Milyen a jó újságíró? Milyen a rossz újságíró? És egyáltalán milyen morális, tartalmi és minőségi szempontok alapján mondhatunk ítéletet egy újságíró munkássága felett? Ezek a dilemmák nagyjából egyidősek a szakmával. Ám az csak az utóbbi években vált Magyarországon és szerte a világon egyre többet és egyre szenvedélyesebben vitatott kérdéssé, hogy egyáltalán létezik-e még ez a szakma. Ha létezik, akkor kik tartoznak ide és kik nem? Ha nem létezik, hogyan szűnt meg – és létezett-e egyáltalán? E keresztkérdéseket a történelem villámgyorsan, követelőzve szegezte nekünk, és legyünk őszinték: a legtöbben csak hebegve-habogva, akadozva vagy még úgy sem tudunk válaszolni rájuk. Az újságírás váratlanul érkezett, sokunkat hideg zuhanyként ért nivellálódása minden negatív és veszélyes velejárójával együtt egy dologra legalább biztosan jó: kirángat bennünket eddigi evidenciáink kényelmes fedezékéből, és arra kényszerít, hogy gondoljunk újra mindent, amit a hivatásunkról eddig tudni véltünk.
E probléma vizsgálatakor nem tudom elhallgattatni a magamban már eltemetett, de azért bennem élő és ilyen ügyekben rendre szót követelő pályaelhagyó történészt, aki kissé tudálékosan, de nehezen vitathatóan figyelmeztet: napjaink jelenségeit lehetetlen megérteni a múlt ismerete nélkül. Álljunk fel hát a szerkesztőségi íróasztal mellől, és ballagjunk vissza a kályhához, az újságírás hajnalához!
Amióta emberi civilizáció létezik – sőt minden bizonnyal előtte is, csak arról vajmi keveset tudhatunk –, az emberek szerették volna tudni, mi történt a közvetlen közelükben, s a kíváncsibb hajlamúak azt is, milyen hírek érkeznek messzebbi tájakról. Ezeket a híreket hosszú évezredeken keresztül, az asszír királyok oszlopaitól a kínai császári tipaón és a római Acta Diurnán át a 17–18. századi nyomtatott újságokig a mindenkori hatalom bocsátotta ki vagy cenzúrázta. Fő céljuk a hozzájuk férő igen szűk elit valódi tájékoztatása volt, a tömegek pedig eleve képtelenek voltak elolvasni, s ha mégis, véleményük akkor sem sokat nyomott a latban, tehát azt hazugságokkal manipulálni felesleges lett volna. Így a korai „őssajtó” nagy része egyszerre rendelkezett azzal a két tulajdonsággal, amelyeket napjainkban így együtt aligha mondhatunk el bármilyen orgánumról: a hatalom érdekét képviselték és annak álláspontján kívül semmi más nem jelenhetett meg bennük, ugyanakkor alapvetően tényszerűek voltak, közönségüket nem akarták becsapni. A budai Helytartótanács félhivatalos lapja, a Magyar Merkur például 1789–90-ben lényegesen objektívabban tudósított a franciaországi helyzetről, mint a jelenlegi kormánypárti média.
A magyar hírlapkiadás igazi fellendülése a reformkorban nemcsak mennyiségi, de minőségi változást is hozott: a hivatalos és félhivatalos (de egészen biztosan sorról sorra ellenőrzött) újságok mellett megjelentek és hamarosan szinte egyeduralkodóvá váltak a közéleti sajtó terén a kifejezetten elkötelezett, pártos lapok. A cenzúra ugyan még létezett, de – néhány legfelső parancsra lefolytatott megtorló eljárástól eltekintve – a hétköznapokban lényegesen megengedőbb volt. Így kifejezetten sokszínű sajtó született, amelynek orgánumai nem is tagadták, hogy fontos küldetésüknek érzik az olvasó meggyőzését saját politikai, világnézeti igazukról. A kor legjelesebb publicistái és szerkesztői, Kossuth Lajos, Dessewffy Aurél, Kemény Zsigmond vagy Borsos Márton ma valószínűleg igen kényelmetlenül éreznék magukat egy olyan szerkesztőségben, ahol az objektivitás jegyében a véleményt és a hírt élesen el kell választani egymástól. Ugyanakkor – bár a Deák Ferencnek tulajdonított szentencia az egymondatos, csupán a hazugságot tiltó sajtótörvényről nyilván nem véletlenül született meg – valótlanságok tudatos terjesztése kifejezetten ritka volt.
