Majd’ minden kérdésre egy a válasz: Európa – mondta 1999-ben egy interjúban Joschka Fischer akkori német zöldpárti külügyminiszter.[1] Az SPD 2019-es európai parlamenti választási kampányszlogenje pedig: Európa a válasz.[2] Katarina Barley szövetségi igazságügyi miniszter, aki az SPD-listát vezeti, ki is fejti: a jelen és a jövő nagy feladataira Európa a válasz, csak együtt tudjuk őket megoldani, legyen szó akár a békéről, a klímavédelemről, a globalizáció szociális szabályairól vagy a nagyvállalatok igazságos megadóztatásáról. Az egyenlőség és az igazságosság mellett elkötelezett választó számára természetesen vitathatatlan, hogy ezek jogos célok, és hogy nemzetállami szinten nem megoldható problémákkal állunk szemben. Ugyanakkor a trendi módon hashtagbe is öntött #europaistdieantwort szlogen számos kétséget vet fel azzal kapcsolatban, hogy történt-e Nyugat-Európában az ún. progresszív oldalon húsz év alatt bármiféle számvetés Európa hatalmi viszonyoktól átszőtt múltjával és jelenével, különösen az egyre több EU-tagállamban teret nyerő jobb- és baloldali Európa-szkepszissel kapcsolatban.
Hatalmi viszonyok és képmutatás
Nemcsak az SPD-ben építenek poros lózungokra. Bár itthon korántsem csak a Momentumra jellemzők ezek a mondások, a párt kampánynyitó beszédei sűrített formában tartalmazták a kilencvenes évek EU-fóriáját, némileg aktualizálva az Orbán-rezsimre. A párt listavezetőjének, Cseh Katalinnak a beszéde a klasszikus toposzokat visszahangozta, például:
- „Kiállunk azért, hogy felzárkózzunk Európához!”
- „Mi, Momentumosok európai országot, európai jövőt szeretnénk.”
- „Hozzuk el az európai tudást Magyarországra is.”
- „Ne Brüsszelt állítsuk meg, hanem érjük utol Európát!”
- „Bebizonyítjuk azt, hogy a magyar emberek európaiak, innovatívak és tisztességesek!”
- ”Van esély arra, hogy Magyarországon is elérhető legyen egy európai életszínvonal, az európai jövő!”[3]
Az elhangzott beszédek főbb elemei: (1) egyenlőségjel Európa és az Európai Unió között; (2) az „európai” jelző értéket jelent, valamit, ami jobb, szemben azzal, ami nem európai (mondjuk keleti, balkáni); (3) a felzárkózásgondolat: mintha az csak a keletiek szándékán múlna, és alapvetően civilizációs kérdés volna.
Rögtön szemet szúr az a közbeszédben elterjedt csúsztatás, hogy Európa = EU. Böröcz József már 2001-es, a „keleti bővítést” elemző írásában rámutat, hogy a fogalmak határainak ilyen manipulációja egyáltalán nem ártalmatlan. Fontos üzenetet hordoz ez a szinekdoché-reprezentáció, amelyben a rész képviseli az egészet: az Európa szó mint jelölő egyre szorosabban az Európai Unióhoz mint jelölthöz tapad, a kontinens egyenlővé válik az unióval, ezzel kirekesztve Európából a nem EU-tagokat.[4]
Az európázás és európaizás szorosan összekapcsolódik a „felzárkózásról” folytatott diskurzussal, amit mind a nyugati, mind a felzárkózni vágyó kelet-európai elitek a mai napig kulturális-civilizációs kérdésként ábrázolnak, ahol a „lemaradás” oka valamiféle alacsonyabbrendűség, provincializmus, defekt. Pedig tudjuk: az EU legerősebb tagállamainak felemelkedését és máig megőrzött központi pozícióját illetően döntő jelentőséggel bírt birodalmi-gyarmati múltjuk. Ahogy Böröcz József fogalmaz:
