlenül irányított médiumok által, megteheti, hogy az összes többi, tőle független médiumot ignorálja.
Megalázó, durva
Mit jelent ez az ignorancia? Azt, hogy a kormányzó párt, sőt ami ennél is rosszabb (és egyébként jogilag elfogadhatatlan), az állam és az annak felügyelete alá tartozó összes intézmény (értsd: minisztérium, kórház, iskola stb.) megtagadja a választ érdemi kérdésekre, távol tartja a független sajtót elvben nyilvános rendezvényektől, illetékesei pedig semmitmondó vagy – szerepükből kilépve – gyakran személyeskedő, inszinuáló válaszokat adnak érdemi információ helyett. Esetleg, mint mostanában egyre többször, csak annyit mondanak: Soros.
Ez pedig három súlyos következménnyel jár. Egyrészt a döntéshozó, felelős pozícióban lévő személyek távolmaradása miatt nem valósul meg a média alapvető funkciója, a végrehajtó hatalom számonkérése, a közpénzek elköltésének ellenőrzése. Nincs még egy ország az Európai Unióban, amelynek a miniszterelnöke megteheti például azt, hogy éveken át magángéppel repülve hódol személyes hobbijának, és megtagadja, hogy érdemi választ adjon arra, ezt ki, milyen forrásból és milyen ellentételezésért cserébe finanszírozza.
Másrészt kialakult egy nem elhanyagolható és egyre növekvő része a társadalomnak, amelyik nem találkozik valódi hírekkel, csupán a kormányzati think tankek által megfogalmazott, kiszámított és gondosan adagolt propagandával, lejárató kampánnyal és konstruált, manipulált hírekkel. Ennek már önmagában is az alkotmányos rend működését veszélyeztető következményei vannak.
A harmadik következmény pedig az, hogy ma Magyarországon nincs pártatlan hírszolgáltatás, nem lehetséges valódi, kiegyensúlyozott hírtartalmat készíteni. Mivel a kormányzó erők képesek ignorálni a tőlük független médiumokat, megtagadhatják személyes részvételület a műsoraikban és válasz nélkül hagyhatják kérdéseiket, azok információk és válaszok híján maguk sem tudnak kiegyensúlyozottak lenni.
Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a közönség meglepően jól adaptálódott a helyzethez: nincs is igazán igény a minden bokor mögött migránst láttató és mindenért Sorost hibáztató propagandánál, illetve a mindenütt korrupciót látó és mindenért Orbánt okoló ellenzéki narratívánál árnyaltabb megközelítésre. A véleménybuborékok egymástól függetlenül, átjárás nélkül működnek.
Megadom magam a mának
Lehet-e mégis tisztességes újságírói munkát végezni Magyarországon? Lehet-e becsületes és minőségi hírszolgáltatást biztosítani a NER-ben?
Abban az értelmeben, ahogyan a kilencvenes években képzeltük, jó ideig biztosan nem. Nem lehet olyan, „mindenkihez” szóló műsorokat vagy újságokat készíteni, amelyek – bár valamilyen világnézettel persze rendelkeznek – nem egy politikai párt (és annak közönsége) igényeit szolgálják ki. Lehet – és kell! – színvonalas újságírói, riporteri, oknyomozó munkát végezni, tisztességes weblapokat, újságokat, tévé- és rádióműsorokat készíteni, de tudomásul kell vennünk, hogy ezek csak egy zárt közönségcsoportot érnek el. Azokat, akiknek egyébként pont semmi szükségük arra, hogy információinkkal „felnyissuk a szemüket”. Egyrészt. Másrészt viszont kifejezetten ellenzéki újságírást várnak el tőlünk, akkor is, ha esetleg mi nem szeretnénk a propaganda által sugallt felosztásnak megfelelni (minden sajtótermék ellenzéki, amelyik nem ők), hanem egyszerűen csak tisztességes hírszolgálatást akarunk nyújtani.
Ahhoz, hogy ez megváltozzon, nem elég az újságírók, tévések, rádiósok minden tisztességes erőfeszítése – a politikai helyzet alapvető megváltozására van szükség. És még az sem biztos, hogy elegendő.
Még nincs itt az idő, vagy már elmúlt
Könnyen lehet, hogy a változások szociológiai és technológiai okokból már nem lesznek visszafordíthatók abban az esetben sem, ha a politikai keretrendszer egyszer érdemben megváltozik. A szavazók nagy többsége ugyanis akkor is inkább a sajátjával megegyező véleményeket fog szívesen fogyasztani, a technikai lehetőség pedig egyre inkább adott ahhoz, hogy minden egyes közösség a neki leginkább tetsző, a hozzá leginkább közel álló véleményeket – és tényeket! – fogyassza.