A kiegyezés utáni évtizedekben magától értetődően vallotta magát szabadelvűnek, függetlenséginek, „katholikus néppártinak” vagy akár még antiszemitának is egy-egy lap, ahogy a Népszava is büszkén vállalta, hogy a hazai szociáldemokrácia fóruma. A mai értelemben vett független újságírás akkor jelenhetett meg, amikor az újságolvasás annyira elterjedt a széles tömegek körében, hogy a hírlapkiadás önállóan is életképes, sőt kifejezetten jövedelmező vállalkozássá vált. A 20. század eleji magyar sajtócézár, Miklós Andor konzorciuma, az Est Lapok vagy Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja már egyértelműen pártoktól függetlenként határozta meg magát, de vidéken is egyre több, politikailag el nem kötelezett orgánum jelent meg.
Tulajdonképpen a magát függetlennek valló média megjelenésével együtt indult el a máig tartó vita e függetlenség mibenlétéről. A pártoktól való távolságtartást hirdető, de közéleti, ideológiai kérdésekben olykor kifejezetten harciasan állást foglaló újságok rendszeresen vádolták egymást azzal, hogy a hatalom, az ellenzék vagy valamilyen érdekkör (az „úri osztályönzés”, az „egyházi reakció”, a „világ-szabadkőművesség”, a „felforgató eszmék”) szolgálatában tevékenykednek. Ekkor vált olvasók százezrei számára is teljesen természetessé az az alapállás, hogy kedvenc lapjuk szerzői a „nemzeti érdeket” vagy éppen a „haladást” képviselő autonóm gondolkodók, míg az ellenoldal újságírói „bértollnokok”. Ezzel együtt sem ekkor, sem a két világháború között nem számított önmagában bélyegnek a szakmán belül, ha valaki az egyik párt, ideológiai irányzat vagy egyház orgánumánál dolgozott.
Az első világégés oly sok korábbi morális gátat ledöntő, a humanizmus elveit is milliók számára zárójelbe tevő hatása azonban a sajtóban is érvényesült. A front vérgőzös poklát akár haditudósítóként, akár sorkatonaként megjárt újságírók jelentős része az íróasztal mögé visszakerülve is a háború farkastörvényeit érvényesítette a lapok hasábjain. A korábban a magas színvonalú bulvár mintaképének tekintett, alapvetően progresszív, mégis decens, visszafogott Az Est 1918 nyarára-őszére olyan hisztérikus, gyűlölködő hangvételű cikkeknek adott teret, amelyeknek megjelenését pár évvel korábban nem a cenzúra, hanem a szerkesztő akadályozta volna meg. Az ígéretes keresztényszociális lapnak indult Uj Nemzedék pedig a háború folyamán a demagóg, antiszemita felhangoktól sem mentes szenzációhajhászás egyik szócsövévé lett. A sajtó és a véleményformáló értelmiség végletesen megosztottá vált, s ha 1918 októbere összeomlás helyett győzelmet hozott volna, a következő egy év véres oda-vissza terrorját bizonyára elkerülhette volna az ország. Ám a kilencvenes-kétezres évek kölcsönösen kirekesztő és megbélyegző hideg polgárháborújára egy évszázaddal korábban sor kerülhetett volna – csupán a médiafelületek lettek volna gyökeresen különbözőek. (Talán éppen azért robbant ki 1989 után annyira elementáris erővel és olyan atavisztikusan változatlan törésvonalak mentén ez a konfliktus, mert a két világháború közötti időszak jóval lefojtottabb nyilvánossága, majd az utána következő kommunista diktatúra évtizedekre jegelte, így szinte tökéletesen tartósította is e feszültségeket.)
Amikor aztán 1918 decemberében megjelent a Vörös Újság, a magyar közvélemény megismerkedhetett a konkrét személyek elleni lejárató hadjárattól a társadalmi csoportok elleni fékevesztett uszításon és rémhírterjesztésen át a konkrét fegyveres erőszakra való buzdításig a lelkiismeretlen tömegmanipuláció teljes palettájával. S mindezt egyetlen politikai csoport, egyetlen párt kizárólagos igazságának szolgálatában, a másként gondolkodók feleslegességének, sőt kártékonyságának küldetéstudatos hirdetésével karöltve. Megszületett az a média, amely egyszerre foglalt magában olyan jelenségeket, amelyek korábban külön-külön nem voltak ugyan példátlanok, de szerves egységbe még nem rendeződtek. Megjelent a teljes politikai egyoldalúság és kézi vezéreltség, az ellenfelekkel szembeni gyűlöletkeltés és az olcsó szenzációk keresése – akár a valóság rovására is. És ezzel együtt megjelent az az újságírótípus, aki a magasztos cél érdekében szent kötelességének érezte, hogy ha kell, hazudjon is az olvasónak. A modern propagandasajtó rárúgta az ajtót Magyarországra, és többé nem tette ki innen a lábát.