A keleti és keleti középső területek sosem élvezhették azt az értékbeáramlást, melyet a gyarmati kereskedelem és gyarmatok lerablása biztosított. […] A keleti vidékek gyakran (és az összehasonlító gazdaságszociológia szempontjából joggal) emlegetett „alulfejlettsége” nem utolsósorban annyit jelent, hogy elmaradt nálunk ez a fajta – Marx által eredeti tőkefelhalmozásként aposztrofált – gazdasági vérátömlesztés.[5]
A gazdasági fejlettség eltérései nem csak a múltban táplálkoztak a hatalmi aszimmetriákból: ma is alakító erővel bírnak. Ezek egyben az „európai értékek” kifejezés képmutatásának legfőbb forrásai, amikor is gazdasági érdekek minden további nélkül felülírják az alapító szerződésekben lefektetett értékeket. Gondoljunk csak az Északi Áramlat II. gázvezeték történetére, amelyben az Ukrajnán áthaladó gázvezetékeket helyettesítik egy Balti-tenger alattival. Ezzel Ukrajna elesik a tranzitdíjtól, ami tovább rontja a háború miatt amúgy sem könnyű helyzetét. A német gazdasági érdek könnyen felülírta az Ukrajna szuverenitása és az európai értékek iránti aggodalmat.[6] De gondolhatunk az Európai Néppárt utóbbi évekbeli, a magyar jogállamiság lebontásával kapcsolatos, jelenleg nagyon szem előtt levő pávatáncára is, illetve arra, hogy a CDU elnöke, Annegret Kramp-Karrenbauer még 2019. február elején is azt mondta, hogy összeköti őket a magyar gazdaságpolitika (még jó!), és amíg a Fidesz a néppárti frakcióban ül, addig lehet velük konstruktívan vitázni.[7] Vagy arra, hogy 2019. március 4-i, nyílt levélben közölt EU-víziójában Emmanuel Macron francia elnök úgy fogalmaz: „Át kell alakítanunk a kereskedelmi politikánkat, és büntetni vagy kitiltani azokat a vállalatokat, amelyek szembemennek a stratégiai érdekeinkkel és alapvető értékeinkkel.”[8] Ahogy a Politico pontosan érzékeli, van itt egy aprócska hitelességi probléma, lévén hogy éppen Macron volt az, aki demagógiának nevezte azt a felvetést, hogy Franciaországnak nem lenne szabad fegyvert exportálnia Szaúd-Arábiába.[9]
Kulturális és gazdasági „lemaradásunk” összefüggenek. Nem véletlen, hogy a vágyott haladás iránya a kulturálisnak nevezett kérdésekben is a gazdasági centrum felé mutat.[10] Ezért akik Európát az emberi haladás irányaként ábrázolják, a keletet pedig Európához képest fosztóképzőként (nem vagy kevésbé európai),[11] azok nem veszik tekintetbe, hogyan üresítették ki ezeket az „európainak” nevezett értékeket a hiteltelen politikai szereplők az elmúlt években, évtizedekben. De azt sem, hogy ami a vágyott Európa tartalma, az sokféle függés és hatalmi szempont szövedékében fogalmazódik meg, és a felzárkózás nem civilizációs, hanem gazdasági-hatalmi kérdés, ami éppen ezért nem a lemaradó igyekezetén múlik elsősorban, különösen ha a fejlettek jólléte függ a „fejletlenek” alávetettségétől és függésétől. Mindezekről az utóbbi években-évtizedekben számos tanulmányban kifejtett összefüggésekről már csak azért is volna jó nyílt vitákat folytatnunk, hogy pontosabban megértsük, miért nem elég víziónak az „Orbán kontra Európa”, és hogy miért nem rezonál a magyar társadalom széles tömegeinél ez az üzenet az ország EU-tagságának töretlen igenlése ellenére sem.
