Gondoskodás a korona idején

Kováts Eszter

A gondoskodás fogalmába minden olyan „feladat és cselekvés [beletartozik], amely mások személyes egészségét és jóllétét segíti elő, olyan emberekét, akik ezt maguknak nem képesek vagy nem hajlandók elvégezni”.

Idetartozik (1) az otthon végzett, fizetetlen gyerek-, beteg- és idősgondozás, illetve házimunka, vagyis a családtagokról való gondoskodás; (2) az ellátásra szoruló hozzátartó otthoni gondozása valamiféle állami kompenzációval (munkaerőpiaci részvétellel kombinálva vagy formális munkaerőpiaci részvétel nélkül, gyes, gyed, gyet és otthonápolás keretében); (3) ugyanez fizetett módon, például takarítónő vagy idősgondozó otthoni foglalkoztatásával; (4) idetartozik továbbá a munkaerőpiacon végzett gondozás is: az egészségügy, a szociális szféra és az oktatás, beleértve az intézményes kisgyerek- és idősellátás, valamint a házi segítségnyújtás rendszerét.

Gondoskodási válság alatt Nancy Fraser nyomán azt értjük, hogy az a mód, ahogyan a kapitalizmus jelen feltételei mellett a centrum és a (fél)periféria országaiban a létfontosságú, valamint a munkaerő napi és hosszú távú újratermelését lehetővé tevő gondoskodást társadalmilag megszervezzük, nemi, osztályalapú és globális egyenlőtlenségeken alapszik. Ez a rend nemcsak igazságtalan, de fenntarthatatlan is: aláássa az újratermelés alapjait. A megélhetéshez szükséges munkateher mellett egyre nehezebb ellátni a gondoskodási feladatokat. A csökkenő népesség és társadalmaink öregedése is abba az irányba mutat egész Európában, hogy egyre kevesebb embernek kell gondoskodnia egyre több gondozásra szoruló emberről.

Vagyis idővel ez a teher még tovább fog nőni. A gondoskodási válság fogalma az utóbbi években Magyarországon is egyre inkább bekerült a közbeszédbe. A Bölcsődei Dolgozók Demokratikus Szakszervezete és a Szociális Területen Dolgozók Szakszervezete fáradhatatlanul küzd az ágazatuk dolgozói által végzett munka anyagi megbecsüléséért, és ezzel az utánpótlás bővítéséért. Gregor Anikóval közös Nőügyek 2018 című kutatásunk3 is megerősítette, hogy ma Magyarországon jó munkavállalónak a gondoskodási feladatokkal nem rendelkező munkaerő számít, és a magyar nők életében az egyik legnagyobb nehézséget a gondoskodási munkák és a megélhetés feszültsége jelenti. A Lépjünk, hogy léphessenek mozgalomnak öt év szívós munkájával sikerült elérnie, hogy a kormány 2019 januárjától százezer forintra emelje az otthongondozási díjat a fogyatékos gyereküket napi huszonnégy órában gondozók számára. A Társaság a Szabadságjogokért tavaly a házi segítségnyújtás fejlesztéséért, s ezzel a több mint félmillió otthon gondozott fogyatékos vagy idős ember hozzátartozóinak tehermentesítéséért kampányolt.

Jelenleg is fut,és a pandémia miatt streamen nézhető az Örkény Színház érintettek szereplésével színpadra állított Kiváló dolgozók című darabja a gondoskodási válság dimenzióiról.

Míg sem a kormánypártok, sem az ellenzéki pártok nem tekintik prioritásnak a kérdést, addig egyes képviselők, például Varju László (DK) vagy Ungár Péter (LMP) az Országgyűlésben próbáltak és próbálnak érvényt szerezni az otthonápolási díj idősgondozókra történő kiterjesztésével, az idősotthonok férőhelybővítésével és a szociális szférában dolgozók bérrendezésével kapcsolatos igényeknek. Mindeközben a gondoskodási láncok kérdése is egyre inkább előtérbe kerül: takarítók, gyerekgondozók, idősgondozók költöznek jobb helyzetű országokba elvégezni a gondoskodási munkát, ezzel enyhítve az ott fennálló gondozási hiányt, egyidejűleg hiányt teremtve a kibocsátó országban. A (fél)perifériákról a centrumba irányuló gondozói áramlás láncot alkot: ahogy sok magyar nő a jobb bérek vagy munkakörülmények reményében például Ausztriában vállal munkát, úgy érkeznek kvázi a helyükre a kárpátaljai vagy az erdélyi magyarok, akik számára a magyar háztartásokban elérhető bérek – akár bejelentés nélküli munka mellett is – még mindig jobbak, mint az otthoniak.

A kormányzat részéről azonban egyelőre nem mutatkozik cselekvési hajlandóság. Az otthonápolási díj összegét civil nyomásra 2019 januárjától megemelték ugyan, ez viszont kizárólag az otthongondozók egyharmadát érinti: a nem fogyatékos gyereküket, hanem gondozásra szoruló partnerüket, testvérüket, szülőjüket gondozók továbbra is pusztán 38 ezer, illetve 58 ezer forint segítséget kapnak a magyar államtól. A házi segítségnyúj tás rendszere alulfinanszírozott; az infrastruktúra hiányosságai és a bérek elégtelensége következtében munkaerőhiány áll fenn. Ugyanez igaz a bölcsődei és óvodai gondozókra, a tanárokra, a szociális szférára, beleértve az idősotthonokat, melyek a férőhelyek és a gondozók hiánya miatt többéves várólistákkal működnek.