A módszereket és a mentalitást tekintve lényegében azóta sincs új a nap alatt. Ahogyan a korszak kutatója, Csunderlik Péter történész egy interjúban megjegyezte: „Nem Bayer Zsolt rohadékozta először az ellenfeleit, ezt a nyelvezetet a kommunista sajtó honosította meg nálunk 1918–19-ben.”[1] 1919 márciusa után a Vörös Újság volt az első pártállami propagandalap. A 133 napos pünkösdi királyság gyorsan véget ért, ám munkásságuk megihlette a szélsőjobboldali sajtót is. A gondolataikban ugyan gyakran szélsőséges, de többségükben mégis igényességre törekvő fajvédő lapokat a harmincas években gyorsan kiszorította a nemzetiszocialista és nyilas heccsajtó, amely ’19-es szélsőbalos elődei hű tanítványának bizonyult. 1944-ben néhány hónapra, majd 1948 után négy évtizedre egyeduralkodó lett a propagandamédia. Az ötvenes évek hidegháborús hisztériája és sztálinista terrorja egy ideig még szükségessé tette az uszító fröcsögést, ám a hatvanas évektől – Bereményi Géza zseniális szavaival – „táguló gyűrűkben konszolidációt hullámzott a szép Balaton”. Ettől kezdve a harci dobok eszelős püfölését felváltotta a csendes, de evidens rendszerhűség. A fő cél ekkor már a nyugati „kapitalista zűrzavarhoz” képest biztonságosabb, a környező országok brutális elnyomásához képest derűsebb, élhetőbb, Aczél György (persze csak 1989 után megfogalmazott) hajszálpontos jellemzése szerint „ahhoz képest-ország” imázsának gondos építése volt. És ez a projekt sajnos a hazai médiatörténelem legnagyobb sikertörténetévé vált.
Amikor a jelenkori magyar viszonyokat elemezzük, nemcsak a politológiai fogalmak, de a média helyzete terén is nehezen találunk történelmi fogódzókat. Ennek oka mindkét esetben a rendszer nehezen körülírható, eddig példátlan jellege. A NER ugyan egyértelműen egy adott politikai közösség hegemóniájára és a politikai elit leválthatatlanságára törő rendszer, ugyanakkor nyilvánvalóan nem pártállami berendezkedés. Olyan geopolitikai, illetve hazai társadalmi körülmények sem adottak, amelyek eleve bebetonoznák a rezsimet, mint a dualizmus korában vagy a két világháború között. Így aztán Orbán Viktornak úgy kell uralkodó helyzetét minél inkább magától értetődőnek, megváltoztathatatlannak beállítania, hogy közben híveit folyamatosan a hatalom elvesztésének veszélyével tudja mozgósítani. E kettős célt szolgálja az általa kézi vezérelt propagandasajtó is. Egyszerre kell a „komolytalan” rivális pártokkal és a „káoszba fulladó Nyugattal” szemben a Kádár-korszak „ahhoz képest-országának” képét megteremteniük, és hisztérikusan démonizálniuk az idegen, sötét, titokzatos erőket szolgáló ellenzéket. Mindezt úgy, hogy munkavégzésük hatékonysága – a Rákosi- vagy Kádár-korszakkal ellentétben – pontosan mérhető a közvélemény-kutatások és választások révén. A NER médiája így sajátos módon egyesíti magában a demokratikus körülmények között gátlástalanul hatalomra törő korai kommunista és későbbi szélsőjobboldali sajtó fanatikus, messianisztikus harciasságát, a saját sérthetetlenségében biztos, jutalmat és büntetést osztó sztálinista arroganciát, illetve a Kádár-korszak médiájának csendes beletörődésbe zsibbasztó joviális szervilizmusát. E politikai koordináta-rendszerben a propaganda a körülmények függvényében változtatja természetét – miközben megmarad egyetlen, monolit egésznek.