Német belviták 1989-ről és az utánzás vége
Ezek a viták azonban nem csak nálunk esedékesek. Integráljatok előbb inkább minket! címmel jelent meg tavaly Szászország esélyegyenlőségért és integrációért felelős parlamenti államtitkárának, az SPD-s Petra Köppingnek a tollából egy könyv, amely széles körű vitát váltott ki Németországban.[12]
Brandenburgban, Szászországban és Türingiában is tartományi választásokat tartanak idén ősszel, vagyis három olyan keletnémet tartományban, ahol az utóbbi években nagyon megerősödött az Alternative für Deutschland (AfD) szélsőjobboldali párt. A választások és az egyesítés harmincadik évfordulójának közeledtével felerősödtek a viták többek között azzal kapcsolatban is, vajon mivel függ össze, hogy a volt NDK-s tartományokban erősebb az AfD és a menekültellenesség. A keletnémetek nem értik a demokráciát, mondják az egyik oldalon az aggódók; a rendszerváltás öröksége nem egyértelmű sikertörténet, és sok keletnémet sérelem nemcsak hogy orvosolva nem lett, de még elismerve sem, mondják a másikon.
Köpping könyve az utóbbi mellett tör lándzsát – jogosan. És nem meglepő módon számos hasonlóság fedezhető fel a keletnémet és a kelet-közép-európai országok helyzetét illetően. Azzal a különbséggel, hogy Németországban 1989 után egyetlen országon belül játszódott le az, ami a többi posztszocialista ország esetében az „Európához való csatlakozás” során: egyenlőtlen pozícióból egy kész gazdasági és politikai rendhez csatlakoztak. Kelet-Németország gyorsított eljárásban csatlakozott az NSZK-hoz, minden óvatosságra és fokozatosságra intő felhívás ellenére. Így vette át annak alaptörvényét, nyitotta meg határait a tőke előtt és kezdett bele a privatizációba – a szinte nem létező keletnémet tőke miatt – a nyugatnémet tőke javára. A privatizáció, a deindusztrializáció, a jólléti állam intézményrendszerének visszafejlesztése és a juttatások nyugatnémet mintára történő, sokak számára súlyos anyagi károkkal járó átszámítása rengeteg embert döntött szegénységbe. Mindeközben egyeduralkodóvá vált a civilizatórikus diskurzus és az olyan jelszavak, mint a „fel kell nőni a versenyhez”, a „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa” vagy hogy „a keletnémetek nem tudnak mit kezdeni az egyéni felelősséggel”. Az állam kudarcát az egyén kudarcaként ábrázolták. És közben attól hangos a progresszív oldal, hogy „svéd mintára ki kell bővíteni a bölcsődei ellátást” – a törekvés helyes, de az nem jut eszébe az ezt szajkózó nyugatnémet politikusoknak, hogy ez bizony a keletnémet minta is.
A befejezettnek hitt rendszerváltás számos kollektív elfojtása és a kelet–nyugati hatalmi dinamikák a 2015-ös menekültválság kapcsán törtek felszínre. Innen Köpping kötetének címe, a keletnémet sérelmek sokat emlegetett tartalmáról: előbb minket integráljatok. Empátiaválságnak beállítani a menekültválság német és uniós kezelésmódjával szembeni ellenállást természetesen nem mentes egy leereszkedő gesztustól, amely feloldva egy korábbi tabut (ti. hogy a keletnémeteknek vannak jogos sérelmeik) új tabukat kreál (ti. hogy a menekültválság csak a szolidaritás kontra szolidaritáshiány dichotómiában lenne értelmezhető).
A kötet túlhangsúlyozza a szociálpszichológiát és alul a máig fennálló gazdasági-politikai hatalmi aszimmetriákat, de nagy érdeme, hogy több más keletnémet írással együtt megmutatta a rendszerváltás örökségét alulnézetből, és elindított egy régóta esedékes vitát a velünk élő rendszerváltásról, illetve arról, hogy a hatalmi aszimmetriáktól átszőtt folyamatok hosszú távon alakíthatják a politikai kultúrát. Amit, ha nem vagyunk képesek bátran belátni, és ezzel az örökséggel, illetve a részben máig fennálló aszimmetrikus viszonyokkal valamit kezdeni, a jobboldali populisták és szélsőjobboldaliak fognak kiaknázni.