Mindez nem jelenti azt, hogy nincs értelme az újságírásnak. Csak tudomásul kell vennünk, hogy ma már – a rendszerváltást követő első húsz évvel ellentétben – a sajtó által feltárt visszásságoknak, ellentmondásoknak, visszaéléseknek, nota bene: a nyílt színi lopásnak és hazudozásnak nincsenek komoly társadalmi következményei. Tárjon fel bármennyi korrupt közbeszerzést egy online oknyomzó portál, mutasson be akármennyi felháborító, urizáló visszaélést valamelyik tévé, mutasson rá mégoly sok ellentmondásra egy újság vagy vázolja fel mindezek nemzetközi összefüggéseit egy nemzetközi csatorna, érdemi következmény nem lesz. Sem jogi, sem politikai értelemben. Nem fognak egyetlen lelepzezés miatt sem leváltani és eljárás alá vonni egyetlen korrupt, politikaközeli vállalkozót (jelen esetben NER-lovagot) sem, ahogy pedig az a korábbi évtizedekben többször megesett. Nem lesz más a választási eredmény megannyi gazdasági és társadalmi elemzés közlése nyomán sem.
What do you say?
Gyakran kérdezik tőlem, mik egy nemzetközi hírcsatorna lehetőségei ebben a helyzetben. Egy olyan csatornáé, amely egyrészt a magyar médiaviszonyoktól relatíve függetlenül működik és ad híreket a magyar nézőknek, ám főleg a világ eseményeiről és csak kisebb részben a magyarországiakról tudósít; másrészt viszont az európai közvéleményt is tájékoztatja a magyarországi eseményekről. Hogyan működhet egy hírtévé, amelynek még a nevében is az egyfolytában leckéztetett Európa szerepel, és amelynek alapvető működési modellje, core value-ja éppen az a sokszínűség, amit a legelszántabb és legdemagógabb támadások érnek itthon?
Nem lehetne-e az Euronewsból egyfajta 21. századi Szabad Európa TV-t fejleszteni? Hiszen Európa legnézettebb tévécsatornája, amely egy bizonyos pontig független a magyarországi viszonyoktól. A válasz sajnos: nem. Nem lehetséges és nincs is értelme.
Hogy miért? Azért nem lehetséges, mert bármilyen szabad és független is ez az adó, és bármilyen tárgyilagos magyar tematikájú hírműsort készítenénk, annak hírei úgysem tudnának betörni a jelenlegi kormány híveinek és támogatóinak buborékába. Ők ki vannak elégítve a saját csatornáik nekik készített tájékozatásával.
Másrészt annak idején a Szabad Európa Rádió olyan híreket és elemzéseket sugárzott Nyugatról Magyarországra, amelyek itthon nem léteztek: elhallgatott, cenzúrázott, a magyar közvélemény számára hozzáférhetetlen információkat, titkokat mondtak be a müncheni stúdióban. Ma azonban nincsenek eltitkolt információk. Minden hírt meg lehet jelentetni online és a print újságokban, a tévé- és rádióműsorokban; minden elemzés, minden vélemény megjelenhet – csak nem jut el a buborékon túlra. Ha lenne egy Szabad Európa TV módjára működő Euronews, az se tudna sokkal több hírt közölni, mint az ATV, az RTL Klub, az Index vagy éppen a HVG. Viszont a fent részletezett okból nem tudna olyan kiegyensúlyozottságot nyújtani, hogy megkerülhetetlen legyen. Ugyanúgy ignorálnák és beletolnák „az ellenzéki csatorna” pozíciójába, ahogy a többi nem kormánypárti médiumot.
Kicsinek látszol innen
Szintén gyakran hallom, hogy „mit szólnak ehhez külföldön, hogyan látnak minket tőletek?” És persze ebben a kérdésben benne van az is, hogyan lehet a magyarországi viszonyokról az európai közvéleményt informálni – ami szintén feladatunk.
A válasz nem is olyan egyszerű. Egyrészt az európai közvélemény ma már meglehetősen tájékozott a magyarországi viszonyokkal kapcsolatban, a részleteket azonban csak kevesen értik. A fő trendekkel sokan tisztában vannak, de a hátteret, a rendszer működésének logikáját legtöbbször meg kell magyarázni.
Azt tudják, hogy súlyos problémák vannak a jogállam működésével, de ahhoz, hogy megértsék, azt is el kell magyarázni, hogyan és kiknek a vezetésével működnek a jogállami intézmények. Ahhoz, hogy megértsék, hogy ha az Európai Unió Csalás Elleni Hivatala szervezett bűnözői módszerekkel elkövetett csalást állapít meg egy vállalkozásnál, amely történetesen a miniszterelnök vejének érdekkörébe tartozott, miért nem indít eljárást a magyar hatóság, tudniuk kell azt is, kicsoda Polt Péter.