Miközben a kormányzat aktívan épít a nők munkaerőpiaci részvételére, a gondoskodást a konzervativizmusra való hivatkozással alapvetően magánügynek tekinti, amelybe az államnak nincs beleszólása. Költségvetési nyelvre lefordítva megideologizálja, miért ne allokáljon forrásokat a létfontosságú gondozási infrastruktúrára és a munkaerő megbecsülésére. A gondozás teljes körű ráterhelése a családokra a gyakorlatban a nők kizsigerelését jelenti. A férfiak nem jelennek meg sem a retorika, sem a szakpolitika szintjén mint gondozók, ami kivonja őket a gondoskodási felelősség alól, ráadásul a munkáltatóknak kedvező munkaerőpiaci és foglalkoztatáspolitika miatt az otthon több szerepet vállalni akaró apák is csupán egyéni érdekérvényesítési képességükben bízhatnak. Így marad a gondoskodó munka egyenlőtlen elosztása, két teljes állásban lévő szülő esetén is. A családokra terhelés egyúttal a háztartások közti egyenlőtlenségeket is növeli: aki megengedheti magának, az takarítónőt, bébiszittert vagy idősgondozót fogad, aki pedig nem tud kijönni a béréből, az takarítást, gondozást vállal – a saját szabadideje vagy gondozási feladatai terhére.

Ebbe a helyzetbe érkezett a pandémia, amely még nyilvánvalóbbá tette a gondoskodási válságot és gondoskodási rezsimjeink igazságtalanságát, fenntarthatatlanságát. A magyar egészségügy alulfinanszírozottsága és munkaerőhiánya egyértelmű, de ugyanez megfigyelhető a szociális szférában is. A pályaelhagyás és az elvándorlás miatt eleve gondozóhiánnyal küzdő idősotthonok a kiugró fertőzöttségi mutatók miatt kerültek a hírekbe, de az ott dolgozók (akiknek szintén a 80-90 százaléka nő) saját pihenésüket és magánéletüket háttérbe szorító, illetve saját életüket kockáztató küzdelme kevésbé volt téma a nyilvánosságban.

(…)

Az iskolák és az óvodák bezárásával, a digitális oktatásra történő átállással itthon több mint egymillió családban – ahol házastársi vagy élettársi közösségben nevelnek legalább egy 15 évesnél fiatalabb gyereket12 – merült fel a kérdés, hogy ki maradjon otthon a gyerekkel vagy hogyan oldják meg másként a gyerekfelügyeletet, mivel a nagyszülők veszélyeztetettsége miatt ők nem jöhettek szóba segítségként. További félmillió, a gyerekét egyedül nevelő szülő (akiknek 86 százaléka nő) került még ennél is nehezebb helyzetbe. A munkák egynegyede (a diplomás munkák fele) átköltözött távmunkába otthonra,13 de akár otthon, akár a munkahelyen nagyon kiéleződött a dilemma: hogyan oldja meg valaki a gyerekek felügyeletét és az óvodai vagy iskolai tevékenységekhez való asszisztenciát a fizetett munkája mellett. Most különösen nagy teher hárult a családokra az intézményes gondozás és a nagyszülők kiesésével. És ahogy az időmérleg-vizsgálatokból tudjuk, Magyarországon a családokban a gondoskodó munka oroszlánrészét még mindig a nők viszik, s ez a lezárások során sem volt másképp.

Ha az eddig is jelentős mértékben igaz volt, hogy a gyerek oktatási rendszerben való érvényesüléséhez elengedhetetlen egy szülő, jellemzően az anya aktív részvétele, akkor ez most hatványozottan így volt. Az intenzív anyaság nemcsak korlátlan rendelkezésre állást és az anya szükségleteinek zárójelbe tételét jelenti a gyermekeiével szemben, hanem annak felelősségét is, hogy a gyermek szocializációja, felnőtté válása sikeres lesz-e az általánossá váló bizonytalanság korában. Az esetleges és változó minőségű digitális oktatás olyan körülményeket teremtett, amelyek közepette az anyák most már teljesen azt érezték: a félév sikeres lezárása, gyermekük lemaradásának megakadályozása kizárólag rajtuk múlik.

(…)

 Egyelőre annyit lehet mondani, hogy a pandémia részben jobban megmutatta a már azt megelőzően is létező gondoskodási válságot (gondozási deficit plusz egyenlőtlenségek), szabad szemmel is láthatóvá tette az ahhoz vezető társadalmi folyamatokat, részben pedig erősítette is ezeket, növelve az egyenlőtlenséget a két nem között, osztályhelyzet és erőforrások szerint.

A teljes cikk az Ellensúly 2020/3-4. számában olvasható. Az Ellensúlyra előfizethet az ellensuly.hu/elofizetes oldalon.