„Ami a Nyugatról jött, csak jobb lehetett” – fogalmaz Köpping önkritikusan a kilencvenes évek keletnémet hozzáállásával kapcsolatban,[13] amikor ők maguk is igyekeztek elkerülni, hogy keletnémet termékeket vásároljanak. Ez nálunk is ismerős lehet, kapcsolódva ahhoz, amit fentebb a kulturális felzárkózásról írtam.
Tavaly megjelent írásukban a bolgár Ivan Krastev és az amerikai Stephen Holmes Köppinghez hasonlóan politikai pszichológiai keretben mesélik el a Nyugat–Kelet hatalmi dinamikát. Bár a jobboldali populizmus és a szélsőjobboldal megerősödése nem kizárólag kelet-európai jelenségek, de ettől még lehetnek ebben a régióban specifikus mozgatórugóik. Krastevék pedig épp a nyugatosodás kényszerét azonosítják a régiós jobboldali populizmus erősödésének fő okaként.[14] Amit a szintén bolgár Alexander Kjosszev 1999-ben már leírt a kelet-európai elitek öngyarmatosító tendenciáiról,[15] ti. arról a prominens diskurzusról, hogy civilizációs értelemben is fel kell zárkóznunk a fejlett Nyugathoz. Ezt most Krastevék utánzásként írják le, következményeit pedig a „Nyugat-majmolás” kudarcaként, illetve az utánzáskényszer szülte sértettségek miatti düh politizálásaként értelmezik.
Felzárkózás, konvergencia, bővítés, demokratizálás, liberalizálás, európaizáció: Krastevék szerint ezek változatok egy témára – arra az illúzióra, hogy ha utánozzuk a Nyugatot, akkor eljön a szabadság és a prosperitás. Hogy eléggé nyugatiak, eléggé európaiak vagyunk-e már, azt viszont csak a Nyugat ítélheti meg. A szerzők szerint ez az egyenlőtlen helyzet termelte ki és táplálta, táplálja a jobboldali populista erők iránti keresletet és a népszerűségüket – ebben az értelmezésben a populisták projektje az önbecsülés helyreállítása. És ha a kelet-közép-európai társadalmak a liberalizmus ellen fordultak, az nem azért volt, mert a liberalizmus náluk csődöt mondott, hanem mert Nyugaton tette azt. Gazdasági válság, integrációs válság, a Nyugat dominanciájának elveszítése. Vallásszabadság helyett melegházasság.[16] Amiről a rendszerváltás előtti álmok szóltak: már nincs. Ahogy Köpping is rámutat: Kelet-Németország akkor csatlakozott az NSZK-hoz, amikor a vágyott „szociális Európa” már a neoliberális globalizáció nyomása alatt állt.[17] Az Európai Unió egy neoliberális gazdaságpolitikán alapuló intézményrendszer, a maastrichti struktúra pedig növelte az EU centrum- és perifériaországai közti különbségeket. Nincs mihez felzárkózni, „az az ábránd-Nyugat már nem létezik”.[18] Részben a szemünk előtt változott meg és küzd számos krízissel, részben pedig illúzió volt maga a felzárkózás gondolata is, gazdasági pozíciónknál fogva Európa – és majdan az Európai Unió – gazdasági struktúrájában.[19]
Böröcz József négy uralmi mechanizmust azonosít, ami a „keleti bővítést” is jellemezte:[20] (1) egyenlőtlen csere: a gazdasági javak tartós centripetális áramlása (már a csatlakozás előtt is a nemzeti termék nagy részét kiszivattyúzták a tagjelölt országokból); (2) kolonialitás – merev, kirekesztő és lealacsonyító kategóriarendszer révén (nem erőszakos, hanem „civilizáló” kolonializmus); (3) kormányzatiság-export fegyelmező, szabványosító és ellenőrző mechanizmusokon keresztül (jogharmonizáció, belépni a klubba annak szabályai szerint); (4) geopolitikai szempontok relevanciája: a bővítés egy hosszú távú, az EU hatalmának kiterjesztését szolgáló globális stratégiába illeszkedett.