És itt érkezünk el az igazán nehéz kérdéshez. Mit tehet az, aki úgy szeretné űzni újságírói hivatását, hogy nem szolgálja ki a hatalmat? Persze kapásból rávághatjuk, hogy egyszerűen függetlennek és objektívnek kell lenni. Ez egy ideális vagy legalább nem ennyire egyetlen erőközpont fogságába esett országban természetesen nehezen vitatható megállapítás volna. 2019 Magyarországán azonban könnyen veszélyes, valóságtagadó önáltatáshoz vezet. Tetszik vagy sem (persze hogy nem tetszik), de sajnos kénytelenek vagyunk szembenézni a helyzettel: a politikai rendszer jellege, a rezsim által teremtett médiaviszonyok, illetve a hozzá hű sajtó működése a tőlük független nyilvánosság helyét és szerepét is behatárolják. Éspedig nem csupán a hirdetőoszlopokról való letiltással, a külföldi nyomdákba száműzéssel vagy az állami hirdetési bojkottal. Ezek ugyanis – legyenek bármennyire is jogállamban tűrhetetlen módszerek – „csak” azt határozzák meg, milyen körülmények között végezhetjük (szélsőséges, de sajnos egyre gyakoribb esetben: végezhetjük-e egyáltalán) a munkánkat. Ám az igazság az, hogy már azt is egyre kevésbé dönthetjük el mi magunk, hogy hogyan dolgozzunk.
„Ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál” – írta Illyés Gyula a kommunista diktatúra legsötétebb éveiről. A NER-ben ez a mondat jelen időben is igaz, a rendszer már arra is igényt tart, hogy megmondja, kik vagyunk. Tarthatjuk magunkat információs szolgáltatónak, elfogulatlan elemzőnek vagy a hatalmat tényszerűen ellenőrző őrkutyának – a rezsim szerint politikai ellenfeleiknél is veszélyesebb ellenségek vagyunk. Ezt egyre többször világosan ki is mondják. (Legutóbb a fideszes Kocsis Máté, akinek szavait másnap a kormánypárt parlamenti frakciója külön közleményben erősítette meg.) Az ellenséggel pedig nem szoktak együttműködni, nem akarják meggyőzni, titkaikat nem fedik fel előtte. Az ellenséget legyőzni akarják. És teljesen mindegy, hogy ez az ellenség mit gondol önmagáról. Ha egyszer ki lett jelölve, akkor csupán három választása lehet: elfut, behódol vagy megvédi magát. A szakmát el lehet hagyni, a NER-sorba is be lehet állni. Ám aki egyiket sem szeretné, annak nem marad más, mint a küzdelem. Harcolni pedig objektív távolságtartással nagyon nehéz: aki eltartott kisujjal fogja meg a labdát, azt hamar lesöprik a kosárpályáról. (Hogy csak azért se a miniszterelnök kedvenc sportágából hozzak hasonlatot.) Egy normális országban ezt a mérkőzést a mindenkori hatalom és annak ellenzéke vívja, az újságírónak pedig a szpíker, az elemző, legfeljebb a véleményműfajban a decens szurkoló vagy a tényfeltárásban a partjelző szerepe jut. A magyar médiát azonban felrángatták erre a pályára, és megfújták a sípot. A mérkőzés akkor is folyik, ha nem akarunk játszani. A kormánypropagandisták otthonosan mozognak ezen a terepen, hiszen nem tájékoztatni, analizálni vagy ellenőrizni akarnak, hanem egyszerűen szolgálni a saját klubjukat és minél több kosarat dobni. Mindenáron. És tudják azt is, hogy nekik szinte mindent szabad, mert a bíró velük kacsint össze. Mi viszont nemcsak ezért nem csalhatunk, hanem mindenekelőtt azért nem, mert ha hazudnánk, akkor a saját „klubunkat” árulnánk el. Az egyetlen klubot, amelyhez mindig lojálisnak kell maradnunk: az olvasóinkat.
Nagyon vékony pallón vagyunk kénytelenek egyensúlyozni: egy szörnyeteggel kell felvennünk a harcot, úgy, hogy mi magunk ne váljunk szörnyetegekké. El kell engednünk a „negyedik hatalmi ág” illúzióját, hiszen a NER a másik három különállását sem tűri meg. Új szerepeket kell keresnünk úgy, hogy hatalom semmilyen szerepet nem szán nekünk. Nem lesz könnyű, s könnyen lehet, hogy az utókor majd úgy ítéli meg, hogy kudarcot vallottunk. Ennél csak az lenne rosszabb, ha az derülne ki, hogy meg se próbáltuk.
[1] Nem Bayer Zsolt rohadékozta le először politikai ellenfeleit, hanem Kun Béláék, Alfahír, 2019. március 24., https://alfahir.hu/2019/03/24/tanacskoztarsasag_vorosterror_feherterror_kommunizmus_vita_csunderlik_peter_nyari_gabor.
Balogh Gábor