Tudják, hogy nehézségei vannak a független sajtónak, de hogy értsék, el kell mondanunk, hogy a hirdetési piacnak Európában példátlanul nagy hányada állami forrásból származik, továbbá meg kell magyaráznunk, mit jelent a KESMA. Látják a folyamatos Soros-kampányt, de csak kevesen értik, hogyan működik a Finkelstein-formula: egy átlagos nyugati tévénéző, de még a legtöbb szerkesztő számára is szinte elképzelhetetlen, hogy az állami pénzen finanszírozott média nem csupán a kormányzat „narratíváját követi”, hanem nyilvánvaló hazugságokkal, elhallgatásokkal és (bizonyított) hamisításokkal a valóságot igyekszik a központi elvárásokhoz hajlítani. Hogy a központilag vezérelt médiában a maguk által létrehozott „elemző intézetek” értékelik az ugyanott megkonstruált hamis híreket, amelyeknek a hatását a szintén onnan irányított „közvélemény-kutatók” mérik. Tudják, hogy Soros a magyar Fehtullah Gülen, de arról fogalmuk sincs, hogy a „hűség” szót a nevében viselő párt (amely eddig minden szövetségesét felszámolta vagy felfalta, és épp a második pártcsaládot készül elhagyni) által vezetett kormány folyamatosan a szövetségeseit igyekszik diszkreditálni, és talán a világon egyedülálló módon állami eszközökkel támogatja a szövetségi rendszer fellazítását célzó orosz dezinformációs műveleteket, divatosabb nevén fake news támadásokat.
Általában tisztában vannak Orbán ambícióival, de nem sokan ismerik a rendszer működésének számunkra már kézenfekvő részleteit. Nem értik, mit jelent, amikor egy rendszer minden ízében hibrid: szó sincs elnyomó diktatúráról, hiszen nincs állami cenzúra, léteznek jogállami intézmények és vannak szabad választások (nem börtönöznek be ellenzékieket), de valóban demokratikus viszonyokról sem lehet régóta beszélni.
És éppen ezért nehéz pontosan tájékoztatni kifelé, mert a kellően árnyalt információk hiányában gyakran esnek abba a hibába, hogy leegyszerűsítő, helytelen jelzőkkel illetik a magyar politikai folyamatokat. (Ami persze nehezen felróható egy külföldinek, amikor még a hazai közélet jó része is hadilábon áll a pontos fogalomhasználattal, és inkább csak megszokásból diktatúrázik.) Nemegyszer fordult elő, hogy korrigálnunk kellett a túlzó vagy pontatlan jelzőket – amelyek ha valahol mégis „kimennek”, megint csak arra lesznek jók, hogy a „Magyarországgal szemben végletesen elfogult, irányított” médiáról beszéljenek végletesen elfogult, irányított „újságírók” és az őket kézi vezérlő politikusok.
Talán éppen ez lehet az egyik legfontosabb feladata az Euronewsnak és a független magyar sajtónak is, ezeknek a különbségeknek a megértetése – kívül és belül egyaránt. Addig ugyanis biztosan nem változik semmi, amíg a rendszer működését sem értik a legtöbben, még a bírálói sem. Hiszen aki rosszul értelmezi a helyzetet, az rosszul fog érvelni akkor is, amikor bírál, pedig akár igaza is lehet. És a hibás bírálatot a legkönnyebb visszájára fordítani. Ahogy az ellenzéki politikusok minden helyesírási hibája hetekre kiváló alapanyagot biztosít a kormánypárti sajtónak (amely persze Schmitt Pál álamfői bejegyzéseit szó nélkül hagyta), éppúgy minden alaptalan antiszemitázás muníció lesz a 888.hu-nak, minden pontatlan cenzúrakiáltás remek alkalom Gulyás Gergely számára, hogy teátrálisan széttárja a karjait és minden egyes diktatúrázás újabb érv Kovács Zoltánnak, hogy a szabad és független sajtót hamisítónak nevezze, a demokratikus országoktól pedig több tiszteletet kérjen számon. Vagy csak annyit mondjon: Soros.
Mi így vonulunk be a történelembe
Hogy ezentúl miért érdemes csinálni – az megint nem könnyű kérdés. Mert bizony könnyen lehet, hogy a cikk elején hivatkozott generációnak – de talán többnek sem – nem nyílik már lehetősége valóban szabad médiaviszonyok között dolgozni. Vagy ha igen, addigra a nyilvánosság szerkezete – mint arról szó esett, nem kizárólag politikai okokból – olyannyira megváltozik, hogy nem lesz lehetőség visszatérni az általunk helyesnek gondolt modellhez. Hiszen a média ilyen típusú szegmentálódása, a véleménybuborékok erősödése másutt is megfigyelhető, csak a magyarnál kevésbé súlyos mértékben.
Ennek ellenére a független sajtó nem tehet mást, mint hogy végzi a dolgát, a várható további nehézségek, megaláztatások ellenére. Mert ami megtörténik, azt csak azért is, ilyen körülmények között is dokumentálni kell. Aztán majd meglátjuk.
Navigare necesse est.
(A szövegben szereplő belső címek eredetileg nyolcvanas évekbeli magyar, főként alternatív rockzenekarok jellemzően betiltott számainak címei.)
Kert Attila