Mindezek alapján már a kilencvenes években túlzó volt a „járványszerű modernizációs optimizmus”.[21] 2019-ben ezt már kevesen osztják: még az európázós lózungokkal operáló pártok és politikai szereplők is (akiket idéztem: SPD, Momentum, Macron és sokan mások) reflexióra, korrekcióra hívnak fel. Mindezt azonban nem tudják elszakítani attól a nyelvezettől, amely Európát öncélnak tekinti, és a fejlődés magasabb fokát látja benne.
Cseppben a tenger: genderkérdések az unióban
A fentebbieket egyetlen példán illusztrálom röviden: mi zajlik Európában és az Európai Unióban genderügyben. Az egyik legfontosabb genderprobléma Európában a gondoskodási válság és az ún. gondoskodási láncok kérdése. A periféria országai felől áramlik a munkaerő a formális és informális gondoskodó szektorokba: a gyerek-, beteg- és idősgondozásba a háztartásokban (babysitting, idősgondozás), az egészségügyben és a szociális intézményekben. Mindez annyiban jelentkezik válságként, hogy a szociális ellátórendszerek visszanyesése következtében, illetve az idősgondozás növekvő igénye miatt egyre nehezebb a családokban a rájuk visszaterhelt gondoskodó feladatokat elvégezni, úgy, hogy nő a prekariátus, széles tömegeknek egyszerre több állásban kell helytállniuk, hogy el tudják tartani magukat. Ennek a társadalmi nemi aspektusa nemcsak az, hogy az összes európai uniós országban még mindig a nők végzik a munkaként el nem ismert gondoskodó feladatok aránytalanul nagy részét. Hanem az is, hogy új hierarchiákat keletkeztet a nők között: úrinők és cselédek születnek, ahogy Silvia Federici fogalmaz.[22] Ha ugyanis az állam nem nyújt kellő segítséget a gondoskodásban, akkor ilyen szolgáltatásokhoz csak azok fognak hozzájutni, akiknek van elég pénzük arra, hogy bébiszittert, bejárónőt vagy idősgondozót fogadjanak. Akiktől pedig megveszik ezeket a szolgáltatásokat, azok jellemzően alul vannak fizetve, nincsenek bejelentve és nincsenek társadalmilag megbecsülve sem.
A gondoskodás jelenlegi válsága nemcsak egy adott társadalomban osztályalapon, de európai léptékben és globálisan is egyenlőtlenségeket szül. Ahogy Ukrajnából vagy a Fülöp-szigetekről érkeznek nők Csehországba gondoskodói munkákat végezni, ugyanígy mennek Erdélyből Magyarországra, Magyarországról pedig Ausztriába, Németországba vagy Nagy-Britanniába. Gondoskodási láncok alakulnak ki, amelyekbe rengeteg nő kénytelen saját életét, adott esetben családját, gondoskodásra szoruló szülőjét hátrahagyva betagozódni.
Látszik, hogy ennek megoldásához a nő–férfi társadalmi szerződés újraírására van szükség, de hogy ez megtörténhessen, ahhoz az állam–piac viszonynak is változnia kell. A probléma olyan léptékű, hogy egyéni szinten nem kezelhető, ideértve a férfiak érzékenyítését is. A megélhetési küzdelmek és a munkaerőpiac kelet-közép-európai működése nem teszi lehetővé – de legalábbis egyéni szinten nagyon költségessé teszi – a nő–férfi szerződés újraírását.
A gondoskodási válság e rövid felvillantása arra példa, hogy a nők és férfiak közti egyenlőtlenségek mérését és megváltoztatásának léptékét is más kontextusba kell helyeznünk, mint ami az Európai Unió genderpolitikájával kapcsolatban megszokott. A német nők foglalkoztatási mutatói sokkal jobbak, mint a magyar nőkéi. Viszont ez nem annak köszönhető, hogy ők emancipáltabbak és ügyesebbek a munka–család összeegyeztetésében, de még is annak is alig, hogy a férfiak nagyobb részt vállalnak az otthoni munkákból, sokkal inkább a gondoskodó munkák kiszervezése zajlik az alsóbb osztályok és az EU perifériájáról érkező nők körébe.
Az Európai Unióban annyiban kerül elő a nők és a férfiak egyenlőségének kérdése, amennyiben az az EU versenyképességét szolgálja, vagyis a nők foglalkoztatásának tekintetében.[23] De ezzel kapcsolatban is több irányelv bukott már el azon, hogy vállalati érdekeket sértett: ilyen volt például a szülési szabadság kiterjesztése vagy a munka és a család összeegyeztetésére vonatkozó kezdeményezések.
A másik jelenség, ami miatt a nemek egyenlősége ügy lett, hogy a jobboldal mindent megtesz, hogy mindenhonnan kigyomlálja a „gender” szót, és azt a nők és férfiak kifejezéssel helyettesítse, ezzel biztosítandó, hogy a nemek egyenlősége a két nemre (nők és férfiak) vonatkozik, nem pedig hatszázra. Teszi ezt nem minden ok nélkül, lévén hogy a gender az utóbbi években, évtizedekben többjelentésűvé vált, és ez az ambiguitás már a törvényhozás szintjét is elérte.[24]
Erre jó példa Terry Reintke zöldpárti EP-képviselő tavalyi budapesti látogatása. Az Európai Parlament nők jogaival foglalkozó FEMM-bizottsága 2018. február 13–14-én Budapesten járt, a nők jogainak magyarországi helyzetét feltárandó.[25] Reintke politikusi Facebook-oldalán igyekezett megmutatni, hogy kiáll a magyar nők jogaiért, amivel azonban inkább igazolta a kormányzat ürügyét a nők elleni erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló Isztambuli Egyezmény ratifikálásának elutasítására.[26] Bár az egyezmény egyértelműen a társadalom által a nők és a férfiak számára kívánatosnak talált nemi szerepek leírására használatos fogalomként definiálja a gendert, amikor a kormányzat képviselői az Isztambuli Egyezmény ellen azt vetik fel, hogy az tagadná, hogy csak két biológiai nem lenne, Reintke nem az egyezmény genderdefiníciója mellett állt ki, hanem amellett, hogy vannak transznemű és nem bináris emberek is (bár róluk nem szól az egyezmény).
Ez a politikusi poszt nemcsak azt illusztrálja, hogy a gender fogalmának többjelentésűvé válása hogyan aknázható ki politikailag egy olyan erő által, amely nem tartja prioritásnak a nők elleni erőszak felszámolását, de példa az EU kontra tagállamok viszonyokra, fogalmak és agendák kontextusidegen és ezért politikailag káros propagálására is.
Jobboldali populista erősödés és az új tabuk
2019. március 7-én moderátorként és panelistaként részt vettem egy vitán az Európai Parlamentben (Overcoming regression in women’s rights and gender equality: What are the progressive answers?). A nők jogairól volt szó, és hogy mit kezdjenek a „progresszívek” a mutatkozó backlashsel. Többen igyekeztünk differenciált képet adni a nők jogainak fejlődéséről, annak kritériumairól és mérőszámairól, a jobboldali pártok genderpolitikájáról és arról, hogy mi az ún. progresszív erők felelőssége abban, hogy a feminizmus és a gender instrumentalizálható szitokszavakká lettek. A legfőbb törésvonal a rendezvényen a helyzet politikai értelmezésével kapcsolatban alakult ki. Az egyik tábor ugyanis azt az álláspontot képviselte, hogy az önreflexió és az önkritika kapituláció, mondván, „a jobboldali erők tudják, hogyan osszanak meg minket, nem szabad beleesni a csapdájukba; nincs idő ezekre a belvitákra, most meg kell védenünk az értékeinket és egységesnek kell maradnunk”.
Ez a reakció korántsem csak ezen a területen merül fel. A populista jobboldal és a szélsőjobb megerősödése természetesen nem utal automatikusan a progresszív pártok, ígéretek, értelmezések tévedésére. Hatalmi harc zajlik, és ennek hevében még nehezebb tisztán látni. Azonban sokszor úgy tűnik, hogy a progresszív erők összekeverik a populista pártokat a szavazóikkal (utóbbiakat már csak taktikai okokból sem szerencsés állandóan megbélyegezni), és a jobboldali erősödés csak bezárkózó és mondhatni öngyilkos status quo-védelmezést vált ki.
Erre példa a január végén harminc európai értelmiségi által szignált nyílt levél, amelyet többek között Milan Kundera, Elfriede Jelinek, Heller Ágnes, Konrád György, Orhan Pamuk és Salman Rushdie is aláírt, és amelynek egyetlen állítása, hogy az Európa-párti erőknek össze kell fogniuk a növekvő nacionalizmus és populizmus ellen, különben Európa megismétli a 20. század sötét történelmi eseményeit. Harcba hívnak az „európai gondolatért”.[27]
Márpedig a „reductio ad Hitlerum”, illetve annak a moralizáló, politikai munkát helyettesítő ismételgetése, hogy „aki nincs velünk, az egy újabb holokauszt előtt kövezi ki az utat”, az aggasztó trendek ellenére nem elegendő. Amíg nem értjük meg, mi táplálja az EU, a liberalizmus, a haladásgondolat elleni dühöt, amíg csak olyan ajánlatai lesznek az ún. progresszív oldalnak, mint a 2021–27-re 1,8 milliárd eurós büdzsével frissen kistafírozott Rights and Values program az európai értékek propagálására, addig ne csodálkozzunk a jobboldali erősödésen. A hamis dichotómiák fenntartása, mint Európa kontra populizmus a Macronok és az Orbánok érdeke. De nem a baloldaliaké, nem a zöldeké és főleg nem a Nyugat–Kelet, tőke–munka, férfi–nő hatalmi egyenlőtlenségek által sújtott polgároké.
JEGYZETEK
[1] „Die Antwort auf fast alle Fragen ist: Europa.” Hivatkozza Böröcz József, Birodalom, kolonialitás és az EU „keleti bővítése”, ford. Kodaj Dániel = Uő. Hasított fa. A világrendszer-elmélettől a globális struktúraváltásokig, L’Harmattan, Budapest, 2017, 326.
[2] Europa ist die Antwort, SPD.de, 2018. december 9., https://www.spd.de/aktuelles/detail/news/europa-ist-die-antwort/09/12/2018.
[3] Vö. https://www.facebook.com/notes/cseh-katalin-momentum/magyarorszag-hangjai-leszunk-europaban-es-europa-hangjai-magyarorszagon-beszedem/2462321407172778.
[4] Böröcz, I. m., 327.
[5] Uo, 340.
[6] Az Északi Áramlat gázvezeték megvalósításáért felelős Nord Stream AG konzorcium felügyelőbizottságának elnöki posztját Gerhard Schröder volt német kancellár tölti be (akinek a nevéhez fűződik a német szociáldemokrácia neoliberalizációja, például az Agenda 2010), többségi tulajdonosa pedig az orosz Gazprom.
[7] Eder, Florian, Gray, Andrew, Brown, Stephen, German CDU Chief: Europe Must Adapt to Survive, Politico, 2019. február 8., https://www.politico.eu/article/german-conservative-cdu-leader-annegret-kramp-karrenbauer-europe-must-adapt-to-survive-christian-democratic-union.
[8] Macron, Emmanuel, Az európai újjászületésért, HVG.hu, 2019. március 5., https://hvg.hu/vilag/20190305_Emmanuel_Macron_Az_europai_ujjaszuletesert.
[9] Emmanuel Macron’s Rennaissance vs. Reality, Politico, 2019. március 5., https://www.politico.eu/article/emmanuel-macron-europe-renaissance-vs-reality.
[10] Például ilyen megnyilvánulásokban, mint: „A nőmozgalomnak van egy negyven éves lemaradása a nyugati országokhoz képest.” Magyarország jobban teljesít szexizmusban, és ez súlyos károkat okoz, HVG.hu, 2017. június 18. https://hvg.hu/itthon/20170618_Magyarorszag_jobban_teljesit_szexizmusban_es_ez_komoly_karokat_okoz. Vagy a Humen Online című melegmagazin impresszumában ez áll: „A Humen Magazin társadalmi célja, hogy megfelelő minőséget és tartalmat nyújtva párbeszédet hozzon létre melegek és nem melegek között, képviselje a mai magyar homoszexuális társadalmat, a magyar kultúrát és a szemléletet egy nyugati irányba mozdítsa előre, változásokat eredményezve a gondolkodásmódban és a társadalmi nyitottságban.” Vö. https://humenonline.hu/rolunk. Itt nincs mód kifejteni, hogy ezeket miért nem tekintem kulturális kérdéseknek, bővebben róla itt: Kováts Eszter, Az igazságosság dilemmái a kultúrharcok korában, Új Egyenlőség, 2018. január 9., http://ujegyenloseg.hu/az-igazsagossag-dilemmai-a-kulturharcok-koraban.
[11] Vö. Böröcz, I. m., 325.
[12] Köpping, Petra, Integriert doch erst mal uns! Eine Streitschrift für den Osten, Ch. Links Verlag, Berlin, 2018.
[13] Uo., 43.
[14] Holmes, Stephen, Krastev, Ivan, Explaining Eastern Europe: Imitation and Its Discontents, Journal of Democracy, 2018/3.
[15] Kiossev, Alexander, Jegyzetek az öngyarmatosító kultúrákról, ford. Hegyi Otti, Borbély András, A Szem, 2017. január 11., http://aszem.info/2017/01/alexander-kiossev-jegyzetek-az-ongyarmatosito-kulturakrol1. (Eredeti megjelenés: 1999.)
[16] Holmes, Krastev, I. m., 118–121.
[17] Köpping, I. m., 130.
[18] Ungár Péter, A XX. század politikájának vége, HVG.hu, 2018. július 9., https://hvg.hu/velemeny/20180709_Ungar_Peter_A_XX_szazad_politikajanak_vege.
[19] Vö. Éber Márk Áron, Miért nem zárkóztunk fel a Nyugathoz 1989 után?, Új Egyenlőség, 2016. december 5., http://ujegyenloseg.hu/miert-nem-zarkoztunk-fel-a-nyugathoz-1989-utan-2/?nopagination.
[20] Böröcz, I. m., 332–334.
[21] Böröcz József, Magyarország az Európai Unióban. Az örök „felzárkózó”, ford. Balogh Rebeka, Szabó Natasa = Uő., Hasított fa, 163.
[22] Federici, Silvia, Társadalmi újratermelés és feminista harc az új nemzetközi munkamegosztásban, ford. Morva Judit, Balázs Gábor, Red News, 2015. február 28., http://www.rednews.hu/index.php/a-gyakorlat-elmelete/707-silvia-federici-tarsadalmi-ujratermeles-es-feminista-harc-az-uj-nemzetkoezi-munkamegosztasban.
[23] Vö. Gregor Anikó, Leszámolás az illúziókkal. Az EU-t csak a versenyképesség miatt érdekli a nemek közti egyenlőség, Kettős Mérce, 2017. április 2., https://kettosmerce.blog.hu/2017/04/02/leszamolas_az_illuziokkal_az_eu-t_csak_a_versenykepesseg_miatt_erdekli_a_nemek_kozti_egyenloseg_brus.
[24] Kováts Eszter, A sokjelentésű gender és elhallgatott ideológiai különbségeink politikai ára, Mérce, 2018. december 29., https://merce.hu/2018/12/29/a-sokjelentesu-gender-es-elhallgatott-ideologiai-kulonbsegeink-politikai-ara.
[25] Vö. Biró Marianna, Budapesten vizsgálja a női és gyermekjogok magyar helyzetét az Európai Parlament illetékes szakbizottsága, 168 Óra, 2018. február 11., https://168ora.hu/itthon/budapesten-vizsgalja-a-noi-es-gyermekjogok-magyar-helyzetet-az-europai-parlament-illetekes-szakbizottsaga-145105.
[26] Vö. https://www.facebook.com/terry.reintke/posts/1654705224610165.
[27] Fight for Europe – Or the Wreckers Will Destroy It, The Guardian, 2019. január 25., https://www.theguardian.com/commentisfree/2019/jan/25/fight-europe-wreckers-patriots-nationalist.
